logo

XVII September AD

A tanácsadó beszéd, mint műfaj

Az ókori és mai történetírás között megfigyelhető egyik nagy különbség az, hogy míg a modern tudományos historiográfia már régen kirekesztette magából a retorikai beszédeket, addig az ókorból egyetlen történeti mű sem maradt ránk, amelyben ne találnánk szónoklatokat. A szónoki beszédek hangsúlyos szerepeltetése John Marincola szerint talán az epikus irodalmi hagyományra vezethető vissza, amelyben szintén igen fontos szerepet töltöttek be a beszédek.
Nem kétséges, hogy ezeket mindig az eseménysorozatok fordulópontjain helyezik el az ókori történetírók. Számukra nem az a lényeges, hogy szó szerint idézzék egy-egy kulcsszereplő valóban elhangzott mondatait, hanem hogy a legvalószínűbben hangzó, a retorika szabályainak megfelelő beszédet alkossanak: úgy, ahogyan az elhangozhatott a valóságban. A történetírók hangsúlyozzák, hogy hősük ״ilyesféle beszédet tartott”, vagy ״ezeket és más efféléket mondta”. Néha a hangsúlyt a hagyományra helyezik: ״állítólag ilyen módon beszél”. Egy ókori történetíró csak elvétve hangsúlyozza, hogy szereplőjének valóban elhangzott szavait idézi, s nem meglepő módon ezek általában rövid, szentenciózus mondatok.

kitalált beszédek leírása, vagy csupán a valóban elhangzott szavak hiteles tolmácsolása a történetíró feladata. Polybios egyértelműen az utóbbi mellett foglalt állást: ״...a történetíró a valóban megtörtént események és a kétségtelenül elhangzott szavak felidézésével olyan, maradandó érvényű tanulságot szeretne nyújtani a tanulni vágyó olvasónak, amely hozzásegíti őt az élet helyes szemléletéhez. Ugyanis a tragédia legfőbb célja a hatáskeltés, még ha kitalált mesével igyekszik is a nézőben valótlan képzeteket kelteni, a történetírásé viszont az, hogy feltárja az igazságot, és megajándékozza a tanulni vágyó olvasót az ebből levonható tanulsággal”.
Polybios egyebek mellett épp azért kárhoztatta Timaiost, mert ״az elbeszélésébe beiktatott beszédek a valóságban egyáltalán nem hangoztak el ilyen formában, hanem kizárólag magának Timaiosnak tudatos alkotásai”, mivel szerinte ״a történetírás feladata első-sorban az, hogy hitelesen ismertesse a valóságban elmondott beszédeket, abban a formában, ahogy azok elhangzottak”. Az a történetíró vallotta Polybios -, aki ״nem ismerteti a múltban elhangzott beszédeket [...] s ehelyett saját maga által szerkesztett, valótlan tartalmú, véget nem érő szónoklatokat illeszt be művébe, az tönkreteszi a történetírás igazi értékeit”. Iosephusnak ismernie kellett ezeket a gondolatokat, mivel, ha nem is kritikátlanul maga is használta Polybios munkáit. Más kérdés, hogy követte-e a megalopolisi mester útmutatását ebben a kérdésben.

Aristotelés felosztása szerint a szónoki beszéd három válfaja a tanácsadó, a törvényszéki és a bemutató beszéd. Az elsőt így jellemzi: ״A tanács lehet vagy rábeszélés, vagy lebeszélés, mert akár magánemberként adnak tanácsot, akár közügyekben beszélnek a népgyűlés előtt, e kettő valamelyikét teszik.” A tanácsadó beszédek mindig a jövőben bekövetkező eseményekkel foglalkoznak, aminek bekövetkeztét vagy elő akarják segíteni a közjó érdekében, vagy meg akarják gátolni annak negatív következményeit elkerülendő. ״Világos folytatja Aristotelés -, hogy csak azzal kapcsolatban érdemes tanácsot adni, ami megfontolás tárgya lehet.” A szónok öt fő csoportra osztja a tanácsadó beszéd lehetséges tárgyait:

(1) pénzügyek,
(2) háború és béke,
(3) az ország védelme,
(4) behozatal és kivitel,
(5) törvényhozás.

Bennünket itt és most a második kategória érdekel közelebbről: ״A háború és béke kérdésében ismerni kell az állam katonai erejét: mekkora jelenleg és mekkora lehetne, miből tevődik össze, és mivel lehetne még növelni, továbbá milyen háborúkat viselt, milyen eredménnyel. E dolgokat nemcsak saját hazájáról kell tudnia, hanem a szomszédos országokról is, különösen azokról, akikkel várható a háborúskodás, úgyhogy az erősebbekkel békében élhessünk, a gyengébbek esetében viszont tőlünk függjön az ellenségeskedés. Továbbá tudni kell, hogy haderőnk hasonló-e az ellenféléhez, vagy különbözik-e attól, mert e tekintetben is lehetünk előnyben vagy hátrányban. Ehhez nemcsak saját háborúinkat kell megismernünk, hanem más népekéit is, mert hasonló feltételeknek hasonló következményei szoktak lenni.”

Quintilianus Szónoklattana ugyancsak elfogadja az Aristotelés-féle hármas felosztást. Cicero nyomán azonban nem annyira a tanácsadó beszéd (suasoria) lehetséges tárgyairól, hanem a követendő célról és stílusról (״hasznosság, méltóság”) értekezik. Ez a műfaj ״a rábeszélés és lebeszélés kettős feladatából tevődik össze” írja Quintilianus, majd rátér a beszéd fő részeire. Egy rövid bevezetőt feltétlenül szükségesnek tart az elbeszélés elé illeszteni. Ez utóbbiban feltétlenül kell érzelmi ráhangolást alkalmazni: ״...gyakran kell haragot gerjesztenünk vagy csillapítanunk, vagy hallgatóink lelkét félelemre, vágyra, gyűlöletre, megbékélésre sarkallnunk”.
A tanácsadó beszédeknél a tekintély is rendkívül fontos: „tisztánlátó és becsületes” embertől ugyanis mindenki könnyebben fogad el tanácsot. Quintilianus szerint ״aki békéről, háborúról, csapatokról, építkezésekről, államjövedelmekről készül javaslatot tenni, két dologgal legyen tökéletesen tisztában: a polgári közösség erejével és erkölcseivel (vires civitatis et mores), hogy a meggyőzés módszerét egyrészt a helyzet, másrészt a hallgatóság természetéből (ex natura ... audientium) meríthesse”.
Iosepus részéről ezért is bizonyult tökéletes választásnak a zsidók Róma elleni háborúját megelőzni kívánó tanácsadó beszédhez II. Agrippa: ő ugyanis zsidó vallású lévén meglehetősen tisztában volt a zsidóság ״erejével, erkölcseivel és természetével” (vires, mores, natura), hiszen még Pál apostol is úgy jellemezte őt, mint aki „nagyon jól ismered a zsidók minden szokását és vitás kérdését”. II. Agrippa egyidejűleg a római állam jóváhagyásával uralkodó király is volt, ami önmagában biztosította tekintélyét a hallgatóság előtt.

Quintilianus ezután a konkrét érveléssel foglalkozik, megvizsgálva azokat a helyzeteket, amelyekben tanácsadásra van szükség. Megállapítja, hogy „szinte minden tanácsadó beszédről elmondhatjuk, hogy nem egyéb, mint összehasonlítás, és azt kell tekintetbe vennünk, mit fogunk elérni és milyen áron, hogy megállapíthassuk: kitűzött célunkból származik-e több előny, vagy a hozzá vezető útból több hátrány”. Ennek során a szónokok példákat alkalmaznak. Iosephus azt az utat választotta, hogy Agrippa szájába adott történelmi példáival megkísérli a Rómával szembeni lázadás teljes kilátástalanságát és tulajdonképpeni abszurditását bizonyítani.


Forrás: Grüll Tibor: A Római Birodalom jellemzése II. Agrippa beszédében