logo

IX Sextilis AD

Heródes uralkodása.

Heródes a későbbiekben is nagy bölcsességről és józanságról tett tanúbizonyságot a hadvezetés és uralkodás terén, amivel kezdetben a nép jó részének szimpátiáját is sikerült megnyernie. Mariamné révén pedig még a királyi családba is beházasodott.
Iosephus leírásából azonban úgy tűnik, hogy a zsidó arisztokrácia nem tudott megbékülni az edomita országlásával: Philippi után megjelent egy küldöttség Antonius előtt, amely azzal vádolta Phasaélt és Heródest, hogy „minden hatalmat a kezükbe kaparintottak, és Hyrkanos már csak névleges király" (BJ I. 12.4. [242]). Ugyanezt a vádat később is megismételték, ám ezúttal Hyrkanos is jelen volt, aki elhárította magától az uralkodói tisztet. Antonius legnagyobb örömére kinevezhette Phasaélt és Heródest ludaea tetrarkháinak „és rájuk bízta egész ludaea kormányzását" (BJ I. 12.6. [245]).

A zsidók azonban nem tudták elfogadni Róma kegyencét: inkább behívták a parthusokat, akik el is fogták Heródes testvérét, Phasaélt, és a főpap Hyrkanost, sőt Antigonos személyében egy királyt is ültettek Jeruzsálembe, miután jó alaposan kifosztották a várost. Heródes számára nem maradt más lehetőség, mint télvíz idején Rómába menekülni, ahol az ekkor még egy táborban lévő Octavianus és Antonius közösen léptek fel a senatusban annak érdekében, hogy Heródest királyi címmel felruházva helyezzék vissza országába (BJ I. 14.4. [285]).

ARNALDO MOMIGLIANO megszívlelendő észrevétele szerint a rómaiak félig-meddig kényszerítve voltak a királyi cím megadására: Heródes ugyanis edomita származása miatt nem lehetett főpap, márpedig ez volt az egyetlen ezzel egyenrangú méltóság. Királyságát végül részben idegen segédcsapatokkal, részben a Sosius vezényletével segítségére küldött római legiókkal szerezte meg Kr. e. 37 júliusára.
Jeruzsálem lerombolását és a Templom újbóli megszentségtelenítését Heródesnek ezúttal magánvagyona feláldozása révén sikerült elhárítania, sőt Sosius még egy arany koszorút is felajánlott fogadalmi ajándékul a Templomnak (BJ I. 18.3. [354-355]). Mindebből Róma népe csak annyit vett észre, hogy újabb hadvezérük diadalmaskodott a zsidók felett.

A rómaiaknak régtől fogva szokásuk volt, hogy a barbár népeket saját maguk közül választott királyok révén szelídítik meg és tagolják bele a Római Birodalom nemzetközösségébe. Különösen igaz volt ez Keleten, ahol egyfajta a kölcsönös előnyök látszatát keltő „szövetségi politikával" akarták lekötelezni a fines imperii-vel szomszédos népeket, és azok királyait. Pompeiushoz hasonlóan Augustus is ilyen „kliens"-királyok (a kifejezés nem ókori eredetű) ütközőzónájával akarta óvni a Birodalom értékesebb belső területeit.
E szövetséges királyságok működtetése nem került pénzbe, nem igényelt drága közigazgatási apparátust, és állandó hadsereget sem kellett állomásoztatni területükön ugyanakkor az adók innen is befolytak, a népek viszonylag békességben éltek, és szükség esetén Róma innen is megkapta a katonai utánpótlást a segédcsapatokba (auxilia, numeri, nationes) sorozott lakosság révén.

A Róma által „barátnak és szövetségesnek" (amicus et socius) elismert barbár királyok egy-lét emberöltő alatt képesek voltak saját népüket oly mértékig a Római Birodalomba integrálni, hogy uralmukat nyugodtan felválthatták a senatus vagy a princeps által kinevezett római tisztségviselők.
A kitűnő római történetíró, Sallustius egyik beszédében, amit a numida herceg, Adherbal szájába adott (a beszéd dramatikus időpontja Kr. e. 115, a megírásé Kr. e. 40) világosan kifejtette a senatus előtt, mit is gondol saját „királysága" felől:

pater meus moriens mihi praecepit, uti regni Numidiae tantummodo procurationem existimarem meam, ceterum ius et imperium eius penes vos esse; simul eniterer domi militiaeque quam maximo usui esse populo Romano; vos mihi cognatorum, vos affinium loco ducerem: si ea fecissem, in vestra amicitia exercitum divitias munimenta regni me habiturum.

„Apám, Micipsa, halálos ágyán meghagyta nekem, hogy a numidiai királyságban csupán helytartónak (procurator) tartsam magam, mert a jogos hatalom fölötte titeket illet, s a római népnek háborúban-békében igyekezzem hasznára lenni, amint csak lehet; benneteket rokonaimnak, véreimnek tekintselek; s ha így cselekszem, barátságotok lesz hadseregem, gazdagságom, királyságom oltalma." (Sall. lug. 14.1. Kurcz Ágnes ford.)

Tacitus szokott keserű iróniájával ebben a tömör mondatban összegzi a klienskirályságok lényegét: „A római nép régi és már korán bevett szokása, hogy a királyokat is a szolgaság eszközeiként használja".
A Pompeius által bevezetett és Augustustól továbbfejlesztett klienskirályság-rendszer egyvalamiben tért el a köztársaságkori római szövetségi politikától: a királyok és az őket gyakorlatban trónra ültető tábornokok, helytartók, vagy maga a princeps között patronus-cliens viszony állt fenn. Actiumot követően Octavianus-Augustus hat nagyobb királyt hagyott meg trónján Keleten, akik már Antonius alatt is uralkodtak, sőt közülük öt aktívan támogatta is a vesztes felet (Bowersock 1965).

A jelentősebb királyok közül mégis csak kettőt tett le Augustus, akik közül az egyiket már maga Antonius is alkalmatlannak találta az uralkodásra. Augustus politikája erős szálakkal igyekezett magához fűzni a klienskirályságokat:
„A szövetséges királyokat még egymást között is összefűzte kölcsönös rokoni kötelékkel, készséges szerzője és támogatója lévén mindenféle rokonságnak és barátságnak. Mindegyikről úgy gondoskodott, mint a birodalom tagjáról és részeséről" írja róluk Suetonius.

A kiváló személyes adottságokban a harci erények mellett diplomáciai képességekben is, ami ritkaság bővelkedő Heródes, aki edomita származása ellenére beházasodott a Hasmóneus-házba, dinasztikus rokonai kapcsolatai egészen a Bosporosi Királyságig (Krím-félsziget) nyúltak és behálózták a Közel-Keletet; s egyaránt otthonosan mozgott a zsidó és a görög-római civilizációban (Sullivan 1977).
A zsidó állam hellenizálási programjának sikerre vitelét éppúgy remélhették tőle a rómaiak, mint ahogyan a zsidók bízhattak abban, hogy egyedülálló vallásuknak megbecsülést szerez a pogány népek körében. Tehette ezt azért is, mert széles körben terjedt róla az az alaptalan hír, miszerint a Hyrkanos családjába történő beházasodás révén őt is megillette a főpapi tisztség. Heródes udvari történetírója, a damaszkuszi Nikolaosz pedig azt hintegette a diaszpórában, hogy Heródes családja a babilóni fogság után jött Izraelbe a zsidókkal együtt (Momigliano 1934/1992: 331. n. 15).

A farizeusok nemcsak Heródes uralmával voltak elégedetlenek, hanem az ő napjaiban várták a Messiás eljövetelét nyilvánvalóan Dániel évheteinek beteljesedése alapján. Már JULIUS WELLHAUSEN is felhívta a figyelmet arra a jelenetre, amelyet Flavius Iosephus hagyományozott át. Ebből megtudjuk, hogy a farizeusok, akik azzal dicsekedtek, hogy Isten jóstehetséggel áldotta meg őket, megjövendölték Heródes bukását, s hogy a királyi címet annak testvére Pheróras, valamint az eunuch Bagóas örökli majd (Wellhausen 1874/2001: 25-26):

ήρτο δέ ό Βαγώας ύπ αύτων ώς πατήρ τε και εύεργέτης όνομασθησόμενος τοΰ έπικατασταθησομένου προρρήσει βασιλέως: κατά χεΐρα γάρ έκείνω τά πάντ είναι, παρέξοντος αύτω γάμου τε ίσχύν και παιδώσεως τέκνων γνησίων.

„Ezek az utóbbiak [a farizeusok] csavarták el Bagóasz fejét is, mert azzal kecsegtették, hogy aki jövendölésük értelmében majd király lesz, őt atyjának és jótevőjének fogja nevezni; ez a király mindent hatalma alá hajt, és Bagóasz ismét visszanyeri férfierejét, megházasodik és gyermekei lehetnek." (AJ XVII. 2.4. [45])

Nyilvánvaló, hogy a farizeusok csakis a Messiás-királyra gondolhattak. Hiszen őróla mondja a próféta: „Ne mondja a herélt sem: íme, én megszáradt fa vagyok! Mert így szól az Úr a herélteknek: akik megőrzik szombataimat és szeretik azt, amiben gyönyörködöm, és ragaszkodnak az én szövetsége mhez: adok nékik házamban és falaimon belül helyet, és oly nevet, amely jobb, mint a fiakban és lányokban [élő név]; örök nevet adok nékik, amely soha el nem vész" (Jes 56:3-5). Ez a király „atya és jótevő" lesz, aki bár a Seleukida királyok és a római princeps által egyaránt használt címeket birtokol természetfeletti gyógyító erővel (is) rendelkezik majd. A farizeusok tehát semmiképpen nem gondolták, hogy ez a személy maga Heródes lenne.

Ellenkező előjelű hagyományt őrzött meg Flavius Iosephus Bellum Iudalcum-ának ószláv változata, amelyben a háborúhoz vezető „kétértelmű jövendölés" vagyis a zsidóknak megígért világuralom egyik lehetséges beteljesítőjének Heródest tartották: „Néhányan azt gondolták, ez Heródes, mások a keresztre feszített csodatévőt, megint mások Vespasianust értették rajta". Számos korai keresztény szerző szerint a Mt 22:16-ban említett „Heródes pártiak" (Ηρωδιανοί) nem mások, mint akik Heródest tartották a „Felkent"-nek.
Flavius Iosephus beszámol egy Menáchem nevű esszénusról, aki megprófétálta Heródes hatalomra jutását, sőt uralmának várható hosszát is, amiért Heródes nagy becsben tartotta az esszénusokat; és megfordítva: egyesek szerint a közösség messiási vonásokkal ruházta fel a királyt (Ilan 1998).
Ez utóbbi bizonyára elnyerte Heródes tetszését. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a Róma urai által a zsidókra erőszakolt, a mózesi törvények tekintetében illegitim uralkodó paranoiás rettegésben töltötte éveit. Erre utal a jól ismert evangéliumi történet, amely a názáreti Jézus betlehemi születésével kapcsolatos.

A mezopotámiai magoszokat Heródes titokban hívatta magához, „s alaposan kikérdezte őket a csillag megjelenésének időpontjáról, majd elküldte őket Betlehembe: Ha odaértek, gondosan kérdezősködjetek a gyermek felől, és mihelyst megtaláltátok, tudassátok velem, hogy elmehessek, és leborulhassak előtte" (Mt 2:7-8). A csillagjósok azonban más úton tértek haza.

Τότε Ηρώδης ίδών ότι ένεπαίχθη ύπό των μάγων έθυμώθη λίαν, και άποστείλας άνεΐλεν πάντας τούς παϊδας τούς έν Βηθλεέμ και έν πασι τοΐς όρίοις αύτης άπό διετούς και κατωτέρω, κατά τόν χρόνον ον ήκρίβωσεν παρά των μάγων.

„Heródes pedig, amikor rájött, hogy a tudósok túljártak az eszén, nagyon feldühödött, és kiküldött embereivel megölette az összes fiúgyermeket, akik Betlehemben és szerte a környéken voltak, a kétévesnél kisebbeket, annak az időpontnak megfelelően, amely után érdeklódött a tudósoknál." (Mt 2:16)

Titkos ügynökei, külföldi zsoldosai, katonai kolóniái és jól kiépített végvárai az egész országot behálózták. Valószínűleg ingatag helyzetének biztosítása lehetett az oka annak is, hogy Augustus visszaadta neki a Pompeius által elcsatolt városokat és országrészeket. (Trachonitis, Batanea, Auranitis, Ulatha és Perea lakossága túlnyomórészt szír volt vagy különféle nabateus-arab törzsekhez tartozott.) Heródes az állam és társadalom minden szegmensét igyekezett hellenizálni, amivel a júdeai teokrácia nyomait is el akarta tüntetni (Momigliano 1934/1992: 335).
Az országban több hellenisztikus alkotmánnyal rendelkező poliszt alapított: 27-ben Samaria helyén létrehozta Sebastét; 22-ben a Stratón tornya nevű településből felépítette a tengerparti Caesareát; Anthédón helyén Agrippiast emelte; és két másik várost is alapított ludaeában: Antipatrist és Phasélist. Ezekbe a városokba javarészt nem zsidó lakosokat telepített le.

A hellenisztikus udvarok mintájára Heródes is „a király rokonokkal és barátaival" vette körül magát; a Szanhedrin jogkörét kizárólag vallási ügyekre korlátozta, funkcióját a Királyi Tanács vette át; sok magas állami posztra nem vallásos zsidókat, hanem hellén nevelést kapott nem-zsidókat nevezett ki; görög értelmiségiekkel vette körül magát, akik között ott volt a már emlí-tett damaszkuszi Nikolaos történész, de hallunk a szónok Irenaeusról, valamint Andromachosról és Gemellosról, akik valószínűleg rétorok lehettek, mert a király fiainak nevelését bízták rájuk.
A zsidók között nem kis botrányt kavart, hogy a Hasmóneus Mariamnétól született két fiát, Alexandrost és Aristobulost Kr. e. 23-ban Rómába küldte, ahol egy pogány bölcselő, Asinius Pollio házában kaptak szállást és nevelést. Tizenöt évvel később három másik feleségtől származó fiát (Arkhelaost, Antipast és Philippost) szintén Rómába küldi nevelni, ám a fiúk ekkor már valószínűleg helyi zsidóknál laktak.
Heródes állítólag többször is megvallotta életében, hogy „jobban szereti a görögöket, mint a zsidókat" (Έλλησι πλέον η Ίουδαίοις οίκείως εχειν όμολογούμενος, AJ XIX. 7.3. [329]). Ennek nyilvánvaló bizonyítékát adta azzal, hogy Görögország és a görög Kelet számos városában nagyszerű építményeket emelt.

Flavius Iosephustól tudjuk, hogy Heródes „egész sor külföldi várossal is éreztette fejedelmi bőkezűségét" (BJ I. 21.11. [425]). „Vajon nincs-e folytatja Flavius Iosephus Athén és Lakedaimón [Spárta], Nikopolis [Actium] és a mysiai Pergamon városa Heródes fogadalmi ajándékaival?" A felsorolást ki kell egészítenünk Spárta, Athén, Délos, Rhodos, Kós, Chios, Pergamon, Laodikeia, Tripolis, Byblos, Bérytos, Tyros, Sidón, Ptolemais, Askelón, Damascus és Antiochia nevével ezek a települések mind hálásak lehettek Heródes jótéteményeiért (Roller 1998; Jacobson 2002; Richardson 2004a: 253-269).
Nyilvánvaló, hogy a hippodromokat, stadionokat, színházakat, gymnaseionokat és tornacsarnokokat, valamint a pogány szentélyeket Heródes nem a diaszpórában élő zsidóság számára építtette. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezek az építkezések és más beneficiumok a görög városokban élő diaszpóra közösségek javát is szolgálták. Egyes értelmezések szerint az építkezésekkel Heródes a görög városokból a jeruzsálemi Templomba évente kiáramló pénzeket akarta ellensúlyozni.

A görögöket mindenesetre hálára kötelezte vele, amit ők a maguk módján juttattak kifejezésre: szobrokat emeltek jótevőjüknek. Iosephus szerint Heródes nem törődött a Törvény második parancsolatával, és mindenütt szívesen fogadta a neki dedikált szobrokat, sőt egyenesen szorgalmazta azok felállítását.
Az athéniak egyenesen az Akropoliszon emeltek neki szobrot, amelyre a következő feliratot vésték: „A nép Héródész királynak, a rómaiak barátjának [állította] jótéteményéért és irántuk tanúsított jóakaratáért".203 Heródes Róma-barátságát mint az a fenti felirat Φιλορωμαίος jelzője is mutatja sehol sem rejtette véka alá. Nemcsak az építkezésekben mutatta meg a császár iránti hűségét, hanem abban is, hogy a népet feleskette Augustus és a saját nevére.

Egy ilyen hűségeskü szövegét ismerjük a paphlagoniai Nepolisból, amit Kr. e. 3-ban olvasztottak be Galatia provinciába. Ez alkalommal a helyi lakosságnak a következő szöveget kellett eskü alatt megvallania:

ομνύω Δία Γην Ήλιον θεούς πάντα[ς και πά]|σας και αύτόν τόν Σεβασ[τ]όν εύνοή[σειν Καί] | |σαρι Σεβαστώι και τοϊς τ[έκ]νοις έγγό[νοις τε] | αύτού πάν[τ]α τ[ό]ν τού [βίου] χρόνον κ[αι λό]|γωι [κ]αι εργωι και γνώμη[ι, φί]λους ήγού[μενος] (...) έάν δέ τι ύπεναντίον τούτωι τ[ώι ορκωι] | ποήσω η μή στοιχούντως καθώ[ς ωμο]|σα, έπαρώμαι αύτός τε κατ έμού και σ[ώμα]|τος τού έμαυτού και ψυχης και βίου κα[ι τέ] 11 κνων και παντός τού έμαυτού γέν[ους] | και συνφέροντος έξώλειαν και παν[ώλει] | αν μέχρι πάσης διαδοχής της έ[μης και] | τών έξ έμού πάντων, και μήτε σ[ώματα τά] | τών έμών η έξ έμού μήτε γη μ[ήτε θάλασ] | |σα δέξαιτο μηδέ καρπούς ένέγ[κοι αύτοϊς].

„Esküszöm Zeuszra, Gére, Hélioszra, valamint minden istenre és istennőre, sőt magára Augustusra, hogy szavaimmal, tetteimmel és gondolataimmal egész életemben engedelmeskedni fogok Caesar Augustusnak, fiainak és utódainak (...) ha pedig valami olyat tennék, ami ezen esküvel ellentétes, vagy nem tartanám magam az esküben foglaltakhoz, akkor én magam kívánom, hogy átkozott legyek, vesszen minden, ami hasznomra válik, testem és lelkem mindenestül pusztuljon el, gyermekeimnek és nemzetségemnek írmagja se maradjon, egész nemzedékem és minden utánam következő nemzedék semmisüljön meg, rokonaim és leszármazottaim testét pedig sem föld, sem tenger be ne fogadja, és gyümölcsöt se teremjen neki."
(Patay-Horváth András ford.)

Még ha fel is tesszük azt, hogy az esküszövegben invokált pogány istenségek nevét az Örökkévaló valamely zsidók számára is elfogadható megszólításával (pl. a „Legmagasabb Isten"-nel) cserélték fel, vagy ha fel is tesszük, hogy az esküt nem pogány kultuszhelyeken (pl. a caesareai Sebasteionban), vagy pogány istenségeknek állított oltároknál kellett elmondaniuk, akkor is nehezen képzelhető el, hogy egy hithű zsidó, aki számára Isten legfőbb parancsa volt a Semá: „Halljad Izrael: az Úr, a mi Istenünk Egy Úr!" (5Móz 6:4; vö. Mk 12:29), ilyen megvallást tegyen, és ilyen súlyos átkot vegyen magára, családjára és nemzetére egy pogány uralkodó kedvéért.
Heródes esketése alól csak az esszénusok voltak felmentve (AJ XV. 10.4. [368]); de azt a hatezer farizeust, aki szintén ellene szegült az eskü letételének, pénzbüntetéssel sújtotta, és néhány vezetőjüket kivégeztette (AJ XVII. 2.4. [42]). A császárkultusz minden intézményét bevezették a görög városokban; a Templomban mindennapi áldozatot mutattak be a császárért; Jeruzsálemben négyévente versenyjátékokat rendeztek Augustus tiszteletére.

Van azonban az éremnek másik oldala is. Heródes nagyon is tisztában volt vele, hogy a zsidó lakta vidékeken és főként Jeruzsálemben a vallási törvények nyílt semmibe vétele azonnal háborút robbantana ki. Ezért kénytelen-kelletlen engedményeket is kellett tennie a zsidóknak, és bizonyos mértékig tett is. Így például elvárta, hogy a nabateus Syllaios előbb térjen be a zsidó vallásba, mielőtt megkéri húgának, Saloménak kezét. Heródes akkor is nyomban közbelépett, ha bárhol a diaszpórában sérelem érte a zsidók kiváltságait. Népszerű is volt körükben, olyannyira, hogy az még a pogányoknak is feltűnt:

at cum
Herodis venere dies unctaque fenestra
dispositae pinguem nebulam vomuere
lucernae portantes violas rubrumque
amplexa catinum cauda natat thynni,
tumet alba fidelia vino, labra moves
tacitus recutitaque sabbata palles.

„Ám ha
Herodes napján csupaszenny ablakban a
lámpák sorban rakva kövér és sűrű
füstöt okádnak, körben meg violák s a
vörös tálban karikára görbül a
tonhalfark s a cserépkupa borhabos,
ajkad néma imát tördel, s a zsidók
szombatja remegtet."

(Pers. Sat. V. 179-184. Muraközy Gyula ford.)

Nem tudni pontosan, mit értett Persius, a római szatíraíró „Heródes napján", de valószínűtlen, hogy ne a zsidó királyra és/vagy utódaira utalt volna. (Hogy a rómaiak Heródest valóban zsidónak látták ilyen távolságból oly elenyésző a különbség egy zsidó és egy edomita között! -, bizonyítják azok a Masada erődjében talált amphora-töredékek, amelyeken a „Heródes zsidó királynak" (regi Herodi ludaico), nem pedig a „Heródesnek, a zsidók királyának" (Herodi regi ludaeorum) megjelölés szerepelt. E hányaveti címzés mögött nyilván a dél-itáliai „palackozóüzem" menedzserének tudatlansága, vagy éppen tudatos gúnya rejlett. ) Egy Rómában talált felirat a „Heródiánusok zsinagógáját" említi azonban ennek olvasata vitatott (CIJ 173; León 1960: 159-162).

A király legnagyobb egyben a legtöbb kérdést felvető vállalkozásának mégis a jeruzsálemi Templom újjáépítése bizonyult (Jacobson 1980; Richardson 2004b). Ehhez az ötletet az adta, hogy a zorobábeli Második Templom jóval kisebb volt a babilóniaiak által elpusztított Első Szentélynél. (Iosephus közlését az Aggeus prófétánál olvasható kijelentés is megerősíti. Az első alijával hazatérő legidősebb zsidók szemében, akik még látták a salamoni Templom dicsőségét, olyan volt az új épület, „mintha semmi volna", Agg 2:3.) Heródes uralkodásának 18. évében (Kr. e. 20/19) kezdte el az építkezést:

(391) Άνελών δέ τούς άρχαίους θεμελίους και καταβαλόμενος έτέρους έπ αύτών ναόν ηγειρεν μήκει μέν έκατόν όντα πηχών, τό δ ύψος είκοσι περιττοΐς, οϋς τω χρόνω συνιζησάντων των θεμελίων ύπέβη. καί τοΰτο μέν κατά τούς Νέρωνος καιρούς έπεγείρειν έγνώκειμεν. (392) φκοδομήθη δέ ό ναός έκ λίθων λευκών τε καί κραταιών τό μέγεθος έκάστων περί πέντε καί είκοσι πήχεις έπί μήκος, οκτώ δέ ύψος, εύρος δέ περί δώδεκα. (393) και παντός αύτού καθότι και της βασιλείου στοάς τό μέν ένθεν και ένθεν ταπεινότατον, ύψηλότατον δέ τό μεσαίτατον, ώς περίοπτον έκ πολλών σταδίων είναι τοΐς τήν χώραν νεμομένοις, μάλλον δ εϊ τινες κατ έναντίον οίκούντες η προσιόντες τύχοιεν. (394) θύρας δέ έπί της εισόδου σύν τοΐς ύπερθυρίοις ϊσον έχούσας τω ναω ποικίλοις έμπετάσμασιν κεκόσμητο, τά μέν άνθη άλουργέσιν, κίονας δέ ένυφασμένους. (395) καθύπερθε δ αύτών ύπό τοΐς τριχώμασιν άμπελος διετέτατο χρυση τούς βότρυας άπαιωρουμένους έχουσα, θαύμα καί τού μεγέθους καί της τέχνης τοΐς ίδούσιν, οίον έν πολυτελεία της ύλης τό κατασκευασθέν ήν. (396) περιελάμβανεν δέ καί στοαΐς μεγίσταις τόν ναόν άπαντα πρός τήν άναλογίαν έπιτηδεύων καί τάς δαπάνας τών πρίν ύπερβαλλόμενος, ώς ούκ άλλος τις δοκεΐ έπικεκοσμηκέναι τόν ναόν.

„...mindenekelőtt a régi alapok helyett újakat ásatott, és erre építette magát a templomot, amely száz könyök hosszú és százhúsz könyök magas volt; magassága idővel húsz könyökkel csökkent, mivel az alap ennyit süllyedt; azonban Nero korában elhatároztuk, hogy ennyivel megint kiegészítjük a magasságát. A templomot huszonöt könyök hosszú, nyolc könyök magas és tizenkét könyök széles hatalmas fehérmárvány tömbökből építették. A templom, mint a királyi oszlopcsarnok is, kétoldalt alacsonyabb volt, középütt valamivel magasabb, úgyhogy már sok stadionnyi messzeségből láthatták, akik a mezón dolgoztak, valamint a templommal szemben fekvő falvak lakói, de legjobban azok, akik a templom irányában haladtak. A bejárati ajtókat és a szemöldökfákat, amelyek a szentély mennyezetéig értek, tarka függönyökkel díszítette, amelybe bíborszínű virágokat és oszlopokat hímeztek. Az ajtók fölött, a falpárkány alatt, arany szőlőtőke ágazott szét és fürtök csüngtek róla, és egyáltalán oly rengeteg drága anyagot használtak fel, hogy a hatalmas és művészi építmény mindenkit bámulatba ejtett. Az egész templomot óriási oszlopcsarnokok övezték, amelyek arányosak voltak magával a templomépülettel, viszont sokkal pompásabbak, mint a régiek; nyilván senki más sem díszíthette volna fel ily pompásan a templomot." (AJ XV. 11.2. [391-396]).

Márk evangéliumának elbeszélése szerint még Jézus egyik tanítványát is megigézte a (félkész) heródesi Templom látványa: „Amikor kilépett a Templomból ti. Jézus egyik tanítványa így szólt hozzá: Mester, nézd csak, mekkora kövek és micsoda nagy épületek!" (διδάσκαλε, ϊδε ποταποί λίθοι καί ποταπαί οίκοδομαί. καί ό Ιησούς είπεν αύτω• βλέπεις ταύτας τάς μεγάλας οικοδομάς; ού μή άφεθη λίθος έπί λίθον. ος ού μή καταλυθη, Mk 13:1-2 )

Mikor a Názáreti nevezetes kijelentését tette arról, hogy három nap alatt lerombolja és ugyanannyi idő alatt felépíti templomát, a farizeusok így értetlenkedtek: „negyvenhat esztendeig épült az a Templom és te három nap alatt megépíted azt?" (Jn 2:20) vagyis a párbeszéd Kr. u. 26/27-ben hangozhatott el.
Iosephus és a Talmud egybehangzó állítása szerint a Heródes által építtetett Második Templom szépségével egyetlen épület sem vetekedhetett. A jeruzsálemi Templom grandezzája a diaszpórában is közmondásos volt: „Aki nem látta Heródes templomát, még soha semmilyen szépet nem látott." Az építkezés a zsidó háború kitörésének előestéjéig, Albinus helytartóságáig folyt (Kr. u. 62-64).

Jeruzsálem északi negyedében 1986-ban került eló egy csontládika, amelybe a rákarcolt arámi szöveg szerint „Szimón a Szentély építóje" csontjait tették (Tzaferis 1970). A ládika szegényes kidolgozása arra mutat, hogy bizonyára nem a főépítész, hanem egy egyszerű kőműves lehetett az elhunyt, aki még halála után is büszkén emlékeztetett élete főművére (Grüll 2009: #37.3).


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés