logo

XXVII Novembris AD

Új korszak hajnalán.

Föltárul előttünk az ókori római történelem utolsó időszakának kapuja: átlépjük a császárság korának küszöbét. Ez a korszak fél évezredet ölel föl, s időszámításunk 476. esztendejében ért véget. Hogy mikor kezdődött, ebben a történetírók véleménye eltérő. Többségük az időszámításunk előtti 31ik év elfogadására hajlik.
Azok a rómaiak, akik ebben a nevezetes esztendőben éltek, egyáltalán nem tudatosították, hogy nagy történelmi fordulat tanúi. Ezt a fordulatot nem jelentette be semmiféle kiáltvány, s nem érzékeltette olyan különösebb esemény, amelyet például a Bastille bevételéhez vagy az Aurora ágyúinak eldördüléséhez hasonlíthatnánk. Mindössze az történt, hogy Octavianus konzullá választatta magát (és nem is első ízben), no meg hogy legyőzte Antoniust [méghozzá nem is véglegesen). Később derült ki csupán, hogy ezt követőleg a konzullá választás rendszeressé vált, s Octavianus egyeduralma állandósult Rómában. Sokan a kortársak közül bizonyára inkább ez időszámításunk előtti 27-ik esztendőt tartották jelentősnek, amikor ez az állapot a „principátus megalakulásával" formailag is megerősítést kapott.

Ha valaki netán úgy vélekedik, hogy a császárság korának kezdete mégsem az időszámításunk előtti 31. év, tegye át ezt az időpontot a 27-ik esztendőre; a kérdésnek nem érdemes túlságosan nagy fontosságot tulajdonítani. Egyébként a helyzet időszámításunk előtt 27-ben sem volt egészen világos és áttekinthető; ami valójában történt, azt talán csak Octavianus és a terveibe beavatott szenátorok csoportja tudta. Január 13án ugyanis a legnagyobb meglepetésre váratlanul lemondott a ráruházott korlátlan hatalomról, ünnepélyesen meghirdette a „köztársaság újjászületésének" programját, s közölte, hogy visszavonul a magánéletbe. Aztán három napig nagy kegyesen tűrte a polgárok hálálkodását mindazért, amit Rómáért tett, s köszönettel megtagadta a szenátusnak azt a kérését, hogy ismét vegye át a hatalmat.
A végén mégiscsak hagyta, hogy rábeszéljék, s január 16án megjelent a szenátusban, és a népét mindig szolgálni hajlandó államférfi fegyelmezettségével elfogadta a fölajánlott teljhatalmat, a hivatali rangokat, az összes kiváltságokat és a megszentelt Augustus, „Fennkölt" címet, amellyel addig még egyetlen embert sem tüntettek ki. Hivatalosan csak princeps maradt, azonban a nevét megváltoztatta, mégpedig ilyképpen: Imperator Caesar Augustus, Diví Filíus („az isteni Caesar fia"). Az elfogadott korlátlan hatalmat, a hivatali rangokat és kiváltságokat, amelyek egyeduralkodóvá tették, aztán haláláig megtartotta, sőt utódaira is átszármaztatta. S ezzel megalapította a római császárok első dinasztiáját.

A köztársaság tehát, amint megfigyelhettük, bonyolult folyamatban változott császársággá (azaz principátussá, ahogy a császárságot első időszakában rendszerint megjelölik). Ez a folyamat bármilyen előre kidolgozott terv nélkül, számos alkalmi fordulat, váratlan meghátrálás és ugrásszerű átmenet kíséretében ment végbe.
Nem vitás, hogy Caesar és Pompeius is magához ragadta a korlátlan hatalmat, de csak a köztársasági alkotmány megsértése árán, Augustus egyeduralmának törvényesítése viszont alakilag a köztársaság újjászületésével kapcsolódott egybe. Már ez a tény is pontosan elegendő ahhoz, hogy a különböző történetírók a császárok uralmi rendszerének jellegét eltérően értékeljék; véleményük fönntartások nélkül csupán abban egyezik meg, hogy az Új kormányzati rendszer felülkerekedése elkerülhetetlen történelmi szükségesség volt, mert a római birodalmat nem lehetett többé azokkal a módszerekkel kormányozni, amelyek a Tiberis partján elterülő kis városállamnak megfeleltek.
Ami ennek az új államrendnek a jellegét illeti, a történetírók számottevő csoportja csupán a felszínes jelek alapján következtet a lényegre, s bármilyen furcsán hangzik is, a principátust köztársaságnak tartja; ez a nézete például a német E. Meyernek, az olasz G. Ferrarónak és az amerikai H. Hammondnak.

Mások a jogi szempontokat helyezik előtérbe; a német Theodor Mommsen a császárság első időszakát „diarchiának", vagyis kettős uralomnak (a császár és a szenátus együttes hatalmának) mondja; honfitársa, V. Gardthausen pedig Augustus kormányzatát mint „a szokásos köztársasági hivatalok szokatlan egybekapcsolását" jellemzi. Olyan történészeket is ismerünk, akik Augustus egyeduralmában hellenizmusra valló vonásokat fedeznek s véleményük alátámasztására megemlítik, hogy az első római császár isteni jogcímre hivatkozva uralkodott (s ez megfelel az igazságnak). Ezek a szemléletek azonban legalábbis egyoldalúak, s manapság már a történészek többsége szerint túlhaladottak.
Ha az alakilag megoldott és ténylegesen fennálló helyzetet egyetemlegesen értékeljük, mégpedig nemcsak alkotmányjogi nézőpontból, hanem társadalmi-gazdasági alapjainak figyelembevételével is. Ez a szemlélet igen közel áll az ókori történetírók döntő hányadának nézetéhez, akik szerint Augustus monarchiája éppúgy különbözött a keleti jellegű monarchiáktól (akár a régi keleti kényurak zsarnokságaira, akár a hellászi királyságokra gondolunk is), mint a római köztársasági diktatúráktól. Sajátságos kormányzati rendszernek kell tekintenünk, amely a hadseregre támaszkodott, s biztosítani tudta a maga számára a szabad lakosság támogatását. Ennek a „köztársasági köntösbe bújtatott monarchiának" Caesar uralmi rendszere volt a közvetlen elődje.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969