logo

XXVIII Novembris AD

Tiberius .

Egyes ókori írókat is meglepett, hogy bizonyos homály borította Tiberius mint princeps hivatalba lépésének pontos dátumát Kr. u. 14-ben. Ennek részben az volt az oka, hogy az ünnepi alkalom sajátos eseményt jelentett; ilyesmire nem volt precedens. Nem létezett olyan hagyományos bejelentés, mint a későbbi „Meghalt a király, éljen a király".
Továbbá, nem úgy, mint bíbort viselő utódai, Tiberius már korábban megosztozott örökbe fogadó apjával a központi hatalomban: Kr. u. 4 óta „társa" volt az imperiumban és a tribunusi hatalomban. Ezek az előjogok a törvény szerint neki is jártak, saját jogán, nem pedig megbízatásból, így szóba sem jöhetett, hogy Augustus halálakor érvényüket vesztik. Igaz, hogy elméletileg a senatus és a nép visszavonhatta volna e hatalmi köröket, de Tiberius vétót emelhetett egy ilyen döntés ellen.

A következő princeps, Gaius (Caligula) szintén hatalom nélkül került a Birodalom élére, így azután, mint Dio Cassius megjegyezte (59. 3): „[Gaiusnak] egyetlen nap leforgása alatt megszavazták mindazon kiváltságokat, amelyeket Augustusnak oly hosszú idő alatt csak fokozatosan és egyenként szavaztak meg, s amelyek némelyikét Tiberius nem is óhajtott elfogadni."
Ugyanilyen helyzet állt elő Claudius, Nero és a 68/69-ben trónra emelt négy császár esetében. Ezért a későbbi szerzők, akiket zavarba ejtett Tiberius felhatalmazásának hiánya, vagy összezavarodtak, vagy csak találgatásokba bocsátkoztak, s a késlekedés okát a rajnai és a dunai légiók állítólagos elégedetlenségének tulajdonították, vagy annak, hogy ezek a csapatok nem tudták, miként reagál majd Tiberius uralomra jutására Germanicus - jóllehet ha ezt reális fenyegetésnek tartják, akkor inkább a gyors cselekvés lett volna célszerű, semmint a habozó magatartás.

Tiberius korábbi pályafutása, katonai és közigazgatási szempontból, húszas éveinek elejétől kimagaslóan sikeres volt Keleten, Germaniában és a Balkánon, s ezt a karriert csak önkéntes visszavonulásának évei szakították meg. Így azután ötvenes éveinek derekán kiváló, szinte példátlanul jó hírrel került a kormányzat élére. Csakhogy Tiberius komor, befelé forduló férfi volt, boldogtalan magánélete megmérgezte kedélyállapotát, erősen hajlott a melankóliára. Főként azonban hiányzott belőle Augustus politikai tájékozottsága, a „haza atyjának" önbizalma és az a hírnév, hogy ő állította helyre a békét és biztonságot a polgárháború sújtotta római világban.
Híján volt annak a zseniális magatartásnak is, ami arra késztette Augustust, hogy halálos ágyán megkérdezze: „Vajon mindenki élvezte a színielőadást?" Senki sem lehetett bizonyos benne, hogy éppen mi jár Tiberius fejében. Emiatt alakult ki róla az a vélemény, amely főként Tacitus Annaleseiben jut kifejezésre, hogy a második princeps hipokrita volt, a színlelés mestere; ez a túlzó nézet néha már nevetséges, amikor burkolt célzásként újra meg újra felbukkan.

Valójában a színlelés oka nem Tiberius jellemében rejlett, hanem az általa öröklött rendszerben, amely a nagy szemfényvesztő, Augustus leleménye volt, s amelyet csak súlyosbított utódának sutasága. A kritika, amely visszariadt a rendszer fatális hibáinak ostorozásától, illetve a bírálók, akik nem láttak más, gyakorlati alternatívát, ehelyett a már halott császárok hibáit vették célba (amit immár bátran megtehettek), s ilyenkor a dicsőítés tárgya a régi uralkodó helyett az új császár lett.
Tacitus, ha vonakodva is, kedvezően ítélte meg Tiberius uralkodásának első éveit. Ám a váratlan elhalálozások átka ugyanolyan súlyos gondokat okozott Tiberiusnak, mint korábban Augustusnak. Kr. e. 23-ban előbb fogadott fia, Germanicus dóit a sírba, majd saját fia, Drusus is. Így azután nem maradt a színen olyan fiatal férfi, aki megosztotta volna a korosodó Tiberius vállára nehezedő terheket. Kénytelen volt ezért a praetoriánus gárda parancsnokára, L. Aelius Sejanusra támaszkodni, főként 26 után, amikor Rómát elhagyva vidékre vonult vissza.

Seianus kihasználta a kínálkozó alkalmat, s elővette tarsolyából a felségárulás (maiestas) bizonytalanul megfogalmazott, de halálosztó vádját, hogy eltávolítsa az útból ellenségeit és riválisait, elsőként Germanicus özvegyét, az erős akaratú Agrippinát, az elhunyt Gaius és Lucius Caesar nővérét és Augustus unokáját. Az asszonyt és fiait, akiket Agrippina igyekezett megvédeni és magas polcra emelni, száműzték és tömlöcbe vetették. Sejanus feleségül akarta venni Claudia Livillát, Germanicus húgát, Tiberius fiának, Drususnak az özvegyét, nem kétséges, abban a reményben, hogy régensként Drusus fiának, a Kr. u. 19-ben született Tiberius Gemellusnak a gyámja lehessen, amint a princeps, a fiú nagyapja meghal.
Tiberius eléggé óvatos volt ahhoz, hogy erre engedélyt adjon, de Kr. u. 31-ben Sejanus már consuli tisztségre emelkedett, és szemet vetett a tribunusi rangra. Mivel a princeps ekkorra már hetvenes éveit taposta, a színtéren pedig nem maradt „trónörökös", egyre több politikus kezdte vezércsillagának tekinteni a nagyhatalmú Sejanust. Ám ezután gyors és teljes bukás következett: Antonia, Tiberius fivérének, az idősebb Drususnak az özvegye elment Capri szigetére, és felvilágosította sógorát Seianus praktikáiról. Seianust letartóztatták es kivégezték; halálát vérfürdő követte, a bukott ember híveit és cinkosait, a cselszövő gyermekeivel együtt lemészárolták.

Tiberius uralkodásának utolsó éveire komor árnyak vetültek: intrikák és bizonytalanság árnyai, amelyek fölött egy magányos, jósoktól körülvett vénember alakja lebegett, s a pikáns pletykák kimondhatatlan szexuális perverziókról suttogtak Capri szigetén. Amennyiben eltekintünk Rómától, az igazság az, hogy a Birodalmat láthatóan jól kormányozták, gazdaságilag fellendült és biztonságban volt (ha nem veszünk számításba egy Galliában gyorsan elfojtott lázadást, amelyet a római pénzemberek kapzsisága váltott ki).
A kincstár is szilárd volt, Itália virágzott. Mégsem kétséges, hogy Tiberius uralma alatt valami félresikerült. Az Augustus kori szövedéken hasadások jelentkeztek, főként azért, mert Tiberius, elődjének példájával ellentétben, nem keresett olyan kipróbált és megbízható utódot (vagy nem is törődött ezzel), akit megtanított volna a Birodalom kormányzására. Abban a tudatban halt meg, hogy Gaius lesz az utóda, és ez sötét árnyat vetít rá, akár keserű cinizmusában és bizalmatlanságában keressük a magyarázatot, akár félreismert „alkotmányos" véleményében, hogy a senatus feladatának vélte azt eldönteni, ki lép a helyébe.



David Stockton