logo

X Quintilis AD

Kényszerszervezet

Ez tehát a negyedik század elején kimutathatóan létező kényszerszervezet, ami a tengeri szállítás biztosítására a rekvirálás eszközéhez nyúlt. Ez bizonyos értelemben új utat jelentett, mert az előző századokban nyoma sem volt hasonló eljárásnak. A tengeri szállítás az első két században kényszerrendszabályok nélkül történt; a hajótulajdonosok legfeljebb támogatásokat és kedvezményeket kaptak a császártól, hogy hajóikat az állam rendelkezésére bocsássák.
A rekvirálás rendszerét a naviculariusok egyébként súlyos tehernek érezték. Ez abból látszik, hogy minden lehetséges módon igyekeztek e feladat alól kibújni, valamint a szabályozás módjában rejlő visszásságokból, amiket törvény útján igyekeztek megszüntetni. Érdemes kissé részletesebben foglalkozni a visszaélésekkel. Először is problémát okozott a szállítás szándékos lassítása.

A naviculariusoknak érdekükben állt lehetőleg kevés állami utat tenni. Ehhez segítségükre volt az, hogy a hajózás akkoriban sokkal inkább függött az időjárási viszonyoktól, mint manapság, amikor gőzgépekkel hajtott fémtestű hajók vannak. Akkoriban be kellett várni a jó időt, és a vihar elől kikötőbe kellett menekülni. Azzal az ürüggyel, hogy hajóját ami bizonyos értelemben az állam tulajdona is volt nem akarja a hajótörés veszedelmének kitenni, a navicularius tetszés szerint félbeszakíthatta útját, és magánemberek számára vehetett fel teherárut: azaz ilyen vagy olyan módon kárpótolhatta magát a terhes állami megbízásért. Ezek a visszaélések annyira elharapóztak, hogy Constantinus a Theodosius-féle törvénykönyv szerint két esztendőben volt kénytelen megállapítani egyetlen földközi-tengeri utazás idejét.
Ha a navicularius két év alatt sem mutatta fel az árufelvétel helyén az áru leadásakor kiállított nyugtákat (securitates), akkor a saját számlájára és felelősségére hajózott: hajótörés esetén nem kapott kárpótlást az államtól. A naviculariusnak annyira érdeke volt az út meglassítása, hogy az állam minden hajótól csupán egyetlen utat kívánt kétévenként. Ez megbénította a tengeri szállítást, márpedig a birodalom tartományai elsősorban a Földközi-tengeren keresztül voltak egymással összeköttetésben!

Ám forrásunk szerint az állam fentebb leírt előzékenysége sem volt elég a további visszaélések megakadályozásához. Az utazásonként engedélyezett két év bőséges lehetőséget nyújtott egy lelkiismeretlen naviculariusnak, hogy a köz rovására csináljon üzletet. Azok, akik gabonát szállítottak, rakományukat drágaság idején gyakran eladták a legelső kikötőben, aztán a következő aratáskor olcsóbb gabonát szállítottak. Törvényt kellett kiadni, mely szerint a navicularius köteles szállítmányát egy éven belül az átvevőhöz eljuttatni (Cod. Theodos. XIII. 5. 26).

Constantinus csak azért alkalmazta ezt a fogyatékos, visszás és visszaélésekre szinte csábító módszert, mert nem állt módjában ellentétben az első két század császáraival a szabad hajózást felhasználni. De miért nem? E kérdésre nem tudunk első kézből származó forrás alapján felelni, van ellenben egy rendkívül becses okmányunk, amiből kitűnik, hogy a roppant kínos állapot oka az árak őrült emelkedése, mivel ez a negyedik század elején mindent, többek között a tengeri szállítást is szörnyen megdrágította. Ez az okmány Diocletianus híres rendelete, a De pretio rerum venalium, ami teljes árszabályozást tartalmaz; megállapítja az árakat, amiket a vásárlóknak és az eladóknak halálbüntetés terhe alatt tilos volt túllépniük.
Ez a rendelet nem csupán a negyedik század elején uralkodó drágaságról nyújt értékes adatokat, hanem egy, magától a császártól származó hosszú bevezetést is tartalmaz; részletesen és persze nem egykönnyen érthető, szokatlan latinságú nyelven tárgyalja a drágaság sajnálatos jelenségét. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a rendkívüli áremelkedés következtében ,,a katonai igazgatás segélyforrásai kiapadnak”, úgyhogy az egész birodalomban előteremthető összegek mindinkább kevésnek bizonyulnak a hadsereg eltartásához.


Forrás: Guglielmo Ferrero Az ókori civilizáció bukása