logo

V December AD

Az isteni Augusztus tettei.

A császárság, különösen fejlődésének első szakaszában, a köztársasági rend igen sok elemét megőrizte, ha módosított formában is. A római császárság utóvégre nemcsak annak az eredményeként jött létre, hogy lényegileg megtagadta a köztársaságot, hanem alakilag az újjászületését is meghirdette. Mindenekelőtt a szenátus intézménye maradt meg, amely a legfőbb állami szerv szerepét töltötte be; az időszámításunk előtt 28-ban hozott reformtörvény alapján, amelyet Augustus cenzori minőségben hajtott végre, 600 tagból állt, s bírói, valamint törvényhozói jogkörrel ruházták föl. A népgyűlés is tovább ülésezett; hivatalnokokat választott, és törvényjavaslatokat hagyott jóvá.
Megmaradt a konzuli hivatal (a konzulok száma azonban négyre emelkedett), s nem szűnt meg a néptribunok, praetorok, aedilisek és más köztársasági tisztviselők hivatala sem. Változatlanul fönnmaradt a római állampolgárság intézménye, nem módosult az egyes társadalmi osztályok és csoportok helyzete, s a római társadalom életének gazdasági alapjai sem változtak. Jogilag minden állami szerv és hivatal ugyanolyan hatáskörrel rendelkezett, mint a köztársaság idején, viszont a valóságban ezek a szervek és hivatalok engedelmesen elfogadták Augustus javaslatait, s ellenkezés nélkül teljesítették parancsait. De Augustus új intézményeket is létesített; ezek voltak a császári hivatalok, amelyek személyi hatalmának eszközeiként működtek, s a birodalom eljövendő bürokrata igazgatásának alapját képezték.

Augustus uralma jogilag azon alapult, hogy az ő kezében összpontosult a legfőbb katonai és polgári hatalom, sőt később ő lett a római vallás főpapja is. Hogy miképpen jutott ehhez a hatalomhoz, azt már elmondottuk, s azt is tudjuk, hogy hatalomvágyában nem sokat hederített a „törvényes előírásokra", viszont annál többet törődött a „törvényesség látszatával"; ámde ezt a módszert mind az őt megelőző, mind a későbbi időkből igen jól ismerjük, mégpedig a nálánál sokkal kisebb jelentőségű uralkodók gyakorlatából is. Mindenekelőtt a katonai imperiumot (először i. e. 43-ban), majd a konzuli hatalmat szerezte meg (a polgárháborúk végéig hét alkalommal, i. e. 31-től évről évre, i. e. 19-től örökös jelleggel).
Néptribunná időszámításunk előtt 36-ban választották meg, rögtön életfogytiglan, aztán a legkülönbözőbb jogok és hatáskörök kisajátítása mellett főképp arra jogosíttatta föl magát, hogy bizonyos kiemelt tartományokat (az úgynevezett „császáriakat") önállóan igazgathasson, a többi közigazgatását pedig ellenőrizhesse. Ezenkívül ő ajánlott jelölteket a választás útján betöltött hivatalokra, s mint legfőbb igazságügyi hatóság ő hagyta jóvá vagy változtatta meg végső fokon az alsóbb bíróságok ítéleteit. S mindezek betetőzéséül időszámításunk előtt 12-ben főpappá választatta magát.

Említettük már, hogy kormányzata hatalmilag a hadseregre, elsősorban a császári testőrség (praetoriánusok) válogatott osztagaira, anyagilag pedig a hadizsákmányból és a császári tartományok jövedelméből származó gazdagságra támaszkodott. Politikai hatalmát a szenátusra és a népgyűlésre gyakorolt befolyásával, továbbá olyan intézkedésekkel erősítette meg, amelyek révén mind Róma, mind Itália és az egész birodalom szabad lakosságának döntő többsége előtt tekintélyre sikerült szert tennie.
A „tekintély" (auctoritas) a legrégibb fogalmak egyikeként gyökeresedett meg a római jogban; ezzel a szóval jelölték meg azt a kötelező tisztelettel övezett hatalmi helyzetet, amely a családban az apát vagy gyámot, a hadseregben a főparancsnokot, a szenátusban a pártvezért stb. megillette. Augustus ennek a tekintélynek kiemelkedő fontosságot tulajdonított.
„Hatalmam nem volt nagyobb, mint amilyennel hivataltársaim rendelkeztek — írja önmagáról Az isteni Augustus cselekedetei című munkájában —, de tekintélyemmel mindnyájukat felülmúltam."

Tekintélyét mindenekelőtt azzal szerezte meg, hogy a majdnem egy évszázadon át dúló polgárháborúk után biztosította Róma belső békéjét, s a már említett Janus-templomot, amelyet a köztársaság fönnállásának egész ideje alatt csupán kétszer zártak be, az ő uralkodása idején háromszor tarthatták zárva. Megszerzett tekintélyére féltő gonddal vigyázott, s evégett számos bölcs törvényt hozott, amelyek a hagyományok tiszteletének szellemében elősegítették a római viszonyok rendezését, gátat emeltek az általános erkölcsi hanyatlás útjába, helyreállították a jogrendet és biztonságot, föllendítették a gazdasági életet, de főleg a római szegények életkörülményein javítottak sokat.
A város több mint 200 000 polgára minden hónapban ellenszolgáltatás nélkül gabonát és olajat, sőt néha pénzt is kapott; ezeknek a polgároknak azt a kívánságát, hogy bort is kapjanak, Augustus nem teljesítette ugyan, viszont gondoskodott róla, hogy az új vízvezetékek kifogástalan ivóvízzel lássák el a lakosságot. De nemcsak azzal törődött, hogy a népnek kenyere legyen, éppígy ünnepi játékokat is rendezett a szórakoztatására, s nemcsak Róma felvirágzását, hanem egész Itália boldogulását is szívügyének tekintette.
A tartományok kizsákmányolását nem szüntette meg ugyan, csupán átszervezte, de így az ottani lakosság sorsa mégiscsak elviselhetőbbé vált. Bár ő maga a vér és bosszú jegyében indult meg a hatalom megszerzésének útján, mégis, amikor hatalomra jutott, minden igyekezete a római birodalom zavartalan és békés fejlődésének biztosítására irányult. Megértette, hogy mire van Rómának leginkább szüksége, s gondoskodni tudott ezeknek a szükségleteknek kielégítéséről; eredményeivel méltán emelkedett a nagy birodalmak sorsát valaha is irányító legjelentősebb uralkodók sorába. Noha Rómában sem volt minden arany, ami fénylett, Róma népe Augustus uralkodásának idejét „Saturnus isten aranykoraként" emlegette.

Augustus igen fontosnak tartotta, hogy Rómának ugyanolyan tekintélye legyen a világon, mint amilyen őt Rómában körülvette. Külpolitikájának hivatalos programjaként meghirdette a „római békét" (Pax Romana), azt a békét, amelyet a római fegyverek túlerejével kényszerített másokra, s ezekkel a fegyverekkel biztosított. Ez a béke azonban sok népnek és törzsnek nem nagyon volt ínyére, s nemcsak a határokon túl, hanem a birodalom területén is akadtak bőven ellenzői. A lázadókkal Augustus nem sokat tétovázott ugyan, de a lehetőségekhez képest inkább a diplomáciai tárgyalásokat részesítette előnyben. Politikáját Róma általános helyzete és a rómaiak érdekeinek ismerete határozta meg, nemcsak egyéni adottságai vagy elgondolásai, jóllehet tagadhatatlan, hogy sokkal tehetségesebb diplomatának, mint katonának bizonyult. (Hadvezéri tehetetlenségéről elképesztő történetek szállongtak; csatát csupán az alárendelt parancsnokok rátermettségének jóvoltából nyert, akik annál nagyobb sikereket mutattak föl, minél kevesebbet avatkozott a dolgukba.
Amikor Pompeiusszal hadakozott, az egyik tengeri ütközet előtt a parancsnokok balszerencséjére éppen a hajón tartózkodott, várni kellett tehát, amíg a legfőbb hadúr parancsot ad a támadásra. A tanácstalan parancsnokok már-már végveszedelembe kerültek, egyszerűen azért, mert Augustus békésen aludt, s nem tudták fölébreszteni. Személyes bátorságával sem tűnt ki, viszont annál többet törődött a katonák harci szellemével, s azokat a kohorszokat, amelyek a csatában megfutamodtak, könyörtelenül megtizedeltette.)

Békés külpolitikájával a keleti területeken érte el a legnagyobb eredményeket. Diplomáciai tevékenységét — ahogy ma mondanók — „az erőpolitika helyzetéből" folytatta, amire az akkori viszonyok figyelembevételével nyugodtan vállalkozhatott. Megegyezett a parthusokkal, s azok Róma javára lemondtak az Örményországgal szemben támasztott igényeikről, s visszaadták a Crassustól és Antoniustól zsákmányolt katonai jelvényeket. Az sem került túlságosan nagy fáradságába, hogy a római birodalom keleti tartományaival határos számos királyságban, midenekelőtt a boszporuszi, pontuszi és kappadókiai királyságokban biztosítsa Róma politikájának érvényesülését, sőt a távoli Indiával és Szkítiával is barátsági szerződést kötött.

Nyugaton azonban a „római békének" a légiókkal kellett érvényt szereznie. Időszámításunk előtt 28ban a hispániai kantaber és asztur törzsek föllázadtak, s Augustus hadvezére (és veje), Agrippa majdnem tíz évig háborúskodott, amíg végre sikerült győzelmet aratnia fölöttük. Három évvel később, i. e. 25-ben a NyugatiAlpokban élő gallok, majd a Keleti-Alpok, Illyria és Trákia törzsei okoztak gondot a rómaiaknak. A kemény harcok során a rómaiak általános támadásba mentek át, s győzelmük eredményeként három alpesi és öt dunai tartományt létesítettek (Raetia, Noricum, Pannónia, Felső és Alsó-Moesia).
Augustus fogadott fiainak, Tiberiusnak és Drususnak vezetésével a légiók a lázadó galliai törzsek ellenállását és elfojtották, majd megütköztek a germán törzsekkel, Róma hagyományos és igen szívós ellenségeivel, amelyek az északi tájakról szivárogtak le, s már régóta nyugtalanították a déli országokat, közöttük is elsősorban Galliát. A rómaiak eleinte sorra vereséget szenvedtek, de aztán időszámításunk előtt 12-ben Drusus elérte a Rajna torkolatát, majd i. e. 9-ben az Elba alsó folyásáig is eljutott. Időszámításunk előtt 5ben pedig Tiberius annyira megszilárdította Róma helyzetét a meghódított területeken, hogy Germania néven új provincia alakulhatott. További hódításokra Augustus nem törekedett; Caesartól eltérőleg inkább védelmi politikát folytatott, s végrendeletében utódainak is ezt ajánlotta.

A birodalom viszonyainak rendeződése nem mindig Augustus elképzeléseinek és óhajának megfelelően ment végbe. Igen sok leigázott törzs többre becsülte a barbár szabadságot, mint a római civilizációt. Az új tartományok közigazgatási módszerei sem bizonyultak a legszerencsésebbnek; az egyik törzsfőnök például valószínűleg nem alaptalanul állapította meg, hogy Róma „nem pásztorokat, de nem is kutyákat, hanem farkasokat" küld a tartományokba. Időszámításunk 6. esztendejében kiterjedt Róma ellenes felkelés robbant ki Pannóniában, amelyhez 800 000 ember csatlakozott.
Tiberiusnak erélyes intézkedésekkel nagy nehezen sikerült ugyan elfojtania a nyugtalanságot, de most meg a germánok lázadtak föl. Arminius, a germán törzsek egyikéhez tartozó cheruszkok vezérének fia, rászedte Publius Quintilius Varust, a tartomány kormányzóját, akinek seregében egyébként mint lovas szolgált, hogy vonuljon az ország belsejébe, majd a törzsrokonaival megkötött titkos egyezség értelmében a teutoburgi erdő közepéin elterülő mocsarakban kelepcét állított neki.

Az időszámításunk szerinti 9. szeptember 9-én az egyesült germán sereg megrohanta a tőrbe csalt három római légiót, s háromnapos elkeseredett csatában teljesen megsemmisítette. A mintegy 40 000 római katonából talán egy sem menekült meg; a hadifoglyokat a germánok föláldozták isteneik oltárán, Varus pedig öngyilkosságot követett el. Augustust a vereség híre annyira lesújtotta, hogy hónapokon át — amint Suetoniustól értesülünk — nem engedte levágatni sem a haját, sem a szakállát; fejét a falba verte, és kétségbeesetten kiáltozott:
— Ó, Varus, Varus! ... Add vissza a légióimat!

A germániai légiók elvesztését Augustus a legsúlyosabb csapásnak tartotta, amelyet valaha is el kellett szenvednie. Márpedig különben is épp elég alkalma volt a gyászra és szomorúságra. Magánéletét általában szerencsétlennek mondhatjuk. Két házassága nem sikerült, de a harmadik feleségétől, Liviától sem született fiú utódja. Lánya és leányunokája olyan kicsapongó életmóddal botránkoztatta meg Rómát, hogy a végén mindkettőjüket kitiltatta a városból. Fiúunokái közül ketten, Gaius és Lucius, akiket fiaivá fogadott, fiatalon meghaltak, a gyenge testalkatú, vézna harmadikban pedig nem sok öröme tellett.
Agrippa, akit utódjának szánt, időszámításunk előtt 12-ben, örökbe fogadott fia, Drusus pedig, akihez nagy reményeket fűzött, három évvel később, i. e. 9-ben halt meg. Ő maga sem örvendett a legjobb egészségnek, nem bírta a napfényt, de a hideget sem; fiatal kora óta bicegett, s mert féltette az életét, többnyire páncélt viselt. Rajongott az asszonyokért, és szenvedélyesen szerette a kockajátékot, ám ezeket a gyengéit az állam ügyeinek gondos intézésével, nagyvonalúságával és szerénységével feledtetni tudta.
Véleményünk szerint Montesquieu alighanem túloz, amikor Augustust „sunyi zsarnoknak" nevezi, s éppígy Voltairenek sem adunk egészen igazat, amikor azt állítja róla, hogy „olyan ember volt, akiben nincs szív, hit és érzés". A rómaiak mindenesetre a legmélyebb hódolattal tisztelték és őszintén szerették. Időszámításunk 14. esztendejében halt meg, hetvenhat éves korában. Amikor érezte, hogy ütött az utolsó órája, egybegyűjtötte barátait, s megkérdezte tőlük, vajon jól eljátszotta-e azt a komédiát, amelyet életnek neveznek.
— Nos, ha megnyerte a tetszésteket — mondotta nekik görögül —, akkor tapsoljatok, s elégedetten engedjétek útjára á komédiást!


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969