logo

XX September AD

Görög és római szerzők

MENAHEM STERN nagyszabású vállalkozása, a Greek and Latin Authors on Jews and Judaism (1974-1984) a Kr. e. 5. századtól a Kr. u. 6. századig terjedő időben összesen 161 különböző görög és római szerzőt vagy művet gyűjtött össze, aki, vagy amely akár csak egy szavas utalást tett a zsidókra. Ezen testimoniumok többsége valóban igen rövid, s a történeti kutatás számára is csak más forrásokkal egybevetve hasznos.
Akadnak azonban olyan szerzők és művek is, akiknek lényeges történeti információkat köszönhetünk: pl. Cicero egyik beszédében a kis-ázsiai zsidók templomadóját elrabló helytartót vette védelmébe, és a per során megemlítette azt is, milyen sokan vannak a Rómában élő zsidók, akik készek ügyüket védelmezni (Pro Flacco; Stern 1980: #68).

Régebben úgy vélték, hogy az idősebb Plinius valószínűleg az első zsidó háború szemtanújaként számolt be enciklopédiájában a korabeli Iudaeáról, de ezt mára egyértelműen cáfolta a kutatás. Tacitus a Historiae 5. könyvének töredékeiben a zsidók eredetéről és a háború kitörésének okairól értekezett, természetesen római szemszögből (Stern 1980: #274-294); a szatíraírók, mint Horatius, Persius és Petronius is rendszeresen csipkelődtek a zsidók római szempontból furcsa szokásain; Cassius Dio pedig visszatérően utalt a zsidó történelem különböző eseményeire (Stern 1980: #406-442).
Természetesen ezek csak a fennmaradt töredékek, melyek talán nem is mindig a legértékesebb forrásokból származnak. Itt van példának okáért Marcus Antonius Iulianus, aki Iudaea procuratoraként volt szemtanúja az első zsidó háborúnak, melynek történetét De Iudaeis címen adta közre. Művét amely azóta elveszett Minucius Felix is olvasásra ajánlotta a keresztényeknek, így szerzője feltehetően nem lehetett pozitívan elfogult a zsidók iránt. Az ókorban számos hasonló Περί Ιουδαίων vagy De Iudaeis című munka született a zsidóságról.

A hellenisztikus kori Démétrios, Eupolemos, Artapanos, Kleodémos Malchos zsidó vagy szamaritán szerzők voltak, akiknek „történeti" művei illetve az azokból fennmaradt csekély számú töredékek csak kevéssé használhatóak a mai történeti kutatás számára. Súlyosabb veszteségnek tarthatjuk, hogy Nagy Heródes, majd Archelaos udvari történetírójának, a damaszkuszi Nikolaosnak 144 könyvből álló világtörténeti műve sem maradt fenn.
Nikolaos Önéletrajza ugyancsak izgalmas forrás lehetne a heródesi korhoz, ha ismernénk. A görög műveltségű, de zsidó származású tiberiasi lustus Flavius losephus elkeseredett ellenfele -, aki a Róma elleni felkelésben való részvétele miatt hosszan szenvedett Vespasianus majd II. Agrippa börtöneiben, két művet alkotott. Az egyikben megírta az első zsidó háború történetét losephus lényegében ezzel polemizálva írta meg saját önéletrajzát -, a másikban a zsidó királyok krónikáját állította össze Mózestől II. Agrippáig.
A görög Apollónios Molón, Herennios Philón, Damokritos, Nikarchos, Timocharés, vagy a lampsakosi Xenophón művei ugyancsak elvesztek ezek nemegyszer kifejezetten ellenségesek voltak a zsidókkal szemben és számos téveszmét, ill. hazugságot terjesztettek róluk műveikben -, de munkáikból excerptumokat gyűjtött össze Alexander Polihystór, akinek művét Flavius Iosephus idézeteiből ismerjük.


Flavius losephus

A hellenisztikus és római kori zsidóság Kr. u. 70 előtti történetének szinte minden mozzanatához legfontosabb forrásunk Flavius losephus négy ránk maradt műve: A zsidó háború (Ιστορία Ίουδαϊκοϋ πολέμου προς Ρωμαίους), A zsidók története (Ιουδαϊκή άρχαιολογία), az Apión ellen írt traktátus (Περί άρχαιότητος Ιουδαίων λόγος α, β), valamint az Önéletrajz (Ίωσήπου βίος).
Joszéf ben Mattitjáhu valószínűleg Kr. u. 37-ben látta meg a napvilágot egy a Hasmóneus királyi családdal is rokonságban álló papi családban. Joszéf már tinédzser korában nagy jártasságot árult el a Szent Iratokban, s bár önmagát a farizeusnak vallotta, kipróbálta a többi vallási felekezet tanításait is: éveken át egy Bannosz nevű „remete" tanítóval élt Júdea pusztájában.

Kr. u. 62/63-ban húszas éveinek közepén tagja lett egy Rómába induló küldöttségnek, amely a Nero által bebörtönzött papok szabadon bocsátását akarta elérni. Joszéfet lenyűgözte a Város gigantikus méretei és a császári udvar pompája, ennek ellenére 65-ben visszatér hazájába és csatlakozik a Róma ellenes felkeléshez. Észak-Galilea főparancsnoki teendőivel bízzák meg, s ő nagy energiával lát hozzá a védelem kiépítéséhez.
Vespasianus négy legiójával és a temérdek segédcsapattal szemben azonban tehetetlennek bizonyul, s miután a rómaiak hathetes ostrom után elfoglalják Jotapata várát Joszéf utolsó menedékét -, feladja magát. A fogságban megjósolja Vespasianusnak, hogy Nerót követően ő lesz Róma uralkodója.
Mikor 69 júliusában Vespasianust a keleti hadseregek császárrá kiáltják ki, a zsidó foglyot felszabadítja, s hamarosan római polgárjogot is adományoz neki. Joszéf hivatalos neve ettől kezdve Titus Flavius losephus. 70-ben Titus tolmácsaként és tanácsadójaként szemtanúja Jeruzsálem és a Templom lerombolásának. Szolgálataiért és lerombolt vagy elkobzott ingatlanaiért cserébe a császártól kap birtokokat.

71-ben azonban Rómába költözik, ahol a császár kérésére belefog a zsidó háború történetének megírásába, először arámi nyelven. Ez a műve elveszett, csak görög fordítását (vagy átdolgozását) ismerjük, amit 78-ban adott közre (Bellum Judaicum = BJ). Flavius losephus római éveiről nem sokat tudunk. Jóllehet Vespasianus saját korábbi házában lakott, a legújabb kutatások szerint nem tartozott a római társadalom legfelső köreihez. Idejét minden bizonnyal főművének, A zsidók történetének megírásával töltötte, s talán utazgatott is valamennyit anyaggyűjtés céljából, ám arról nincs tudomásunk, hogy korábbi hazájába visszatért volna.
A görög nyelven írt Antiquitates Judaicae (AJ) 93-ban jelent meg. Ezt követően, valamikor 95-100 között publikálta az alexandriai grammatikus, Apión antiszemita írásait cáfoló iratát (Contra Apionem = CA). Flavius Iosephus valamikor 100 körül hunyt el, feltehetőleg a Római Birodalom fővárosában.
Mennyire tekinthetjük megbízható történeti forrásoknak Flavius losephus műveit? Erre a kérdésre számos egymásnak ellentmondó válasz született. SHAYE COHEN történész (Harvard University) szerint Iosephust „megrögzött pongyolaság" jellemzi (Cohen: 1979: 233), míg a régész MAGEN BROSHI (Israel Museum, Jerusalem) a szerző legtöbb adatát alapvetően korrektnek tartja (Broshi 1982).
Iosephus műveinek megértéséhez az ad kulcsot egyben az imént feltett kérdésre választ -, ha figyelembe vesszük műveinek intencióját. A szerző szándéka nyilvánvalóan apologétikus: római olvasóközönségének azt akarja bizonyítani, hogy a háború kirobbantásáért semmiképpen nem maga a zsidó vallás vagy a zsidó nép egésze, hanem egy szűk és a zsidóságon belül elszigetelt csoport: a zélóták voltak a felelősek, akik ráadásul a zsidó vallási törvényeket is lépten-nyomon megszegték.

Iosephus apologizáló szándéka ugyanakkor a rómaiakkal kapcsolatban is tetten érhető: ők csak kénytelen-kelletlen viseltek háborút a zsidók ellen, a vérszomjas kegyetlenség távol áll tőlük vagy legalábbis vezéreiktől -, és semmiképpen nem volt céljuk a zsidóság megsemmisítése, sőt még Jeruzsálem és a Templom lerombolása sem szerepelt eredeti terveik között.
Hogy mindezekben igaza van-e Iosephusnak, természetesen vitatható, mint ahogyan vitatják is. Az sem kétséges, hogy egyes események leírásában szándékoltan vagy sem, nem tudjuk téved, vagy legalábbis nem a valóságot közvetíti. (Jellemzően ilyennek szokás tekinteni saját galileai szerepét, vagy Masada elestét.) Más szempontból viszont losephus számos konkrét adatát az archeológiai kutatások is megerősítették.


Philón

A gazdag és előkelő alexandriai családban született Philón (Kr. e. 20 k.-Kr. u. 50 k.) elsősorban filozófiai témájú műveiről ismert, amelyekben a sztoikus allegorikus szövegmagyarázatot igyekszik összhangba hozni a zsidó exegézissel. Életének csak kevés eseménye ismert. Tudjuk, hogy testvére volt Alexander Lysimachos, alexandriai alabarchos, aki losephus szerint „valamennyi kortársát felülmúlta előkelőség és vagyon tekintetében" (AJ XVIII. 6.1. [3]).
A jeruzsálemi Templom iránti tiszteletét abban mutatta meg, hogy annak tíz kapuja közül kilencet arannyal és ezüsttel boríttatott be. Bár Caligula börtönbe vettette, igen jó viszony fűzte Claudiushoz és Agrippa királyhoz (mindkettőjüket hatalmas összegű kölcsönökkel támogatta), akik végül is kiszabadították. Egyik fia, Tiberius Iulius Alexander, a zsidó vallást elhagyva nagy karriert futott be.

Philón életének nagy eseménye volt, mikor 40-ben részt vett abban a küldöttségben, amely Gaius Caligulát akarta eltéríteni attól a szándékától, hogy a jeruzsálemi Templomban felállítsa saját szobrát (Legatio ad Gaium). Másik történeti vonatkozású műve az alexandriai zsidók és a görögök közötti háborúskodást és a római helytartó abban játszott szerepét mutatja be (In Flaccum).
Philón, aki a bálványimádást ugyan elutasította, de a görög műveltség intézményeihez szoros kapcsolat fűzte, életében mindössze egyszer ment fel Jeruzsálembe, hogy ott „imádkozzon és áldozatot mutasson be". A héber Bibliát feltehetően csak görög fordításból ismerte.11


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés.