logo

XXIII Januarius AD

Alexandria és Aegyptus .

„Micsoda központja egy felkelésnek!" Alexandriát nevezte így Flavius Iosephus a II. Agrippa szájába adott híres beszédben (πηλίκον άποστάσεως κέντρον, BJ II. 16.4. [385]), amivel nemcsak a Caligula és Claudius alatti zsidó-görög háborúra, hanem az egyiptomi görög lakosság erős rómaellenes érzületére is utalt. Ez a kölcsönös ellenszenv egyiptomiak, görögök, zsidók és rómaiak között Alexandria egész római kori története alatt sorozatos felkelésekhez vezetett (Barry 1993). A lázadások előkészítéséhez fegyvereket kellett felhalmozni. A római hatóságok ezért rendszeresen razziáztak, és elkobozták azokat a lakosságtól.
Az Acta Pauli et Antonini egyik londoni papirusztöredékén egy sajnos igencsak megrongálódott sorban valószínűleg egy ilyen műveletre történik utalás, amit Lupus praefectus hajtott végre. Hadrianus alatt, egy Kr. u. 119-ben kelt papiruszon azt olvassuk, hogy a Fajjúm környékén lévő falvak vezetőit megeskették: nem termesztenek olyan nádat, vagy tamariszkuszt, amiből nyilakat lehet készíteni (BGU 2085; Pucci Ben Zeev 2008: #42, pp. 185-186), bár ez az intézkedés inkább az egyiptomi őslakosság, semmint a zsidók ellen irányulhatott.

A Traianus alatti zsidó felkelés két legfontosabb forrása Eusebios Egyháztörténete és Lupus egyiptomi praefectus papiruszon olvasható rendelete. M. Rutilius Lupus a praefectus annonae tisztségét valamikor 103 és 111 között töltötte be, a praefectus Aegypti hivatalát pedig éppen a felkelés idején: 113-117-ben bízták rá (PIR2 R 252).
Eusebius szerint: „Lupus volt egész Egyiptom kormányzója" (Eus. HE IV. 2.2). Ugyanakkor Rutilius Lupus a római bélyeges téglák kutatói szerint a 2. század elején az egyik legfontosabb téglagyáros is volt a Tiberis völgyében: az ún. figlinae Brutianae tulajdonosa. Erősen vitatott, hogy az alábbi töredékes papiruszon a praefectus Aegypti kancelláriájának 115. október 14-én kiadott rendeletét olvashatjuk-e:

[col. I.) [—] |αύτο]ύς ίσως ήγνόει |[—] | τούς [θ]ριάμβους [--] έ]πεί έξουσία | [--]|έ]π Άντονείν[-|κα]ί γάρ βίαιον |[—] (col. II.) [—]ει δι[κασ]θεν |[—] |]είπε τη [—].. κισ |[—] | ... ς ποτε [—] κριθη| [—]... ένθα με[..].οραξαν | ...]ιν κ[α]ί μηκέτι |...] .αν πως έβασανίσ|..]... φιλότ[ης] [τού] αρ-|χοντο[ς ... | [—] |... γάρ άξιος [αύ]τού | ...]...την έκαλ<ε>ϊτε |... ερα διά τούτο ού | πίστευε ... [τ]ιμ[ώντες πό-1 [λ]εω[ς] ... πύρ οίκίαις" δ[ε]ΐ όλί|γο[υς ... προσφερόμενον | ώς ... έπειτα τις έρεΐ | όλί[γους] είναι [τούς τ]αύτα τολμώντας|] έχειν τό θέατρον|...]. άποφαίνεσθαι | ].ωσιν καν του | κα]ί πύρ καθ ημών (col. III.) έτοιμ[ά]ζου[σι] και σίδηρον. οίδα οτι | είσίν [ό]λίγοι• άλ[λ] έγφέρουσιν αύτούς [οί] πλε[ί]|ονες κ]αί τρέφουσιν οί κρείσσον[ε]ς, άγοράζον|τες τό μή λοιδορεϊσθαι, τό μή διαπάζεσ-1 [θ]αι" τό έν όλίγο[ι]ς μεισούμεν[ο]ν ο[ύ]κ άδί| [κ]ως ολης πόλεώς έστιν ένκλημα. οίδα | οτι έν τούτοις πλείονές είσιν δούλοι• διά | τούτο οί δεσπόται λοιδορούντα[ι]. πασιν | ούν έγώ παραγγέλλω μή προσποιεϊσθαι | όργήν έπιθυμ[ί]α κέρδους. γεινωσκέτωσαν | οτ[ι] ούκέτι αύτούς άγνοούμεν. μή πιστευέ|τωσάν μου τη εύπετία μηδέ ταϊς ... ταις | ημέραις ... [,..]τον έβιασάμη[ν ...]ρειν οσα | εύθέως έδυ[νά]μ[η]ν ε.[.]λειν ..δεν.[...| κατ[η]γορεϊν θ[έ]λει τ[ι]νός, έχει δικαστή[ν] | ύπό Καίσαρος έπι τούτο πεμφθέντα. ού|δέ γάρ ηγεμόσιν έξεστιν άκρίτους ά|πο[κ]τεϊναι, άλ[λ]ά καί κρίσις ίδιον έχει | χρόνον, ίδιον τόπον ώς ίδιον τύπον | κόλα[σ]ις. παυσάσθωσαν οί τε άλη | θώς οί τε ψευδώς τραυματίας έαυ|τούς είναι λέγοντες καί βιαίως άμα | καί ά[δίκω]ς δ[ί]κήν έπαιτούντες. μή τραυ|ματίζεσθαι γάρ έξην. τινά τών ά|μαρτημάτ[ω]ν ίσως άπολογίαν έχειν | έδύνατο πρό της Ρωμάιων (col. IV.) π[ρ]ός Ιουδαίους μάχης. νύν | δέ μά[ταια] κ[ριτή]ρια, ά καί | πρότερον ούκ έξην. | (έτους) ιθ Τραιανού Φαιώφι ις.

(col. I.) [—] „talán nem tudta [—] a diadalmeneteket [—] mivel a hatalom [—] Antonin[usnak] [—] eróvel [—] (col. II.) [—] eldöntött [—] mondta a[—] valamikor [—] elítélt [—] és akkor [—] és tovább nem [—] hogyan volt kivizsgálva [—] az uralkodó barátsága [—] méltó rá [—] hívtad [—] emiatt (nem) hitted [—] megtisztelve [—] a városé [—] tűz a házaknak [—] néhányuknak kell [—] folyamodni [—] azután valaki mondhatná, hogy az emberek, akik erre vetemedtek, kevesen voltak [—] tartani a színházat [—] megmutatni [—] (col. III.) és tüzet és fegyvereket vetettek be ellenünk. Tudom, hogy kevesen vannak, de sokkal többen támogatták őket, és a hatalmasok szerelték fel óket, akiket nem érhet el a gyalázat és a rossz bánásmód. Néhányak elvetemültsége joggal nevezhető az egész város szégyenének. Tudom, hogy többségük rabszolga; így tehát gazdáikat kell vádolnunk. Ezért megparancsolom mindannyiuknak, hogy ne növeljék a haragot a haszon reményében. Értésükre adjuk, hogy most már tudjuk, kik ők valójában.
Ne bízzanak engedékenységemben, vagy (a folyamodványokban, amiket azokban a napokban [adtak át nekem], amikor arra kényszerültem, hogy mindenkit megvédelmezzek). Ha bárki vádat akar emelni, van egy bíró, akit a császár küldött erre a célra. Mert még a kormányzóknak sem áll jogukban tárgyalás nélkül kivégeztetni, és a tárgyalásnak is megvan a maga ideje, ahogyan a büntetésnek is megvan a megfelelő helye és a megfelelő módja. Legyen már vége annak, hogy egyesek igaz, mások hamis módon erőszakosan és igazságtalanul igazságot követelnek; mivel nem lett volna szükséges megsebesülniük. Néhány eltévelyedésre talán lett volna mentség (col. IV.) a rómaiak és a zsidók közötti csata előtt, de most már ezek önkényes bíráskodások, ami soha sem volt megengedve. Traianus 19. évében, phaophi 16-án." (CPJ II 435)

RANON KATZOFF szerint a papirusz a zsidó felkelésre vonatkozik (Katzoff 1980), de ezt módosította JOSHUA SCHWARTZ (J. Schwartz 1984) és TIMOTHY D. BARNES is (Barnes 1989), akik a szöveg elemzése során arra a következtetésre jutottak, hogy a papiruszban a görögöknek a zsidók elleni támadásairól esik szó. Szerintük nincs nyoma a szövegben „háborús pszichózisnak", vagy hogy a római hatóságok elveszítették volna uralmukat az események felett.
PUCCI BEN ZEEV ugyanakkor jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy továbbra is nehezen lehet értelmezni a „rómaiak háborúja a zsidók ellen" kitételt (col. III, l. 26; col. IV, l. 1), amelyről BARNES úgy vélekedik, hogy egy közelebbről nem ismert „helyi okokra visszavezethető és helyi kihatású alexandriai epizód lehetett" (Pucci Ben Zeev 2005: 139). A CPJ II 435-ben említett eseményekre a CPJ II 158 is utalhat, amely egy meg nem nevezett császár előtt megjelenő görög és zsidó küldöttségről számol be.
A szöveg minden bizonnyal Lupus rendelete után írodott, hiszen több hivatkozást is tartalmaz arra (col. I, ll. 4-5; col. III. ll. 21-22; col. IV. ll. 2-4). Mindkét szövegben azt olvassuk, hogy a zavargásokért rabszolgák a felelősek, akiket gazdáik tüzeltek fel, és valamiféle színházi előadás is szerepet játszhatott annak kirobbanásában. (Emlékezhetünk rá, hogy már a 38-as felkelés kitörésében is nagy szerepet játszott egy I. Agrippát gúnyoló színdarab.) Ami a rabszolgákkal kapcsolatos megjegyzést illeti: a BGU 341-es jelzetű papiruszban azt olvassuk, hogy „sokakat elítéltek, 60 alexandriait és szolgáikat, az előbbieket száműzték, az utóbbiakat lefejezték" (CPJ II 158b, ll. 7-8).

Emellett az erősen filhellén, rómaellenes és zsidógyűlölő ún. „pogány mártír-akták" közül kettő: az Acta Hermaisci és a már említett Acta Pauli et Antonini is utal a Traianus alatti felkelésre. Az előbbi 3. századi másolatban maradt ránk (P. Oxy. 1242 = Acta Alexandrinorum VIII = CPJ 157) és a felkelés előtt két évvel történő eseményekre utal. Szerepel benne az „istentelen (άνόσιοι) zsidók" kifejezés is.
Az alaptörténet szerint egy görög és egy zsidó küldöttség kereste fel Rómában Traianust, mindkettő magával hozta isteneit. A görögök egy Sarapis-fejet, a zsidók pedig valószínűleg egy kis ládát vittek magukkal a Szent Szövegek tekercseivel. Traianus és felesége Plotina barátságosan fogadja a zsidókat, de a görögök üdvözlését kikéri magának, hiszen „olyan szörnyű dolgokat" (τοιαυτα χαλέπα) műveltek a zsidókkal. Hermaiskos ekkor tovább sértegeti a császárt azzal a kijelentéssel, hogy „sajnálja, amiért az istenetelen zsidókkal teli tanácsosok veszik körül." Ekkor a Sarapis-szobor izzadni kezd, és a rómaiakat úgy megijeszti, hogy elfutnak a dombok legtetejére.

HORBURY szerint ez annak bizonyítéka, hogy 113-ban már zsidóellenes megmozdulások voltak Alexandriában, és az ottani zsidó hitközség szerette volna ügyét a császár elé tárni (Horbury 2014: 214). Érdekes, hogy Plotina a midrásban is úgy jelenik meg, mint akinek komoly befolyása van Traianus döntéseire, csakhogy itt éppen ő hangolja a zsidók ellen férjét (Lam. R. I. 45, ad 1:16 IV. 22, ad 4:19). Arra vonatkozólag nincsenek történeti forrásaink, hogy Traianus consiliumában zsidók is lettek volna talán az egy Tiberius Iulius Alexander Iulianus kivételével -, bár Cassius Dio az esemény előtt 10-15 évvel már említett zsidó származású senatorokat (Dio LXVII. 14).

Az Acta Pauli et Antonini keletkezését Traianus vagy Hadrianus korára teszi a kutatás. A névadó Paulus és Antoninus görögök érdekében, illetve több ismeretlennek a zsidók javára elmondott beszédeit tartalmazza. A Καΐσαρ néven szereplő császár azonosítása egyelőre bizonytalan. A P. Lond. Lit. 118 töredéken Theon, Lupus és Claudianus neve szerepel; a P. Louvre 2376 fragmentumon pedig Theon, Lupus, Paulus, Antoninus, a zsidók és a Caesar neveket olvashatjuk. ULRICH WILCKEN már 1891ben felvetette, hogy a londoni és párizsi töredékek ugyanazon műből, sőt ugyanazon tekercsből származnak (Wilcken 1891). A neves kutató szerint itt azoknak a beszédeknek összefoglalása olvasható, amelyek a zsidók érdekében hangzottak el Kr. u. 117-ben Antiochiában, nem sokkal Traianus halála előtt. Ezzel szemben THEODOR REINACH, aki újra kiadta a párizsi fragmentumokat, amellett érvelt, hogy a papiruszon nemcsak a zsidók, hanem a görögök érdekében elhangzott beszédeket is olvashatunk, sőt az egész mű a görögök szempontjából íródott. Ugyancsak hangsúlyozta a VI. columnában szereplő „istentelen zsidók" megjegyzés történeti fontosságát, mivel itt a görögök attól félnek, hogy olyan helyen telepítik le a zsidókat, ahonnan megtámadhatják Alexandriát (Reinach 1893: 7581).

REINACH egyébként úgy vélte, hogy a szövegben említett Καΐσαρ nem más, mint Hadrianus. Később maga WILCKEN is módosította korábbi álláspontját, és az alexandriai stasist Hadrianus idejére tette, hozzáfűzve, hogy a császár emiatt hívta vissza Marcius Turbót Egyiptomból Mauretaniába (Wilcken 1909). A papirusz későbbi kiadásai (A. VON PREMERSTEIN, H. MUSURILLO és J. R. REA) más-más sorrendben rakták össze a szövegtöredékeket, de magyarázatukban gyakorlatilag mindannyian WILCKEN elméletét vették át (Horbury 2014: 217).

Lássuk ezek után, mi is található az egyes töredékekben. Az egyik Lupusnak a fegyverek beszolgáltatásával kapcsolatos edictuma lehet, amiről fentebb már esett szó (col. IV. 2-4); a másik egy király mimusban történt kifigurázásával kapcsolatos (col. I. 1-7, IV. 11-12); a harmadik a börtönből kitört rabszolgákról szól, amivel kapcsolatban a zsidók tagadják bűnösségüket (col. II. 8-9, III. 5-14), és végül a Caesarhoz menesztett görög és zsidó küldöttségek beszédei, amelyek közül az egyik (col. VI. 11-18) amiatt panaszkodik, hogy a zsidókat olyan helyen akarják Alexandria közelében letelepíteni (προσκατοικεΐν), ahonnan könnyen háborút indíthatnak a város ellen (CPJ II 158, p. 89).
A legfontosabb érv, amely miatt a töredékeket Traianus idejére datálhatjuk, a fentiekben már említett Lupus praefectus vagyis M. Rutilius Lupus állandó szerepeltetése. A col. I. 1 és I. 7 sorokban említett „színpadi király" talán a zsidó felkelők Eusebios által említett Lukuas nevű „királyával" azonosítható, aki Kyrénéből támadta seregei élén Egyiptomot (Horbury 2014: 218). Ugyanakkor J. REA egy merőben eltérő coniecturával és magyarázattal állt elő: szerinte ugyanis a darab Hadrianus trónra lépéséről szólt (P. Oxy. LV, p. 16-17), vagyis a „király" a császár személyével lenne azonos.
MUSURILLO, TCHERIKOVER és sokan mások tehát egy közvetlenül Hadrianus trónra lépése után 117-ben, vagy később, 119-120-ban bekövetkezett στάσις-ról beszélnek; ám ezzel nehezen összeegyeztethető az alexandriai zsidóknak Traianus alatt történt lemészárlása, amit Appianos, Eusebios és a rabbinikus források említenek (Horbury 2014: 220).

Mint láthatjuk, a két „pogány mártír-akta" értelmezésében igen sok homályos és vitatott pont található. Éppen ezért volt merész vállalkozás HORBURY részéről az Acta coniecturális kiegészítései, a rabbinikus szövegek és klasszikus irodalmi utalások alapján a Traianus alatti alexandriai zsidó felkelés teljes „menetrendjének" összeállítása (Horbury 2014: 222-235). Ugyancsak megkérdőjelezhető módszer, ahogyan a Kr. u. 115-117-es felkelés fehér foltjait a Kr. u. 38-as alexandriai zsidó lázadás analógiájából próbálja megvilágosítani. Ami forrásaink alapján bizonyosra vehető, az rendkívül kevés: Lupus edictumának megjelenése idején (115. október 14) már a zsidók egy στάσις-t robbantottak ki Alexandriában, ezért bevetették ellenük a legiókat („a rómaiak csatája a zsidók ellen" mondja Eusebios).
A felkelés csak 116-ra szélesedett háborúvá, amelynek során a zsidók Pompeiusnak a Nemesionban található síremlékét is lerombolták Appianos szerint barikádokat építettek belőle. Egyelőre nem bizonyítható, hogy a zsidók a híres Sarapis-templomot is megtámadták volna, bár a szentély Hadrianus-kori restaurálása eléggé valószínű. Ezek az összecsapások a zsidók tömegeinek lemészárlásához vezettek, aminek nyomában a görögök is rájuk támadtak. Talán ezzel összefüggésben engedték ki a börtönökből a rabszolgákat is később a zsidók tagadták az ebben való részvételüket.

A jeruzsálemi Talmudban Simeon bar Jocháj említi az alexandriai zsidóknak a római legiók részéről történt lemészárlását ebben az összefüggésben a görögök szerepéről nem esik szó -, és hogy lerombolták a híres zsinagógát is. A megölt zsidók vére állítólag egészen Ciprusig megfestette a tengert (Szukka V. 1. 55b; Hacham 2002-2003). Hadrianus trónra lépése után (117 szeptemberében) azonnal hozzálátott az Alexandriában keletkezett károk rendezéséhez, és a város lerombolt középületeinek és a feltehetően tűzvészben elpusztult „zsidónegyednek" újjáépítéséhez, valószínűleg személyesen is meglátogatva a helyeket (Gray 1923a, Capponi 2010: 480).

A 2. század közepéről fennmaradt papiruszok és irodalmi források egybehangzóan állítják, hogy Hadrianus csakúgy, mint Athénban egy saját magáról elnevezett városrész építésébe fogott. Mivel a Hadrianeion városrész helye nem ismert, puszta feltevés, hogy az az északkeleti „delta" városrészben az egykori zsidónegyed területén helyezkedett el, és hogy az Acta Pauli et Antonini-ban említett „újra betelepítés" is erre a negyedre vonatkozott volna (Horbury 2014: 233).
Sem Cassius Dio, sem Eusebios nem utal arra, hogy a zsidókat kitiltották volna Alexandriából, sőt az egyiptomi zsidó eredetű Ötödik Sibylla-könyv bevezetése Hadrianust mint „legderekabb" (πανάριστος) császárt dicsőíti (Orac. Sib. V. 68), továbbá a Serapaeum Commodus alatti újjáépítésekor minden további nélkül elhelyezték annak könyvtárában a Septuaginta egyik példányát (Rajak 2009: 44). Az alexandriai zsidó diaszpóra azonban egészen a 3. századig nem nyerte vissza régi fényét.

Az Egyiptom területén kitört felkelésre vonatkozóan legfontosabb forrásunk Eusebios, kiegészítve Appianos néhány közlésével, illetve a papiruszok, amelyek datálása sajnos legtöbbször bizonytalan. Cassius Dio Kyrenaikára koncentrál, s mindössze annyit jegyez meg, hogy „Egyiptomban sok hasonló dolgot műveltek" (Dio LXVI11. 32.2). Eusebios szerint a Kyrenaikából Egyiptomba betörő zsidók azért nem tudtak egyesülni az alexandriai lázadókkal, mert a görögök felkelése megakadályozta őket, viszont a chórát és nomosokat végigpusztították (HE IV. 2.3-4).
Traianus Marcius Turbót küldte ellenük gyalogsággal, lovasságal és hadiflottával. Ezek sok ezer zsidót megöltek a kyrénéiek és az egyiptomiak közül, akik csatlakoztak Lukuas „király" seregeihez. A Chronaka a thébaisi körzetet nevezi meg, mint ahol a zsidók fellázadtak; Appianos viszont a Delta északkeleti részén, Pelusium környékén említ had-műveleteket.

A papiruszokból különösen a brémai és giesseni gyűjteményekből az alábbi területek érintettségét is kimutathatjuk: Memphis (P. Brem. 40, P. Giss. 27 = CPJ #438-439); Arsinoé-körzet (BGU 889 = CPJ #449); Oxyrhynchus és annak nomosa (P. Oxy. 705 = CPJ #450; P. Oxy. 707 = CPJ #447); Hermupolis-körzet (P. Giss. 41 = CPJ #443; P. Brem. inv. 7; P. Giss. inv. 245 = Pucci Ben Zeev 2005: #21-22); Lykopolis (P. Brem. 11 = CPJ #444); Apollinopolis Heptakomias (P. Giss. 19, 27 = CPJ #436, 439). Az edfui osztrakonok között az utolsó dátum 116. május 18-i (CPJ #229), így ezt is bizonyosan a felkelésben érintett területek közé sorolhatjuk (Horbury 2014: 236).

Összességében elmondhatjuk, hogy a felkelés Egyiptom nagy részét érintette: Alexandriából elterjedve a Fajjúm körzetében, a Heptanomiában és a Thébaisi körzetben is felütötte fejét a lázadás szelleme. Ismerünk olyan papiruszokat is, amelyek a háború következményeként a zsidók földjeinek elkobzásáról vallanak: az Athribis-körzetben a Delta keleti felében (P. Oxy. 500 = CPJ #448); az Arsinoé-körzetben (SB 12, 10892 = Pucci Ben Zeev 2005: #38); valamint a Hérakleopolis-, Oxyrhynchusés Kynopolis-körzetben (P. Oxy. 1189 = CPJ #445).

Apollónios, Apollónopolis Heptakomias stratégosa 116. június 19-én kelt levelében beszámol arról, hogy egy páncélt és kardot vett magának (P. Giss. 47 = Pucci Ben Zeev 2005: #14); de a legérdekesebb az a 116 végén vagy 117 elején kelt levele, amelyben az „istentelen zsidók" ellen felkelő egyiptomi falusi lakosságot említi, továbbá reményét „Lupus Memphisben állomásozó második légiójába" veti (P. Brem. 1 = CPJ #438).
Ebben a levélben nyilvánvaló utalást találhatunk arra, hogy az egyiptomi lakosság a görögök és rómaiak oldalán aktívan részt vett a zsidó felkelés elfojtásában. Apollónios levele 117 augusztusa előtt írodott, hiszen ekkor mentették fel Lupust, és érkezett meg a tarományba Marcius Turbo; az említett két legio pedig a XXII Delotarlana és a III Cyrenaica lehetett. Az északkeleti Deltában folyó háborúskodásról Appianos egy anekdotája számol be, amit akkor élt át, „amikor menekült a zsidók elől az Egyiptomban dúló háború idején" (Historia Romana XXIV = frg. 19).
Éjjel, Pelusium környékén arab vezetőjével kóborolva nem találták azt a hajót, amellyel biztonságos helyre akartak jutni. Hajnalra egy egészen más csatornarésznél bukkantak ki, ahol egy Pelusiumba tartó római gálya (triremis) fedélzetére szálltak. Később értesültek róla, hogy az eredetileg keresett hajót a zsidók elfogták. Ez az epizód is megmagyarázza, miért kellett Turbónak hadiflottát is magával hoznia Egyiptomba; APPLEBAUM ugyanakkor annak jelentőségét hangsúlyozza, hogy a hajókon egyszerűbb volt a zsidók számára eredeti céljukhoz: ludaeába eljutni (Applebaum 1979: 338-340).

Marcius Turbo csapatainak megérkezése a felkelés harmadik, egyben utolsó fázisát jelentette Egyiptomban (Horbury 2014: 241). Eusebios szerint „nem kevés csatát vívtak nem csekély idő alatt" (HE IV. 2.3-4), ami gyakorlatilag 117 második felét jelenti, mivel Turbót ennek az évnek végén Mauretániába helyezték át. Az egyiptomi felkelés elfojtása tehát Hadrianus trónra lépését követően történt (Fündling 2006: I. 359, K 102 ad SHA Hadr. IV. 1). Feltehetően erre az időszakra esik a fentebb említett Apollónios stratégos győzelme Memphis környékén (P. Giss. 27 = PSI 1063 = CPJ #439 = Pucci Ben Zeev 2005: #29).

A rómaiak azonban súlyos árat fizettek a győzelemért. A papiruszokban az áldozatokról is szó esik. A PSI 1063 görög nyelvű dokumentumban 117. szeptember 3-áról keltezett hat jegyzék található, amely 126 ázsiai újonc kihelyezését írja elő egy lovas osztaghoz. Az újoncok nagy száma jól mutatja, mekkora lehetett a veszteség a szóban forgó cohors I Lusitanorum auxiliáris egységnél, amit Kr. u. 111-131 között tudunk Egyiptomban kimutatni.
A P. Vindob. L. 2 jelzésű papirusz egy Kr. u. 98 és 127 közé keltezhető latin nyelvű lista, amely a III Cyrenaica és a XXII Deiotariana katonáinak jegyzékét tartalmazza; a 28 olvasható név közül 10 esetben jegyzik meg, hogy az illetőt megölték: a nevek mellé írt tetates latin kifejezés a halottakat jelző θήτατες görög szó transzliterációja (Pucci Ben Zeev 2005: #28, p. 182-184).
Az egyiptomi felkelés során megölt zsidók számát nem ismerjük. A babilóni Talmudban közölt 1,2 milliós számot nyilvánvalóan nem vehetjük szó szerint: „A szó Jákób szava, de a kezek Ézsau kezei (1Móz 27:22) a szó itt arra a jajgatásra utal, amit Hadrianus császár okozott, aki az egyiptomi Alexandriában 600 000 (60 x 10 000) és 600 000 zsidót ölt meg, kétszer annyit, mint ahányan kijöttek Egyiptomból" (b.Gitt. 57b = Pucci Ben Zeev #82, p. 113-114).

Cyrenaicában számos epigráfiai emlék bizonyítja a háború utáni újjáépítést. Egyiptomban eddig két olyan dokumentumot ismerünk, amely ugyanerre vonatkoztatható. Az egyik 117. thoth 27-én (szeptember 24) kelt és a Hérakleopolis-nomosban található Artemis-templom újjáépítéséről szól (P. Reinach 2065r = SB XIV. 3. (1983) 11958; Capponi 2010: 477).
A másik a Mons Claudianus bányaközpontjában 118. április 23-án felépített Zeus-Hélios-Serapis templom görög nyelvű dedikációs felirata (CIG 4713f = OGIS 678, vol. II. 421-424 = SEG XV, 86). A feliratot Hadrianusnak állították „a megszabadulásért és az örökkévaló békéért" (ύπέρ σωτηρίας καί αιωνίου νίκης).

A háborús pusztítás nagyságát mutatja az a levél, amit a felkelés leverése után egy évvel, 118. augusztus 29-én, Apollónios stratégos építésze, Heródes írt, aki azt kérte gazdájától, hadd látogassa meg Alexandriában lakó testvérét, mégpedig hajóval, az út menti „helyek elpusztítása miatt" (διά τήν έκπόρθησιν των τόπων, P. Brem. 15 = CPJ #446 = Pucci Ben Zeev 2005: #32).

A zsidók vagyonának elkobzását is számos papirusz megemlíti. A hérakleopolisi nomos stratégosának levele az oxyrhynchosi nomos vezetőjéhez egy összesítést is tartalmazott azokról a királyi földekről, amelyek korábban a zsidóké voltak (βασιλικής γης πρότερον Ιουδαίων, P. Oxy. 1189, ll. 9-10 = CPJ #445 = Pucci Ben Zeev 2005: #38); az Arsinoé-körzetben egy olyan összeírást találhatunk, amelyben a „korábban a zsidóké" (πρότερον Ιουδαίων), és egy másikat, amelyikben a „zsidó összeírás" (Ίουδαικός λόγος) kifejezés szerepel (P. Berol. inv. 8143 ABC + 7397r = SB XII, 10892 = Pucci Ben Zeev 2005: #38; P. Berol. inv. 7440r = SB XII, 10893 = Pucci Ben Zeev 2005: #39). A Ίουδαικός λόγος kifejezés két másik birtokösszeírásban is feltűnik (P. Köln II 97 = Pucci Ben Zeev 2005: #41; P. Bouriant 44 = Pucci Ben Zeev 2005: #40). Egy 130. október 2-án kelt papiruszon olyan földek bérbevételéről esik szó, amelyek az Athribis-nomosban korábban zsidók tulajdonában voltak (P. Oxy. 500 = CPJ #448). Mint arra MÉLÉZE-MODRZEJEWSKI is rámutatott, ezeknek a földeknek korábbi zsidó birtokosait nem megölték (άνειρη[μ]ένων, a CPJ olvasata szerint), hanem „megfosztották birtokuktól" (άφ]ειρη[μ]ένων; Méleze-Modrzejewski 1989 olvasatában).

„Köszönjük, Urunk, Istenünk. Sámuel megszentelte a Te Szent Nevedet egy szoptatós báránnyal Micpában, és Illés megszentelte a Te Nevedet a Kármelen, mivel Te vagy az Isten és nincs rajtad kívül más. És az egész nép látta a Te szentségedet és arcra borult és azt mondta: »Az Isten az igaz Isten, az Isten az igaz Isten!« Így szenteld meg a Te Nevedet ezzel a rablással (nrn pnsn) kapcsolatban is, elnyomóink napjaiban! Mert jogellenesen rátették a kezüket a szent tulajdonra (pp mnnn). És mi dicsérünk Téged szentélyed udvaraiban, és a függönnyel elválasztott szenthelyeken, és a Te lakóhelyeiden. És meg van írva egy zsoltárban, egy szombatnapi dalban: »Jó dolog hálát adni az Úrnak és dicsérni Őt«." (P. Köln. inv.no. 5941 = P. Oxy. XLIV, 3168, ed. Klein-Franke 1983, ford. Grüll Tibor)

Sajnos a pergamen pontosabb datálása sem belső, sem külső adatok alapján nem lehetséges, kiadója a Kr. u. 1-5. század közé teszi. A szöveget teljes egészében bibliai idézetekből, illetve reminiszcenciákból építették fel. Az „elnyomóink napjai" (i]T na [bímé cárénu]) sajnos túl általános megjelölés, ami akár a római kori egyiptomi diaszpóra teljes időszakára is vonatkoztatható lenne.
A „rablás" vagy „betörés" (pTD [pereq], vö. Náh 3:1) lehet egyedi eset is, bár az „elnyomókra" történő utalásból akár arra is következtethetnénk, hogy a kettő között összefüggés áll fenn. Ugyanezt erősíti a zsidó „szent tulajdon" (ρρ [qeren]) lefoglalása, ami a hurbán előtt nyilvánvalóan a kétsékeles templomi adót jelenthette, 70 után viszont talán a zsinagóga felszerelési tárgyaira vonatkozhatott. Bár a környezet mindenben megfeleltethető a Traianus-kori felkelés eseményeinek, a konkrét összefüggés nem bizonyítható.

Végül az a tény is az egyiptomi zsidó felkelés jelentőségét mutatja, hogy a 2. század végén Oxyrhynchos nomosban még évente megünnepelték a zsidó lázadás leverését: „a rómaiak iránti jóakaratból, hűségből és barátságból, amit megmutattak a zsidók elleni háborúban együtt harcolva velük, és még ma is minden évben megünneplik a [felettük aratott] győzelmet"

(ή προς Ρωμαίους εύν[οι|ά τε καί πίστις καί φιλία, ην ένεδείξαντο κα[ί | κατά τον προς Είουδαίους πόλεμον συμμαχή|σαντες καί ετι καί νυν τήν των έπινεικίων | ήμέραν έκάστου έτους πανηγυρίζοντας, P. Oxy. 705 = CPJ #450 = Pucci Ben Zeev 2005: #35, col. II. 31-35; vö. Kasher 1981: 152).


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés
.