logo

IX December AD

Az augustusi alkotmány

Actium után mintegy három évig Octavianus uralma lényegében személyes jellegű és rendezetlen maradt. Octavianusnak gondja volt rá, hogy ne formalizálja uralomra jutását, s ezt a lélegzetvételnyi szünetet arra használta fel, hogy elintézze a függő ügyeket és felkészüljön a Kr. e. 28/27. évi első alkotmányos megállapodására, amikor feladta legfőbb uralmát, és alakilag helyreállította a senatus és a nép kormányzatát.
Ezt maga fejezte ki későbbi, Res Gestae néven ismert (34. évi) önéletrajzi feliratában, amelyet mauzóleumában helyeztetett el a Campus Martiuson (a Mars-mezőn), ahol a polgárok elolvashatták és megcsodálhatták, mit vitt végbe nagy vezetőjük a római köznép érdekében:

„Hatodik és hetedik consulátusom idején [Kr. e. 28/27], miután elfojtottam a polgárháborúkat, s az idő tájt, amikor általános egyetértés révén mindenek fölött teljhatalmam volt, átadtam saját hatalmam alól (»ex mea potestate«) a res publicát a Római Senatusnak és a Népnek, [járjon el] tetszése szerint. Ezen szolgálatért a Senatus határozata szerint az »Augustus« [Fenséges] névvel ruháztak fel."

Augustus kora megkezdődött, az augustusi principatus lényegi jellegét meghatározták. A princepsnek, a római állam „első emberének" nem volt intézményesített, önkényuralmi hatalma, nem tették örökös diktátorrá, amint Julius Caesar szavaztatta azzá magát a 44. év elején. Augustus a senatustól és a néptől megkapta a Gallia, Hispania, Syria és Aegyptus fölötti uralmat, ahol a légiók zöme állomásozott, s amelyeket általa választott, egymást követő helyettesei révén távollétében is kormányozhatott, s amelyek közvetlen alárendeltségébe tartoztak.
Rómában Augustus nyílt uralma azon alapult, hogy a két consuli tisztség egyikét többször is ő töltötte be, míg roppant, személyes vagyona, klientúrája, befolyása és tekintélye, nemkülönben diplomáciai és politikai tehetsége lehetővé tette, hogy minden joghézagot kitöltsön és megolajozza a kormánygépezet kerekeit. Barátai és bizalmasai, főként Agrippa és Maecenas megosztotta vele a közigazgatás és a politikai tevékenység terheit. Mintegy négy évvel később, 23-ban, miután felépült egy kis híján halálos betegségből, Augustus lemondott consuli tisztségéről. (Később még kétszer lett consul, Kr. e. 5-ben és 2-ben, de mindkétszer csak a jelzett évek néhány hónapjában).

Helyette örökös tribunusi hatáskört szavaztak meg neki, és hivatali hatalmát (imperium) mint proconsulnak és az ún. „birodalmi" tartományok kormányzójának magasabb rendűnek (maius) deklarálták, mint bármelyik nem birodalmi vagy „sena-tusi" tartomány hatalmi körét. Ezek a módosítások és a mögöttük rejlő okok sok vitára adtak alkalmat.
A változtatásokat valószínűleg mind a korábbi egyezmények gyakorlati tapasztalatai, mind bizonyos, homályosan felderíthető, de bizonytalan események is befolyásolhatták, amelyek az uralkodó arisztokrácia köreiben, de még Augustus saját hívei között is végbementek. Némelyek úgy ítélik meg, hogy a 23. év reformjai Augustus taktikai visszavonulását alkották, amelyek ellensúlyozásaként 19-ben a princepset örökös consuli hatalommal ruházták fel. Mások a 19. évi engedményeket pusztán külsőséges szinekúrának tekintik, semmint hatalmi törekvéseknek. Hosszú távon aligha számít, hogy valaki melyik nézetet fogadja el. Augustusnak Kr. e. 28/27-től consuláris hatalmi köre volt, egészen halála napjáig, mind consulként, mind proconsulként.
A 23. év után Augustus imperiuma nemcsak kifejezetten magasabb rendű volt, mint bármelyik elöljáróé, de hatalmi tevékenységét Róma városán belül is gyakorolhatta. Mint consul a senatus összehívását és napirendjét is elrendelhette. Később népszámlálásokat írt ki és revideálta a senatus létszámát, továbbá számos új városba nevezett ki biztosokat és ellenőröket.

Nyilvánvaló, hogy Augustus mint a római polgárság első embere (civilis princeps) megértette, milyen fontos fenntartania és tisztelnie a külsőségeket, akár ravasz színlelés volt ez a részéről, akár tapintat és diplomácia. A „Köztársaság helyreállítása" kifejezés szó szerinti értelmezésében nagyobb ballépés lett volna, ha nem képtelenség, egyúttal romboló hatású Itália és a Birodalom néptömegeinek hűségére és érdekeire nézve, mint ha Augustus személyes ambícióit érvényesítette volna.
Ha nyílt önkényuralomra tör, öt évszázados történelmi hagyományokat sértett volna meg, sutba vetve sokféle, lélektani és hagyományos gyakorlati értéket. Augustus ezért az arany középutat választotta, híres maximájának szellemében: festina lente, vagyis „lassan siess". Akár tudatosan, akár ösztönösen megérezte ugyanis, hogy az állam, illetve a kormányzat iránti hűség közti szakadékot csak ügyességgel és nagy-nagy türelemmel hidalhatja át.

A res publica, a köztársaság kifejezés alkotmányos kormányzásra utalt, elfogadott szabályok alkalmazására, szemben azzal, amit a rómaiak regnumnak neveztek, ami abszolút és önkényes uralmat jelent. Ebben az értelemben az a megállapítás, amely szerint Augustus „helyreállította a res publicát", nem volt egészen üresen kongó kijelentés. Azáltal, hogy meghatározta hivatalos hatalmi hatásköreit, szükségszerűen határt is szabott nekik, világossá téve, hogy mely területeken fog közvetlen és nyílt uralmat gyakorolni, ráadásul milyen precedensek és szokásjogok szerint; ugyanakkor a nyilvánosság elé tárta, hogy mely területeken nem kívánja nyíltan érvényesíteni autoritását.
Jelezte, hogy lesznek bizonyos, törvényes játékszabályok, de ezek a szabályok nem voltak újszerűek. A szilárd kormányzás és a hosszú távú politikai cél megkövetelte, hogy Augustus megszabadítsa magát attól a két béklyótól, amelyek révén a köztársaság nemesei korlátozni akarták a túlzott ambíciókat, a törvény szerinti egyenlőségre és a hatalmi posztok korlátozására törekedve. Gyakorlatilag Augustusnak nem voltak vele egyenjogú társai, kivéve Agrippát és Tiberiust, akiket maga jelölt ki utódainak.
Hivatalos hatáskörei élete végéig voltak érvényben, bár némelyiküket - például a közvetlen uralma alá vont provinciákra vonatkozókat - időről időre megújították, míg másokat - így azt, hogy befolyással lehet a választásokra, illetve ellenőrizheti az államháztartást - fokozatosan kibővített, a szokásjog és a tetszőleges értelmezés szerint. Augustus fiatalon került hatalomra, s az idő neki dolgozott.
Még Kr. e. 23-ban is azt látjuk, hogy a hatvan évnél sokkal fiatalabb férfiak közül senkit sem választottak be új tagként a Caesar előtti senatus tagjai közé; Kr. u. 14-re viszont egyetlen, hatvan évnél idősebb senatort sem találunk, aki akkoriban született volna, mielőtt Caesar átlépte a Rubicont.

Az eddig elmondottak nem azt jelentik, hogy Augustus nyers ereje - népes klientúrája, „párthívei", roppant vagyona s a hadsereg fölötti hatalma - ne garantálta volna új rendjének szilárdságát. Ha bármelyik riválisa képes ellene fordítani a hadsereget, Augustus formális kiváltságai alig vagy egyáltalán nem érvényesülhettek volna. Csakhogy a civilizált társadalmakban a játékszabályok többet jelentenek, mint hogy valaki kezébe kaparintja a legvaskosabb bunkót, amellyel a nép fejére sújthat.
Nem tartjuk helytelennek, hogy a modern kormányok számíthatnak katonai és rendőri erőik hűségére és engedelmességére; szomorú volna a helyzet, ha másként lenne. Viszont aggasztó lehet egy olyan kormány rémképe, amelyik a hadsereget és a rendőrséget a lakosság fölötti uralomra használja fel, holott az emberek - ha tehetnék - nem tűrnének el egy ilyen kormányt. Nincs rá bizonyítékunk, hogy Augustus kormányzata ilyen jellegű lett volna; éppen ellenkezőleg, okkal hihetjük, hogy igen kevés nagyravágyó embertől eltekintve, akik a „szabadság" fogalmát a legkevésbé sem egyenlő és demokratikus nézetek alapján értelmezték, Itália és a Birodalom lakosságának nagy tömegei örömmel fogadták a békét és a stabilitást, az anyagi jólétet és a hatékonyabb közigazgatást, amely a principátus korában köszöntött be.

Augustus kivonta a hadsereget a politika szférájából, de joggal vethetjük fel a kérdést, vajon az általa megteremtett biztonság és rendszerének szilárdsága hosszan tartó lett volna-e, ha a princeps nem tesz egyúttal oly sokat az időszerű és potenciális társadalmi-gazdasági terhek és kiábrándultság orvoslása érdekében.
Augustus olyan rendszert alakított ki, amely sokkal vonzóbb volt az önkényuralomnál és az anarchikus állapotoknál, lévén, hogy ezek jelentették az egyetlen gyakorlati alternatívát. Az ő vívmánya volt az, amit az idősebb Plinius „a római béke hatalmas és fenséges" eredményének nevezett. Ez szabadította meg Rómát a belharcoktól és az állandó háborúktól való rettegéstől. Ez ugyanis páratlanul sokáig nyomasztotta az embereket.
Augustus viszont megteremtette a törvényes szabadságot, amely a klasszikus Hellasz és a köztársasági Róma eszményeinek egyike volt, s a principatus ideálja lett. Ez a törvényekre alapozott szabadság idővel egyre távolibb eszménnyé fakult, de azért fennmaradt, hogy aztán a modern Európa örökölje. Így azután, amikor Claudius császár feleségül akarta vermi unokahúgát, az uralkodó maga sem hitte, hogy a törvények felett áll, ezért megváltoztatta a házassági törvényt, de úgy, hogy más is így cselekedhessen; a különbség mintha árnyalatnyi lett volna csupán, de ha jobban meggondoljuk, mélységes jelentőségű lépés volt.

Valaha elfogadott álláspont volt „dyarchiáról" beszélni, vagyis olyan rendszerről, amelyben a hatalom és a végrehajtás felelősségén két fél osztozott, a princeps és a senatus. Ezt a kifejezést ma elvetik, de kétségkívül sokáig elfogadták mint olyan elvet, amely Augustus új rendszere mögött húzódott meg. A senatus előtti „programbeszédében", Kr. u. 54. évi trónra jutásakor, Nero kijelentette: fel kívánja adni elődjének, Claudiusnak centralizáló gyakorlatát, és visszatér az igazi, augustusi irányvonalhoz.
Jellemző a magatartásban bekövetkezett nagyon fontos változásra, hogy amíg mind Augustusról, mind Tiberiusról tudjuk, hogy határozottan megtagadták a dominus (uraság) megszólítást, legkésőbb Traianus idejében már a dominus lett a princeps szokásos megszólítása, amint ez Plinius császárnak címzett leveleiből is kiviláglik.

Csakhogy jókora szakadék húzódott látszat és valóság között. Bár Augustus a maga hivatalos hatalmát a senatus és a nép határozatának köszönhette, s az adományozók elméletileg és alkotmányosan visszavonhatták felhatalmazásukat, valójában a senatus és a nép egyszerűen csak „pecsétet nyomott" Augustus kívánságlistájára, s a nyilvános ellenszegülés, finoman szólva, nem volt tanácsos. Csupán a legcsekélyebb mértékben ruházta fel a senatus és a nép „oly nagy döntési hatalommal" Tiberiust, örökbe fogadó atyjának, Augustusnak ugyanis már jó előre gondja volt rá, hogy ne nyíljon mód igazi alternatívára.
Gaius (Caligula), Claudius és Nero - akiknek semmi közük sem volt azokhoz a közszolgálati és súlyos felelősséggel járó, kiváló eredményekhez, amelyekre Tiberius oly büszke volt trónra léptekor - magas polcra emelésüket olyan tényezőknek köszönhették, amelyekben a senatusnak semmi szerepe sem volt, ezért annak rendje-módja szerint szavazták meg azokat az egyre szélesebb körű hatalmi szférákat és előjogokat, amelyek együtt jártak a princeps tisztségével. Ezek után nem meglepő azt tapasztalnunk, hogy a senatus, a Nero trónfosztását követő zavaros hatalmi harcban sorra kihirdette a princeps „minden szokásos előjogát" az egymást követő trónbitorlóknak, méghozzá igencsak engedelmesen, sőt az is megtörténhetett, hogy Vespasianus hat hónappal előbbre keltezhette trónra lépésének napját ahhoz az időponthoz képest, amikor a légiók „imperatorként" üdvözölték Alexandriában.



David Stockton