logo

IX December AD

A császár és a senatus

E fejezetben tárgyaljuk a következő témákat: Róma haderejének szervezése és állomásoztatása a principátus idején; a lovagi sorból származó hivatali réteg növekedése és az általuk alkotott „birodalmi titkárság"; a császári háztartásban dolgozó rabszolgák és szabadosok; a provinciák közigazgatása, a rómaiak birtokolta területek megszilárdítása és terjeszkedése; végül az Itálián kívüli területekre kiterjedő jogok és a római polgárrá válás lehetőségei e „külbirtokokon", Itália határain kívül. Ehelyütt hangsúlyoznunk kell, hogy Augustus teremtette meg a szóban forgó területeken azokat a szilárd alapokat, amelyekre utódai építkeztek.

Egészen Kr. e. 5 óta, amikor Augustust csaknem húszévi szünet után újra consullá választották, csaknem minden évben négy consulpár szolgált egymást felváltva, s ezt a mintát a továbbiakban is rendszeresen követték. Ezt annak jeleként is felfoghatjuk, mint az Actium utáni nemzedék végleges „színre lépését", Itália új vezető rétegét, illetve ez jelzi a régi köztársasági nemesség mind gyorsabb hanyatlását.
Addigra már elfogadták, hogy a princepsnek mindenki másnál nagyobb szava van a legmagasabb rangú elöljárók kinevezésében, vagyis ez a gyakorlat elkerülhetetlen folyamat. Az „első ember" kénytelen volt a provinciák kormányzóit és a légiók legatusait, a senatusi curatorokat és prefectusokat a volt praetorok és consulok soraiból kiválasztani.
Vagyis minden princeps számára létfontosságú volt, hogy maga töltse föl „halacskáiból" azt a tavat, amelyikben aztán halásznia kell. A közhivatalok elöljáróinak közvetlen kinevezése nem volt sem politikai, sem szükségszerű gyakorlat; az alkotmányos formákat üres szavakként emlegették, amíg a közvetett módszerek s a princeps nyilvános és magánjellegű támogatása automatikusan elvégezte a munkát, bár Tiberius kevésbé kifinomult irányítása alatt ez az egész szemfényvesztés nem volt valami meggyőző.

Valójában Tiberius Kr. u. 15-ben át is engedte a főtisztviselők választásának jogát a senatusnak, s a népgyűlések szerepe jószerével ünnepi aktussá satnyult. Igaz, hogy addigra ezek a gyűlések még a törvényhozás szférájában is elvesztették hatékony szerepüket, s gyakorlatilag a törvényalkotás átsiklott a senatusi dekrétumok, a császári rendeletek, leiratok és az alkotmányozó tevékenység síkjára.
Rómának és környékének szabad lakosai már régen nem képviselték az ott szétszórtan élő polgárok reprezentatív keresztmetszetét, s ennek egyik következménye az lett, hogy csökkentek a választásokra addig fordított hatalmas összegek, s az equites, a lovagi rend politikai elemeinek befolyása is megcsappant. Ez utóbbiak a bíráskodás területén végbement változások miatt is háttérbe szorultak, Augustus halála előtt ugyanis a politikailag fontos ügyeket már a senatus - mint Legfelső Bíróság - ülésein tárgyalták meg, nem pedig a késő köztársaság idején és Augustus uralmának utolsó szakaszában működő vegyes bíróságok színe előtt. Claudius korára már a princeps legfelső és független bíráskodása vált egyre gyakoribbá.

A senatus tényleges alárendeltsége akkor mutatkozott meg megalázóan meztelenül, amikor az öregedő Tiberius, uralkodásának második felében, Rómából előbb Campaniába, majd Capri szigetére költözött, hogy levelezése és ügynökei révén érvényesítse akaratát a világ felett. Az Annales első könyveiben Tacitus gyakran hangsúlyozza és ostorozza a senatus tagjainak szolgalelkűségét, sőt csúszó-mászó magatartását.
Mivel a senatorok nem támaszkodhattak a késóbbi európai nemesség független hatalmi bázisára, vagy bármiféle „választókerületre", s a császári hatalom és klientúra reménytelenül rájuk nehezedett, és mert azzal is tisztában voltak, hogy a dyarchia, a kettős uralom pusztán csak fikció, a legkisebb ellenállás útját választották. De hát miféle ellensúlyt is alkalmazhattak volna ezek az emberek a császári kiváltságokkal történő visszaélésekkel szemben?

A senatusnak fontos helye volt az alkotmányban, sőt - mint Legfelső Bíróság - új szerephez is jutott. Sok rutinszerű feladatot kellett teljesítenie Itália és a „senatusi" provinciák ügyeinek intézésében; a senatus soraiban foglalt helyet csaknem minden magas rangú elöljáró, valamint ezek elődei, illetve e tisztségek várható jelöltjei, nem beszélve az uralkodó nagyhatalmú barátairól (amici principis), akikkel bizalmas információit közölte.
Mögöttük volt már a független római állam történetének egy ezredéve és a Birodalom megannyi sikere. Ezután nem nehéz értékelnünk azt a tényt, hogy a senatus az ellenzéki álmodozások fókusza lett, még akkor is, ha a princepset csak suttogva merték bírálni magántársaságban és bizalmas összejöveteleken (Tacitus, Annales 3.54), s ez a testület volt az olyan, független gondolkodású férfiak reményeinek záloga, mint Thrasea Paetusé Nero uralkodásának korai szakaszában.

Mindezzel együtt a Birodalom irányítása főként a senatorokra hárult, ezért egyetlen császár sem érezhette magát biztonságban, hacsak uralma nem e férfiak beleegyezésén vagy belenyugvásán alapult. A senatus mindig megtartotta testületi szellemét, s ellenérzést tanúsított azokkal a császárokkal szemben, akikről úgy érezte, hogy visszaélnek roppant hatalmi körükkel.
Tacitus így fejezte ki azt, ami bizonnyal saját filozófiája is volt: buzgalommal és tetterővel párosul, éppen olyan, sőt még nagyobb dicsőségre tehet szert, mint amilyen azoknak jutott osztályrészül, akik veszélyes úton, de anélkül, hogy a közösségnek haszna lett volna belőle, kérkedő halálukkal lettek híresekké."
(Agricola 42; Szabó Árpád fordítása.)

Meglehet, hogy a senatus gyengébb volt annál, amit Augustus kívánatosnak tartott, ezért többször is hatékony szintre próbálta csökkenteni a testület létszámát, ám végül visszariadt e feladattól. Bizonyára nagyon is tudatában volt annak a veszélynek, hogy túlságosan eltér a felső osztályok nézeteitől.
A Köztársaság késői szakaszában a vezető politikusok barátaik és társaik informális „kabinetjeire" támaszkodva vitatták meg a politikát és a gyakorlati kérdéseket. Így azután az állandóan változó politikai helyzetben sok olyan gyakorlati tapasztalatra tettek szert, amelyek nem garantálták automatikusan az Augustus által kívánatosnak tartott rendszert.

Valamikor Kr. e. 4. előtt, Augustus egy consilium semenstre elnevezésű bizottságot állíttatott fel a hivatalban lévő consulokból, továbbá - sorshúzással - minden elöljárói posztról egyet-egyet, valamint tizenöt, sorshúzással választott senatorból; a kijelöltek fél évig (semester) teljesítettek szolgálatot, hogy segítsenek a princepsnek a senatus elé terjesztendő ügyek összeállításában.
A bizottság tagjainak véletlenszerű kijelölése és viszonylag nem hivatalos formája hasznos szószékké tette volna a testületet, csakhogy jellege és összetétele számottevően megváltozott Augustus életének utolsó évében. Amikor pedig Kr. u. 26-ban Tiberius elköltözött Rómából, a bizottság megszűnt. Augustusnak mindig is volt bizalmas „baráti" köre és voltak közeli hívei (főként senatorok, de néhány lovag is, mint Maecenas és Sallustius Crispus), akiknek a tanácsait és véleményét nagyra becsülte, s akikkel a legkényesebb és legfontosabb ügyeket és alternatív megoldásokat is bizalmasan megvitathatta. Ez a kevéssé intézményesült testület később, utódai idején is működött.

Tiberius hajlott rá, hogy Itálián kívül széles körű hatalmat ruházzon át helyetteseire, akik hosszú időn át kezdeményező lépéseket is tehettek. Jó példa erre a hatalmi megosztásra Pappaeus Sabinus, aki Kr. u. 11-től haláláig, 35-ig lényegében a Balkán „alkirálya" volt. Csakhogy Tiberius e lépése kivételes eset, Poppaeus pedig gyakran tért vissza Itáliába, hogy szabadságát töltve az uralkodóval is konzultáljon.



David Stockton