logo

XXVII Novembris AD

Traianus, Hadrianus, Marcus Aurelius a római hatalom és dicsőség tetőfoka

Domitianus meggyilkolása után a szenátorok maguk közül választottak császárt, mégpedig Marcus Cocceius Nerva, az idős és általános tiszteletnek örvendő patrícius személyében. Első teendőjeként véget vetett a kivégzéseknek és a felségsértési pöröknek, majd hamarosan fölszámolta az államkincstárból fizetett besúgók intézményét is, s a körülbelül hatvanmillió sestertiust kitevő megtakarított pénzt a legszegényebb polgárok földigényeinek kielégítésére fordította. A praetorianusok azonban kárvallottnak érezték magukat, mert az állam élén bekövetkezett változáson ezúttal nem kerestek, s miután Nervának az utólag kiosztott bőkezű ajándékokkal sem sikerült megbékítenie őket, más módon szilárdította meg helyzetét. Fiává fogadta Germánia tartomány helytartóját, Marcus Ulpius Traianust, akit a katonái bálványoztak, s ezzel megszerezte a hadsereg támogatását. Amikor Nerva kétévi uralkodás után 98-ban meghalt, a katonaság és a szenátus akaratából Traianus vette át a birodalom kormányzását.
Traianus majdnem húsz évig uralkodott (98-117), s mint az a császár írta be nevét Róma történetébe, akinek uralkodása idején a római birodalom a legnagyobbra terjedt. Marcus Ulpius Traianus a hispániai Italicában 53-ban született; az élet iskoláját a hadseregben járta ki, s mint hadvezér és szervező egyaránt kitűnt. Az egyszerű sorkatonákkal éppúgy el tudott beszélgetni, mint ahogy a szenátorok és filozófusok társaságában is megállta a helyét, s a császári hatalom gyakorlására saját módszereket dolgozott ki (legfőbb feladatának a „társadalom szolgálatát" tekintette). Szem előtt tartva azt az elvet, hogy az államok fennmaradásának ugyanazok a vezéreszmék az alappillérei, amelyek érvényesítésével keletkeztek, fölhagyott elődeinek védelmi politikájával, s előkészítette a hadsereget az új hódító háborúkra. De egyidejűleg Róma és a birodalom felvirágoztatására is messzeható intézkedéseket tett. Szándékait és terveit siker koronázta, mégpedig nem utolsósorban azért, mert jól meg tudta válogatni munkatársait, akik mindig bátran és nyíltan előállhattak saját véleményükkel.

A belpolitikában Traianus császár Nerva nyomdokait követte; a jog visszakapta eredeti értelmét, s a hatalom nem jelentett zsarnokságot. A szenátus határozatait Traianus is tiszteletben tartotta, legalábbis alakilag, s eskü alatt ígérte, hogy a szenátus előzetes jóváhagyása nélkül egyetlen szenátort sem büntet meg, így példát adott a képviselőtestületek tagjainak sokkal később kivívott mentelmi jogára. Rendet teremtett az állam pénzügyeiben, ellenőriztette a városok pénzgazdálkodását, kiszélesítette a császári közigazgatási hálózatot, országutakat és kikötőket építtetett, tartományokat alapított.
Rendeletére megkezdte működését a Nerva által létesített „segélyalap" alimentarii), amely a kis és középparasztoknak kölcsönt folyósított (körülbelül 5%-os kamatra), s a kamatokat a vagyontalan családok gyermekeinek támogatására és az árvák gondozására fordította (egészen nagykorúságukig a fiúk 16 sestertiust, a lányok pedig 12 sestertiust kaptak havonta, ami hozzávetőlegesen az írnoki fizetés negyedének felelt meg). A szokásos élelmiszerjuttatásokat a mintegy 180 000-220 000 polgár továbbra is megkapta, de ezenkívül a legvagyontalanabbak 75 500 sestertiust kitevő pénzsegélyben is részesültek. Az olaszországi Beneventóban és Anconában mindmáig állnak azok az emlékívek, amelyeket a lakosság emelt a császár tiszteletére hálából a városnak juttatott adományokért. Ugyanilyen emlékív emelkedik ki annak az észak-afrikai Thamugadinak a sivatag homokjából kiszabadított romjai közül is, amelyet Traianus építtetett a veterán katonák számára.

Nemzetközi viszonylatban Traianus mindenekelőtt arra törekedett, hogy megszabaduljon a dákoknak fizetett hadisarc megalázó terhétől, amelyet annak idején Domitianus vállalt. Tehát amikor megtudta, hogy Decebalus dák király szövetségi szerződés megkötésére irányuló tárgyalásokat folytat a parthusokkal (aminek kipuhatolása a római kémszervezet valóban kitűnő munkáját bizonyítja), fölvonult az Al-Dunához, 101-ben néhány csata után diadalmaskodott Decebalus fölött, s országának egy részét megszállta. A 105-106-os új háborúban ismét Traianus győzött, s a birodalomhoz csatolta Dáciát.
Az új határok biztosítása végett műutakkal összekötött erődláncolatot épített ki; így keletkezett a falakkal, védőárkokkal és állandó táborokkal megerősített limes imperii Romani, amely idővel egészen Szlovákia mai határáig, a Morva és az Ipoly torkolata közti határszakaszig áttolódott, sőt néhány támaszpontjával még ezt a vonalat is túllépte.

Dácia meghódítása után Traianus délre küldte a légiókat, ahol Bostra és Petra körzetének arab területeivel gyarapította a birodalmat. A tervezett keleti hadjáratot időszerűbbé tette a parthusokkal kirobbant ellentét, akik megtámadták Örményországot, s Róma pártfogoltját megfosztották a tróntól. Traianus nem tétovázott, 113 őszén megjelent Kisázsiában, elfoglalta Örményországot, s római tartománnyá kiáltotta ki, majd 115 tavaszán merészen nekivágott a sivatagnak, megütközött a parthusokkal, a győztes csata után pedig az Eufráteszen és a vadul hömpölygő Tigrisen is átkelt.
Bevonult Babilonba, amelynek hajdani dicsősége rég tovatűnt már, de még mindig jelentős városnak számított, majd Ktesziphon, a parthus királyi székhely elfoglalása következett. Ezután Traianus a „folyóközi völgyön" át, ahogyan a görögök Mezopotámiát nevezték, s ahol a zsidók szerint a bibliai paradicsom terült el, egészen a Perzsaöbölig eljutott. A smaragdzölden hullámzó tengeröböl partján, a pálmaligetek csöndjében elhatározta, hogy Nagy Sándor példája nyomán indiai hadjáratot szervez, ám a küreneikai és észak-mezopotámiai felkelés hírére megváltoztatta szándékát. Visszatérőben megbetegedett és meghalt, anélkül, hogy a sors kegyéből még egyszer láthatta volna Rómát.

Traianust rokona (és talán fogadott fia), Publius Aelius Hadrianus (117-138) követte a hatalmon, akit a Szíriában állomásozó légiók kiáltottak ki császárrá. A katonák és a szenátorok elsősorban hadvezéri tapasztalatait becsülték sokra, a művelt társadalmi rétegek pedig mint a művészetek és filozófia barátját tisztelték. Később államférfiúi bölcsességéről is bizonyságot tett: formailag elismerte Örményország függetlenségét, s a parthuroknak visszaadta a Traianus által meghódított területek egy részét, mivel rájött arra, hogy ezeknek a területeknek az igazgatása több áldozattal jár, mint amennyi hasznot a birtoklásuk egyáltalán hozhat.

A megszervezett határok feladása ellenkezett ugyan a római hagyományokkal (Terminus, a határok istene, bármennyire nem tartozott is a jelentősebb istenségek közé, a mondák szerint még Juppiter főisten előtt sem hátrált meg soha), de Hadrianus vállalta a felelősséget, s mintegy kárpótlásul másutt biztosította még jobban a birodalom határait. Közép és Nyugat-Európában megszilárdította a római birodalom határai mentén sorakozó erődítményeket, Britannia tartomány északi határain és az afrikai tartomány déli határvonalán új védőfalakat emeltetett.
Talán egyetlen olyan országa sem volt a hatalmas birodalomnak, amelyet ne keresett volna föl, hogy meggyőződjék szükségleteiről; éppen csak Palesztinába vonult be hadserege élén, ahol 132-ben újabb véres felkelés tört ki. Erre az a római intézkedés adott közvetlen okot, amely elrendelte, hogy a zsidók lerombolt jeruzsálemi főtemplomának helyén építsék fel a római istenek templomát. Simeon Bar Kochba (a „Csillag Fia") vezetésével három évig álltak a zsidók a hősi harcot, s nemegyszer mértek súlyos csapást a római hadseregre. Amikor Hadrianus 135ben a zsidók utolsó erődjét, Betárt is bevette, jól tudta, hogy a szenátusnak tett jelentéséből miért hagyja ki ezt a szokásos mondatot: „Egészséges vagyok, s rendben van a hadsereg is."

Hosszú esztendőkön át, a szenátussal a legnagyobb egyetértésben kormányozta Hadrianus a birodalmat, és számos kiemelkedő jelentőségű reformot hajtott végre. Traianus példájára ő is a jól működő császári közigazgatási szervezet fontosságát hangoztatta, s a „princeps tanácsadó testületét", amelyet már Augustus létesített, fizetett alkalmazottakkal kiegészített hivatalos tanácsadó szervvé alakította át. További intézkedéseként Salvius Juhanust, az elismert és nagy tudású jogászt megbízta az úgynevezett praetori jog törvénybe foglalásával, az egyéb jogalkotási teendőket azonban magának tartotta fönn, mégpedig annak az elvnek az érvényesítésével, hogy „a princeps akarata: törvény". Személyes hatalmának megszilárdítása és a hagyományok semmibevevése miatt uralkodásának alkonyán mégis összeütközésbe került a szenátussal, úgyhogy amikor meghalt, nem nyilvánították istennek. Ezt a mulasztást aztán a fogadott fia és utóda helyrehozta, de Hadrianus hamvai akkor már abban a mauzóleumban pihentek, amelynek ma Angyalvár a neve.

Hadrianus örökbe fogadott fia és utóda mint Antoninus Pius vétette föl magát a római császárok névjegyzékébe. A Pius („Kegyes") melléknevet a római vallási hagyományok iránti tiszteletből használta, míg az Antoninus névvel a történészek jelölték meg azt az egész dinasztiát, amelyhez az új császár is tartozott (a dinasztia uralma Nerva trónra lépésével kezdődött és Commodus halálával ért véget). Antoninus Pius huszonhárom évig uralkodott (138-161), s életrajzírói a legnagyobb uralkodók egyikeként jellemzik; azt mondják róla, hogy bölcs, békeszerető, őszinte és kiegyensúlyozott természetű ember volt, aki még csak dicsőségre sem vágyott. Uralkodásának idejéből mindössze néhány kisebb jelentőségű nyugtalanságról tudunk (a legnagyobb 153-ban az egyiptomi lakosság körében ütötte föl a fejét, s következményeként veszedelem fenyegette Róma zavartalan gabonaellátását), s a légióknak is legföljebb Dáciában és Britanniában akadt egy kis dolguk.
Antoninus Pius aztán olyképpen biztosította a birodalom britanniai határait, hogy az északi törzsek betöréseinek megakadályozására körülbelül a mai Glasgow és Edinburgh városok vonalában védőfalat építtetett. Egyébként semmiféle államellenes összeesküvés elfojtására sem adódott alkalma, nem hajtott végre nagy horderejű reformokat, nem indított dicsőséget hozó háborúkat, sőt még a keresztényeket sem üldözte. Uralkodása alatt Róma és a birodalom nyugodtan, békében és mind nagyobb jólétben élt, s úgy látszik, a császárt az a gondolat sem gyötörte túlságosan, hogy uralkodásának idejét a történetírók közül senki sem emlegeti majd nagy korszakként. Am a jelek szerint ez a kortársaknak sem okozott komolyabb fejtörést.

Antoninus Pius szintén örökbe fogadta kijelölt utódját, aki Marcus Aurelius néven gyakorolta a császári hatalmat (161180). Államférfiúi bölcsességgel, hadvezéri tehetséggel, diplomáciai érzékkel és kötelességtudattal kormányozta a birodalmat, s még a filozófiához is értett. Negyvenéves korában vette át a hatalmat, s azután életét túlnyomórészt főparancsnoki sátorban töltötte, bár a katonai táborok légkörét sohasem tudta igazán megszokni. A római császárok közül elsőként osztotta meg a hatalmat társuralkodóval; előbb Lucius Verusszal, majd ennek halála után (169) a fiával, Aurelius Commodusszal együtt kormányzott. Mindenekelőtt az állam belügyei érdekelték, s azt a hatalmas összeget (675 millió denariust), amelyet Antoninus Pius hagyott az állampénztárban, a birodalom felvirágoztatására akarta fordítani. Szándékait azonban nem valósíthatta meg, mert 162-ben a parthusok megtámadták Örményországot, majd betörtek Szíriába, s Kappadókiát fenyegették.
Marcus Aurelius nem tehetett egyebet, mint hogy összevonta a dunai, rajnai és nílusi légiókat, valamint az Afrikában állomásozó hadakat, s Lucius Varusszal együtt elindult keletre. Avidius Cassius légiói gyorsan rendet teremtettek Örményországban, a hadsereg zöme pedig bevonult Mezopotámiába. Marcus Aurelius átkelt a Tigrisen, és elfoglalta Ktesziphont, s még keletebbre, Médiába készült. A katonák között azonban pestisjárvány tört ki, amely ezekben a keleti országokban gyakrabban előfordult, mint Rómában a jégeső, s jobban megtizedelte a római hadsereget, mint a legvéresebb ütközet.
Marcus Aurelius tehát békét kötött a parthusokkal, átengedve nekik Mezopotámiát, míg délen a nomád törzsek betöréseinek megfékezésére határ menti erődrendszert létesített. Alighogy viszszatért Rómába, a Duna mentén akadt dolga, ahol 167-ben a germán markomannok és kvádok, majd a szarmaták és egyéb barbárok nyugtalanították a birodalmat. A helyzet a rómaiak szempontjából kedvezőtlenül alakult: az előretörő nomád hadakhoz római uralom alatt élő határvidéki törzsek is csatlakoztak, a hazatérő katonaság pedig Itáliába hurcolta a pestist.

A kiszélesedett háború „olyan borzalmas volt, amilyenhez hasonlóra senki sem emlékezett — állapítja meg Eutropius —, s tovább súlyosbította a bajt, hogy Róma, Itália és a tartományok lakosságának többsége, valamint majdnem minden katonai alakulat elpusztult."
A rómaiak mindezek ellenére megállították a barbárok rohamait, sőt 171ben nehéz harcok árán a Dunán is átkeltek. Amikor a hadiszerencse mármár feléjük fordult volna, Egyiptomban parasztforradalom tört ki, nem sokkal később, 175-ben pedig Avidius Cassius szíriai helytartó lázadt föl. A két felkelés elfojtása után, 177-ben Marcus Aurelius ismét harcba keveredett a markomannokkal és kvádokkal, s ez a háború 180ban római győzelemmel végződött. De a békét már az új császár, Commodus kötötte meg, mert röviddel azelőtt Marcus Aurelius pestisben meghalt.
Commodus, az elhunyt Marcus Aurelius fia, már Verus halála óta „társcsászárként" osztozott a hatalmon, majd tizenkét esztendeig önállóan uralkodott (180-192). A birodalom külföldi tekintélyét legalább részben sikerült megőriznie, Rómában viszont eljátszotta mindazt a bizalmat, amelyet elődei az Antoninusok dinasztiájának szereztek. Kicsapongó életmódot folytatott; a cirkuszban mint gladiátor lépett föl, amit még Nero sem engedett meg magának; Héraklésznek ábrázoltatta és istennek nyílváníttatta magát, mint Caligula; rémuralma Domitianus uralkodásának borzalmaira emlékeztetett. Ő volt az Antoninusok nemzetségének utolsó császára. Amikor viselt dolgait még a legjobb barátai sem tűrhették tovább, a 192-ik esztendő utolsó napján megölték; épp amikor elhatározta, hogy a gladiátorok köntösében jelenik meg a szenátusban.

A rossz emlékű Commodus halála után a birodalom életét belső zavarok és mind huzamosabb válságok nehezítették, amelyekből már soha többé nem tudott teljesen kilábalni. Sokkal később derült ki csupán, hogy Róma az Antoninusok idején érte el hatalmának és dicsőségének tetőfokát.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969