logo

XXVII Novembris AD

Épül a Colosseum, építkezések a világ minden táján.

Az Antoninusok és elődeik, a Flaviusok római hatalmának és dicsőségének emlékeit napjainkig számos nagyarányú építkezés hirdeti. Persze a háborúk, a keresztények térhódítása, a barbárok garázdálkodása és az elemi csapások épp elég nyomot hagytak ezeken az épületeken, s az idő is megtette a magáét; néhánynak csak a mi évszázadunkban kerültek ismét napvilágra a romjai. Több ilyen ókori épület árnyékában megpihentünk már, de a legfontosabbakat közülük ezúttal alaposabban is szemügyre vesszük.
Kezdjük talán a legnagyobbal: a Flaviusok amfiteátrumával, amelyet hatalmas, „kolosszális" méreteiről méltán neveztek el Colosseumnak. Ott áll annak a mesterséges tónak a helyén, amelyet Nero hajdani Aranypalotájának díszkertje keretezett, s ma a tükörsimára fényesedett aszfalton tovasurranó autók végeláthatatlan áradata hullámzik körülötte. Építése Vespasianus császár kívánságára 72-ben indult meg, és Titus császár uralkodásának idején, 80-ban adták át rendeltetésének; a rómaiak ugyanis nemcsak gondos és pontos munkát végeztek, hanem viszonylag gyorsan is dolgoztak.

A szemlélőt lenyűgözik a példátlanul hatalmas arányok: az épület homlokzatának magassága mintegy 50 méter, kerületének hossza több mint fél kilométer, ellipszis alakú alapjának két tengelye közül az egyik 188, a másik 165 méter. Lépcsőzetes nézőterére befért ötvenezer ember, s mind kényelmesen ülhetett. A nézők tolongásának elkerülését az épület 80 be, illetőleg kijárata tette lehetővé. Anyaga rózsásszürke travertin, vagyis üledék mészkő, amelynek faragott kockáit vas csapszegekkel (és nem mészhabarccsal) illesztették egymáshoz.
Alapozása kilencméteres mélységig nyúlik le. A porond alatt az immár feltárt alépítmény bonyolult folyosórendszere rejtőzött, az aknákkal, állatketrecekkel és felvonókkal együtt, amelyek segítségével a vadállatokat az előadás kezdete előtt fölhozták az arénába. Eredetileg az egész épületet márvány burkolta, a második és harmadik szint külső oszlopsorát pedig 8080 boltív kötötte össze, s az árkádokat szobrok díszítették. Az épület felső peremét szintén szobrok szegélyezték, úgyhogy az egész ékszerekkel kirakott, óriási királyi koronára emlékeztetett. Higgyünk tehát az ókori történetíróknak, akik azt mondják, hogy ennek az épületnek láttán Róma népe mindig örömujjongásban tört ki.

De a ma embere mégis vegyes érzelmekkel nézi a Colosseumot. Mint építészeti remekmű méltán váltja ki csodálatunkat, ám ha eszünkbe jut, hogy mi minden játszódott le benne, lehangoltan gondolunk a rég múlt időkre. Az itt megrendezett cirkuszi játékok legfőbb látványossága a gladiátori viadalok voltak. A szembenállók vagy karddal, vagy háromágú villával, vagy pedig hálóval támadtak egymásra; az utóbbit úgy kellett az ellenfélre dobni, hogy belegabalyodják. A két gladiátor rendszerint különböző fegyverrel fölszerelten lépett a porondra. Ezeket a küzdelmeket, amelyeket a római nép annyira kedvelt, bizonyára nemcsak a futballpályák vagy a jégkorongstadionok látogatója ítéli visszatetszőnek és kegyetlennek, hanem a bikaviadalok nézője is. Igaz ugyan, hogy a gladiátorok többnyire az elítélt gonosztevők közül kerültek ki, de viaskodásuk során emberek vére festette pirosra az arénát, s nem is az igazságszolgáltatás akaratából, hanem kizárólag a közönség szórakoztatására. S ez a harc az esetek többségében a legyőzött halálával ért véget.
A másik nagy látványosságot az emberek és vadállatok szembeállítása jelentette; ilyenkor vagy fölfegyverzett hivatásos viadorok, vagy többé-kevésbé fegyvertelen bűnözők küzdöttek életre-halálra a fenevadakkal. Később a program lelkesen fogadott és kiemelkedő pontjaként keresztényeket dobtak oda az oroszlánok martalékául, ami rettenetes látvány lehetett, hiszen a keresztényeket minden fegyver nélkül, védtelenül hajszolták a felingerelt és kiéheztetett ragadozók karmaiba. Hogy mennyi szenvedett kínhalált közülük, nem tudjuk, mivel a szétmarcangolt keresztényekről — az elpusztult vadállatoktól eltérőleg — nem vezettek nyilvántartást. S azt is említsük meg, hogy hasonló hátborzongató játékokat Róma és a birodalom egyéb amfiteátrumaiban, sőt némelykor a Nagy Cirkuszban, a Circus Maximusban is rendeztek.

Az Amphitheatrum Flavium majdnem 500 esztendeig állt a római polgárok szórakoztatásának szolgálatában. A Titus császár idején itt megrendezett első játékok három hónapon át tartottak, s ezalatt több mint ezer gladiátort és ötezer vadállatot öltek meg a porondon. Hadrianus császár betiltotta a „pogány durvaságnak" minősített gladiátori játékokat, de állatviadalokban még a VI. század derekán is gyönyörködhetett a Flaviusok amfiteátrumának vérszomjas közönsége.
Máskülönben a hatalmas épület története meglehetősen mozgalmas: a III. és IV. században többször villám sújtotta, de minden esetben ismét helyreállították; a korai középkorban hajléktalan csavargóknak adott menedéket; a XIII. század elején földrengés döntötte romba a homlokzatát; a XIII. század közepe táján, a pápa és a császár harcainak éveiben erődítménnyé alakították át; 1312-ben VII. Henrik német—római császár (a cseh IV. Károly nagyapja) a „szenátusnak és a római népnek" ajándékozta. Nem sokkal ezt követőleg megint földrengés rázta meg, majd amint már mondottuk — gazdátlan kőbányának tekintették. Márványából és travertin kockáiból épült föl egyebek közt a Palazzo Venezia, továbbá a Palazzo Farnese (ez idő szerint a francia nagykövetség palotája) és a Szent Péter bazilika előtti lépcsőzet. A teljes megsemmisüléstől csak hatalmas és kimeríthetetlen tömege mentette meg. Romjait jelenleg már különböző technikai beavatkozásokkal védik az újabb csuszamlásoktól és omladozástól, s kövei között kóbor macskák százai tanyáznak. A Colosseumba ma éppúgy ingyenes a belépés, mint azokban az időkben, aráikor arénája a fenevadak üvöltésétől, a megkínzottak jajkiáltásától és a nézők önfeledt üdvrivalgásától visszhangzott.

A flaviusi építkezések sorában a Colosseum után Domitianus császár palatinusi palotájának romjai a legvonzóbbak, amelyek a nevezetes halom fennsíkján láthatók; egykori támaszfalai a déli lejtőn arra a völgyre ereszkednek, ahol hajdan a Nagy Cirkusz állt. A szertartási és fogadótermek, a több száz meghívott megvendégelésére alkalmas triciiniumok (ebédlők), a csarnokok, magánlakosztályok, valamint a kerti építmények romjai kiterjedésükkel és festői hatásukkal a knósszoszi lábirintusra emlékeztetnek. Domitianus városi építkezései közül csak a Campus Martius stadionjának alapzata maradt meg; ezt az emléket a legszebb római terek egyike, a Piazza Navona őrzi.
Az építőmunkások csákánya és a régészek ásója 1935-36-ban tárta föl Vespasianus fórumának maradványait és a rajta épült Béketemplom romjait. Ez a császárfórum az ókori Róma közepén terült el, s görög és latin könyvtárral felszerelt oszlopcsarnokai keretezték a „nyugalom kertjét", ahol a bölcselők és írók találkoztak. A Colosseum mellett ennek a korszaknak legismertebb emléke Titus diadalíve, amely a Palatinus, Esquilinus és Forum (közti Veliamagaslaton hirdeti a régi Róma dicsőségét.

Jeruzsálem elfoglalására a diadalív belső oldalának jó állapotban fennmaradt reliefjei emlékeztetnek; közülük az egyiken Titust látjuk, amint Roma istennő társaságában a győzelmet ünnepli, egy másik a jeruzsálemi templomban zsákmányolt kincseket ábrázolja. Ebből a domborműből a megszentelt hétkarú gyertyatartó képe emelkedik ki, amelyet az 1948ban felújított izraeli állam a címerébe is fölvett. Eredetijét Titus annak idején a Béketemplomban helyezte el. (Mint érdekességet hadd mondjuk el: az ereklye 455-ig, a vandálok betöréséig maradt a templomban, akik azután Afrikába hurcolták; 534-ben a bizánciak birtokába került, azok Konstantinápolyba vitték, majd Justinianus császár visszaadta a jeruzsálemieknek. A VII. században, a perzsák betörése idején végleg nyoma veszett.)

Az Antoninusok építési tevékenységét Nerva császár egy hosszúkás tér kiképzésével kedte, amely Augustus és Vespasianus fórumai közt húzódott. A XVII. századig ezen a téren állt Minerva istennő temploma, s V. Pál pápa azért bontatta le, hogy oszlopainak márványával egy kutat díszítsen. Nerva utóda, Traianus császár Augustus fórumától délnyugatra új fórumot építtetett, amely kiterjedésével és nagyvonalúságával minden más császárfórumot fölülmúlt, s mint az építőművészet non plus ultráját talán csak tizenöt évszázaddal később a Szent Péter tér szárnyalta túl. Nagyobb területet foglalt el, mint Caesar és Augustus fóruma együtt (280x200 méter), s egész felületét márvány burkolta.
A Forum Romanumról boltíves kapu vezetett a térre, amelynek közepén Traianus lovas szobra állt, a teret jobbról és balról színes márványból épített oszlopcsarnokok szegélyezték, közvetlenül a kapubejárattal szemben emelkedett a magasba Róma egyik legnagyobb és legdíszesebb épülete, a Basilica Ulpia (159x55 méteres alaprajzzal, tehát körülbelül akkora területen épült föl, mint a Szent Pál bazilika), s a fórum alsó végét Traianus temploma zárta le.
A Basilica Ulpia mögött szerénykedő görög és latin könyvtár közt Traianus emlékoszlopa meredt az égnek. Az oszlop magasságát nem véletlenül határozták meg 36 méterben; pontosan ilyen magas volt az a halom, amelyet szétcsákányoztak és elhordtak, hogy átadja a helyét Traianus császárfórumának. Az emlékoszlop talapzatában helyezték el a Traianus hamvait tartalmazó aranyurnát, tetején pedig a császár hatméteres szobra állt, amelyet 363ban ledöntöttek, s 1578-ban Szent Péter jelenleg is meglevő szobrával belyettesítettek.
Traianus császárfóruma a damaszkuszi Apollodórosz építőművészeti remeke. Műve annyira lenyűgözte Nagy Gergely pápát (540604, uralkodásának ideje: 590-604), hogy imában kérte az Istent: szabadítsa ki a pokolból a pogány Traianust, és vegye magához az egekbe. Ezt az eseményt egyébként Dante is megemlíti az Isteni szánjátékban.

Traianus még a császárfórum felépítése előtt új császári palotát is építtetett a Capitoliumon, majd Nero Aranypalotáját fürdőkké alakíttatta, amelyek kiterjedt romjai ma is ott láthatók az Oppius magaslaton. Százezer ülőhellyel kibővíttette a Circus Maximus nézőterét is, amely most már negyedmillió embert fogadhatott be. Sajnos, Traianus fórumából igen kevés maradt meg; a IX. században egy földrengés majdnem az egész teret romba döntötte. A görög és latin könyvtár helyén két reneszánsz-barokk templom áll; a hajdani tér egy részét a környező újabb terek és utcák burkolata takarja.
Traianus bazilikájának néhány fönnmaradt oszlopát hiába keresnők eredeti helyükön, ugyanis restaurálásuk még a hatalmas császárfórum aprólékosabb archeológiai vizsgálata előtt történt, s emiatt kerültek máshova. Egyébként az említett alaposabb régészeti feltárást 1812-ben a franciák kezdték meg, s 1929-ben az olaszok fejezték be. Az ásatások az Úgynevezett Traianus piac egy részét is föltárták; ez a piac vagy inkább vásárcsarnok kétemeletes épületek tömbjéből állt, amelyek hátukkal a halom le nem bontott földmaradványainak támaszkodtak, félkör alakú homlokzatuk pedig pontosan egybe esett a fórum tengelyével. Traianus emlékoszlopa azonban, amelynek üreges belsejében 185 lépcsőfok vezet a magasba, csodák csodájára minden földrengésnek és háborúnak ellenállt, s nemcsak Marcus Aurelius későbbi római emlékoszlopához szolgáltatott mintát.

Az a mauzóleum, amelyet Traianus utóda, Hadrianus császár a Tiberis mellett építtetett, mindmáig Európa legnagyobb síremléke, sőt egyéb földrészek hasonló építkezései közül is csak az egyiptomi piramisok múlják fölül. Hadrianus mauzóleuma henger alakú épület, amelynek átmérője és magassága egyaránt 64 méter; négyzetes talapzatát valamikor oszlopsor keretezte. Nero Aranypalotájának a triuma helyén Hadrianus két istennő, Venus és Roma tiszteletére kettős templomot emeltetett, amely hatalmas arányaival az ókori Róma minden templomát túlszárnyalta; erre a Via dei Fori Imperiali és a Piazza del Colosseo sarkán levő magas, téglalap alakú terasz a rajta heverő romokkal ma is bizonyítékot szolgáltat. De Hadrianus legkiterjedtebb itáliai építkezése mégiscsak a híressé vált Villa Hadriana, amely Rómától nem messze, Tivoli fürdővárosban épült a császár saját tervei szerint. Nem az ókori fogalmaknak megfelelő szokásos „villa" volt ez, amelyhez rendszerint gazdaság is tartozott; itt szinte beláthatatlan területen paloták, várkastélyok, templomok, oszlopcsarnokok, terek, teraszok, kertek és medencék alkottak tökéletes építészeti egységet, s nem hiányzott a „tengeri játékok" megrendezésére alkalmas víztároló sem.
A paloták és kastélyok belsejét szobrok, vázák és mindenféle műkincsek sokasága díszítette, úgyhogy évszázadok is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a kincskeresők ezt a rengeteg értéket mind széthordják. A villában feltárt leletek Rómától Stockholmig és New Yorkig minden múzeumban megtalálhatók, ám ennek ellenére Tivoliban, az egykori Tiburban ma is minduntalan tompa fényű és csillogó szobrok torzói, mozaikmaradványok, falfestmények és a legváltozatosabb stílusra valló oszlopcsonkok tűnnek a szemünkbe. S a táj képe jelenleg talán még elbűvölőbb, mint Hadrianus korában; ezt főképpen a világos égbolt alatt sötéten zöldellő ciprusoknak köszönhetjük, amelyeket Fede gróf telepített ide, amikor a „római császárok e Versaillesának" 1724-ben örökösévé vált.

Hadrianus építkezései az egész birodalomra kiterjedtek; alkotókészségéről a széltében-hosszában felsorakozó határerődítmények, valamint a csaknem minden tartományi fővárosban felépített templomok és színházak is tanúskodnak. De elsősorban Athén felvirágoztatásával törődött, amely jobban szívéhez nőtt, mint Róma; rendeletére Athénban új Pantheon, könyvtár, gimnázium, vízvezeték és egy egészen új városnegyed (Hadrianopolisz) épült. Hétszáz esztendővel az alapok lerakása után befejeztette az Olümposzi Zeusz hatalmas templomának építését is, amelynek húszméteres korinthoszi oszlopai az Akropolisz alján emelkednek a magasba, s az antik világ legmegkapóbb emlékeinek sorába tartoznak. „Hadrianus új városát" márványkapuval választotta külön „Thészeusz régi városától", s ezen a kapun az ő feliratát és nevét olvashatjuk.
Mi sem lenne könnyebb, mint azoknak a nagy építkezéseknek felsorolása és ismertetése, amelyek a világ minden táján a Flaviusok és Antoninusok építőkedvét dicsérik. Sőt ezt a számbavételt még csak unalmasnak sem mondhatnók. Baalbek, ez a hajdani templomváros, maga a kővé dermedt dicsőség; az itteni Juppiter-templom 80 tonnás terméskövekből épült lépcsőzetét a science-fictions, a feltevések tudományának egykori művelői szerint idegen égitestről földre szállt űrutasok rakták össze, mert egyszerűen hihetetlen, hogy földi halandók kezének munkájával építették volna föl.
A palmyrai római templomok és fürdők romjait a sivatag közepén elébünk táruló káprázatnak hisszük; a távoli tájak képével csalogató délibáb semmi esetre sem vált ki oly nagy izgalmat, mint az itteni romok valósága. De mit mondjunk Thamugadiról, amelyet lakóházainak sokaságával, utcáival, templomaival és színházával egyetlen év alatt építettek föl? Vagy talán Dura Europosz múltján merengjünk, amelynek alapjai néhány évvel ezelőtt váratlanul kibukkantak a homokbuckák alól? S mit szóljunk az algériai Lambaesishez, az egyiptomi Kertasszihoz és a Jordántól keletre feltárt Gerászához? Vagy inkább a polai és arlesi amfiteátrumot, a karthágói száz mérföld hosszú vízvezetéket, az alpesi Szent Bernát hágón át vezető római utat csodáljuk meg?

No de hagyjuk abba a római rátermettség bizonyítékainak felmérését, úgysem érnénk egyhamar a végére. Azoknak az építkezéseknek száma, amelyek megérdemlik a figyelmet, százakra tehető; mindegyik keletkezésének megvan a maga története, mindegyiknek megvan a külön sorsa, s az újkori kutatók mindegyikről sok-sok tanulmányt, sőt némelykor könyvet is írtak. Ugyanezt az olyan történelmi emlékekről és műkincsekről is elmondhatjuk, mint a szobrok, reliefek, falfestmények és mozaikok. A világhírű múzeumokban leltározott tárgyak tízezrei származnak éppen ebből a korból. Mi pedig nem tehetünk egyebet, mint hogy az érdeklődők figyelmébe ajánljuk azokat a részletes tanulmányokat és szakkönyveket, amelyekben egy kis türelemmel mindent megtalálunk. Vagy legalábbis majdnem mindent. Talán illendő volna, ha az olvasót a római hagyaték számbavételének hirtelen félbeszakításáért valahogyan kárpótolnók.
Említsük meg tehát, hogy római emlékeket in situ, vagyis eredeti helyzetükben ez idő szerint harminchárom olyan államban találunk, amely egészen vagy részben a hajdani római birodalom területén fekszik. Vajon mennyire érdeklik az ókori emlékek az ott élő embereket? Nem az egyetemi tanárokra vagy a hivatásos idegenvezetőkre gondolunk, hanem azoknak az embereknek véleményére vagyunk kíváncsiak, akikkel egy vár árnyékában vagy nem éppen fényűző étteremben elbeszélgetünk, s közben megtudjuk róluk, hogy diákok, közepes jövedelmű alkalmazottak, vagy tanítók, akik mint turisták érkeztek a kérdéses országba.

Az olaszok természetesnek veszik, hogy ez a rengeteg kincs mind az övék, s büszkék az emlékekre; joggal, hiszen egyenes ágú őseiktől származnak (és több devizával gazdagítják az országot, mint a gépkocsik exportja). Hasonló a franciák és spanyolok álláspontja is, mert hát ők szintén azoknak az utódai, akik azt a nimesi vagy sevillai vízvezetéket és amfiteátrumot építették, amely mindmáig megfelel eredeti rendeltetésének. Az angolok megütközéssel néznek föl Hadrianus vagy Antoninus védőbástyáira, mert képtelenek megbékélni a gondolattal, hogy országuk valamikor idegen hatalom gyarmata volt. A németek, akik sohasem tagadják meg elismerésüket attól, aki katonailag legyőzte őket, kegyelettel őrzik a római kor maradványait, s a tanulmányozásukra is nagy figyelmet fordítanak.
A délszlávok, magyarok és osztrákok ezeket az emlékeket részint történelmi, részint művelődéstörténeti hagyatékként gondozzák; a románok és a régi Róma kapcsolata még bensőségesebb, mivel őseik emlékét idézi föl bennük. A görögök többnyire fölényesen legyintenek, ha a római kor emlékeire fordul a szó; szerintük mindez „csak római", ami olyanformán hangzik, mint ha közülünk valaki azt mondaná, hogy „ez csak a múlt századból származó neogótikus épület".
Az arabok — Marokkótól Irakig — nem sokat hederítenek a római örökségre, ami mindenképpen érthető, de azért az „idegencsalogató látványosságokkal", például új-Karthágóval, Alexandriával és Baalbekkel mégiscsak kivételesen bánnak. A törökök a legutóbbi időkig legszívesebben mindent eltüntettek volna a föld színéről, ami a régi rómaiakra emlékeztet, de most már ők is más szemmel néznek az iszlám előtti idők emlékeire.
Most pedig azt is vizsgáljuk meg, hogy milyen bánásmódban részesülnek a csehszlovák területen feltárt római emlékek.

A trencséni sziklán fölfedezett, 179-ből származó feliraton kívül az Antoninusok és a későbbi császárok korából is számos emlékkel rendelkezünk, amelyek közül az előretolt táborok, őrállomások és katonai támaszpontok a legjelentősebbek (Dévény, Stomfa, Pozsony, Oroszvár, Nagysurány, IzsaLeányvár, Párkány, Helemba, a Brno melletti Musov stb.). Többségükről csak a legutóbbi esztendőkben szereztünk tudomást, amikor a római birodalom egykori határvidékének régészeti feltárása kiszélesedett és alaposabbá vált.
A feltárt leleteket nagyra becsüljük, ehhez nem fér kétség, mint ahogy múzeumaink római emlékeit is féltő gonddal őrizzük, s őszinte elismerésünk illeti azokat a tudósokat (J. Böhm, J. Eisner, V. Ondrouch, J. Dobiá§, az újabbak közül J. Dekan, B. Svoboda, T. Kolník és mások), akik a soksok értéket hozzáférhetővé tették mind hazánk népe, mind pedig a világ számára. Viszont tárgyilagosan azt is meg kell állapítanunk, hogy az ókori emlékek ismeretének fontossága még mindig nem hatja át kellőképpen polgártársaink tudatát.

Végtére történelmünk szempontjából nem lényegtelen az a tény, hogy országunk a történelem előtti időkből éppen a római kapcsolatok révén lépett a történelembe, s hogy az akkori idők legcivilizáltabb és legműveltebb birodalmának közvetlen hatása alatt állt.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969