logo

V December AD

Vergilius, Ovidius, Horatius - a római költészet aranykora

Mi azonban ne búcsúzzunk még Augustustól; koráról nem mondtuk el a legfontosabbat. Uralkodása alatt bontakozott ki a maga teljességében az ókori Róma művészete. De elsősorban is „a költészet aranykora".

Augustus szerette és támogatta a művészetet, gazdag művészeti ismeretekkel és kifinomult művészi érzékkel rendelkezett (amint jól tudjuk, ez a két tulajdonság független egymástól), s mint politikus helyesen értékelte azt a hatást, amelyet a művészet a közvéleményre gyakorol. Valamikor ő maga is megkísérelte, hogy tragédiát írjon Aiászról, a trójai háború egyik hőséről, aki afölötti bánatában, hogy alulmaradt az Odüsszeusszal megvívott szónoki párharcban, a kardjába dőlt.
Volt azonban annyi önkritikája, hogy belássa: az ő Aiásza kard helyett „dugába dőlt", és így aztán a költői babérokat átengedte az elhivatottabbaknak. Még többet tett a művészekért Augustus közeli munkatársa és barátja, Gaius Cilnius Maecenas, amit a történelem azzal hálált meg, hogy nevét a nemes lelkűség, a bőkezű műpártolás méltánylásának fogalmával azonosította. De mégsem állíthatjuk, hogy kizárólag ez a megértő támogatás segítette elő a római művészet és szépirodalom felvirágzását, s ugyanez az „általánosan kedvező körülményekre", a „gazdasági fellendülésre", a „politikai nyugalomra" és a többi, hasonló tényezőre is vonatkozik (ezeknek a tényezőknek jelenlétére különben sincs mindig bizonyíték, s hatásuk sem mindenkor kedvező), amely állítólag felszínre hozza a „mindig és mindenütt" fellelhető tehetségeket.
Hogy milyen módon jut valaki a római császárság trónjára, vagy pedig az amerikai köztársaság elnöki székébe, azt aránylag nem nehéz megállapítani, viszont arra a sokkal érdekesebb kérdésre, hogy miképpen válik valakiből Shakespeare, Beethoven vagy Picasso, eddig még senkitől sem kaptunk kielégítő választ. Ugyanezt a kérdést Vergilius, Horatius és Ovidius esetében is föltehetjük, hogy Augustus korának csak azt a három legnagyobb költőjét említsük, akik nélkül a római és európai kultúra történetét el sem tudjuk képzelni.

Publius Vergilius Maro (i. e. 70-19) elsősorban mint az Aeneis költője vált ismertté az egész világon. Ez a hatalmas, tizenkét énekből, majdnem 9000 sorból álló eposz a Juliusok legendás ősének, Aeneasnak a története, miután elmenekült a feldúlt és lángok martalékává lett Trójából, s hosszú bolyongásának végén Itália földjén új hazát alapított. Egyébként a hősköltemény részletesebb tartalmát könyvünk első fejezetében ismertettük.
Az irodalomtörténészek némelyike a világért sem mulasztaná el megemlíteni, hogy Vergilius az Aeneist Homérosz két hőskölteménye, az Iliász és Odisszea mintájára alkotta meg. Ez igaz ugyan, de éppen így az is igaz, hogy minden idők és az egész emberiség legnagyobb költőjéhez fordulni ihletért egyáltalán nem szégyen. Nos, és még valamit: az ókorban nem annyira az „eredetiséget", mint inkább az alkotókészséget méltányolták.

Az újkor szellemi nagyságai közül, akik ehhez a kérdéshez kétségbevonhatatlan illetékességgel hozzászólhatnak, ezúttal csak Goethére hivatkozunk; szerinte az a tény, hogy valaki egyszer rózsát festett, semmiképpen sem jelentheti azt, hogy most már senkinek sem szabad többé rózsát festenie. Mindettől függetlenül azonban Vergilius hőskölteménye mind tartalmával, mind beállítottságával jellegzetesen római alkotás; Aeneast is úgy ismerjük meg, mint az akkori idők római hazafiságának eszményképét, a pietas és a virtus követésre méltó hordozóját.
Az ókorban Vergilius művét oly nagyra értékelték, hogy az egyéb művekben felhasznált idézetek és a Vergiliustól kikölcsönzött „szállóigék" alapján akkor is majdnem egészen fölújíthatnók, ha a másolatok jóvoltából nem maradt volna fönn. Vergilius költői lángelméjének izzásig felszított tüzével, a lemondásokkal telt remeteség vállalásával tíz évig dolgozott rajta. További három évet szánt még munkájára, hogy kicsiszolja és apróbb tárgyi pontatlanságait helyesbítse, de ebben megakadályozta a halála. Végrendelete értelmében a „csiszolatlan költeményt" meg kellett volna semmisíteni; hogy nem így történt, ezt Augustus leghatározottabb tilalmának köszönhetjük.

Vergilius első költeményei egészen más műfajhoz tartoztak: békés hangulatú „pásztorénekek" voltak, amelyeket Theokritosz görög költő példájára időszámításunk előtt 4239 közt írt, majd később Bucolica címmel (a görög búkolosz, „pásztor" szóból) gyűjteményesen is megjelentetett. A gyűjtemény mindössze tíz költeményt tartalmazott, s egész Rómában nagy tetszést váltott ki.
Még nagyobb sikert hozott számára a „földműveseket tanító költemények négy könyve", amelyeket Georgicon (a görög geórgosz, „földművelő" szó alapján) gyűjtőcímmel adott ki. Itt is görög példához fordult; Hesziódosz Munkák és napok című munkája ihlette meg, de azért mégis egészen új jellegű művet alkotott, amely semmi esetre se vált „mezőgazdasági tankönyvvé", hanem a szabad földműves élet költői dicsőítésének rangjára emelkedett. Noha ez a mű az időszámításunk előtti 36 és 29 között keletkezett, sok versét szinte mainak érezzük, amikor a költő egykori hazájának tájain bolyongunk. A Georgicon ugyanis egyúttal annak a földnek a himnusza, ahol akkor is „örökös a nyár és a tavasz, amikor másutt tél van"; ezek a költemények a „fényes városokat és csodaszép épületeket", a „napsugaras és édes Itáliát" éneklik meg.

Azokban az időkben, amikor Vergilius hangulatos idilljeit írta, életét egyáltalán nem idilli körülmények jellemezték. Mantova mellett született, ahol az apjának birtoka volt. Mint tehetős család tagjának nem kellett anyagi gondokkal küszködnie, úgyhogy minden idejét tanulmányainak szentelhette, s jól megalapozott irodalmi, retorikai és filozófiai műveltségre tett szert. A sors azonban mostohán bánt vele. Első nyilvános szereplése alkalmával, amikor a bíróság előtt bizonyságot kellett volna tennie szónoki képességeiről, kudarcot vallott. Ezt a vele született bátortalanság, sőt szégyenlősség okozta, amelytől a későbbi években sem tudott megszabadulni, amikor már híres költőként ünnepelték.
Miután minden tehetsége és műveltsége ellenére a megélhetés legnélkülözhetetlenebb szükségleteit sem sikerült biztosítania a maga számára, apja egy kisebb birtokol vásárolt neki, amelyet azonban Octavianus hadviselt katonái — amikor éppen első versein dolgozott — erőszakkal elvettek tőle. Barátai segítségével mindent visszakapott ugyan, de a legközelebbi kisajátításkor megint csak birtok nélkül maradt. Most Maecenas fogta pártját, s közbenjárására Augustus egy másik birtokot juttatott a költőnek. Ezután már nem háborgatták, legföljebb csak a látogatók és a hivatalosan is elismert költő kötelességei akadályozták a munkában. Brindisiumban halt meg, miután hazatért Trójából, ahol az Aeneís pontosabbá tételéhez szükséges tárgyi dolgok hitelességét ellenőrizte. Élettörténete nemsokára legendává, ő maga pedig a római költészet egének legtündöklőbb álló csillagává lényegült át.

Augustus korának másik nagy költője: Quintus Horatius Flaccus (i. e. 65-8). A délitáliai Venusiában, a mai Venosában egy felszabadított rabszolga fiaként született. Apja meglehetősen jómódú volt, úgyhogy fiát tanulmányainak folytatása végett Rómába és Athénbe küldhette. Amikor Marcus Junius Brutus Görögországba menekült, és megkezdte a triumvirek elleni hadsereg szervezését, Horatius a szolgálatába lépett. Mint huszonhárom éves ifjú részt vett a philippi csatában, mégpedig a légióparancsnok magas rangú helyetteseként, ám — amint maga is bevallja — „dicstelenül eldobta pajzsát, és sietve elmenekült".
A közkegyelem lehetővé tette, hogy visszatérjen Rómába, ahol az állami pénzügyi hivatalban vállalt állást. „Itt a nyomorúság versírásra kényszerített" — írja keserű szavakkal.
Úgy látszik, az állami hivatalok akkor sem kényeztették el a tisztviselőket túlságosan nagy jövedelemmel, Vergilius azonban Horatiust bemutatta Maecenasnak, aki aztán új pártfogoltját Augustus jóindulatába ajánlotta. S a költő álma végre megvalósult, hogy „birtoka legyen, nem kell nagynak lennie, de kert viruljon rajta, s a ház közelében forrás csobogjon". Augustus fölkínálta neki a magántitkári állást is, amelyre azonban Horatius szerényen méltatlannak mondotta magát. Az állami hivatalnok biztonságával szemben többre értékelte a költő szabadságát. Helyesen tette, hogy így döntött: művével — és ezt ő is jól tudta — „ércnél maradandóbbat alkotott".

Költői munkásságát Szatírák és Epódoszok írásával kezdte; rövid lélegzetű költemények ezek, amelyeket gyűjteményben adott ki, s bennük az újgazdagokat, a fennhéjázókat, a fösvényeket, a pöffeszkedőket és azokat a hadvezéreket ostorozza, akik nem riadnak vissza a Rómát romlásba döntő testvérháborúk kirobbantásától sem. Elődjétől, Luciliustól eltérőleg gondosan ügyelt rá, hogy versei választékos kifejezésmódjukkal, találó jellemrajzukkal és tanító célzatú tartalmukkal is kitűnjenek. I
dőszámításunk előtt 23-ban a lírai Költemények három könyvével jelentkezett, amelyeknek még az ókori irodalomtörténészek ajándékozták a ma már ismertebb Ódák címet. Ezek a versek az emberi élet problémáival foglalkozó elmélkedésekkel telítettek, s a „változatlan és örök dolgoktól" az „időszerű és politikai kérdésekig" mindenre kiterjednek. A költő nézeteiben az epikureusok és sztoikusok filozófiájának hatásai, valamint az „erkölcsi megújhodás" augustusi ideológiájának elemei egyaránt föllelhetők; szemlélete tudatosan eklektikus. Azt fogadja el, amit jónak tart, eszménye az „arany középszerűség" (aurea mediocritas; ez a kifejezés éppen tőle származik), s nyugodtan akarja élvezni azokat az örömöket, amelyeket az élet nyújt: „Vigyázz, hogy okosan élj, tölts bort a kupába, és sorsod rövid útján hagyd a távoli reményeket! Vedd, amit a ina fölkínál (carpe diem), a holnappal ne törődj!"
Az a forma, amelybe a gondolatait és tanácsait önti, a „klasszikusság mintaképe".
Élete alkonyán verses Leveleinek két könyve aratott sikert; e levelek közül A költészet művészete a legnevezetesebb. Olvasásakor az az érzésünk, mintha idézetek gyűjteménye volna: a benne foglalt gondolatok annyira átmentek a köztudatba (ha a gyakorlatban nem érvényesülnek is mindig).

„A bölcsesség az igazi írásművészet alapja" — írja az irodalmi alkotás szerzőjével szemben támasztott követelmények elemzésekor. „Kilenc évig tartsd az íróasztalod fiókjába zárva a kéziratodat" — tanácsolja az írónak, nehogy aztán később írásának éretlensége miatt szégyenkeznie kelljen. „Kitűnően szól az, aki ügyes szófűzéssel a régit újjá varázsolja" — jegyzi meg a stilisztikai kívánalmakkal kapcsolatban; szerinte az írásmű legyen egyszerű, arányos, kerek egészet alkosson, s benne „a hasznos a kellemessel keveredjék". De ismert tanácsai közül egyet hiába keresnénk ebben a levélben; azzal ugyanis már régebben szolgált: „Gyakran nyúlj a törlés eszközéhez, ha olyat akarsz írni, ami érdemes rá, hogy újból elolvassák!"

Vergiliusszal és Horatiusszal egyidejűleg egész sereg kisebb-nagyobb költőcsillag tűnt föl Rómában, de — tán mondanunk sem kellene — fényük a két vezércsillag ragyogásában elhalványult. Bár a rájuk vonatkozó adataink nagyon hiányosak, mivel műveik többsége a korok próbatételén „megméretett és könnyűnek találtatott", mégis mintegy ötven kevésbé jelentős költő nevét ismerjük, akik között még egy nő is akad (Sulpicia).

A római költészetben a már ismert műfajok mindegyikének voltak követői, ezenkívül a szerelmi elégiának egy új formája is kialakult. A verseket sokan olvasták, s még többen hallgatták azokon a szavalóversenyeken, amelyeket főként Asinius Pollio, a neves szónok rendezett. Maecenas irodalmi köre mellett továbbiak is működtek; különösen Valerius Messala, az egykori köztársasági politikus köré csoportosult népes tábor, aki később Augustushoz szegődött.
A költők sokaságából kevesen emelkedtek az átlag fölé; az elismertebb tehetségek sorából mindenekelőtt Gaius Cornelius Gallus, a római elégiaköltészet úttörője, valamint Lucius Varius Rufus, az Aeneis későbbi kiadója érdemel említést. Ketten azonban föltétlenül rászolgáltak arra, hogy az irodalomtörténet sohase feledkezzék meg róluk: Albius Tibullus az egyik (körülbelül i. e. 54-19), aki meleg hangú elégiával hódolt szerelmének, Deliának; Sextus Propertius a másik (körülbelül i. e. 49-15), ez a lobbanékony és művelt költő, aki szíve bálványához, Cynthiához írta elégiáit.

A római költészet „aranykorát" azután a fiatalabb nemzedékhez tartozó Publius Ovidius Naso (i. e. 43 — i. sz. 18) zárta le, a legnagyobb költők egyike mindazok közt, akikkel Róma megajándékozta a világot.
Ovidius a szabin törzsekhez tartozó pelignusok földjén, Sulmona városkában született, amely mindmáig megőrizte eredeti nevét. Ősrégi és gazdag lovagi nemzetségből származott. Tanulmányait Rómában és Athénben végezte, majd miután beutazta Kisázsiát, állami szolgálatba lépett. De nem sokra vitte; mindössze annyit sikerült elérnie, hogy kinevezték alacsonyabb beosztású bírósági tisztviselőnek. Kedvező vagyoni helyzete megengedte, hogy független életet éljen, tehát fölhagyott a hivatalnokoskodással, s elhatározta: ezentúl csak azzal foglalkozik, ami érdekli.

A költészet felé fordult, hiszen „született költőnek" tartották, aki állítólag már a bíróság előtt elmondott beszédeiben is úgy szónokolt, mint aki verset ad elő prózában. A római nemesek társaságába nem kellett befurakodnia, mert közéjük tartozott. Az irodalom iránti érdeklődése összehozta Messalával, bár egészen biztos, hogy Maecenas irodalmi körében is éppolyan szívesen fogadták volna. Nemegyszer jelentette ki boldog elégedettséggel, hogy „éppen ebben a korban született", és mint a „gyöngéd szerelmek dalnoka" élhet. Ötvenedik születésnapján még őt tartották Ráma legszerencsésebb emberének, de aztán váratlan fordulat következett: időszámításunk nyolcadik esztendejének vége táján Augustus a birodalom legtávolibb zugába száműzte.
Hogy mi előzte meg a császár kegyetlen döntését, azt mindmáig sem sikerült pontosan megállapítani; a találgatások és sejtések bőségére igazán nem lehet panaszunk, de a kegyvesztettség hiteles előzményeinek elhallgatására valószínűleg a császárnak meg a költőnek is volt oka éppen elegendő. A száműzött Ovidius kilenc évig sínylődött Tomiban, a Feketetenger partján, ezen a „durva emberek lakta barátságtalan tájon", ahol „nem tudta megszokni sem az ételt, sem a vizet" — írja elkeseredetten, noha a hajdani Tomi nem más, mint a mai Konstanca, a „román Riviéra" legforgalmasabb kikötője. A nagy költő ottani életére és halálára szobor emlékeztet, amely a konstancai mecset körül elterülő téren szerénykedik, s rajta felirat, amelyet nem véshettek római síremlékre.

Irodalmi munkásságát húszéves korában elégikus költeményeinek gyűjteményével kezdte, amelyet Szerelmek (Amores) címmel adott ki, s azt az asszonyt, akihez elégiáit írta, egy régi görög költőnőről Corinnának nevezte. Röviddel ezután A hősnők leveleivel (Epistulae vagy Heroides) jelentkezett; híres mondai hősök feleségének vagy szerelmének költői formában feldolgozott levelei ezek, amelyeket később néhány válaszlevéllel egészített ki. Pontosan azon a századfordulón, amikor az időszámításunk előtti 1. esztendőt az időszámításunk szerinti 1. év váltotta föl, A szerelem művészete (Ars amatoria) című írása jelent meg, amely jó fordításban manapság is mindenütt biztos sikerre számíthat.
Ovidius ebben a művében tanácsokat ad a férfiaknak, hogy miképpen érdemelhetik ki a nők vonzalmát, de a nőket is megfelelő oktatásban részesíti. A szerelmi költészet berkeitől egy ellentétes hangulatú verses írásművel, A szerelem ifjaival (Remedia amoris) búcsúzott, hogy most már „komolyabb témákkal" foglalkozzék, amelyeket egyébként szintén játszi könnyedséggel és költői bravúrral oldott meg.

A Fasti (Naptár) a római ünnepi szokásokat és az ünnepek eredetével kapcsolatos hitregéket ismerteti, de naptárának befejezésére állítólag nem volt ideje, és talán kedve sem. Viszont annál részletesebben dolgozta föl a görög és római legendákat, és a nagy jártassággal megalkotott Átváltozásokban (Metamorphoses) gyűjtötte egybe őket. Medea címmel tragédiát is írt, amelyet annak idején a római verses drámaírás legjobb alkotásának tartottak; ez a műve azonban — legőszintébb sajnálatunkra —nem maradt fönn.
A Tomiban töltött száműzetés éveiben írta megindító, fájdalmas hangú Keserveit (Tristia) és a Pontuszi leveleket (Epistulae ex Ponto); ezeket az írásokat a kegyelem, a hazatérés reménye hatja át, amely azonban — amint tudjuk — nem vált valóra. Viszont annál pontosabban teljesült az Atváltozások utószavában reánk hagyott jóslata: „Készen a mű, melyet el nem pusztíthat soha többé sem tűz, sem vas, idők rozsdája, s az égi harag sem ... s évszázadokon túl, hogyha a költő jóslata nem csal, szárnyal a hírem."

Ovidius műveiből 34 000 verssor maradt az utókorra, s a verslábak közül igen-igen kevés sántít; játékosak, ötletesek és „szinte irigyeljük szellemességüket" (Oscar Wilde). Szerzőjük az ókori költészet valamennyi műfajában kiemelkedőt alkotott; képzeletének gazdagságával és finom lélekábrázolásával minden kortársát felülmúlta. Egyetlen római költő sem gyakorolt oly nagy hatást a későbbi Európára, mint éppen Ovidius; témái számtalan feldolgozásban új életre keltek, s a görög és római mondákat többnyire ina is abban a formában ismerjük, ahogyan ő mesélte el. Közkedveltségén egyes erkölcsbírák vagy inkább szenteskedők rosszallása mit sem változtat; időnként legföljebb a „példás filológiai fordítások" ártanak neki, amelyek amint Ivan Bure§ mondotta — „világítanak, de nem melegítenek, sőt inkább hűtenek". De ezzel a veszéllyel szemben nemcsak Ovidius, hanem Vergilius, Horatius és egészen Homéroszig az antik világ minden költője védtelen.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969