logo

XX September AD

Régészet .

Izrael ma az egykori Római Birodalom területének régészetileg egyik legalaposabban kutatott tartománya. A 19. század elejének úttörő jellegű de tudományosnak aligha nevezhető kutatásai (EDWARD ROBINSON, CHARLES WILSON, CHARLES-JEAN-MELCHIOR DE VOGÜÉ, LOUIS FÉLICIEN DE SAULCY stb.) után a század végére angol, német, francia és amerikai intézetek jöttek létre a professzionális régészeti kutatások elősegítésére (Palestine Exploration Fund 1865; Palastina Verein 1878; École Biblique et Archéologie 1890; American Palestine Exploration Society 1870-75; American School of Oriental Research 1900). Ezek elsődleges célja a Bibliához kötődő régészeti lelőhelyek feltárása volt, így érthető, ha kutatásaik középpontjában nem a hellenisztikus és római korszak állt.
Jeruzsálemi és Tel Aviv-i zsidó tanárok 1912-ben alapították meg a Society for the Exploration of Eretz-Israel and Its Antiquities nevű társaságot, melynek első feltárásai a Hammath Tiberias-i zsinagóga (1920-21); a jeruzsálemi harmadik fal (1925-28); a Bét Alfa-i zsinagóga (1929) és Bét Searim rabbinikus temetője (1940) volt vagyis a külföldiekkel ellentétben ők elsősorban a judaizmus palesztinai emlékei után kutattak.
Izraelben 1948-ban alakult meg a kulturális és oktatási minisztérium alá rendelt Department of Antiquities, majd 1950-ben jött létre az Israel Exploration Society, amely átvette a vezető szerepet a feltárásokban. Az 1967-es háború után az izraeli kutatások térben és időben is kiterjedtek: a paleolitikumtól az oszmán időszakig immár Ciszjordánia és Jeruzsálem területén is sorra tárták fel a lelőhelyeket.
Az 1950-es évek végétől az 1980-as évekig nagy nemzetközi régészeti vállalkozások születtek, amelyekben a fentebb említett intézetek mellett amerikai és európai egyetemek kutatócsoportjai is folyamatosan részt vettek és vesznek. Valamennyi Izrael területén folytatott ásatásról remek összefoglaló olvasható a MICHAEL AVI-YONAH szerkesztette régészeti enciklopédiában.
Előzményként csak röviden térünk ki a hellenisztikus korra, amelynek legelső emlékei a görög zsoldosok betelepülésére utaló nyomok Dórában (Tel Dor) (Stern 1982; Stewart 2003); Bét Seánban (Nysa-Scythopolis) pedig görög típusú templom került elő. Bét Cúrban feltárták Bacchidés Seleukida tábornok Kr. e. 161-ben épített erődítményét; Maresában (Bét Guvrin) pedig a sírokban talált freskók mutatják a föníciai és egyiptomi elemekkel dúsított hellenisztikus szinkretizmus behatolását.

A Kr. e. 4-3. században az országot valósággal elárasztotta a görög importból származó bor, amely a pecsételt amphorafülek alapján Rhodosról (Finkielsztejn 1999), Knidosról, Samosról és Kósról (Johnsson 2004) származott. Maresa környékén régészeti nyomait is megtalálták az olajtermelésnek (Sagiv 1996), és a mezőgazdasági szempontból jelentős galambtenyésztésnek (Kloner 1985). Ugyanakkor Bét Cúrban, Gezerben és Mareshában Hasmóneus pénzeket és súlymértékeket is találtak, bizonyítékául annak, hogy Alexander Jannaios (Kr. e. 104-78) meghódította az egész országot (Finkielsztejn 1998). A Hasmóneus kor kiemelkedő emlékei közé tartoznak a Kidron-völgyben talált síremlékek, és Jeruzsálem városfalának egy része (Avigad 1954).

A római korszakot régészeti szempontból három részre osztják a kutatók: a korai római periódus (ERP) Pompeius hódításától a Bar Kokhba-felkelés bukásáig tartott (Kr. e. 63 Kr. u. 135); a középső római periódus (MRP) a hadrianusi újjászervezésektől a harmadik század közepéig (Kr. u. 135 250); végül a késő római periódus (LRP) a Nagy Konstantinnal kezdődő bizánci időszakig (Kr. u. 250 324), vagy a Közel-Kelet nagy részét (Syriától Arábiáig) 363. május 18-19-én romba döntő nagy földrengésig (Kr. u. 250 363) (Russell 1980).

Jeruzsálem Pompeius alatti ostromának nyomait természetesen hiába is keresnénk, hiszen Heródes újjáépítette a Templomot, amit azután a rómaiak 70-ben leromboltak. Pompeius területi újjászervezésének viszont akad bizonyítéka: a Dekapolisz zömmel nem zsidók lakta városai a Hasmóneus uralom alóli felszabadulásukat azzal ünnepelték, hogy bevezették a pompeiusi időszámítást, amit pénzeiken is szerepeltettek (Spijkerman 1978: 15). A szenátus Kr. e. 57-ben Pompeius segítőjét, Gabiniust nevezte ki Syria helytartójának (AJ XIV. 5.2. [82]), mire egy Alexandros nevű Hasmóneus trónkövetelő fellázadt és elfoglalta Alexandreion, Hyrkania, valamint Machairos erődjét.
Gabinius ostrom alá vette, majd teljesen lerombolta a három erődítményt ennek nyomait Machairos kutatása során meg is találták (Corbo-Loffreda 1981). losephus szerint Gabinius újjáépítette Samaria egy részét (AJ XIV. 5.3. [87-88]; BJ I. 8.4. [166]), amelynek lehetséges emlékei a Kr. e. 1. századból való falak, utcák és insulák. Kr. e. 40-ben a parthusok elözönlötték Syriát, és betörtek Iudaeába is, ahol az utolsó Hasmóneust, Mattatias Antigonost nevezték ki főpapnak.
Egy csata során Galileában megölték Phasaélt, Heródes testvérét, de az utóbbinak sikerült kereket oldania. Heródes innen egyenesen Rómába ment, ahol a senatus kinevezte Iudaea királyának, és azt a feladatot rótta rá, hogy foglalja vissza országát. Ez három év alatt sikerült neki, természetesen hathatós római segítséggel (Kr. e. 40-37). A régészeti leletanyagban eddig sem a parthus invázióra, sem Heródes azt követő harcaira nem találtak bizonyítékot.
A félig zsidó, félig edomita Heródes (Kr. e. 37-4) uralmának konszolidálása után olyan hatalmas volumenű építkezésbe fogott, amely nemcsak királyságában, hanem messze annak határain túl is hírnevet szerezett számára (Roller 1998; Netzer 2006). Ezt a részben még ma is látható impozáns épületmaradványok, valamint számos régészeti feltárás is igazolta.
Legnagyobb méretű vállalkozása Caesarea Maritima felépítése volt egy „Stratón tornya" néven ismert hellenisztikus kori halászfalu helyén. Az itt alkalmazott új építészeti módszer: a víz alatt kötő beton segítségével Heródes egy 110 hektáros kikötőt hozott létre, amely Alexandria után a második legnagyobb kikötő volt a Kelet-Mediterráneumban (Vann 2000). Heródes további városokat is épített vagy újjáépített királyságában: Samaria helyén az Augustusról elnevezett Sebastét, Kapharsaba helyén az apjáról elnevezett Antipatrist, Anthedón helyén a barátjáról, M. Vipsanius Agrippáról elnevezett Agrippiast, Jerikótól északra pedig a bátyjáról elnevezett Phasaelist. (Az utóbbi három várost eddig még nem kutatták a régészek.)

Heródes újjáépíttette a Hasmóneusok idejében emelt, de a rómaiak által elpusztított, és/vagy elhanyagolt erődöket: a Holt-tenger környéki Kyprost (Netzer 2006: 202-216), Masadát (Ben-Tor 2009) és Machairost (Vörös 2013). Ezeket az erődöket a legmodernebb védelmi eszközök mellett hatalmas mennyiségű munícióval, vízzel és élelemmel is ellátta, továbbá minden kényelemmel felszerelte: a lélegzetelállító kilátást nyújtó palotákban festményekkel és mozaikokkal díszített fürdők és ebédlőtermek álltak a király rendelkezésére.
A Masadán talált amphoratöredékek tanúsága szerint Heródes és vendégei egyebek között hispániai halszószt, közép-itáliai almát és dél-itáliai borokat fogyasztottak a luxuserődben. Heródes monumentális mauzóleumát és talán a király szarkofágját is 2007 tavaszán EHUD NETZER fedezte fel a Heródionban (Netzer 2013a).

Heródes az erődök mellett pazar palotákat is épített magának. Caesareai palotája a tengerbe nyúló földnyelven épült („promontory palace", Gleason 1998). Az eddig még fel nem tárt jeruzsálemi palota köré három hatalmas tornyot emelt, melyek közül az egyik „Dávid tornya" néven máig is fennáll (Geva-Avigad 1993). A rendkívül egészséges mikroklímájú Jerikóban a híres balzsamkertek közelében pedig összesen három „téli palotát" emelt (Netzer 2001). Flavius Iosephus írja, hogy Heródes „egész sor külföldi várossal is éreztette fejedelmi bőkezűségét", hiszen „nincs-e tele Athén és Lakedaimón, Nikopolis és a mysiai Pergamon városa Heródes fogadalmi ajándékaival?" (BJ I. 21.11. [425]) A felsorolást ki kell egészítenünk Délos, Rhodos, Kós, Khios, Laodikeia, Tripolis, Byblos, Bérytos, Tyros, Sidón, Ptolemais, Askalón, Damaskus és Antiochia nevével, ahol feliratok bizonyítják Heródes bőkezűségét.
Bár Heródes külföldi építkezései jól tükrözik, hogy a pogány görög-római istenségek kultuszát sem vetette meg, azért a zsidóság múltja és a judaizmus iránt is érdeklődést mutatott. Ebből a szempontból legjelentősebb vállalkozása kétségkívül a jeruzsálemi Templom felújítása (lényegében újjáépítése) volt (Bahat 1999). Monumentális vállalkozása valamikor Kr. e. 15 körül kezdődött el, és messze túlnyúlt életidején. Jézus nyilvános szolgálata idején már negyvenhat éve épült a Templom (Jn 2:20), amely „szép kövekkel és ajándékokkal ékesíttetett fel" (λίθοις καλοΐς καί άναθέμασιν κεκόσμηται, Lk 21:5).

Heródes templomának egykori grandezzáját ma már valóban csak néhány kőemlékből és feliratból tudjuk elképzelni, hiszen a hurbán után lényegében csak a hegyet körülvevő támfal alsó részének gigantikus kvárderkövei maradtak meg. Heródesnek köszönhető a hebroni pátriárkák sírépítménye (Vincent-Mackay-Abel 1923; Jacobson 2000), és egy 49 x 65 méteres nyitott temenos a Mamré tölgyesében (Hepper-Gibson 1994). Heródes azonban a pogány kultuszokat a történelmi Izrael területén is kultiválta.
Augustus tiszteletére hatalmas templomot épített a császárról elnevezett Caesarea kikötőjében (Kahn 1996), és a császár tiszteletére emelt templomkomplexum maradványai kerültek elő a felső-galileai Omritban is (Overman-Schowalter 2011). Heródes ezen felül bevezette a római típusú játékokat ludaeába és Samariába (Weisz 1999): Caesareában színházat és amphitheatrumot épített (Porath 1995); és még Jeruzsálemben is közvetlenül a Templom közelében épített egy theatrumot, amelynek a zsidók később nyomait is igyekeztek eltüntetni (Reich-Billig 2000; Patrich 2002a). Heródes építkezéseinek nyomait ezen felül számos öntözőcsatorna, medence, vízvezeték, úszómedence, kert és fürdő is mutatta országában.
Heródes közvetlen utódai örökölték apjuk építkezési kedvét. Több várost alapítottak: Antipas Sepphorist (Meyers 1992) és Tiberiast (Avi-Yonah 1950; Hirschfeld-Galor 2007) Galileában, Liviast pedig Peraeában (Jensen 2005). Philippos a hellenisztikus kori Pan-szentélykomplexum körül kiépítette Caesarea Philippi városát (Berlin 1999; Wilson 2004). Archelaos dicstelen „uralkodásának" tíz esztendeje alatt csak egy kisebb település felépítéséig jutott el Samariában, amit önmagáról Archelaisnak nevezett el (Hizmi 1993, 2004).

II. Agrippa a galileai Bétsaidának városi jogot adományozott és Iuliasnak keresztelte át a települést (Arav-Freund 1996-2004). A rómaiak hosszú ideig csak Caesareának adtak colonia státust (Patrich 2011), majd ezt követte Hadrianus alatt Aelia Capitolina (az egykori Jeruzsálem) colonia rangra emelése.

A municipium-jogot Diospolis (Lydda), Eleutheropolis (Bét Gabra), és Emmaus (Nikopolis) nyerte el; a déli tengerparti városok (Jamnia, Askelón, Azótos, Gaza) független görög városok maradtak (Sperber 1998). Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ország alapvetően kisfalvas települések rendszeréből állt, amelyek elsősorban mezőgazdasági termelésre (gabona, szőlő, olíva, füge, datolya stb.) és a tengerparton, ill. a tavak környékén halászatra rendezkedtek be (Zangenberg 2010 Fiensy-Hawkins 2013).
A rurális települések kutatása az utóbbi évtizedben indult el erőteljesen (Umm er-Rihan, Qedumim, Shikhin, Kefar Hananyah stb.). Egyelőre még megfejtendő a kérdés, hogy a római villagazdaságok rendszerét miért nem vezették be ludaea/Palaestinában (Applebaum 1988a).

A kézműipar húzóágazata a kerámia-, és a sajátosan zsidó jelenségnek nevezhető kőedénygyártás volt, amit az üveg és textilipar egészített ki. Ezek a gyártóközpontok elsősorban a városokban és azok környékén koncentrálódtak. Az ország római kori úthálózatát ugyanakkor mára alaposan ismerjük. Ezek részben a régi utak nyomvonalán haladtak, részben a római katonai és gazdasági érdekeknek megfelelően alakították őket (Isaac-Roll 1982; Fischer-lsaacRoll 1996).
Gyakran a rövid, de intenzív háborús időszakok mélyebb nyomokat hagynak a régészeti anyagban, mint a hosszabb, békés periódusok. Így alakult ez Iudaea/Palaestina esetében is. Az első zsidó háború (Kr. u. 66-73) történetét szerencsére megírta számunkra Flavius Iosephus, így a régészeti feltárások segítségével nemcsak a háború valódi történetét rekonstruálhatjuk a legaprólékosabb részletességgel, hanem egyben a történetíró szavahihetőségét is ellenőrizhetjük.
Galilea háborús részvételéről már átfogó tanulmánykötet is napvilágot látott (Guri-Rimon 2008). A legfontosabb régészeti leletek a felkeléssel kapcsolatban az erődök (Aviam 2008), azon belül Gamala (Syon 2002, 2005, 2008), továbbá a felkelők parancsnokának, Jószéf ben Mattitjáhunak (a későbbi Flavius losephusnak) is főhadiszállásául szolgáló Jotapata (Adan-Bayewitz-Aviam 1997; Aviam 2004).

A jeruzsálem elleni Kr. u. 70-es ostrom egyik legfontosabb bizonyítéka az Óváros ún. „heródesi negyedében" feltárt Burnt House, másnéven Qathros főpap háza. A Kr. u. 72-73-ban ostrom alá vett három végvár: Heródion, Machairos és Masada közül az utóbbi régészeti maradványai a legbeszédesebbek, egyben Flavius losephus történetírói hitelessége szempontjából a legkérdésesebbek.

A háború befejezése után Jeruzsálem a legio X Fretensis főhadiszállása lett, amelynek környékét katonai területté nyilvánították. A fő legióstábort a mai Jaffa-kapunál lévő citadella helyén lokalizálják, de nem kizárt, hogy kisebb cohorstáborok voltak még szétszórtan a város romjai között, elsősorban a Templomhegyen, vagy amellett (Grüll 2007b).
Jeruzsálemet az első nagy háború pusztulása után Plinius egyszerűen csak „temetőnek" (bustum) nevezte, bár az élet lassanként mégiscsak kezdett visszatérni a halott városokba. A rómaiak utakat építettek, a megszálló katonaság igényeit is igyekeztek kielégíteni, emellett győzelmük látható jeleit is elhelyezték a provinciában (Grüll 2006a).

A hurbán és a Bar Kokhba-felkelés között eltelt több mint 60 évben a Júdeai-hegység barlangjaiban talált papiruszok tanúsága szerint a római jelenlét és befolyás egyre jobban erősödött, amit a zsidó lakosság kemény elnyomásként tapasztalhatott meg. Ezzel párhuzamosan a túlnyomó részt nem-zsidók által lakott Dekapolis városainak gazdasága fellendült.
Valamikor a 2. század elején egy újabb legio is betelepült Galileába, s ezzel lényegében három részre osztotta a tartományt. A VI Ferrata, majd a II Traiana legióknak otthont adó tábor Caparcotnában (Kefar Otnay) volt, de teljes feltárása egyelőre még nem történt meg. Mivel a hatvan évvel későbbi Bar Kokhba-felkelésnek nem akadt olyan krónikása, mint az első háborúban működő Flavius losephus, a gyér irodalmi, numizmatikai és epigráfiai források mellett fokozottan rá vagyunk utalva a régészet tanúságára. Szerencsére ilyenek nagy számban akadnak: pl. a „Borzalom barlangjában" (Cave of Horror) talált tárgyi leletek, emberi csontok, fegyverek, felhalmozott kincsek és levelek (Yadin-Lewis-Greenfield 1989).

Ugyancsak beszédesek a Heródionban és más júdeai településeken (pl. En-Gedi környékén, lásd Porat-Eshel-Frumkin 2007; Horvat Midras, Horvat Givit, Horvat Eged, En Boqeq stb.) talált barlangrendszerek, amelyek a felkelőknek és támogatóinak szolgáltak menedékül. Ezek kutatása a 90-es évektől indult meg az izraeli régészek részéről, AMOS KLONER és HANAN ESHEL vezetésével (Eshel-Amit 1998; Kloner-Zissu 2003). Sajnos a felkelésben kulcsszerepet játszó Bétár feltárása még csak kezdeti állapotban van (Ussishkin 1993).
Hadrianus uralkodásától kezdve az immár Aelia Capitolinának nevezett Jeruzsálemet pogány várossá építették át. Ennek jószerével csak észak-déli irányú főutcáját (cardo) ismerjük, a város többi részéről ill. fő épületeinek elhelyezkedéséről csak sejtéseink vannak (Isaac 1998; Eliav 2003).

A Syria Palaestina névre átkeresztelt tartomány romanizálása tovább folytatódott: Aelia és Legio (Caparcotna) mellett számos helyen megjelentek kisebb castrumok (Tiberias, Mt. Hazon, Tel Shalem), és Diocleatianus alatt megkezdődött a táborok összefüggő láncolatából álló Limes Palestinae kiépítése (Applebaum 1988b; Magness 1999). Emellett az utak és vízvezetékek építése is tovább folytatódott (Roll 1999; Amit-Patrich-Hirschfeld 2002).

Több város is colonia rangot, s egyúttal új elnevezést is kapott: Septimius Severus alatt Bét Guvrinból Eleutheropolis, Lódból (Lydda) Diospolis lett. Az első zsidó háború veteránletelepítéseiben is szerepet játszó Emmaus Elagabalus császársága idején kapta a Nikopolis nevet. A provinciában a 2-4. században a színházak, amphitheatrumok és hippodromok építése is tovább folytatódott. Syria Palaestina területén jelenleg 23 színház, 7 hippodrom és 5-6 amphitheatrum ismert irodalmi és régészeti forrásokból, elsősorban a nem kifejezetten zsidók lakta területekről (Idumaea, Hauran, Gaulanitis és a nagyobb galileai városok, Segal 1995; Weiss 1998). A gyógyturizmus szempontjából jelentőséggel bírt Hammat Tiberias fürdője, amelynek népszerűsége egyes kutatók szerint a baiaei fürdőkkel ért fel, és még császárok is megfordultak benne (Hischfeld 1997; Dvorjetski 1997).
A Bar Kokhba-felkelés leverését követő másfél évszázad „sötét kor" az ereci zsidóság történetében. A megmaradt izraelita lakosság a 2. század közepétől a fokozatosan elvándorolt Iudaeából Galileába és a Golánra, ahol olyan központjaik jöttek létre, mint Usa, Sefaram, Bét Searim, Sepphoris és Tiberias (Goodman 1983).
A Bét Searim-i rabbinikus temető szarkofágjai és feliratai egyebek között jól szemléltetik az anyaország és diaszpóra élő kapcsolatát (Mazar 1973-76; Rajak 1998). Ez persze nem jelenti azt, hogy a pogányság ne jelentkezett volna a zsidók lakta területeken: szemléletes példa erre Kedes temploma (Fischer 1984, 1986-87).

Galilea és a Golán területén csaknem 200 ókori zsinagógát sikerült azonosítani, amelyek a 3-5. században épültek. A legkorábbiak közé tartozik a Nabrateinben (Naburiya) emelt bét hakneszet, továbbá Hirbet Sema, Gus Halav és Meiron zsinagógái.

Az 5. századtól kezdve épült zsinagógák mozaikpadlóin gyakori motívumnak számítottak a különféle pogány jelképek (pl. a napszekér, a zodiákus, a négy évszak stb.); sőt a rabbinikus judaizmus egyik központjában, Sepphorisban még a magánházakban és a temetőkben is megjelentek a pogány művészet alkotásai (pl. Venus pudica-szobor, Dionysos életét ábrázoló mozaikok; Léda-szarkofág stb.). Ennek a jelenségnek magyarázatával részben még adós a zsidó vallástörténet.
De nem feledkezhetünk meg a kereszténység megjelenéséről sem, hiszen az új vallás ebből a tartományból indult. A világ legrégibb ismert keresztény templomát a megiddói börtön területén tárták fel. Az 54 m-es alapterületű szentélyt egy Gaianus nevű római százados építtette a 3. század közepe táján (Tepper-Di Segni 2005). Miközben a zsidó lakosság észak felé húzódott, a 4. századtól kezdve az államvallássá vált kereszténység az egykori Iudaea területét vette birtokba, ahol egyre-másra emelték a templomokat és kolostorokat (Ovadiah 1970, 1991; Bottini-Di Segni-Alliata 1991).


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés.