logo

XXIII Januarius AD

A szamaritánok szerepe (Koré a templomhegyen)

A 3. századi egyházatya, Hippolytos, Máté evangéliumának 24:15-22 verseihez írt homiletikai töredékében, amely csak szír fordításban maradt fenn, a következőket írja: „Vespasianus nem állított istenszobrot a Templomban, de a legio, amelyet Traianus Quintus római tábornok helyezett ide, egy istenszobrot emelt, melynek neve Koré".
Ugyanakkor a szöveg kopt, amhara és arab fordításai egyöntetűen azt állítják, hogy a „pusztító utálatosság" amelyet mind az ó-, mind az újszövetségi próféciák említenek a Templomheggyel kapcsolatban nem más, mint „a Kaisar eikónja, amelyet az oltár előtt állítottak fel Jeruzsálemben".

De térjünk most vissza a Hippolytos szír fordításában említett Koré-szoborhoz. GEDALIAH ALON így kommentálja a szöveget: „[A jeruzsálemi Szentély lerombolását követően] a pogány templomok behatoltak a Szent Városba, jelen esetben Persephoné-Koré istennő szentélye, aki valószínűleg Artemisszel azonos" (Alon 1980: 419. n. 24).
ALON tehát elfogadja, hogy a Hippolytos-szöveg helyes olvasata a „Koré". SMALLWOOD ezzel szemben amellett érvel, hogy „valószínűleg mindkét változat [ti. a „Koré" és a „Kaisar"] ugyanarra a szoborra utal, de a „Kaisar" az egyik kéziratban szövegromlás következtében „Koré"-ra változott", vagyis szerinte a Hippolytos-szöveg helyes változatát a kopt, amhara és arab fordítás tartalmazza.
A Quietus-háborúval foglalkozó PUCCI BEN ZEEV nem tulajdonított különösebb jelentőséget a kérdésnek, s elfogadta SMALLWOOD feltevését, miszerint szövegromlással, illetve a két név kontaminációjával állunk szemben (Pucci Ben Zeev 1978: 66).

Hipotézisünk szerint a szír fordításban szereplő „Koré"-szövegváltozat nem szövegromlás eredményeképpen jött létre, hanem ez az eredeti Hippolytos görög szövegével megegyező névalak. Ezt egyébiránt nemcsak az alábbiakban részletezendő történeti és régészeti adatok, hanem lectio difficilior szövegkritikai alapelv is alátámasztja. Feltevésünket további három argumentum is támogatja:

(1) Hippolytos bár nem volt kortársa a Traianus alatti eseményeknek jól ismerte a Koré-kultuszt, mint arról Refutatiójában is bizonyságot tesz.

(2) Porphyrios Szobrokról írott meglehetősen kevéssé ismert traktátusában Koré tiszteletére állított eikónokat is említ.

(3) Koré kultuszának jelenléte a hellenisztikus időszaktól kezdve kimutatható Iudaea/Palaestinában, közelebbről a szamaritánok lakta területeken.

JOHN W. CROWFOOT szerint Samaria-Sebasté „fő kultusza" egyenesen Koré alakja köré fonódott, amiről irodalmi testimoniumok, feliratok, szobrok, pénzérmék, valamint egy Kr. u. 3. századi templomépület maradványai vallanak. Koré neve több Samaria-Sebasté-i feliraton is feltűnik, így az alábbi graffitón: „A tudós mester, Martialis, és barátai legyenek emlékezetben Korénál".

Egy kőoltáron, amelyet a város stadionjának északi részén találtak, azt olvassuk:
„Calpurnianus, Gaianus fia, Koré asszony főpapja." (Az oltár elhelyezkedése CRAWFOOT számára azt sugallta, hogy az egész stadiont Korénak szentelték; a követ paleográfiai alapon az i. sz. 3. század második felére datálta.)

Egy márványtáblába vésett szöveg így szól: „Egy a Mindenség Istene, az Uralkodó, a Nagy Koré, a Legyőzhetetlen". Erre a feliratra egy ciszternában bukkantak rá egy Koré-szobor töredékeivel együtt; az ásatók mindkettőt az i. sz. 2. századra datálják (Magness 2001: 160-161).
Samaria-Sebasté stadionjában még további három Korénak szentelt oltár került elő; kettő felirat nélküli, egy pedig az idők során olvashatatlanná vált. A régészek arra is felhívták a figyelmet, hogy az itt előkerült epigráfiai anyagban valamennyi név latin eredetű, ami arra utal, hogy a város lakosságának egy részét római veteránok alkották.
Epiphanius, a ciprusi Salamis püspöke (315-403), aki Palaestinában született és Egyiptomban nevelkedett, szintén Sikem-Neapolis környékével kapcsolja össze Koré kultuszát, ahol „a helyi lakosság áldozatokat mutat be Koré nevében, állítólag Jefté lányára emlékezve, akit áldozatként mutattak be Istennek (vö. Bír 11:39), s ez a bálványimádás és hiábavaló tanítás megfertőzte azokat, akik elfogadták". A „helyi lakosság" itt nyilvánvalóan a szamaritánokat, illetve a város-ban és környékén letelepült római katonákat jelenti. Ezek után feltehetjük azt a kérdést, hogy milyen motiváció állhatott a rómaiak szoborállítási akciója mögött? Mindenekelőtt a rómaiak számára a jeruzsálemi Templom a zsidók Istene fölötti győzelem szimbólumát jelentette.

A 70-ben elpusztított Szentély füstölgő romjai között ahogy Flavius Iosephus írja „a rómaiak felállították hadijelvényeiket a Templom udvarában, a keleti kapuval szemben, áldoztak nekik, és hangosan éltették Titust, mint imperatort" (BJ VI. 6.1. [316]). Mint arra PUCCI BEN ZEEV is rámutatott, a katonai jelvények elhelyezése, és valamilyen istenszobor vagy császárképmás felállítása a Templom szándékos deszakralizációját jelentette, s a pogány parancsnokok, és valószínűleg katonáik jó része is pontosan tisztában volt az aktus jelentőségével (Pucci Ben Zeev 1978: 66).

Azt is valószínűsíthetjük, hogy 117-ben a Koré-szobrot szamaritán segédcsapatok állították fel a Templomhegyen. A szamaritánok mélyen gyökerező gyűlöletet tápláltak a zsidók Templomával szemben. Jól tükrözi ezt az Aszatir könyvében (a Pentateuchosszal párhuzamosan szerkesztett szamaritán krónika, melynek keletkezését a 10. századra teszik) szereplő név: a wnDn π [bét miktás] (kb. „dögvész háza"), amely a Templom héber nevének megváltoztatásából (WTpn π^ [bét miqdás] („Szent Ház") jött létre.

Az 1. század első évtizedében, az első praefectus, Coponius alatt történt az az eset, melynek során a szamaritánok beszennyezték a Templomot. Flavius Iosephus így tudósított az akcióról: „A kovásztalan kenyerek ünnepén, amelyet pászkának nevezünk, a papok éjfél után rendszerint kinyitják a templom kapuit. Ezúttal alighogy ezt megtették, néhány samariai, akik titokban belopództak Jeruzsálembe, emberi csontokat szórtak el a templom területén és a csarnokokban. Ezért ellentétben az ünnepi szokással, kénytelenek voltak megtiltani a belépést a templomba, és ezentúl jobban őriztetni" (AJ XVIII. 2.2. [29-30]).

Megkockáztathatjuk azt a feltevést, a Templomhegy 117-es deszakralizációja, amelyet Hippolytos a Dániel és Jézus próféciájában szereplő „pusztító utálatossággal" hoz összefüggésbe, azért is fontos lehetett a szamaritánok számára, mivel a „Quietus-háború" valószínűleg összefüggött a zsidók Harmadik Templom felépítésére vonatkozó terveivel (Grüll 2005b).
A midrási irodalomból már régebben is azt a következtetést vonták le, hogy Traianus feltehetően uralkodása legvégén megengedte a zsidóknak, hogy újra felépítsék legszentebb vallási központjukat. A Megillat Taanitban valószínűleg erre vonatkozott az Adár hó 12-én rendezett „Traianus napja" (|lTü Dl; Dl Ol]Tlü) [jóm tirjon; jóm turianosz] nevű ünnep, amelyen tilos volt böjtölni (M. Taanit 31; vö. j.Meg. I. 6, 70c; j.Taan. II. 13, 66a; b.Taan. 18b; Pucci Ben Zeev 2005: #70).
A Genesis Rabba 64:8 tannaitikus midrás arról tudósít, hogy R. Jehósua ben Hananja (obiit Kr. u. 131) idejében a kormányzat engedélyezte a Templom újjá-építését, ezért Lollianus és Pappus két gazdag zsidó kereskedő, akiknek neve a babilóni Talmudban Semája és Ahija Akkótól Antiochiáig mindenütt bankokat (|Γ9Ίπ [trapezin]) állított fel, hogy ezekkel segítsék a külföldről érkező jeruzsálemi zarándokokat. A két kereskedőt, akiket R. Akiba „Izrael Joábhoz hasonló hőseinek" nevezett (Szifra 26:9), végül Laodikeában fogták el. A midrás szerint a szamaritánok győzték meg Hadrianus császárt arról, hogy vonja vissza a zsidóktól az engedélyt.
Erre Ezra könyvének alábbi versét használták fel: „A kutaiak jöttek és jelentették neki [ti. a császárnak]: »Tudtára legyen a királynak, hogy ha ez [a lázadó] város megépíttetik, és a kőfalak elkészülnek, adót (ΠΤίη [mindah]), rovást (l [beló]), vámot (η?Π [halak]) nem fognak fizetni«" (Ezra 4:13). A jeruzsálemi Talmud úgy kapcsolja össze „Traianus napját" Lollianus és Pappus történetével, hogy azt állítja (R. Jákób bar Aha nevében): „Traianus napját eltörölték, mivel azon a napon végezték ki Lollianust és Pappust" (j.Meg. I. 6, 70c; j.Taan. II. 13, 66a; Pucci Ben Zeev 2005: #77).

Lollianus és Pappus Lollianus és Pappus történetét a midrások és a zsinagógai költészet is megórizte, egészen a bizánci kor elejéig. Emléknapjukat ádár hó 12-én, közvetlenül a Purim előtt tartották. Nem vitás, hogy egy zsidó „mártírlegendáról" van szó, amely talán keresztény hatásra keletkezett a 4. században (Horbury 1999). De lássuk, mit is lehet kihámozni a kettejükre vonatkozó elszórt utalásokból?
Annyi bizonyosnak tűnik, hogy Lollianus és Pappus gazdag emberek voltak, Izrael büszkeségei, akiknek megölésekor az a prófécia teljesedett be, hogy „megtöröm a ti megátalkodott kevélységeteket" (3Móz 26:19). A két gazdag előkelő kölcsönökkel segítette azokat, akik a diaszpórából haza akartak jutni. Mikor letartóztatták őket a római hatóságok, színes üvegpohárban vizet adtak inni nekik, hogy úgy tűnjék: a bálványimádáshoz kötődő áldozati bort fogyasztottak, ám ők visszautasították az italt (j.Seb. IV.2. 35a, j.Szanh. III.5. 21b). Mikor Laodikeiában megölték őket Traianus előtt, megígérték, hogy Isten bosszút fog állni értük, és ez szinte azonnal be is következett:

„Mikor [Traianus] Laodikeiában elfogta Lulianost és fivérét, Pappost, azt mondta: Ha ti Hananja, Misáel és Azarja népéből valók vagytok, jöjjön el istenetek, és mentsen meg az én kezemből, ahogyan megmentette Hananját, Misáelt és Azarját Nabúkadneccár kezéből. Azok így szóltak: Hananja, Misáel és Azarja igaz emberek voltak, és Nabúkadneccár király méltó volt arra, hogy egy csoda történjen általa, de te egy gonosz király vagy, és nem vagy méltó arra, hogy általad csoda történjék, és mi is megérdemeltük a halált. S ha te nem is öletsz meg bennünket, az Örökkévalónak sokféle hóhéra van: medvék, oroszlánok, kígyók, skorpiók, akik elpusztíthatnak bennünket, de ha te megöletsz minket, a Szent legyen áldott bosszút fog állni rajtad vérünkért! Úgy mondják, még el sem hagyta a palotát [Traianus], amikor egy római futár érkezett hozzá, és szétverték a fejét husángokkal és fahasábokkal." (scholion ad Meg. Taan. 117-118, ed. Noam, Pucci Ben Zeev 2005: #70, p. 99-100 Grüll Tibor ford.)

Az ő emléknapjuk került az eltörölt „Tirjon napja" (ádár 20) helyébe (j.Taan. 11.13. 66a, Meg. I. 6. 70c). A régebbi kutatás ezek alapján Lollianust és Pappust a Traianus alatti felkelések vezetőinek tartotta (GRATZ, DERENBOURG, KRAUSS, SCHLATTER, FINKELSTEIN stb., lásd Smallwood 1981: 425-426). Ezt azzal is alátámasztották, hogy R. Akiba nevében valaki Joábhoz, Dávid hőséhez hasonlította őket, ezért csakis a felkelés harcos vezéralakjai lehettek (Applebaum 1979: 303-305).
HORBURY véleménye szerint Lollianus és Pappus kivégzését nem Traianus, hanem Lusius Quietus hajtotta végre, mivel a gyors „isteni bosszú" nem annyira az uralkodóra, mint inkább Quietusra illik. (Traianus betegségben halt meg Kilikiában, míg Quietust felségárulásért kivégezték.)

A hagyomány egy másik ága szerint a két gazdag zsidó előkelőséget nem Laodikeiában, hanem Lyddában, vagyis nem Szíriában, hanem ludaeában végezték ki. DERENBOURG és SMALLWOOD mindenesetre Lyddát tartja az autentikus helyszínnek, mivel a legendaképződésnek ez a rabbinikus központ jobban megfelelt. Ezzel szemben HORBURY Laodikeia mellett érvel, mivel az aggádikus történet egészébe ez jobban illik: „Jósua ben Hanina napjaiban a Birodalom elrendelte, hogy újjá kell építeni a Szentély Házát. Pappos és Lollianos asztalokat állított fel Akkótól Antiochiáig, és ellátta azokat, akik feljöttek a száműzetésből" (Genesis R. LXIV. 10, ad 1Móz 26:29). (Az Akkó-Antiochia utat valamikor Kr. u. 50 körül, a zsidó-szamaritán konfliktus idején burkolták le, hogy a katonaság gyorsabban a tartományba érhessen.)
HORBURY megjegyzése szerint, ha valaha is érkezett parancs a jeruzsálemi Templom újjáépítésére Rómából, az csakis Nerva alatt (Kr. u. 96-98), vagy Traianus uralkodásának elején (Kr. u. 98-115) jöhetett (Horbury 2014: 267). Lollianust „alexandriaiénak nevezi a Szifra, míg Pappos esetében nem tudjuk az origót. Mindkét név egyiptomi és iudaeai feliratokon is előfordul (JIGRE #21, 126). Egyébként a történet közvetve azt is bizonyítja, hogy a felkelés nemcsak Cyrenaicára, Egyiptomra és Mesopotamiára, hanem Syriára is kiterjedhetett.

A szamaritánokkal kapcsolatos történethez GEDALIAH ALON az alábbi megjegyzést fűzte: „Az igazi kérdés, amire választ kell kapnunk, hogy szamaritánok ellenségeskedéséről szóló tradíció történeti valóságon alapul-e vagy sem. Ez nagyon is valószínű. A Garizim-hegy szentsége a Mórija hegyével szemben mindig is a zsidó-szamaritán vetélkedés sarokköve volt. Természetesnek vehetjük, hogy az utóbbiak ellenségességét minden olyan terv növelte, amely a jeruzsálemi Templom felépítésére irányult."
APPLEBAUM szerint a Koré vagy császárszobor felállítása a Templomhegyen hozzájárult a háború eszkalálódásához. „A zsidó mozgalom már úton volt, hogy behatoljon Jeruzsálembe, és helyreállítsa az istentiszteletet, így a város pogány jellegének megerősítése politikai ellenakció volt Lusius Quietus részéről. (...) Ez jól beleillik Lollianus és Pappus tevékenységébe, akik szervezték és finanszírozták a zsidók Jeruzsálembe történő beszivárgását. Nem véletelenül hasonlította e két embert Akiba Joábhoz, aki Dávid oldalán harcolva bevette Jeruzsálemet" (Applebaum 1950: 28-29).


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés
.