logo

XXVII Novembris AD

Az ezüstkor és irodalma

Róma a Flaviusok és Antoninusok idején valóban az akkor ismert egész világ központja volt: politikai, gazdasági és szellemi központja egyaránt.

„Bárhol jártok is Rómában — mondja Marullus szenátor Feuchtwanger A zsidó háború című regényében —, mindig a központban vagytok, mert nekünk nincs semmilyen határunk, és újabb meg újabb környező államokat kebelezünk be. Itt száz különböző nyelven beszélnek az emberek. Itt minden nép sajátosságait tanulmányozhatjátok. Több itt a görög, mint Athénben, és több az afrikai, mint Karthágóban. Nem kell beutaznotok a világot, mert nálunk a világ minden portékáját megtaláljátok ... Mit óhajtanak, uraim, spanyol bort, kínai selymet, alpesi sajtot, arab illatszereket, szudáni gyógyfüveket? Ha itt ezek közül valamit nem találtok meg, jutalmat kaptok ... Könyvtáraink nélkül egyetlen tudós sem dolgozhat. Ugyanannyi a szobrunk, mint a lakosunk ... Nálunk mindent megtaláltok, amit csak el tudtok képzelni; sőt ennél még sokkal többet is: amit el sem tudtok képzelni."

A könyvtárak és szobrok sokasága a kultúra fejlettségének kétségtelenül fontos értékmérője, azonban — amint jól tudjuk — maga az alkotó tevékenység még fontosabb. Az építőművészet és szobrászat Augustus utódainak idején is „aranykorát" élte, a költészettel és irodalommal kapcsolatban viszont már csak „ezüstkorról" beszélhetünk. Az a színvonal, amelyet Vergilius, Horatius és Ovidius elért, oly magasnak bizonyult, hogy követőik már nem tudták fönntartani, s Lucanus és Petronius újabb alkotásai után egy időre ismét visszaesett. De nem túlságosan hosszú időre, és Róma megint megszilárdította vezető helyét, amelyet már régen megszerzett az olyan nagy szellemi központokkal szemben, mint amilyen Alexandria és ezt megelőzőleg Athén volt.
Mindenekelőtt a római eposz támadt föl. Az „új stílus" után, amely túlzott szónokiasságba torkollott, a f6 költészeti irány visszakanyarodott a vergiliusi példához. Ezt az irányt az irodalomtörténészek „klasszicizmusnak" nevezték el. Legfőbb képviselőjének Publius Papinius Statiust tekintjük, aki Domitianus uralkodásának komor éveiben írta műveit (a 95-ik esztendő táján halt meg). Az Aeneis mintájára megírta a Thebaist, amelynek tizenkét könyvében a „hetek Téba elleni háborújáról" szóló ősi görög regét dolgozta föl. Azzal is megpróbálkozott, hogy Achilleis című eposzával kitöltse az Iliász és Odisszea közti „hézagot", de ezt a művét nem fejezte be (mint ahogy sok évszázaddal később Goethe sem).

Ugyanezt az irányt követte Valerius Flacciis, az Argonautica szerzője, aki a rhodoszi Apolléniosz hasonló című görög munkájából merített, továbbá Silius Italicus is, aki Punica című eposzában Livius alapján a második pun háború történetét szedte versbe. A későbbi időkben, amikor a római költészet életereje már lankadni kezdett, ezeket a költőket igen sokra értékelték, az újkorban viszont a nagy elődök fénye többé-kevésbé árnyékba vonta őket.

Az „ezüstkor" epikus költőitől eltérőleg két szatíraíró tartósan beírta nevét az emberiség tudatába; főképp azért, mert sok ostobaság és visszásság, amelyet nevetség tárgyává tettek, minden társadalmi haladás ellenére tovább tenyészik, úgyhogy a bírálatuk ma sem mindig időszerűtlen. Az egyik a hispániai születésű Marcus Valerius Martialis (körülbelül 42ben született és 101104 között halt meg),

Az epigrammák tizenkét könyvének szerzője, a másik Decimus Junius Juvenalis (50 és 60 közt született, s valószínűleg 127 után halt meg), a fiatalabb itáliai kortárs, akinek a műveiből a Szatírák öt könyve maradt az utókorra. Az irodalomtörténeti kézikönyvek és tanulmányok (no meg az iskolai tankönyvek is) Juvenalist általában úgy értékelik, mint aki „maró gúnnyal ostorozta" a zsarnokságot, a hízelgést, az erkölcstelenséget stb., s a „despota talpnyalójának" bélyegzett Martialis fölé emelik. Igaz viszont, hogy Juvenalis olyan időkben írt, amikor — amint maga mondja — „nehéz dolog volt szatírát nem írni", Martialis pedig akkor élt, amikor nehéz volt szatírát írni.
„A két szatíraírónak ez az értékelése ugyanis megdől, ha tudatosítjuk, hogy Martialis munkássága túlnyomórészt a véleményszabadság könyörtelen elfojtásának korára, a zsarnok Domitianus uralkodásának idejére esik, míg Juvenalis akkor kezdte meg irodalmi tevékenységét, amikor az írók már fölocsúdtak kényszerű némaságukból ... A zsarnok szidalmazása, amikor már nem él, semmivel sem bátrabb cselekedet, mint gyarlóságainak elhallgatása, amíg még él." (R. Krátky)

Egyébként Martialis semmivel sem volt elnézőbb Juvenalisnál; ha Domitianust a „mindenség urának és istennek" szólította, voltaképpen nem tett mást, mint hogy a hivatalosan elrendelt címet használta, s amikor „szemérmetlenül hízelgett" a császárnak, ez főleg a túlságosan nagy költségekkel megrendezett játékokra és a szertelen fényűzéssel berendezett palatinusi palotára vonatkozott. A szatíraíró gyakran épp az ellenkezőjét hangsúlyozza annak, amit gondol, s túlhajtott feldicséréssel hívja föl a figyelmet a fonákságra. A szellemességet azonban csak a szellemes ember érti meg. Martialist méltán nevezik az epigrammaírás atyjának; hatására nem kisebb költők kedvelték meg ezt a műfajt, mint a cseh Havlíéek Borovsky, Neruda és Machar, a német Goethe és Lessing, az orosz Puskin stb. A két ókori szatíraíró, Martialis és Juvenalis verseiből sok mindent megtudhatunk Róma akkori életéről, amit Tacitus vagy akár Suetonius műveiben is hiába keresünk.
Bár Tacitus történetíró, a szépirodalomban is előkelő rang illeti meg. Historiae és Annales című munkái éppolyan jelentős szépirodalmi, mint történetírói művek, Párbeszéd a szónokokról címen megjelent munkája pedig Cicero felkészültségével vetekszik. Irodalmi értéket képviselnek Suetonius életrajzai is, amelyekben a császárokat mutatja be, s ugyanezt számos szakirodalmi munkáról is elmondhatjuk, amelyek közül elsősorban Marcus Fabius Quintilianus (körülbelül 30-96) tanulmánya, A szónoklás iskolája emelkedik ki. Ezekben az időkben az ifjabb Plinius (Gaius Plinius Caecilius Secundus, a Historiae naturalis szerzőjének unokaöccse) érdemeként különleges új műfaj is született: a szépirodalmi levél.
Cicerótól vagy Horatiustól eltérőleg, akik közlési szándék nélkül írták leveleiket, az ifjabb Plinius már kezdettől és tudatosan a nyilvánosságnak írt. Levelei kifinomult stílusérzékről tanúskodnak, s mind Róma, mind a birodalom életének igen sok érdekes eseményéről számolnak be. Plinius Levelei tíz könyvet tesznek ki, amelyek közül csak az utolsó tartalmaz valóban magánjellegű írásokat (szerzőjük Traianus császárral levelezett, amikor Bithünia tartomány kormányzója volt).

Az irodalom „ezüstkorának" utolsó jelentős egyéniségeként Lucius Apuleius nevét kell még följegyeznünk, aki 127-ben az afrikai Madaurában született. Mint bölcselő, jogász, költő, kalandor, csillagjós és varázsló vált ismertté, de egy új irodalmi műfajt is alapított, amelynek újkori termékei nélkül könyvpiacainkat el sem tudnók képzelni. Ez a műfaj: a kalandregény. Átváltozások avagy az Aranyszamár címmel egy „görög mondát" dolgozott föl (az Aranyszamár alcímet a IV. században Augustinus keresztény író adta a könyvnek).
A történet hőse, aki egy balsikerű varázslat következtében szamárrá változott, bekóborolja a világot, gazdától gazdáig vándorol, közben a legképtelenebb kalandokba keveredik, s mivelhogy emberi agya megmaradt, olyan dolgokat tud meg, amelyekre a szerző az előszóban imigyen hívja föl a figyelmet: „Olvasók, vigyázzatok; most aztán elszórakozhattok!" E regény egyik epizódja mindmáig ismert az egész világon, mégpedig Amor és Pszlehé története címmel. Verses formában La Fontaine, Wieland, Tennyson, Bogdanoviö és Vrchlick elevenítette föl, márványba Canova és Thorwaldsen faragta, vásznon Raffaello és Giulio Romano örökítette meg, zenekari művet César Auguste Franck komponált belőle. Egyébként Apuleius költeményeiből és prózai írásaiból is maradtak fönn kisebb szemelvények, ezek azonban jelentőség dolgában messze elmaradnak a regénye mögött.

A szakkönyvek és tudományos munkák közül, amelyek föltétlenül a szellemi alkotások elválaszthatatlan tartozékai, már csak két kiemelkedő jogász műveit említjük meg: Sextus Pomponius több mint kétszáz jogi könyvét, valamint Gaius munkáját, amely a római jog alaptanait rendszerezi, s a joggal foglalkozó újkori tankönyvek megírásához is mintát szolgáltat. Seneca filozófiai munkásságáról már szóltunk.
Rajta kívül elsősorban Flavius Ariannos, a frígiaí Epitektosz követője érdemel nagyobb figyelmet, aki mesterének sztoikus filozófiai tanításait Epitektosz tanainak kézikönyvében foglalta össze. Fönnmaradt Dio Chrysostomus Cocceianus, a bithüniai szofista bölcselő Beszédeinek néhány szemelvénye is, aki római tartózkodása idején Traianus császár előtt megindokolta, legalábbis elméletileg, az abszolút monarchia létjogosultságát.
Hanem a többi filozófus felsorolásától talán tekintsünk el, hogy eggyel közülük annál részletesebben foglalkozhassunk; már csak azért is, mert ez a bölcs a római birodalom trónján ült. A következőkben tehát Marcus Aurelius császár világszemléletére igyekszünk rávilágítani.

Marcus Aureliust az élet arra kényszerítette, hogy mindenekelőtt hadvezér legyen; a maga részéről bizonyára azzal is megelégedett volna, ha csupán mint filozófus arat babérokat. De még ezekre a babérokra sem vágyott túlságosan, hiszen császári hatalma ellenére távol állt tőle, hogy nézeteit bárkire is ráerőszakolja; a filozófia szeretetét magánügynek tartotta, s arra törekedett, hogy szemléleteit önállóan alakítsa ki.
Sztoikus volt, s az emberszeretetet, az erkölcsi nemességet mindenek fölé helyezte; azt hirdette, hogy az ember mélyüljön el önmagában, békéljen meg a sorsával, és vessen számot a szerencse forgandóságával. „Minden, ami emberi, csupán illanó füst ... Az emberi élet csak múló pillanat; az élet értelme a szüntelen munkálkodás ... A sors kiszámíthatatlan, a dicsőség mulandó ... Az élet nem egyéb, mint harc és vándorút idegen téreken ... Ezt a pillanatot (az életet) a természettel összhangban töltsd el, s oly könnyen búcsúzz el tőle, mint ahogyan az érett szilva is könnyen lehull a fáról: dicsőíti a természetet, amely létrehozta, s hálás annak a fáinak, amely táplálta ... Minden változandó. Te magad is változol a szakadatlan enyészetben és a lassú elmúlásban. Így változik az egész világ is."

Néhány mondatot idéztünk Marcus Aurelius egyetlen művéből, amelyet azonban sohasem adott ki. Hagyatékában találták meg. Ezt a címet viselte: Intelmek önmagamhoz. Számunkra ez a könyv még egy apróság miatt is érdekes. Címe alatt ugyanis az állt: „íródott a kvádok földjén, a Garam folyó mellett" (az eredetiben Granuas). Ez tehát az első filozófiai mű, amely hazánk földjén keletkezett.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969