logo

XXVIII Novembris AD

A második triumvirátus

„Ha Caesar, géniusza ellenére sem talált kivezető utat, akkor most vajon ki találja meg?" Julius Caesar öreg barátjának, Gaius Mariusnak keserű pesszimizmusa nagyon is beigazolódott, hiszen tizenhárom évnél is több idő telt el addig, amíg a római világ megszabadult a széthúzástól és a létbizonytalanságtól, a fosztogatásoktól és a mészárlásoktól, a szinte anarchikus állapotoktól és a széthullás mindig aktuális fenyegetésétől. Olyan évek peregtek egymás nyomában, amelyek során a törvény uralmát félresöpörték, az igazság pedig csak „az erősebb érdekeit szolgálta".

Caesar gyilkosai jó okkal remélték azt, amit Cicero nyomban felismert, vagyis hogy a vezér halálával visszaállnak a „normális" állapotok. Marcus Antonius hamarosan az itáliai helyzet ura lett. Magának Cicerónak cinikus és ravasz kísérlete, amely arra irányult, hogy Octavianust kijátssza Antonius ellen, s ezáltal éket verjen Caesar hívei közé, visszafelé sült el, mert Kr. e. 43 őszére Antonius, Octavianus és Marcus Aemilius Lepidus galliai légiói arra a józan belátásra jutottak, hogy össze kell fogniuk, vagy együtt jutnak hóhérkézre.
Az ennek eredményeként létrejött „második triumvirátus" a három férfiú öt évig tartó törvényes diktatúrája lett, Cicero feje pedig az elsők között hullott a porba, amikor a Sulla uralma óta érvénybe lépett első proscriptio során mintegy háromszáz senatorra és kétezer lovagra mondták ki a halálos ítéletet, mivel Róma új gazdái biztonságra és a hadipénztárra vágytak. Lepidus gondjaira bízva Itáliát, Antonius és Octavianus útnak indult, hogy lesújtsanak uralmuk egyedüli ellenzőire, s 42 októberében az utolsó „republikánus" vezetők, Brutus és Cassius elestek a makedónfai Philippinél vesztett csatában.

Amíg Antonius továbbutazott, hogy rendet teremtsen Keleten, Octavianusra az a hálátlan feladat hárult, hogy olyan földeket találjon Itáliában, amelyeken letelepítheti a triumvirátus mintegy százezer veteránját. Vergilius Első eklogája fellebbenti a fátylat a földjüktől megfosztott száműzöttek nyomoráról. Antonius felesége, Fulvia és az asszony fivére, Lucius (aki Kr. e. 41-ben consul volt), megpróbáltak hasznot húzni Octavianus népszerűtlenségéből, de nyomban elűzték őket Rómából, majd Perugiában kiéheztették és megadásra kényszerítették őket.
Antonius visszatértekor újabb polgárháború fenyegetett, de a légiók ekkorra megcsömörlöttek az egymással vívott harcoktól, így Maecenas és Asinius Pollio diplomatikus lépései nyomán 40 októberében megszületett az ún. „brundisiumi szerződés". Lepidusnak nyakába varrták Africát, Antonius pedig, mielőtt visszatért volna Keletre, feleségül vette Octavianus nővérét, Octaviát. A nagyurak e megbékélése láttán általános volt a megkönnyebbülés, a szilárd béke iránti vágyat pedig talán Vergilius Negyedik Eclogája tükrözi leginkább, felvillantva a pirkadni látszó új Aranykor vízióját.

Az effajta remények gyorsan szétfoszlottak. Pompeius fia, Sextus ellenőrzése alá vonta hajóhadával a mediterrán vizek nyugati és középső térségeit, de mivel ezáltal az egyiptomi búzaszállítmányok útvonalát fenyegette, engedményeket csikart ki: öt évre pronconsuli rangot szerzett Korzika, Szardinia, Szicília és Görögország felett. Ám mihelyt Marcus Agrippa megszerezte Galliát Octavianusnak, Sextus napjai megszámláltattak. Ezután viszont éppen csak el lehetett kerülni Antonius és Octavianus újabb összetűzését.
Octavianus és Agrippa (aki jóformán a semmiből építtetett és bocsájtott vízre egy új hajóhadat), illetve Lepidus, aki Africából visszahódította Szicíliát, e sziget északnyugati csücskénél, Naulochus előtt elpusztították Sextus óriási hajóhadát, s a harcban maga a tengernagy is elesett (Kr. e. 38. szeptember). Egy évvel korábban a triumvirek hivatalviselését - utólag - újabb öt évre meghosszabbították, de a három férfiúból csakhamar kettő lett csupán. Lepidus ugyanis, háta mögött huszonkét szicíliai légióval, nagyobb részt követelt a zsákmányból. Katonái viszont megelégelték a vérontást, és Octavianus mellé szegődtek. Bár életét megkímélték, Lepidust megfosztották triumviri hatáskörétől. A színpad készen állt Nyugat és Kelet két urának végső és döntő összecsapása előtt.

Kr. e. 41-től Antonius vállára rengeteg tennivaló nehezedett. Előbb Makedónia északi határvidékét kellett megerősítenie a barbár inváziók ellen; azután a parthu-sok fenyegették Kis-Ázsiát és a Levantét, ahol Róma alattvalóit Antonius keményen kiszipolyozta pénzügyi követeléseivel. Az államférfi kénytelen volt Egyiptom kincseire és Cleopatra királynő segítségére támaszkodni.

37-ben hazaküldte Itáliába az állapotos Octaviát, majd nem sokkal ezután nyilvánosan gyermekeinek ismerte el Cleopatrától született ikreit. A királynő is arról álmodozott, hogy újjászervezi ősei, a Ptolemaioszok óriásbirodalmát.

34-ben Antonius - provokatív módon - Julius Caesar törvényes utódának nyilvánította Cleopatra Caesartól született fiát, Caesariont, és a Kelet legnagyobb része fölötti uralmat Caesarionra és anyjára ruházta át. A „Királyok Királyának" és a „Királyok Királynőjének" nevezte őket kiáltványában, és saját két gyermekének is területeket juttatott.

Octavianus nem mulaszthatta el a pompás lehetőséget: Antoniust immár gúnyosan nevezhette hitszegő istentagadónak, aki szakított Róma nagyszerű tradícióival, ráadásul ellenfelét az egyiptomi nőstényördög kreatúrájaként bélyegezhette meg. 33 végén a triumvirátust nem újították meg. Antonius megtartotta a triumviri címet és a vele járó hatalmat, de Octavianus mindkettőtől elzárkózott, és immár a megszilárdított Nyugat bajnokaként lépett fel. Antonius roppant ereje hajóiban, emberanyagában és pénzforrásaiban rejlett, hiszen „rabláncra fűzte Keletet".
Kiváló hadvezére, Ventidius Bassus 39-ben az Euphratészen túlra szorította a parthusokat, majd 34-ben Armenia rövid időre római provincia lett. Itáliát viszont Antonius nem rohanhatta meg mint a „bíbor asszony" élettársa és híve, inkább azt tervezte, hogy Octavianust Hellasz északnyugati hegyei között csalja lépre. De Agrippa, előre látva a csapdát, meghiúsította Antonius hadmozdulatait.

Antonius szeptember 31-én vereséget szenvedett az Actium előtt vívott tengeri csatában, és Cleopatrával Egyiptomba menekült, cserbenhagyva népes, de vezér nélkül maradt seregét, amely megadta magát.
A 30. év nyarára Octavianus már Egyiptomba érkezett, hogy halálos csapást mérjen ellenfeleire. Antonius, abban a hitben, hogy Cleopatra meghalt, öngyilkos lett az asszony karjai között, aki fogságba esett. De csakhamar ő is inkább áspiskígyóval maratta meg magát, ily módon kerülve az istenek közé, semmint eltűrte volna a megaláztatást, hogy rabláncon vezessék a római diadalmenetben. Végre abbamaradt a két évtizedes polgárháború. Most már csak az volt a kérdés, vajon az új Caesar rátalál-e arra a kivezető útra, amelyet az egykori Caesar hiába keresett.



David Stockton