logo

V December AD

A Julius-Claudius dinasztia uralma

Augustus hatalmi helyzetéből következőleg a szenátus engedelmesen tudomásul vette a tényeket, s külön törvényt hozott, amelynek értelmében Augustus halála után a hatalom családjának tagjaira száll majd át. Rómában tehát létrejött az örökösödési jogra alapított monarchia. Ezek után Augustus kijelölte utódját, mégpedig fogadott fia, Tiberius személyében.
Amikor Tiberius átvette a hatalmat, már gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. A több mint ötvenéves férfi előzőleg fontos hivatalokat töltött be, a római tartományokat majdnem mind alaposan ismerte, a germániai és illyriai hadjáratokban katonai képességeivel tűnt ki, mint diplomata pedig a parthusokkal folytatott egyezkedések idején aratott sikert. Augustus — és ez mindenesetre meglepő —nem kedvelte túlságosan, állítólag merev erkölcsi nézetei miatt. Bár feleségének, Liviának az édesfia volt (Tiberius Claudius Neróval megkötött első házasságából született, akitől aztán elvált), csak röviddel a halála előtt fogadta örökbe, s végrendeletében egyáltalán nem titkolta, hogy Tiberiust kényszermegoldásként választotta utódjául.
„Mivel a kegyetlen sors megfosztott fiaimtól, Gaiustól és Luciustól — közli végakaratában örökösöm hadd legyen Tiberius Caesar." Ám Tiberius, úgy látszik, maga sem nagyon vágyott az uralomra. Miután végrehajtotta azokat a feladatokat, amelyekkel Augustus megbízta, egyszerű polgár módjára élt Rhodosz szigetén, majd később Maecenas esquilinusi kertjeiben remetéskedett. Amikor a szenátus Augustus halála után fölajánlotta neki a hatalmat, hallani sem akart erről a „félelmetes teherről"; no de lehet, hogy csak alakoskodott, ám húzódásának őszinteségét sem tartjuk kizártnak. Utóvégre a későbbiekben is nemegyszer fejezte ki azt a reményét, hogy mentesítik majd az uralkodással járó kötelességektől, „ha eléri azt az életkort, amikor az igazságosság alapján megkívánhatja, hogy öregségében egy kicsit ő is pihenhessen".

Tiberius látszatra virágzó birodalmat örökölt. Az isteni Augustus cselekedeteinek mérlege, amelyet az elhunyt császár mauzóleuma előtt közszemlére kitett érctáblákról bárki leolvashatott, bizonyára nem tartalmazott valótlan adatokat, legföljebb egyik-másik tételében módosította vagy inkább elleplezte a rideg tényeket. Augustus építkezéseinek maradandóságáról például mindenki a saját szemével meggyőződhetett, Tiberius ellenben azt is megállapíthatta, hogy a márványpaloták építésének költségei majdnem egészen kiürítették a császári kincstárt.
A római hadseregtől rettegett az ellenség, ugyanakkor Tiberiust haragra lobbantotta az a felismerés, hogy a hadsereg összeomolhat, vagy pedig ellene fordulhat, egyszerűen azért, mert nem rendelkezett a katonák zsoldjának biztosításához szükséges anyagi eszközökkel. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy „minden emberfaj békésen tűri a római uralmat", nem volt egyéb, mint propagandaszólam, amelyről már Livius is említést tett, s homlokegyenest ellenkezett azzal, amit a tartományok kormányzói titkos jelentéseikben Rómával közöltek. Tiberius tehát fölmérte a helyzetet, s mint felelősségtudattal áthatott ember, megtette az adott körülmények közt elkerülhetetlennek mutatkozó intézkedéseket. Elrendelte a legszigorúbb takarékosságot, korlátozta a középítkezéseket, kevesebb ünnepi játékot engedélyezett, bevezette a fényűzési adót, vasfegyelmet követelt a légióktól. S a baj máris jelentkezett.

Az időszámításunk szerinti 14-ben föllázadtak a pannóniai légiók, s röviddel ezután a rajnai légiók is nyugtalankodni kezdtek. Tiberius a pannóniai zendülés elfojtását fiára, Drususra bízta, akit azzal indított útnak, hogy a legkeményebb eszközök alkalmazásától se riadjon vissza. A rajnai lázadókat az unokaöccsének, Germanicusnak aránylag könnyen sikerült megbékítenie. Három évvel később, 17-ben az afrikai Numídiában, majd Trákiában és Galliában is felkelés tört ki, de a rend helyreállítása itt sem került Tiberiusnak nagyobb fáradságába.
Bonyodalmak keletkeztek a keleti tartományokban is, ahol Germanicus olyképpen oldotta meg a helyzetet, hogy békésen megegyezett a parthusokkal, Rómabarát jelöltet ültetett az örmény trónra, Kappadókiát pedig tartományként a római birodalomhoz csatolta. Ezek azonban mind olyan problémák voltak, amelyek megoldásához a hagyományos eszközök, vagyis a fegyverek és tárgyalások is megfelelőnek bizonyultak. Sokkal súlyosabb kérdésekkel kellett Tiberiusnak szembenéznie Rómában.

Érthető, hogy a takarékossági intézkedések, amelyek Augustus uralkodását követőleg éppolyan meglepetést váltottak ki, mint amilyen elkerülhetetlenek voltak, végképp nem fokozták Tiberius népszerűségét. Hiába biztosította minden igyekezetével továbbra is az ingyenes élelmiszerjuttatást, a római nép ezt korántsem méltányolta, viszont annál inkább zokon vette tőle, hogy garasoskodásával megfosztja a népet az ünnepi játékoktól és a szórakozástól. Minden pénzügyi nehézség ellenére sem engedte meg a tartományok lakosságára kivetett adók emelését, mert szavai szerint „a jó pásztor megnyírhatja ugyan a juhot, de nem nyúzhatja le a bőrét". Emiatt aztán a pénzarisztokráciához tartozó lovagok és az állami adójövedelem bérlői gyengeséggel vádolták.
A szenátus egyetértett az intézkedéseivel, amit azzal hálált meg, hogy emelte a szenátorok tekintélyét és kiterjesztette a hatáskörüket, de a fényűzési adó bevezetése miatt a leggazdagabb szenátusi tagok mégiscsak zúgolódni kezdtek. Amikor az általános elégedetlenség már nagyon is hangosan nyilvánult meg, hatályba léptette a felségsértés megtorlásáról intézkedő régi törvényt. Eleinte csak azoknak a megbüntetéséhez ragaszkodott, akik a császár ellen lázítottak és felkelést szerveztek, később azonban a besúgók tevékeny közreműködésének eredményeként a vétkesek tábora mind nagyobbra nőtt, s már azokat is meghurcoltatta, akik meggondolatlan kijelentéseket tettek vagy ártatlan tréfákat terjesztettek. Hovatovább egészen elárasztotta Rómát a feljelentések és besúgások fertőzött levegője, s Tiberius nem talált más kivezető utat, mint hogy tovább szigorította a katonai-politikai diktatúrát.

Körülbelül tíz esztendeig gyötrődött Róma ebben a nyomasztó légkörben, amíg végre a szenátus is megelégelte a dolgot, és szembefordult Tiberiusszal. Felelősségre vonások, bűnperek következtek, amelyeknek Róma régi vezető rétege nagyrészt áldozatául esett. Tiberiust elhagyták a barátai; egyedül Seianus, a praetorianusok parancsnoka tartott ki mellette, aki önző számításból mind újabb és újabb ellenségeket leplezett le, s így csak fokozta a császár bizalmatlanságát.
Amikor az öregedő Tiberius rádöbbent, hogy milyen siralmas helyzetbe jutott a politikájával, időszámításunk 26. esztendejében elköltözött Rómából. Nem egészen egy évig Campaniában tartózkodott, majd Capri szigetére távozott, és császári rendeletekkel kormányozta az államot. Két ízben határozta el, hogy visszatér a Palatinusra, de mindkét alkalommal meggondolta magát, s lemondott tervéről. Miután pedig arról értesült, hogy Seianus összeesküvést szervezett ellene, a csalódott ember minden keserűségével elzárkózott a külvilágtól, s többé nem törődött a birodalom ügyeivel. Az időszámításunk szerinti 37-ben, hetvennyolc éves korában halt meg. Amikor a holttestét Rómába hozták, hogy ünnepi gyászpompával eltemessék, a nép állítólag ekképpen fogadta a halott császárt:
— Tiberiust a Tiberisbe!

Végrendeletében két unokájára, mégpedig Germanicus fiára, Gaiusra és Drusus fiára, Tiberiusra hagyta a császári trónt. Gaiusnak azonban esze ágában sem volt, hogy tiszteletben tartsa nagyapja akaratát, s a fiatalkorú Tiberiust a császári testőrség segítségével kisemmizte az örökségből. A szenátus egyetértett ezzel a megoldással, a római nép pedig szinte lelkesedett a hír hallatára. Gaius ugyanis nagy közkedveltségnek örvendett; a nép tőle várta azoknak a reményeknek beteljesedését, amelyeket az apja, Germanicus nem valósíthatott meg, mert titokzatos körülmények közt meghalt, miután a keleti hadjárat végeztével a szíriai Antiochiába érkezett. (A hivatalos közlemény szerint „váratlanul megbetegedett", s ennek következtében halt meg, a valóságban viszont Seianus megmérgeztette.) De Gaiust nemcsak Rómában, hanem a provinciákban és főleg a katonák körében is szerették; a katonák gyermekkora óta ismerték, velük nőtt fel a táborban, s mert mindig kiscsizmában járt, elnevezték Caligulának („Csizmácska"), később ezen a néven vonult is be a történelembe.
Amikor tehát Caligula (hivatalosan: Gaius Caesar Augustus Germanicus) princeps lett, a nagy eseményt „a zsarnokság igájától megszabadult Róma olyan kitörő örömmel fogadta", hogy a szenátus ezt a napot a város újjáalapításának ünnepévé nyilvánította, s a polgárok hálaadó áldozatokat mutattak be az istenek oltárán. Az uralkodásához fűzött remények már az első napokban indokoltnak bizonyultak. Hatálytalanította a felségsértés megtorlásáról intézkedő törvényt, megkegyelmezett az elítélteknek és megbüntette az árulkodókat, a Tiberius által megtakarított pénzből kápráztató ünnepi játékokat rendezett, s elrendelte, hogy folytassák az elődje uralkodása idején félbemaradt építkezéseket.
A szenátusnak visszaadta az összes jogait, s lemondott a hódító háborúkról. A germánok és britek ellen hadjáratot indított ugyan, de nem is annyira a győzelmek érdekelték, mint inkább a fényes diadalmenetek. Hanem ami ezután történt, arra mind a kortársak, mind a történészek csupán egyetlen magyarázatot tudnak adni: Caligula megőrült, „szörnyeteggé változott".

A történetírók éppen elég olyan őrültségről számolnak be, amelyet épeszűnek mondott emberek követtek el; így tehát Caliguláról csak annyit, amennyi föltétlenül fontos ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk az akkori idők légköréről. „Hadd gyűlöljenek, az a fő, hogy féljenek tőlem!" — hangoztatta. Igaz ugyan, hogy a máskülönben tiszteletre méltó uralkodók közt is akadtak szép számmal, akik ehhez az elvhez igazodtak, de Caligula nyíltan meg is mondta, amit gondolt. Noha már kijelentései is elmeháborodottra vallottak, viselkedésével végképp kétségtelenné tette, hogy megőrült. Arra kényszerítette a szenátorokat, hogy úgy fogadjanak szót neki, mint a rabszolgák, és úgy futkározzanak a hordszéke körül, mint a kutyák. Kijelentette, hogy minden asszony az övé, s eszerint bánt velük, akár férjük jelenlétében is. Az apákat a fiaik, a fiakat az apák kivégzésére vezényelte.
Új adókat talált ki, megadóztatta a születéseket, a temetéseket és esküvőket, a rablók zsákmányát és a testükkel kereskedő nők jövedelmét. Nővérét, Drusillát, aki egyúttal a szeretője volt, istennőnek, saját magát pedig istennek nyilvánította. A rendeletére épült templomban fölállíttatta a saját aranyszobrát, amelyre mindennap ugyanolyan öltözéket kellett adni, amilyet aznap ő viselt, s Venusnak öltözve vagy ruhátlanul járt az utcán. Tömegesen ítélkezett, s bármennyire különböző ügyekben kellett is döntenie, mindig egyöntetű ítéleteket hozott. Kedvenc lovának márványistállót építtetett, benne elefántcsontból faragott jászollal, s a lovát állítólag konzullá akarta kineveztetni. Erre azonban már nem kerülhetett sor, s azt a tervét sem valósíthatta meg, hogy minden szenátort együttesen kivégeztet, mert 41. január 15-én, harmincadik életévének betöltése előtt és uralkodásának negyedik esztendejében Cassius Chaerea, a császári testőrség parancsnoka meggyilkolta.

Az akkori viszonyokat mi sem jellemzi találóbban, mint hogy Caligula halálának hírét eleinte senki sem merte elhinni; azt hitték az emberek, hogy a császár maga terjeszteti, mert meg akarja tudni, mit gondol róla a nép. Amikor pedig a testőrgárda tagjai fölkeresték az örömhírrel Claudiust, a már régebben megmérgezett Germanicus fivérét és a császári hatalom törvényes örökösét, a római birodalom új ura félelemtől reszketve bújt elő rejtekéből, abban a hiedelemben, hogy Caligula a vesztőhelyre akarja hurcoltatni.
A szenátus boldogan és sokkal nagyobb örömmel vette tudomásul Caligula eltávolítását, mint annak idején a trónra lépését, s ez mindenképpen érthető. A szenátorok közül többen a principátus megszüntetését és a köztársaság kikiáltását javasolták, mások a saját soraikból új princepst akartak választani. Mialatt azonban a szenátorok vitatkoztak, a Claudiushoz ragaszkodó praetorianusok nemcsak megvalósították szándékukat, hanem még azt is kiharcolták a szenátustól, hogy a válságba jutott birodalom megmentésének jutalmaként mindegyiküknek 15 000 sestertiust fizessen ki. A szenátus végül is beadta a derekát, és Augustus dinasztiája hatalmon maradt.

Claudius természetesen akarva sem lehetett volna rosszabb császár, mint amilyen Caligula volt, de sok tekintetben még a legderűlátóbbak várakozását is fölülmúlta. Pedig sohasem készült arra, hogy egyszer majd ő lesz a császár; negyvenéves koráig, amikor legnagyobb meglepetésére princeps lett, kizárólag a görög kultúra, az etruszkok hagyatéka és a római történelem érdekelte. Eleinte nem is vállalkozott a birodalom önálló kormányzására, és szorosan együttműködött a szenátussal. De amikor 42-ben egyes szenátorok biztatására föllázadtak az illyriai légiók, azonnal hátat fordított a szenátusnak, s diktátor módjára, egyedül uralkodott.
A hatalom gyakorlásában mindenekelőtt a hadseregre támaszkodott, amelynek egyidejűleg alkalmat adott új hódító háborúkra, s az újjászervezett hivatalok útján kormányozta a birodalmat. A római népet közvetlenül érintő politikáján nem változtatott; továbbra is a „panem et circenses" jegyében igyekezett rászolgálni a tömegek rokonszenvére. Uralkodása idején foglalták el a légiók Britannia jelentős részét, ahol aztán Claudius új tartományt létesített, mégpedig Camulodunum néven (a mai Colchester), amely Londiniummal (London) együtt a római hatalom új tengerentúli védőbástyája lett. Keleten Trákia bekebelezésével növelte a birodalom területét, s a boszporuszi királyságban is fokozta Róma befolyását, Afrikában leigázta Mauretániát, majd 50-ben a germániai Colonia Agrippina (a mai Köln) megalapításával szilárdította meg a római birodalom nyugati határait.
Az ügykörök alapján átszervezett császári hivatalok élére szakembereket állított, akik sok esetben a felszabadított rabszolgák közül kerültek ki, s ez a hozzáértéssel irányított közigazgatási rendszer hamarosan háttérbe szorította a köztársasági hivatalokat, amelyeket a régi hagyományok szerint választások útján és többnyire a feladatok megoldására képtelen polgárokkal töltöttek be.

A birodalom egységének megerősítése végett a római állampolgárságot a tartományok lakosaira is kiterjesztette, s lehetővé tette nekik, hogy a szenátusban képviselethez jussanak. A katonai és gazdasági szempontok figyelembevételével ezer kilométeres hosszúságban új közutakat építtetett, uralkodása alatt épült meg Róma új vízvezetéke, elősegítette a mocsaras és ingoványos területek lecsapolását, Ostiát pedig a Földközitenger legfontosabb kikötőjévé fejlesztette.

Ez a tömör áttekintés azonban a Claudius tetteiről készült mérlegnek csak az egyik, a kedvezőbb oldala; a másik oldal azoknak a politikai pöröknek a tételeit sorolja föl, amelyek a legtöbb esetben száműzetéssel, kivégzéssel és vagyonelkobzással végződtek. S az sem szolgál Caudius nagyobb dicsőségére, hogy ingadozó jellemének bizonyítékaként hol indokolatlan kegyetlenségével, hol érthetetlen gyengeségével botránkoztatta meg környezetét. Hasonlóképpen halt meg, mint ahogyan ő tett pontot a feslett erkölcsű Messalina, első felesége kicsapongó életének végére, akit 48-ban hóhérkézre adott. Őt hat évvel később, 54ben a negyedik felesége, a ragyogó szépségű Agrippina mérgezte meg, hogy szabaddá tegye a császári trónt fia, Nero számára.

Nero (Claudius Caesar Augustus Germanicus) tehát nagyravágyó anyja akaratából, mostohaapja erőszakos halálának árán és a megvesztegetett praetorianusok segítségével, de lényegében mégiscsak törvényesen lett a római birodalom princepse. Úgy kezdte, mint a többi rossz uralkodó: dicsérendő cselekedetekkel. Nyilvánosan kijelentette, hogy nem törekszik hódító háborúkra, s a belpolitikában az egész hatalmat átengedi a szenátusnak.
Az elszegényedett szenátoroknak járadékot folyósíttatott, a vagyontalan néprétegek férfitagjainak pedig fejenként 400 sertertiust ajándékozott. Fölemelte az élelmiszer fejadagokat, s megparancsolta, hogy a szegények között osszanak szét baromfit, ruhát, szarvasmarhát, no meg aranyat és gyöngyöket is, sőt földjuttatásban is részesítette őket. Fényes cirkuszi játékokat rendezett, de kikötötte, hogy a gladiátorok küzdelmének nem szabad halállal végződnie; ő kezdeményezte a „birodalom örökkévalóságának" tiszteletére rendezett játékokat, az „ifjúsági játékokat, s a hatalmas medencében lezajlott „tengeri csatákban" nemcsak hajók vonultak föl, hanem mesterséges tengeri szörnyek is fokozták a nézők izgalmait. Amikor aláírás végett az első halálos ítéletet az asztalára tették, így kiáltott föl:
— ő, mennyire szeretném, ha nem tudnék írni!
Olyan tervek is fölmerültek, hogy a Nero uralkodásával beköszöntő boldog idők emlékére Róma nevét Neropolisra változtassák.

Mihelyt Nero kellő népszerűségre tett szert és megszilárdította hatalmát, a maga módján kezdett uralkodni. Kiderült, hogy elődeinek minden becstelenségét egyesítette magában, sőt züllöttségével rajtuk is túltett, s önteltségében még művészi babérokra is vágyott. Első teendőjeként megszabadult versenytársától, Britannicustól, Claudius fiától, akit családjával együtt megmérgeztetett. Meggyilkoltatta a tulajdon anyját is, hogy ne avatkozzék az uralkodásába; háromszor méreggel próbálkozott, egyszer a mennyezetet akarta rászakasztani, majd zátonyra futtatta anyja hajóját, s miután Agrippina minden alkalommal csodálatos módon megmenekült, bérgyilkossal ölette meg. Tanítóját és nevelőjét, a bölcselő Senecát öngyilkosságra kényszerítette; első feleségét, Octaviát kivégeztette, a másodikat, Poppaea Sabinát maga rugdalta halálra; családjának még megmaradt tagjait méreggel és tőrrel tette el láb alól.
„Hat uralkodó osztozott Afrika fele fölött — írja Plinius —, amíg Nero, a princeps halállal meg nem büntette őket."

Az előkelő római államférfiak közül kivégeztette Caius Calpurnius Pisót, a szenátusi ellenzék vezérét (mert összeesküvést szőtt ellene), Cassius Longinust, a jogászt (mert megtalálták a házában nagyapjának mellszobrát, aki részt vett Julius Caesar meggyilkolásában), Thrasea Paetus szenátort (mert mogorván viselkedett) és Burrust, a praetorianusok parancsnokát (mert Nero kíváncsi volt rá, vajon használe ellenmérget). Hogy hány más szenátort, magas rangú hivatalnokot és császári udvarnokot küldött halálba, azt senki sem tudta pontosan megállapítani.
Az alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartozó elítélteket odadobatta a cirkusz ragadozóinak, esetleg karóba húzatta vagy a tengerbe fojtatta. Amikor megunta a kivégzéseket, mivelhogy ez is előfordult, öngyilkosságra ítélte és kényszerítette az embereket, sokan pedig a szörnyű állapotok miatti kétségbeesésükben saját elhatározásukból váltak meg az élettől, köztük például Lucanus és Petronius, a két költő is. Kegyetlenségével csak a bujasága vetekedett; háremhölgyeit férfiakkal, az utcalányokat vérrokonaival váltogatta, méghozzá nyíltan, szemérmetlenül.
— Eddig még egyetlen uralkodó sem jött rá —jelentette ki arcátlan gőggel —, hogy mi mindent engedhet meg magának.

Az államügyekkel nem sokat törődött, csak az adókból és a vagyonelkobzásokból származó jövedelem érdekelte. Amikor Örményország miatt vitába keveredett a parthusokkal, s közvetítőinek kölcsönös engedmények alapján sikerült helyreállítaniuk a békét, fényes diadalmenetet rendezett, megkoronáztatta Parthia új királyát, és bezáratta Janus templomát. Néhány építkezéssel azonban ő is gazdagította Rómát. Az Oppius magaslaton, a Palatinusszal szemben, fölépítette az „Aranypalotát", amelynek a forgó ebédlőterem és az egy mérföldnyi oszlopsor volt az érdekessége, a Forumon fölállíttatta a maga hatalmas szobrát, s a Campus Vaticanuson új cirkuszt építtetett.
(Az Aranypalotából egy falrész maradt meg, amelyet később Traianus egy nyilvános fürdő építéséhez használt föl, s Nero palotájának emlékét őrzi az a nagy, porfírból metszett kehely is, amely jelenleg a Vatikáni Múzeum egyik értékes darabja; Nero óriási szobrát, amely az ókori források szerint elsősorban otrombaságával tűnt föl, a császár halála után a Napisten szobrává alakították át, majd lerombolták; Nero cirkuszának helyén ma Szent Péter temploma áll és a Bernini oszlopcsarnokáról híres tér terül el.)

Nero azonban mindenekelőtt művészi tehetségével és sportsikereivel hivalkodott; a legjobb énekesnek, költőnek, színésznek, fuvolásnak, dudásnak, táncosnak, birkózónak és kocsi-versenyzőnek tartotta magát. Úgynevezett „Nero-díjat" írt ki, amelynek elnyeréséért maga is versenyzett, no és persze mindig győzött. Például őt hirdették ki győztesnek akkor is, amikor Olümpiában kiesett a versenykocsiból, s be sem futott a célba; a rendezők támogatásával visszatápászkodott ugyan a helyére, de föl kellett adnia a küzdelmet. Fellépései alkalmával a döntőbírák és az úgynevezett ellenfelek az életükkel játszottak, de a nézőknek is türtőztetniük kellett magukat, mert a cirkusz vagy színház idő előtti elhagyása tilos volt és felségsértésnek minősült.
„Állítólag az is előfordult — olvassuk Suetonius feljegyzéseiben hogy az asszonyok Nero előadása közben szülték meg gyermeküket, a férfiak közül pedig sokan, akik megundorodtak az éneklésétől és nem akartak neki tapsolni, vagy átugrották a hátsó korlátot, és úgy szöktek meg, mert a kapukat zárva kellett tartani, vagy hirtelen halált színleltek, s mint halottat vitették ki magukat."

Tizennégy esztendeig tűrte a világ Nero hóbortjait. A 68ik esztendőben előbb a galliai, majd a hispániai légiók lázadtak föl ellene, aztán a praetorianusok zendülése következett. Miután Nero ráeszmélt, hogy Rómában a helyzete tarthatatlanná vált, elmenekült s egy ideig felszabadított rabszolgájának, Faontusnak a falusi gazdaságában bújt meg. Rejtekét azonban fölfedezték, s amikor meghallotta az őt kereső lovasok közeledését, tőrt döfött a torkába.
— Mekkora művész hal meg bennem! — kiáltott föl még egyszer, utoljára.

Neróval kihalt Augustus dinasztiája (vagyis pontosabban: a Julius—Claudius dinasztia). Kilencvenkilenc esztendeig uralkodott, és senki sem gyászolta meg.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969