logo

IX Sextilis AD

Pompeius Jeruzsálemben

Igazság szerint a zsidók a rómaiakkal kötött szövetség első száz éve alatt az Imperium populi Romaninak még szimbolikus jelenlétével sem nagyon találkozhattak földjükön, nem is beszélve a római katonaságról, amely elsőízben Kr. e. 63-ban, Pompeius Magnus, és legátusa Marcus Aemilius Scaurus vezetésével tette a lábát Iudaea földjére.

…..

A közvetlen beavatkozást ezúttal is a belviszály eredményezte. II. Hyrkanos, akit elsőszülöttségénél fogva de iure megilletett a Hasmóneusok trónja, valamint testvéröccse, II. Aristobulos, aki képességeinél fogva de facto alkalmasabb lett volna az uralkodásra, polgárháborús viszonyokat teremtettek az országban. Mikor végre kibékültek Hyrkanos önként lemondott a trónról Aristobulos javára, de megtartotta a királyi címet és a vele járó kiváltságokat -, a ravasz, gazdag és hatalmas, félig edomita származású Antipatros aki természetesen a gyengébb Hyrkanost „pártfogolta" a viszályban rábeszélte királyát, hogy az arabok segítségével szerezze vissza elveszített hatalmát.
Az ötvenezer fős arab hadserege élén támadó Hyrkanos beszorította öccsét Jeruzsálembe, aki végső elkeseredésében az éppen akkor már Szíriában hódító római sereg egyik tábornokához, Scaurushoz fordult segítségért, s hogy kérését nyomatékosítsa, felajánlott neki háromszáz talentumot. De Hyrkanos se maradt tétlen: ő egyenesen Pompeius Magnushoz, a római hadak főparancsnokához esedezett segítségért, és el is nyerte támogatását (Burr 1972; Bellemore 1999).

A Pompeiusszal szemben hetykén, öntelten viselkedő Aristobulost végül a római hadvezér elfogatta, s mivel annak Jeruzsálembe beszorult katonái nem akarták megadni magukat az ostromló rómaiaknak, a várost és a Templomot erőszakkal foglalta el. A legiók és a segédcsapatok hatalmas vérengzést rendeztek, de a zsidók szempontjából egy ennél is jelentősebb esemény történt:

παρηλθεν γάρ εις τό έντός ό Πομπήιος και των περί αύτόν ούκ ολίγοι και είδον οσα μή θεμιτόν ήν τοΐς αλλοις άνθρώποις η μόνοις τοΐς άρχιερεΰσιν. οντων δέ τραπεζης τε χρυσης καί λυχνίας ίερας καί σπονδείων καί πλήθους άρωμάτων, χωρίς δέ τούτων έν τοΐς θησαυροΐς ίερων χρημάτων εις δύο χιλιάδας ταλάντων, ούδενός ηψατο δι εύσεβειαν, άλλά κάν τούτω άξίως επραξεν της περί αύτόν άρετης.

„A Templom, amelynek belseje hozzáférhetetlen volt és oda senkinek sem volt szabad bepillantania, súlyos megaláztatást szenvedett, mert Pompeius néhány kísérőjével bement a Szentek Szentjébe, és meglátta azt, amit a fópapon kívül egyetlen embernek sem volt szabad meglátnia. És ámbár látta az aranyasztalt, a szent mécstartót, az áldozati csészéket, a rengeteg füstölőszert, és ezenfelül a mintegy kétezer talentum értékű templomkincset, jámbor ember lévén hozzá sem nyúlt semmihez, hanem erényeihez méltó módon viselkedett." (AJ XIV. 4.4. [72])

Ezt a szentségtörő aktust nemcsak Flavius Iosephus, hanem Cicero, Titus Livius, az amaseiai Strabón, a damaszkuszi Nikolaos és Cassius Dio is megörökítette (Abel 1974; Regev 1997). A zsidók ettől kezdve egy percig sem lehettek biztosak abban, hogy az eddig velük szemben semleges politikát folytató Római Birodalom továbbra sem fog közvetlen módon beavatkozni belügyeikbe. Aki eddig azt hitte, hogy a dánieli „negyedik birodalmat" a Seleukidák képviselték, most meggyőződhetett arról, hogy az nem más, mint a „baráti és szövetséges" Róma.
Bár Pompeiusból nem lett második Antiochos Epiphanés, a zsidók annyira zokon vették Jeruzsálem elfoglalását és a Szentek Szentjének meggyalázását, hogy a Kr. u. 115-ben kitört diaszpórafelkelés során meggyalázták Pompeius Magnus sírját Egyiptomban. [6.6.4.] Pompeius ráadásul más intézkedéseivel is elhintette a jövendő „nagy háború" magvait: a Szíria és Egyiptom közti területeket római fennhatóság alá vonta, és Scaurus helytartósága alá rendelte, megszüntetve ezzel az önálló zsidó királyság intézményét.

A zsidók befolyását azzal csökkentette saját országukban, hogy felszabadította a túlnyomórészt szír-görög lakosságú városokat, s azokat vagy önálló római vezetés alá rendelte, vagy az újonnan megszervezett Syria provinciához csatolta. Iudaea mindössze négy körzetre zsugorodott össze: Galilea, Samaria nagy része, maga Iudaea, valamint Idumaea keleti fele tartozott hozzá. Igaz, ebben a négy országrészben a zsidó vallás számított egyeduralkodónak.
Jeruzsálemen kívül egyetlen nagyobb város sem maradt Iudaea területén, de annak falait is lerombolták. „Így kerültünk a rómaiak hatalma alá, így kellett visszaadnunk a szíreknek azt a földet, amit fegyverrel vettünk el tőlük" summázza a történteket Flavius Iosephus (AJ XIV. 4.5. [72]).

Ettől kezdve Iudaea történetének majd minden szála bele van szőve a római történelem szövetébe. A rómaiak kényük-kedvük szerint alakították Iudaea közigazgatását: Gabinius syriai helytartó például öt toparchiára osztotta az országot (Jeruzsálem, Gadara, Amathus, Jerikó, Sepphóris központokkal), „a zsidók legnagyobb örömére" (BJ I. 8.5. [170]) megszüntette az egyeduralmat és helyette arisztokratikus kormányzást vezetett be. Hyrkanosra a „templom felügyeletét" bízta (τήν του ίεροϋ παραδοΰς κηδεμονίαν, BJ I. 8.5. [169]), de Iosephus hallgat affelől, ez az intézkedés vajon mennyire tetszett a zsidóknak.

A rómaiaknak mindenesetre nem lehetett könnyű megszerettetniük hatalmukat. A Pompeius által letett és örökösen lázadó Aristobulos fia, Alexandros különösebb nehézség nélkül tudott maga mellé állítani harmincezer hadrafogható zsidót, akikkel azt tervezte, hogy „a tartományban minden rómait lemészárol" (BJ I. 8.7. [176]). Gabinius helytartó azonban ezúttal is felülkerekedett legióival.

Κάν τούτω Κράσσος αύτω διάδοχος έλθών παραλαμβάνει Συρίαν. ούτος εις τήν έπί Πάρθους στρατείαν τόν τε άλλον του έν Ίεροσολύμοις ναού χρυσόν πάντα περιεΐλεν και τά δισχίλια τάλαντα ήρεν, ών άπεσχετο Πομπήιος. διαβάς δέ τόν Εύφράτην αύτός τε άπώλετο και ό στρατός αύτοΰ.

„Gabinius utóda a syriai helytartóságban Crassus volt. Ez a parthusok elleni hadjárat céljaira a jeruzsálemi templomból az aranykincseken kívül elvitte azt a kétezer talentumot is, amihez Pompeius nem nyúlt hozzá. Egyébként alig kelt át az Euphratészen, máris elpusztult hadseregével együtt" (BJ I. 8.8. [179]).

A volt, jelenlegi vagy jövendőbeli zsidó uralkodók a Pompeius és lulius Caesar között kibontakozó polgárháború során pusztán eszközül szolgáltak egyik vagy másik fél hatalmi-politikai-katonai játszmáiban.
A Pompeiánusok természetesen Hyrkanost (és elmaradhatatlan kísérőjét, az edomita Antipatrost) támogatták, míg Caesar és párthívei a sértődött Aristobulost és fiát, Alexandrost, akiknek a rómaiak ellen eddig elkövetett minden bűnt nagylelkűen megbocsátottak. (Őket kettejüket azonban Pompeius kémei ügyesen eltették láb alól.)
Miután Pompeius is meghalt Egyiptomban, az edomita Antipatros egy „merész fordulattal" mondja Flavius Iosephus (BJ I. 9.3. [187]) átpártolt Caesar oldalára. Az edomita számos csatában harcolt Caesar oldalán, amiért cserébe római polgárjoggal és adómentességgel ruházták fel, sőt az ő kérésére Caesar még Hyrkanost is megerősítette főpapi méltóságában.

A sors fintora, hogy ezután Antipatrost nevezte ki egész ludaea kormányzójának (πάσης επίτροπος Ίουδαίας, BJ I. 10.3. [199]), és ezt az okiratot a Capitoliumon bronztáblába vésték. Antipatros két fiát: Phasaélt és Heródest vette maga mellé. Az előbbire Jeruzsálemet és környékét, az utóbbira Galileát bízta. Heródes olyan kitűnően teljesítette kötelességét, hogy Sextus Caesar (Syria helytartója) és Koilé-Syria és Samaria egy máskülönben nem ismert közigazgatási posztjára is kinevezte (στρατηγός, BJ I. 10.8. [213]; AJ XVI. 9.5. [180]).


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés