logo

IX Sextilis AD

Kliens királyok

Heródes és három utódja kapcsán fentebb már szóltunk a kliens-királyságok rendszeréről. Kr. u. 6ban ugyan ludaea és Samaria közvetlen római irányítás alá került, de ez nem érintette a többi országrészt, ahol továbbra is tetrarchák uralkodtak. Ebben a helyzetben nem okozott nagy meglepetést, hogy Gaius Caligula, majd Claudius előbb a Kr. u. 34-ben elhunyt Philippos helyére, majd fokozatosan az egész ország területe fölé kinevezte gyermekkori barátját, Heródes unokáját, Marcus Iulius Agrippát.
A császárvárosban nevelkedett, a császárokkal bizalmas viszonyt ápoló Agrippa alkalmasint megbízhatóbb szövetségese volt Rómának az ingatag tartományban, mint egy lovagrendi praefectus. Agrippa Kr. u. 43-ban bekövetkezett váratlan halála után azonban a császári kormányzat többé nem állította helyre a heródesek királyságát: II. Agrippát ugyan Kr. u. 51-ben kinevezik Philippos és Antipas egykori tetrarchiájának vezetőjévé, de Iudaea és Samaria továbbra is procuratorok irányítása alatt maradt.


I. Agrippa

Heródes Agrippa, hivatalos római nevén Marcus Iulius Agrippa az utolsó Antipatrida uralkodó volt, aki a rómaiak felhatalmazásával királyságában egyesítette a zsidó területeket (Kr. u. 37-44). Nagy Heródesnek számos gyermeke született, ebből az egyik Aristobulos névre hallgatott. A király és herceg azonban nem jöttek ki egymással, azért két, Augustus előtt lefolytatott tárgyalás után Kr. e. 7-ben Heródes kivégeztette fiát. Az Aristobulostól és Bereniké nevű feleségétől származó Marcus Vipsanius Agrippa után Agrippának nevezett fiú életét azonban megkímélték.

A Kr. e. 10-ben született gyermeket nem sokkal Nagy Heródes halála előtt, mindössze hat éves korában Rómába küldték, ahol anyja, Bereniké, barátnője lett idősebb Drusus özvegyének, Antoniának, Agrippa pedig együtt nevelkedett Tiberius fiával, az ifjabb Drususszal, és a Iulius-Claudius dinasztia más hercegeivel (Schwartz 1990: 39-44; Hadas-Lebel 2003).
Barátai között tudhatta a később trónra lépő Caligulát és Claudiust is. A császári körökben kötelező luxus nagy anyagi terheket rótt az emigráns zsidó családra, így nem csoda, hogy miután előbb anyja, majd pártfogója Drusus is meghalt (Kr. e. 23), Agrippa adósságai az egekbe szöktek (AJ XVIII. 6.1. [143-146]).
Agrippa Rómában találkozott feleségével, Cyprusszal is, aki távoli rokona volt. Öt gyermeke született tőle: Drusus (aki fiatalon meghalt), Agrippa, Bereniké, Mariamné és Drusilla. Kr. u. 29-ben vagy 30-ban az idumaeai Malatha erődjébe utazott, ahol az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta (AJ XVIII. 6.2. [147-148]).
Felesége, Cyprus azonban levelet írt húgának, Heródiásnak, aki ebben az időben éppen Antipashoz készült feleségül menni (Jensen 2006: 83-86). Heródiás meggyőzte leendő férjét, hogy anyagilag támogassa Agrippát, aki kinevezte őt az általa alapított galileai városban, Tiberiasban, piacfelügyelővé (άγορανόμος). Azonban hamarosan Antipas és Agrippa egy Tyrosban rendezett lakomán összeveszett egymással, így Agrippa valószínűleg Kr. u. 32-ben (Schwartz 1990: 49) eltávozott Tiberiasból és Antiochiába tette át székhelyét. Itt egy damaskusiak és sidóniak közötti vitában nyilvánvalóan megvesztegetés hatására az utóbbiak pártját fogta. Ezt látva Pomponius Flaccus helytartó megvonta tőle barátságát.
Ezután Alexandriába hajózott, de mikor kikötöttek Anthédón városában, Herennius Capito, a császári birtokok intézője (procurator patrimonii Augusti) 300 000 drachmára rúgó adóssága miatt letartóztatta. Ő azonban megszökött az adósok börtönéből, s tovább folytatta útját Alexandriába, ahol felesége nevére újabb 500 000 drachma hitelt vett fel Tiberius Iulius Alexandertől, a filozófus Philón bátyjától. 36 tavaszán tért vissza Itáliába, ahol Capri szigetén felkereste Tiberiust. Jó barátságba került Caligulával, de a hitelezők tovább zaklatták (AJ XVIII. 6.4. [161-167]).
Rájött, hogy anyagi helyzetének javulását csak akkor remélhetné, ha Caligula megszerezné a trónt. Véleményét a császári udvarban nyíltan hangoztatta, s miután a hír Tiberius fülébe is eljutott, Agrippát Kr. u. 36 őszén vasra verve börtönbe zárták, ahonnan csak hat hónap elteltével, Tiberius halálakor, 37. március 16-án szabadult (AJ XVIII. 6.6-7. [179-204]; BJ II. 9.5. [180]).

Agrippa szerencséje Gaius Caligula trónra lépésével vette kezdetét. A vasláncok helyett Caligulától azonos súlyú arany láncokat kapott; a szenátus kinevezte praetornak; de ami még ennél is fontosabb volt: miután Kr. u. 34-ben utód nélkül meghalt Philippos, Gaulanitis, Trachonitis és Auranitis tetrarchája, ennek a területnek élére Caligula Agrippát nevezte ki, mégpedig királyi rangban. Ő volt az első király a zsidók országában Heródes halála óta. Agrippa azonban még legalább másfél évig Rómában maradt. A viszony közte és a római császár között mondhatni kiváló volt, annak ellenére, hogy Caligulát sokan kegyetlen, fanatikus zsidógyűlölőnek tartják. 38 kora nyarán azonban Agrippa elhagyta Rómát, hogy végre ellátogasson saját királyságába.

Alexandria nem jelentett nagy kitérőt a Caesareába menő hajók számára, így érthető, ha először Egyiptom fővárosába ment, ahol már két éve egymás ellen acsarkodott a görög és zsidó lakosság. Valószínűleg ez alkalommal adta oda lányának, Berenikének kezét Tiberius Iulius Alexander fiának, Marcusnak, és egyúttal jelentős összegű kölcsönt is vett fel Alexandertől. Caligula trónra lépése 37 márciusában végletesen kiélezte az alexandriai válságot (Pucci Ben Zeev 1990; Kushnir-Stein 2000; Kerkeslager 2009).
A helyzet kezelésére képtelen Flaccus helytartót felmentették, s utódául Q. Naevius Macro praefectus praetoriót jelölték ki, akinek hivatalba lépésére nem került sor, mivel 38 elején Rómában Tiberius unokájával, Gemellusszal együtt meggyilkolták. Így hát Flaccus de facto még mindig hivatalban volt, de az ügyeket lagymatagon intézte.
Jellemző, hogy mikor a zsidó politeuma üdvözletet küldött Gaius trónra lépése alkalmából, Flaccus megígérte, hogy egy kísérőlevéllel küldi Rómába, amelyben bizonyságot tesz a zsidók Róma melletti hűségéről. Egy évvel később a zsidók döbbenten fedezték fel, hogy eredeti üdvözlőlevelük még mindig az alexandriai helytartói levéltárban fekszik (Flacc. 12. [97-103]).

A feszült helyzetben Agrippa alexandriai látogatása okozta a robbanást. Agrippa eredetileg inkognitóban akart átutazni Alexandrián, de a zsidók valahogyan felfedték kilétét. Szorongatott helyzetükben rábírták a királyt, hogy küldjön egy másolatot saját kísérőlevelével együtt korábbi üdvözletükről, s egyben értesítse a császárt Flaccus helytartó mostani viselkedéséről.
Míg a császár válaszát várták több hétbe is beletelhetett, mire a levél Alexandriába érkezett Agrippa felhasználhatta volna személyes befolyását az alexandriai zsidók érdekében Flaccusnál, de nem tudunk róla, hogy ezt megtette. Ehelyett királyi pompában, testőrségétől körülvéve látványos felvonulásokat rendezett Alexandria utcáin (Flacc. 5. [29-31]), amivel csak tovább növelte a görögök irigységét és gyűlöletét. Flaccus semmit sem tett a görög ellentüntetések megakadályozására.

A gymnaseion ifjai utcára vonultak, és Agrippa-ellenes szövegeket kántáltak; majd jött a következő felvonás: egy helyi idiótát, akit „Káposztának" (Karabas) neveztek, felöltöztettek királyi pompába, körmenetben a gymnaseionhoz vittek, ahol az arámi Marin! Marin! („urunk") kiáltásokkal hajlongtak előtte. Flaccus még ekkor sem lépett közbe, hogy megvédje Agrippa királyt, Gaius Caligula barátját, az inzultusoktól (Flacc. 5-6. [32-40]).
A helytartó teljesen a görögök hálójába került, s a szálakat mostantól néhány hónapig ők mozgatták. Agrippa ekkor hirtelen eltűnt a képből. A bölcsesség bizonyára azt diktálta, hogy szép csendben elhagyja Alexandria kikötőjét. A háborúskodást végül Claudius intézkedései csendesítették le 41-ben.

Agrippa 38 júliusában vagy augusztusában érkezett meg királyságába. Itt először kegyességét akarja jelezni a zsidók irányában, ezért a jeruzsálemi Templomban fogadalmi ajándékként elhelyezte a Caligulától kapott arany láncot (AJ XIX. 6.1. [294]), majd hatalmas költségen mutatott be áldozatokat, a zsidó Törvény minden parancsát a farizeusok utasítása szerint figyelembe véve (AJ XIX. 6.1. [294]). Újra virágkor köszöntött a farizeusokra, ezért Agrippa dicséretével sem Iosephus, sem a Misna nem tud betelni:

(330) πραΰς δ ό τρόπος Άγρίππα και πρός πάντας τό εύεργετικόν ομοιον. τοΐς άλλοεθνέσιν ήν φιλάνθρωπος κάκείνοις ένδεικνύμενος τό φιλόδωρον τοΐς όμοφύλοις άναλόγως χρηστός και συμπαθής μάλλον. (331) ήδεΐα γοΰν αύτω δίαιτα και συνεχής έν τοΐς Ίεροσολύμοις ήν και τά πάτρια καθαρως έτήρει. διά πάσης γοΰν αύτόν ήγεν άγνείας ούδ ημέρα τις παρώδευεν αύτω τά νόμιμα χηρεύουσα θυσίας.

„Agrippa szelíd természetű ember volt, és mindenkihez egyformán bőkezű. Barátságos volt az idegenekhez, akik igazán nem panaszkodhattak bőkezűségére, de arról sem feledkezett meg, hogy alattvalóit még nagyobb juttatásokkal kárpótolja. Ugyancsak szívesen és tartósan lakott Jeruzsálemben, lelkiismeretesen megtartotta ősi vallásának rendeléseit, tiszta erkölcsű ember volt, és egyetlenegy napot sem mulasztott el, hogy ne mutatta volna be a törvényben megszabott áldozatokat". (AJ XIX. 7.3. [330-331])

A Misna szerint az első zsenge áldozatot a kosárban ugyanúgy saját kezűleg vitte fel a Templomba, mint bármelyik hívő izraelita (m.Bik. 3:4). A zsidóság érdekeit külföldön is képviselte: mikor görög fiatalok a föníciai Dóra (Tel Dor) városában erőszakkal egy császárszobrot állítottak fel a zsinagógában, Agrippa levelet írt Petronius legátusnak, aki nemcsak betiltotta a hasonló provokatív cselekményeket, hanem a felbujtókat is megbüntette (AJ XIX. 6.3. [300-311]). Amikor lányát, Drusillát eljegyezte Antiochos Epiphanés kommagénéi királlyal, megígértette vele, hogy körülmetélkedik (AJ XX. 7.1. [139]).

A farizeusok és a király közötti szoros kapcsolat akkor is nyilvánvalóvá vált, amikor 41-ben a Sátorok ünnepén a szokás szerint Agrippa felolvasta a Deuteronomium könyvét minden sabbat év lezárulása előtt ezen az ünnepen a teljes könyvet fel kellett olvasni (5Móz 31:11) és ahhoz a szakaszhoz ért: „A te atyádfiai közül emelj magad fölé királyt, nem tehetsz magad fölé idegent, aki nem atyádfia" (5Móz 17:15b), Agrippa sírni kezdett, mire a nép felkiáltott: „Ne szomorkodj Agrippa, te a testvérünk vagy, te a testvérünk vagy!" (m.Szóta 7:8; Baumgarten 1982; Goodblatt 1987).

Királyságába érkezve Agrippa legelőször hadműveleteket indított a banditák ellen, akik időközben országának felét elfoglalták (Sartre 2005: 79). Működésének erről a korszakáról kevés információval rendelkezünk. 39-ben nagybátyja, Heródes Antipas megpróbálta „elorozni" Agrippa királyi címét. Caligula beavatkozott és Antipast száműzte Galliába, területeit: Galileát és Pereát pedig átadta Agrippának (Jensen 2006: 83-86).
Eközben már megfogant Caligula fejében a „nagy ötlet": a zsidók Templomát császárszentéllyé kell átalakítani, az ő kolosszális Iuppiter-szobrát pedig be kell helyezni a Szentek Szentjébe (Phil. Leg. 39. [306]). 3 9-ben Gaius leváltotta Vitellius syriai legátust, és helyébe Petroniust nevezte ki (AJ XVIII. 8.2. [261]), akit azzal a feladattal bízott meg, hogy a tartományban állomásozó négy legio közül kettővel továbbá helyben toborzott segédcsapatokkal vonuljon be Iudaeába, és bármi áron vigye véghez a szobor felállítását a Templomban. Petronius előbb Antiochiába hívatta a zsidók vezetőit, hogy ismertesse velük a császár parancsát.

A zsidók ellenállására előre lehetett számítani. Ezért Petroniust a négy Syriában állomásozó legio közül kettővel megindult ludaea ellen. Téli szállásán, Ptolemaisban, több ezer ember kereste fel, hogy kikönyörögje tőle az őrült terv elhalasztását. A Ptolemaisból Tiberiasba vonuló legátust már tízezrek fogadták, és negyven napon át folytatták a könyörgést. A földeket bevetetlenül hagyták. Petronius végül beadta a derekát, és megígérte a zsidóknak, hogy levélben kéri a császárt parancsa megváltoztatására. Beszéde végén égi jel mutatkozott: hirtelen eleredt az eső, pedig felhő sem volt az égen, s ezzel vége szakadt a régóta aszálynak. Az „esőcsodát" Petronius szintén megemlítette Gaiusnak szóló jelentésében (AJ XVIII. 8.6. [285]).
A halogatásra az is lehetőséget adott számára, hogy Rómából még nem küldték el a szobrot, ezért ő sidóni mestereknek adott megbízást annak előkészítésére biztos távolságra a zsidólakta területektől. A zsidó háború szerint Petronius ezután visszavonult csapataival Syriába (BJ II. 10.5. [201-202]), de az is elképzelhető, hogy a csapatokat Ptolemaisban hagyta. Gaius valósággal őrjöngött, mikor megkapta Petronius levelét.

Arra gyanakodott, hogy a zsidók megvesztegették. Legatusát levélben szólította fel az öngyilkosságra:

έπειδή δώρα όπόσα σοι οί Ιουδαίοι παρέσχον έν μείζονι λόγω των έμών πεποίησαι έντολών διακονεΐσθαι τά πάντα ήδονη τη έκείνων άρθεις έπι παραβάσει τών έμών έντολών, κελεύω σε σαυτω. κριτήν γενόμενον λογίσασθαι περι τού ποιητέου σοι ύποστάντα όργη τη έμη, έπεί τοι παράδειγμα ποιοΐντό σε οϊ τε νύν πάντες και όπόσοι ύστεροι γένοιντ αν, μηδαμώς άκυρούν αύτοκράτορος άνδρός έντολάς.

„Mivel többre becsülted azokat az ajándékokat, amelyeket a zsidóktól kaptál, mint az én parancsaimat, és merészeltél a zsidók kedvéért meghagyásom ellen cselekedni, mondj ítéletet magad fölött és magad döntsd el, mi történjék veled, hogy haragom lecsillapuljon. Mert példát akarok mutatni rajtad, hogy korunk és az utókor egyaránt óvakodjék a császár parancsai ellen cselekedni." (AJ XVIII. 8.8. [304])

Petronius és a zsidók szabadulását végül nem a Philón vezette alexandriai küldöttség, s még csak nem is a legatus levele, hanem a Rómában tartózkodó Agrippa király vagy mindezek együttvéve érték el.

Agrippa Kr. u. 40 késő nyarán érkezett meg Rómába, hogy meglátogassa Gaiust, és az egész ügyről mit sem tudott. Mikor személyes találkozásukkor Gaius közölte vele tervét, Agrippa enyhébb szélütést kapott, és ágynak esett. Lábadozása alatt egy terjedelmes levelet írt a császárnak, amelyben elődeinek valláspolitikájára hivatkozva rendeletének visszavonását kérte (Leg. 36-41. [276-329]). Caligula végül engedett az unszolásnak, és újabb levelet küldött syriai legátusának:

νΰν ούν εί μέν φθάνεις τόν άνδριάντα έστακώς, έστάτω: εί δέ μήπω πεποίησαι τήν άνάθεσιν, μηδέν περαιτέρω κακοπαθεΐν, άλλά τόν τε στρατόν διάλυε και αύτός έφ ά τό πρώτόν σε έστειλα απιθι: ούδέν γάρ έτι δέομαι της άναστάσεως τού άνδριάντος Άγρίππα χαριζόμενος άνδρι παρ έμοι τιμωμένω μειζόνως η ώστε με χρεία τη (302) έκείνου και οίς κελεύσειεν άντειπεΐν.

„Ha már felállíttattad a szobrot, maradjon ott, ha azonban még nem állíttattad fel, ne is foglalkozzál vele többet, hanem oszlasd fel a hadsereget, és fogj hozzá egyéb megbízatásaim teljesítéséhez. Tudniillik elhatároztam, hogy lemondok a szobor felállításáról, éspedig Agrippa kedvéért, akit sokkal jobban becsülök, hogysem kívánságának teljesítését megtagadhatnám." (AJ XVIII. 8.8. [301-302])

Petronius legnagyobb szerencséjére a második levelet előbb kapta kézhez, mint az elsőt. ludaea egyelőre megmenekült a háború veszélyétől. Gaius Petroniushoz írt levelében azonban szerepelt még egyéb utasítás is, amit Iosephus taktikusan elhallgatott. Philóntól tudjuk, hogy a császár azt is megírta levelében:

(334) έάν δέ τινες έν ταΐς όμόροις έξω μιας της μητροπόλεως έθέλοντες βωμούς η ίερά η τινας εικόνας η άνδριάντας ύπέρ έμού και τών έμών ίδρύεσθαι κωλύωνται, τούς εϊργοντας η παραχρημα κολάζειν η είς αύτόν άνάγειν (335) τούτο δέ ούδέν ήν έτερον η στάσεων και έμφυλίων πολέμων άρχή και της δωρεας, ην έπ εύθείας έδόκει παρασχεΐν, πλάγιός τις άναίρεσις• έμελλον γάρ οί μέν κατά τήν πρός Ιουδαίους φιλονεικίαν μαλλον η τό πρός Γάιον εύσεβές καταπλήσειν τήν χώραν άπασαν άναθημάτων, οί δέ έν οψεσι ταΐς αύτών τήν τών πατρίων όρώντες κατάλυσιν, εί και πάντων ήσαν πραοπαθέστατοι, μή άνέχεσθαι, Γάιος δέ τούς παρακινηθέντας τιμωρία κρίνων μεγίστη άνατεθηναι πάλιν κελεύειν τόν άνδριάντα έν τω ίερω. (336) προνοία δέ τινι και έπιμελεία τού πάντα έφορώντος και σύν δίκη πρυτανεύοντος θεού τών όμόρων παρεκίνησεν ούδέν ούδέ είς, ώς μή χρείαν τινά γενέσθαι, ή πρό μετριωτέρας μέμψεως άπαραίτητος έμελλεν άπαντασθαι συμφορά.

„Ha azonban bárki a szomszédos városokban a fóváros kivételével oltárokat, vagy áldozatokat, vagy képmásokat, vagy szobrokat akar állítani az én és családom tiszteletére, és ebben megakadályozzák őket, te vagy a felelős azért, hogy vagy ott helyben megbűnhődjenek akadékoskodásukért, vagy hozzám kerüljenek. Ez pedig nem volt egyéb, mint a lázadásoknak és polgárháborúknak a kezdete, és a kedvezménynek, melyről az látszott, hogy egyenesen nyújtja, kerülő úton való eltörlése. Mert valószínű volt, hogy némelyek, nem annyira Gaius iránti tiszteletből, mint inkább a zsidók iránti ellenségeskedésből, el fogják árasztani az egész országot szobrokkal, továbbá hogy a zsidók, saját szemükkel látva ősi szokásaik megsemmisítését, bár ők a világ legtürelmesebb emberei, ezt nem fogják elviselni, és hogy végül Gaius, a lázadók legszigorúbb büntetése után, újból felállíttatja a szobrot a templomban. Mégis Isten előrelátása és gondviselése folytán, aki mindenre ügyel, és mindent igazságosan kormányoz, senki a szomszéd népek közül nem okozott semmi zavargást, úgy hogy nem állt be kényszerhelyzet, melynek folytán enyhe dorgálás helyett katasztrófa következett volna be."
(Leg. 42. [334-336], Schill Salamon és Uhrman Iván ford.)

Philón szerint a császár nem sokkal később mégis visszatért ötletéhez (Leg. 42. [330-334]). Ezúttal Rómában készíttette el a szobrot, amit 41-re halasztott keleti útján akart magával vinni, hogy a zsidók előzetes értesítése nélkül felállítsa azt a jeruzsálemi Templomban. A Talmudban megőrzött zsidó hagyomány is tud a Templom fenyegetettségéről egészen Gaius 41. január 24-én bekövetkezett haláláig.
Caligula meggyilkolását követően Agrippa Claudius megválasztásában is fontos szerepet játszott. Az új uralkodó azzal fejezte ki neki háláját, hogy addigi területeihez csatolta ludaeát és Samariát, azaz Heródes egykori királysága újra leszármazottjának fennhatósága alá került (Schwartz 1990: 107-115). Jeruzsálem újra főváros lett, és Heródes Agrippa hősként vonulhatott be Dávid Városába.

Nagybátyjaihoz és nagyapjához hasonlóan Agrippa római és zsidó uralkodó volt egyszerre: ha külföldön tartózkodott, nem okozott számára problémát a pogány görög-római vallás, és hivatalos címe: a βασιλεύς μέγας φιλόκαισαρ εύσεβής και φιλορώμαιος (OGIS 419; Schwartz 1990: 59-61) sem hagyott kétséget afelől, hogy mint kliens-királynak (rex socius) elsődleges feladata a római érdekek szolgálata.
Berytusban, amit Augustus tett római coloniává, színházat, amphitheatrumot, fürdőket és oszlopcsarnokokat épített, s a pazar megnyitón nem kevesebb, mint 1400 gladiátorpáros küzdött egymással (AJ XIX. 7.5. [335-337]; Schwartz 1990: 130-133). Caesareában is rendezett római típusú játékokat a saját költségén (AJ XIX. 8.2. [343]). Lányainak szobrait mindenütt felállíttatta, még a zsidó területeken is (AJ XIX. 9.1. [357]). Pénzei közül csak a Jeruzsálemi verdében készült érmeken nem szerepel képmás, a nem-zsidó területeken készült pénzeken vagy a saját arcképét, vagy a császárét találjuk (Meshorer 1967: 78-80, 138-141).

Már EMIL SCHÜRER is megfogalmazta, hogy Agrippa és a farizeusok jó kapcsolata „pusztán politikai kérdés volt" (Schürer 1973: 452), amiből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A király természetesen nemcsak az ünnepeken mutatkozott buzgó törvénytisztelőnek, hanem építkezésekkel is gyarapította országát. Jeruzsálemet egy harmadik fallal akarta körülvenni, de művét nem tudta befejezni, Marsus, Syria legatusa ellenkezése miatt.
Pedig Iosephus szerint ha az eredeti tervek szerint elkészült volna, Jeruzsálemet valósággal bevehetetlenné teszi: „ha [Agrippa] befejezte volna a falat úgy, ahogy elkezdte, akkor a város valóban bevehetetlenné vált volna; mert a falat 20 könyök hosszú és 10 könyök széles kőtömbökből rakták, amelyeket vasszerszámokkal nem egykönnyen lehetett volna aláásni, sem pedig ostromgépekkel megingatni; maga a fal 10 könyök széles volt, és magassága kétségtelenül felülmúlta volna a szélességét, ha a kezdeményezőnek a buzgalma meg nem torpan.

Később a zsidók minden buzgólkodása ellenére is csak 20 könyök magasságot ért el, és a 2 könyöknyi mellvédekkel és a 3 könyöknyi párkányzattal együtt is csak 25 könyök volt a teljes magassága" (AJ XIX. 7.2. [326-327]; BJ II. 11.6. [218222]; V. 4.2. [147-155]). Agrippa számos középületet is felújíttatott Jeruzsálemben, és befejezte a Nagy Heródes által megkezdett, és Pilatus praefectus által folytatott vízvezetéket.
Mivel ludaeában mindenben lényeges döntésben a farizeusok pártjának elveit követte, így a keresztények üldözésében is tevékeny részt vállalt: Péter apostolt börtönbe vettette, Jakabot, Zebedeus fiát pedig kivégeztette (Theissen 1999). A király nyílt kedvezése a zsidók irányában úgy tűnik nem mindenkinek tetszett. Sebasté és Caesarea pogány lakói például nyíltan örvendeztek, mikor Agrippa halálának híre eljutott hozzájuk (AJ XIX. 9.1. [356]).

Agrippa váratlanul bekövetkező halálát az Újszövetség és Flavius Iosephus is csaknem egybe-hangzóan jegyezte le:

(20) ήν δέ θυμομαχών Τυρίοις και Σιδωνίοις• όμοθυμαδόν δέ παρησαν πρός αύτόν, και πείσαντες Βλάσιον τόν έπι τοΰ κοιτώνος τοΰ βασιλέως ήτοΰντο ειρήνην, διά τό τρέφεσθαι αύτών την χώραν άπό της βασιλικής (21) τακτή δέ ημέρα ό Ηρώδης ένδυσάμενος έσθητα βασιλικήν καθίσας έπι τοΰ βήματος έδημηγόρει πρός αύτούς• (22) ό δέ δημος έπεφώνει, θεοΰ φωνή και ούκ άνθρώπου. (23) παραχρημα δέ έπάταξεν αύτόν άγγελος κυρίου άνθ ών ούκ έδωκεν τήν δόξαν τω θεω, καί γενόμενος σκωληκόβρωτος έξέψυξεν.

„Heródes pedig ellenséges indulattal volt a tyrosiak és sidóniak iránt; de azok egy akarattal eljöttek őhozzá, és Blastost, a király kamarását megnyervén, békességet kértek, mivelhogy az ő tartományuk a királyéból élelmeztetett. Egy kitűzött napon pedig Heródes királyi ruhájába felöltözve és székébe ülve nyilvánosan szólt hozzájuk. A nép pedig felkiáltott: Isten szava ez és nem emberé! És azonnal megverte ót az Úrnak angyala, azért, hogy nem az Istennek adta a dicsóséget, és a férgektól megemésztetvén meghalt" (Csel 12:20-23).

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a magát farizeusnak valló Iosephus mindkét főművében alapvetően pozitív Agrippát illetően, bár hibáit (költekezés, hivalkodás, rágalmazás stb.) sem rejti véka alá (Schwartz 1990: 1-38; Krieger 2003; Kushnir-Stein 2003). Halálát így adja elő:

(343) Τρίτον δέ έτος αύτω βασιλεύοντι της όλης Ιουδαίας πεπλήρωτο, καί παρην εις πόλιν Καισάρειαν, ή τό πρότερον Στράτωνος πύργος έκαλεΐτο. συνετέλει δ ένταΰθα θεωρίας εις τήν Καίσαρος τιμήν ύπέρ της έκείνου σωτηρίας έορτήν τινα ταύτην έπιστάμενος, καί παρ αύτήν ήθροιστο τών κατά τήν έπαρχίαν έν τέλει καί προβεβηκότων εις άξίαν πληθος. (344) δευτέρα δή τών θεωριών ήμέρα στολήν ένδύς έξ άργύρου πεποιημένην πάσαν, ώς θαυμάσιον ύφήν είναι, παρηλθεν εις τό θέατρον άρχομένης ήμέρας. ένθα ταΐς πρώταις τών ήλιακών άκτίνων έπιβολαΐς ό άργυρος καταυγασθείς θαυμασίως άπέστιλβε μαρμαίρων τι φοβερόν καί τοΐς εις αύτόν άτενίζουσι φρικώδες. (345) εύθύς δέ οί κόλακες τάς ούδέ έκείνω πρός άγαθοΰ άλλος άλλοθεν φωνάς άνεβόων, θεόν προσαγορεύοντες εύμενής τε είης έπιλέγοντες, εί καί μέχρι νΰν ώς άνθρωπον έφοβήθημεν, άλλά τούντεΰθεν κρείττονά σε θνητης φύ(346)σεως όμολογοΰμεν". ούκ έπέπληξεν τούτοις ό βασιλεύς ούδέ τήν κολακείαν άσεβοΰσαν άπετρίψατο. άνακύψας δ ούν μετ ολίγον τόν βουβώνα της έαυτοΰ κεφαλης ύπερκαθιζόμενον είδεν έπί σχοινίου τινός. άγγελον τοΰτον εύθύς ένόησεν κακών είναι τόν καί ποτε τών άγαθών γενόμενον, καί διακάρδιον εσχεν οδύνην, αθρουν δ αύτώ τής κοιλίας προσέφυσεν αλγημα μετά σφοδρότητος άρξάμενον... (350) συνεχείς δ έφ ημέρας πέντε τώ τής γαστρός άλγήματι διεργασθεις τόν βίον κατέστρεψεν, άπό γενέσεως αγων πεντηκοστόν ετος και τέταρτον, τής βασιλείας δ έβδομον.

„Agrippa már három éve uralkodott egész Iudaeában, amikor egyszer Caesareába ment, amelynek régebben Stratón tornya volt a neve. Ott a császár tiszteletére játékokat rendeztek, mert tudta, hogy éppen ünnepet tartanak a császár üdvéért. Az ünnepségekre az egész tartományból rengeteg tekintélyes és magas rangú ember sereglett össze. A második napon Agrippa már korán reggel a színházba ment, csodálatos művészettel szőtt színezüst ruhában. A felkelő nap sugaraiban káprázatos fényben csillant meg az ezüst, és úgy elvakított mindenkit, hogy kénytelenek voltak borzongva elfordulni. A hízelgők hamarosan mindenfelől örömkiáltásokkal köszöntötték, istennek nevezték, és kérték, árassza rájuk kegyeit, hiszen ha eddig embernek tisztelték, a jövőben istenként akarják imádni. A király ezt egészen természetesnek találta, és nem utasította vissza istenkáromló hízelkedéseiket. Mikor azonban kisvártatva fölpillantott, látta, hogy a feje fölött valami kötélen bagoly ül, s rögtön felismerte a vészmadarat, amely valamikor szerencséjének, most pedig közeli halálának a hírnöke (άγγελος) volt. Ezért igen nagy keserűség fogta el. Nyomban szörnyű fájdalom kínozta gyomrát, és már kezdettől fogva irtózatosan meggyötörte.

(...) Még öt napig szenvedte a kínokat belső részeiben, míg végre meghalt, életének ötvennegyedik, uralkodásának hetedik évében". (AJ XIX. 8.2. [343-350])

Agrippa 43 októberében halt meg (Schwartz 1990: 145-149). Már az egyháztörténész Eusebios is csodálkozott azon, hogy Iosephus és az Apostolok cselekedetei leírása mennyire hasonlít egymáshoz (Eus. HE II. 10.10). Lukács és Iosephus egyaránt azt írja, hogy Agrippa Caesareában halt meg, miután királyi pompában jelent meg a nép előtt, akik istenként dicsőítették. Mindkét forrás isteni közbeavatkozásnak tulajdonítja ezután nem sokkal bekövetkező hirtelen halálát.
Érdekes, hogy mindkét történetben szerepel a „hírnök" (άγγελος) kifejezés, de míg Iosephusnál ez a bagoly képében jelenik meg, Lukácsnál egy természetfeletti lényről Isten angyaláról van szó. Vannak persze különbségek is a két leírásban, ha ellentmondásokról nem is beszélhetünk (Schwartz 1990: 145).

Iosephus elmond néhány részletet, ami az Apostolok cselekedeteiből kimaradt: hogy Agrippa a caesareai játékok más-napján jelent meg, valamint alaposan leírja öltözetét és részletezi szenvedéseit. Ennél azonban némileg fontosabb utalás maradt ki Iosephusból. Lukács ugyanis leírja, hogy a tyrosiak és sidóniak meg akarták nyerni a velük szemben ellenséges Agrippa jóindulatát, ezért keresték fel a caesareai játékokon. Agrippa beszélt velük, és ez után hangzott el vészterhes „Isten szava ez és nem emberé!" akklamáció, amit tehát nem az ottani zsidók, hanem a pogányok mondtak!
A két beszámoló közötti eltérések arra utalnak, hogy a két szerző nem ismerte egymást, DÁNIEL SCHWARTZ szerint feltehetően egy közös forrásból Philón egyik elveszett történeti művéből dolgozhattak (Schwartz 1990: 146, 180-182). Véleményem szerint azonban nincs feltétlenül szükség közös írott forrás feltételezésére, mivel a 43-ban történt eseményről akár szemtanúktól is hallhatott mindkét szerző.
Az sem bizonyítható, hogy Lukács „zsidó forrást használt", mivel ugyancsak DÁNIEL SCHWARTZ szerint „a Csel 12 nem azt mondja, hogy Agrippa azért halt meg, mert üldözte az Egyházat, bár erre mutathatna, hogy a fejezet az üldözéssel kezdődik és az üldöző halálával ér véget" (Schwartz 1990: 146). Ráadásul az Apostolok cselekedetei szemszögéből az, hogy Isten angyala „verte meg" (έπάταξεν) Agrippát, és ez éppenséggel a tyrosi és sidóni küldöttség miatt történt, nem nevezhető a halál „külső okának" (extraneous reason), mivel ebben a lényeg az, hogy istenítéletről van szó.
SCHWARTZ érdekes megfigyelése ugyanakkor, hogy a Csel 12:20-23-ban négy olyan szó is szerepel, amely hapax legomenon az Újszövetségben (θυμομαχών, έπάταξεν, σκωληκόβρωτος, έδημηγόρει), bár azt is elismeri, hogy ezek közül az utolsó kivételével egyik sem szerepel Philónnál. A „férgektől" megemésztett gonosz uralkodó egyébként széles körben elterjedt irodalmi motívum is.


II. Agrippa

II. (Marcus Iulius) Agrippa (Kr. u. 50-92/93?) családtagjaihoz hasonlóan valószínűleg szintén Rómában tanult, ahol már fiatalon részt vett a zsidókat érintő vitás kérdések megoldásában: a papi ruhák ügyében (AJ XX. 1.2. [10-14]; XV. 11.4. [403-409]) és a Cumanus alatti konfliktus rendezésében (AJ XX. 6.3. [134-136]). Nagybátyja, a chalchisi Heródes 50-ben bekövetkezett halála után megkapta annak aprócska libanoni királyságát és azt a jogot, hogy ő nevezze ki a főpapot, amely jogával gyakran élt is. Országát csak 52-ben foglalta el (Schwartz 1982).
A következő évben megkapta Heródes Philippos területét, továbbá Abilát, majd Nerótól Antipas egykori tetrachiáját: Galileát és Peraeát is. Testvére Bereniké aki nagybátyjának, a chalchisi Heródesnek özvegye volt (BJ II. 11.5-6. [217-221]; AJ XIX. 5.1. [277]) szintén ott élt udvarában, ahol két gyermeke is született, a rossz nyelvek szerint magától II. Agrippától.

A testvérházasság nemcsak a mózesi törvények, hanem a római jog szerint is elítélendő volt, így nem csoda, ha a testvérpár „együttélése" birodalom-szerte megütközést keltett (Krieger 1997). Mindenesetre Berenikét Kr. u. 64-ben hozzáadták Polemón kilikiai királyhoz (AJ XX. 7.2. [143]; 7.3. [145-146]); de onnan hamar megszökött és visszament testvéréhez.

II. Agrippa uralkodása alatt apjáénál kisebb szabadságot élvezett. Kr. u. 54-ben segédcsapatokat kellett kiállítania a parthusok elleni hadjárathoz (Tac. Ann. XIII. 7). Fővárosát, Caesarea Philippit a császár tiszteletére Neroniasnak nevezte el, és Bérytost (Beirút) is számos pogány műalkotással díszítette (Bernett 2003; Kokkinos 2004). Pénzei az uralkodók képmását viselték (Kushnir-Stein 2002).
A zsidó vallással nem sokat törődött: igaz, jeruzsálemi palotájában épített egy hatalmas tornyot, hogy onnan nézhesse az áldozatokat. Mikor a papok ezt megtudták, egy falat emeltek az oltár elé, hogy megakadályozzák a belátást, amit Agrippa Festus helytartó segítségével akart leromboltatni.

A papok ez ellen Rómában kerestek védelmet: Nero ágyasa, az egyesek szerint zsidó, mások szerint szimpatizáns („istenfélő") Poppaea Sabina el is érte, hogy a fal maradhasson. Az Apostolok cselekedetei egy fanatizmustól mentes, mindazonáltal a vallási ügyek iránt érdeklődő embernek mutatja be II. Agrippát. A király és Bereniké az új iudaeai procurator, Porcius Festus beiktatására érkezett a tengerparti Caesareába (feltehetőleg Kr. u. 60-ban; vö. BJ II. 14.1. [271]; AJ XX. 8.9. [182]).
Pál éppen akkor ott tartották fogságban, így alkalmuk nyílt arra, hogy meghallgassák ügyét (Csel 25:23-27; Kilgallen 1988). Mikor Albinus procurator alatt a Templom építését befejezték (Kr. u. 62-ben), Agrippa fehér kővel burkoltatta le Jeruzsálem utcáit, hogy a kézművesek munka nélkül ne maradjanak.

A nagy háború kirobbanásakor gondolkodás nélkül a rómaiak oldalára állt, akiket segédcsapatokkal is támogatott. Nero halála után Titus kíséretében ment Rómába, hogy az új császárt, Galbát üdvözölje. Itt is maradt mindaddig, amíg Vespasianust ki nem kiáltották a syriai legiók: ekkor sietett vissza, hogy császárként üdvözölje. A háború után Vespasianus megnövelte országa területét, de nem tudjuk, pontosan merre.

75-ben Agrippa és Bereniké Rómába érkeztek, ahol Bereniké tovább folytatta szerelmi afférját Titusszal, amely még Júdeában kezdődött (Braund 1984). Berenikét, noha hivatalosan nem volt királynő, irodalmi forrásaink is βασίλισσα-nak illetve reginának nevezik (Tac. Hist. II. 2.81; Suet. Tit. 7.1; los. Vita 11. [49]; 36. [180-181]).
Hiába élt azonban Bereniké valóságos királynőként a Palatínuson, s hiába tüntették ki Agrippát a második legfontosabb, csakis római senatoroknak kijáró tisztséggel: a praetorsággal, Titus tervezett házassága miatt akkora volt a közfelháborodás Rómában, hogy a császár végül is kénytelen volt elbocsájtani Berenikét (Cass. Dio LXVI. 15.3-4; Suet. Tit. 7.3). A testvérpár későbbi életéről csak keveset tudunk.
Pénzei mutatják, hogy Domitianus idején még hatalmon volt. Egyes adatok szerint Kr. u. 85/86-ban ért véget uralkodása, mikor a terület teljesen római fennhatóság alá került. Phótios bizánci pártriáka szerint Agrippa Traianus császár harmadik évében (Kr. u. 100) halt meg.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés