logo

IX December AD

A négy császár éve.

Aquitania jogaitól megfosztott fejedelmi házának sarja, Julius Vindex, Gallia Lugdunensis tartományának legátusa, azé a provinciáé, amelynek lakossága, akárcsak Hispaniáé, a legtöbbet szenvedett Nero újabb zsarolásaitól, 68 márciusában bontotta ki a császár elleni lázadás zászlaját. Nerót sietve és szorongások közepette hazahívták Görögországból, ahol „művészi turnén" lépett fel.
Vindex a többi legátus támogatását kérte, de nem sokan csatlakoztak hozzá. Igaz, Hispaniából mellé állt a hetvenegy éves Servius Sulpicius Galba, annak a köztársaságkori nemesi családnak a leszármazottja, aki - Nero kivételével - még magas tisztséget töltött be. Galba elfogadta a felkérést, hogy álljon a lázadók élére, s a „Senatus és a Nép Legátusának" kiáltotta ki magát.

Africa tartomány legátusa, Clodius Macer is megtagadta a császár iránti hűséget. Mégis, ha a légiókat és parancsnokaikat szilárdan kézben tartják, Vindex és Galba vereséget szenvedett volna. Ezután került sor egy titokzatos - meglehet, véletlen - csatára a mai Besanconnál Vindex gyengén kiképzett gall segédcsapatai, illetve a felső-germaniai elit légiók között, amelynek során a felkelőket szétszórták, akár a pelyvát, Vindex pedig öngyilkos lett.
Galba már azon gondolkodott, hogy követi a példát, amikor a döbbenetes hírt meghallotta. Ám Nero kártyavára ekkorra düledezni kezdett, s már alig akadt valaki, aki bízott volna benne. Verginius Rufus légióival visszavonult Germaniába, hogy kivárja, miként alakulnak az események. Tigellinus köpenyeget fordított, lázadásra buzdítva a praetoriánus gárdát. Mielőtt a várt segítség Rómába érkezett volna, Nero pánikba esett, menekülni próbált, majd öngyilkos lett. 68. június 6-án a Julius-Claudiusi dinasztia vele dőlt a sírba.

A túlerővel szemben Galba győzelmet aratott, de hatalmi bázisa igencsak ingatag volt. Nem nyerte meg a háborút, csupán - képletesen szólva - bemasírozott egy nyitott és őrizet nélkül hagyott kapun. Sürgős szüksége lett volna rá, hogy megszilárdítsa pozícióját, de rövidlátása, merev, fegyelmet követelő magatartása és fukar természete miatt pórul járt. Egy súlytalan, fiatal nemest, Pisót jelölte ki utódául, akinek történelmi nevén kívül semmije sem volt, így aztán Galba maga ellen fordította az erőtói duzzadó, nagyravágyó Marcus Salvius Othót.

A győztes germaniai légiókra ügyet sem vetettek, jutalmat sem kaptak, a Vindex-szel szemben álló gall törzseket Galba eltaszította magától, s a praetoriánus gárda jutalmazása is elmaradt. A Birodalomban Nero párthíveit senki sem nyugtatta meg. Aulus Vitelliust, akit Galba Alsó-Germaniába küldött, hogy vegye át a parancsnoki tisztet, 69. január 2-án csapatai császárként üdvözölték, mire Felső-Germania légiói is követték bajtársaik példáját. Rómában és a dunai provinciákban Otho intrikái meghozták gyümölcseiket, s két héttel Galba győzelme után Othót császárrá kiáltották ki a katonák. Galbát és Pisót megölték, s velük együtt dőltek romba a régi nemesség vágyai. Vitellius seregének előőrsei, Caecina és Valens vezetésével véres csatában győzték le a Cremona melletti Bedriacumnál Otho légióit. Otho április 16-án öngyilkos lett, ám a „hosszú év" távolról sem ért véget.

Egy évszázaddal korábban, Pompeius Pharsalusnál szétszórt seregében szolgált egy centurio vagy újra sorkatonának állt veterán, név szerint Titus Flavius Petro, aki valahogyan hazavergődött Reate szabin városkájába, ahol szerényen élte le életét pénzemberek és árverezők adógyűjtőjeként. Fia életének nagy részét Asia provinciában töltötte vámszedők ügynökeként, majd kisstílű pénzkölcsönző lett az Alpok hegyei között.
Két fia közül az idősebbik, Flavius Sabinus viszont elérte a consuli tisztséget, sőt Nero uralkodásának utolsó éveiben Róma praefectusává nevezték ki. A fiatalabbik, Flavius Vespasianus a Britannia elleni invázió során ragyogóan irányította a római sereg balszárnyát. 67-ben Nero különleges parancsnoki tisztségre emelte, a judaeai zsidó lázadás elfojtása céljából.
A fivérek jó példát nyújtanak rá, milyen alkalmak nyíltak az új rendszert szolgáló, tehetséges, „új emberek" előtt. Térben és időben elszigetelve a gyorsan változó nyugati eseményektől, Vespasia-nus és Syria legátusa, Gaius Licinius Mucianus rendezték korábbi nézeteltéréseiket, majd Tiberius Julius Alexanderrel, egy hitehagyott zsidóval, Egyiptom praefectusával összefogva erős katonai, logisztikai és pénzügyi koalíciót hoztak létre. Mucianus Kis-Ázsia és a Balkán felé vonult, Vespasianus pedig Egyiptom irányába, ahol július elsején császárként üdvözölték.

Az események ekkorra felgyorsultak. Vitellius Germaniából Észak-Itália felé masírozó serege csúnyán letarolta azokat a vidékeket, amelyeken átvonult, s maga Vitellius is inkább hódítóként viselkedett, semmint felszabadítóként. A hadvezér azt a hibát is elkövette, hogy megalázta, de nem eresztette szélnek Otho csapatait. Az erős dunai légiók zöme sem érkezett meg időben, hogy döntő segítséget nyújtson a Bedriacumnál vívott csatában.
A váratlanul fellépő Marcus Antonius Primus is éreztette hatalmának súlyát, s amit egy Aquitaniából származó római, vagyis Vindex, nem tudott elérni, azt egy, a mai Toulouse-ba való római véghezvitte. Primust, aki meglehetősen sötét jellemű kalandor volt, Nero idején száműzték, mert egy végrendelet körüli botrányban hamis tanúságot tett, de Galba visszahívta, hogy a pannoniai légiók élére állítsa.
Primust vonzották a háborús, zűrzavaros, intrikáktól fölkavart események, így aztán könnyen sikerült elérnie, hogy az elégedetlen dunai csapatok Vespasianus mellé álljanak, s olyan lendületesen és gyorsan vetette őket harcba, hogy az Julius Caesarnak is dicsőségére vált volna.

Nem óvatoskodott, nem is várta be a keleti légiók megérkezését, hanem villámként csapott le Itáliára, meglepte és szétzúzta Vitellius seregét, amelyet demoralizált az árulás gyanúja miatt leváltott hadvezérük, Caecina szélnek eresztése. Októberben, a második bedriacumi csatában tehát Vitellius harcosai vereséget szenvedtek. Maga a vezér visszahúzódott Rómába, ahol fivére, Sabinus arra biztatta, hogy mondjon le, de a testvér megölte magát, amikor fosztogató germán segédcsapatai megrohanták a Capitoliumot.
A heves ellenállással dacolva, gyilkos utcai harcok után, Primus diadalt aratott. Vitellius búvóhelyét megtalálták, a császárt kardélre hányták. Néhány nap múltán végre Mucianus is elérte Rómát, Primust keményen megleckéztette, majd ideiglenes kormányzatot szervezett a hatvanéves Vespasianus támogatására. Az új császár két felnőtt fiának, Titusnak és Domitianusnak ajánlották fel az utódlást, Mucianusnak nem lévén gyermeke.

A „hosszú év" 69 decemberében végre lezárult. A feldúlt Birodalom újjáépítésének feladata immár Vespasianusra, erre a kemény akaratú, józan, tapasztalt és rendkívüli képességű férfiúra várt, aki idő múltán tanújelét adta, hogy Augustus méltó utóda, s aki - szintén Augustushoz hasonlóan - saját erejéből és saját érdemei alapján lett princeps.



David Stockton