logo

XX September AD

Ókeresztény irodalom és jogi források

Az ókeresztény teológiai irodalom hatalmas szövegkorpusza (az apostoli atyák, majd az egyházatyák iratai, a pápai levelek, a különféle szinódusok aktái) és a keresztény császárok rendeletei képezik a késő antik kereszténység zsidókra vonatkozó forrásainak nagy részét. A zsidó-keresztény hitvitákkal kapcsolatban ADOLF HARNACK a 19. században azt a véleményt képviselte, hogy a Bar Kokhba-felkelés után keletkezett dialógusok merő irodalmi fikciók (Harnack 1883). Addigra érvelt HARNACK a keresztények teljességgel feladták a zsidók megtérítésének szándékát.
Sokak szerint nyugaton az utolsó valóságos zsidó-keresztény disputa emléke Justinos Párbeszéd a zsidó Tryphónnal című műve volt. Ez a megállapítás azonban a Keletre semmiképpen sem érvényes. Az itt megtalálható hatalmas, prosperáló zsidó közösségek (Sardis, Antiochia, Apameia stb.) önmagukban is elegendő okot szolgáltattak a keresztény vezetőknek arra, hogy a judaizmussal szemben aktív polémiát folytassanak (Simon 1986: 144, 290; Abulafia 1998). Az igen régi zsidó és keresztény hagyományokkal rendelkező Edessában még a 4. században is folyt élő disputa (Drijvers 1985).

A zsidókra vonatkozó császári rendeleteket AMNON LINDER kommentáros kritikai kiadásban jelentette meg (Linder 1987). A toleránsabb konstantini uralom után I. Theodosius (379-395) egyedül a katolikus egyházat juttatta kiváltságos helyzetbe, ezáltal minden egyéb felekezet, így a zsidó is, hátrányos, vagy egyenesen elnyomott helyzetbe került (Linder 1987: #17-22).
A zsidók jogait korlátozó intézkedések azonban már azelőtt is léteztek. Ezek a következő fő témákat ölelték fel: a vagyonszerzés korlátozása és a prozelitizmus megakadályozása, valamint a zsidók hivatalviselésének korlátozása, tekintettel arra, hogy a tisztviselők adómentességet élveztek.

A 380-as években azonban új témák is megjelentek a jogalkotásban. 383-ban például Gratianus, Valentinianus és Theodosius elrendelte a kereszténységből a zsidó vallásba betérők vagyonának elkobzását, 388-ban pedig megtiltotta a keresztények és zsidók házasodását. A zsidó vallás mindazonáltal a született zsidók számára legalitást élvezett.
A 390-es évektől kezdve megszaporodnak a zsinagógák elleni atrocitások, és ezzel együtt a védelmükre kiadott rendeletek. Egy különleges forrásunk: a minorcai Severus püspök beszámolója életszerűen beszéli el, hogyan hajtották erőszakkal keresztvíz alá 417/418-ban a hajdani virágzó minorcai zsidó közösséget (Grüll-Csalog 1999).
Természetesen a zsidók is védekeztek: 408-ban II. Theodosius és Honorius elítéli a Purim-ünnepet, amelyen a zsidók egy Hámán-figurát feszítettek keresztre, ezzel provokálva a keresztényeket. Ezután tiltják el a zsidókat a katonáskodástól, az ügyvédek közül, a császári szolgálatból, majd 438-ban II. Theodosius valamennyi tisztség (honor) és méltóság (dignitas) viselésétől.
Miközben ténylegesen sehol nem mondatik ki a zsidó vallás betiltása, sőt a zsinagógák továbbra is jogvédelmet élveznek, 416-tól kezdve szinte észrevétlenül a „vallás" (religio) szó helyett a „babonaság" (superstitio) kifejezést alkalmazzák a judaizmussal kapcsolatban a keresztény jogalkotásban.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés.