logo

XXVIII Novembris AD

Claudius .

Claudius principátusának mai értékelései erősen ingadozó jellegűek. Némelyek szerint erőskezű uralkodó volt, aki világosan látta a kitűzött célokat, olyan férfiú, aki hosszú éveken át homályba húzódva tanulmányozta a római történelmet, s helyes képet alkotott róla, hogyan lehet jól vegyíteni a hagyományokat az újításokkal, s aki alkotóerejű intelligenciáját ügyesen rejtette előnytelen külsejének és modorának függönye mögé. Felszabadított rabszolgáiból titkáraivá emelt munkatársai, Pallas, Callistus és Narcissus, valamint társaik a princeps politikáját mozdították elő, azét az uralkodóét, aki felismerte, hogy az idő megérett a haladó szellemű reformokra.
Más tudósok viszont gyenge akaratú, szórakozott, szeszélyes és tetszés szerint befolyásolható férfiút láttak benne, akit merőben váratlanul ültettek trónra ötvenévesen; szerintük Claudius el sem tudott igazodni a hatalmi politika útvesztőjében. Ezért hamarosan a császári háztartás engedelmes eszköze lett, nála ravaszabb és tapasztaltabb cselszövőké. Cassius Dio klasszikus megállapítása szerint „rabszolgái és feleségei uralkodtak fölötte" (60-2); ez utóbbi felfogás szerint az uralma alatt végbement centralizáció nem az ő tudatos döntései miatt valósult meg, hanem saját gyengesége okán és törekvő titkárai akaratából.
Lehetetlen megtudnunk, hogy e két, merőben ellentétes portré közül melyik a valódi (egyik sem lehet teljesen hamis), hiszen az ismert tények alapján mindkettő hű ábrázolásként értelmezhető. De valószínűleg több igazság rejlik a kevésbé hízelgő megállapítások mögött; ezt támasztják alá a kortársak észrevételei is. Ilyen bírálatokat találunk Nerónak a senatus előtt mondott trónbeszédében, s ezeket tette nevetség tárgyává Seneca Apocolocyntosis („Tökkéválás") című szatírájában. Nem kétséges, hogy Claudius szabadosai sokkal nagyobb hatással voltak a közvéleményre, mint Claudius elődei és utódai.

Egyébként az sem lehet véletlen, hogy nincs bizonyíték arra, hogy Claudius alapozta vagy szervezte volna meg a birodalmi bürokráciát. Feleségei viszont a hatalmukban tartották; Messalina nyilvános házasságkötése a consuli tiszt várományosával, Siliusszal - Claudius távollétében - annyira bizarr esemény volt, hogy Tacitus kétszer is kénytelen hangsúlyozni Annales c. művének egyetlen bekezdésében (11. 27), hogy beszámolója igenis történelem, nem pedig vígjátékba illő mese.
Augustus magánleveleiből is kiderül, hogy ez a ravasz és jó emberismerő, bár halványan felismerte ifjú rokonának némelyik kedvező tulajdonságát, általában véve zavaros, szórakozott, könnyen befolyásolható és távolról sem körültekintő ifjúnak ítélte (Suetonius, Claudius, 4).

Nem mintha Claudius uralkodása kudarcot jelentett volna. Főtanácsadói okos és hozzáértő férfiak voltak, akik saját tehetségük és energiájuk révén kerültek magas polcra a Birodalomban. Britannia déli részének inváziója és meghódítása katonai tankönyvbe illő hadművelet volt, amelyet ragyogóan vittek végbe, olyan hadvezérek irányításával, akik jó képességű és lendületes férfiak voltak, bár magának a hódításnak nem volt nagy gazdasági vagy stratégiai jelentősége, igaz viszont, hogy hangos és értékes politikai sikerrel járt.
Legalább sikerült valamennyire helyrehozni azokat a károkat, melyeket Gaius okozott az érzékeny zsidó népnek. Britanniában keményen elfojtották a kelta papok, a druidák potenciálisan veszélyes kultuszát; a meghódoltak széles tömegei kaptak római polgárjogot, ha ezt nem is osztogatták mindig kellő bölcsességgel. Ezt a császár erőteljesen támogatta, igaz, csak egyik banális és zavaros szónoklatában.

A pénzügyletek fellendültek, a vazallus Mauretánia és Thrákia pedig közvetlen római uralom alá került. A senatorok és a lovagok körében véghez vitt „bírósági" mészárlás súlyos bűn volt (Scribonius kudarcba fulladt lázadása, néhány hónappal Claudius hatalomra jutása után, rendet vágott a soraikban), s az uralkodó minden jó szándéka dacára, melyet hiba lenne tagadnunk, túl gyakran tapasztaljuk, hogy Claudius jobb keze nem tudta, mit művel a bal.
Így azután, bár helyénvaló volt, amikor megparancsolta a senatoroknak, hogy ne viselkedjenek bábok módjára, Tacitusnál mégis világosan azt olvassuk (Annales, 11. 23-5), hogy például egyes galliai származású vezetőknek a senatori rendbe való felvételét már megvitatták és eldöntötték a Palotában, mielőtt Claudius ezt a határozatot a senatus elé terjesztette volna, ahol a princeps némiképp zavaros beszédét az engedelmes hallgatóság automatikusan jóváhagyta.



David Stockton