logo

XXII Aprilis AD

A kereszténység, mint az állam ellensége

El lehet képzelni, hogyan hatottak az ilyen tanok az emberek lelkére akkoriban, amikor a közszolgálati tevékenység mindenféle terhekkel és veszélyekkel járt; amikor barbár származású szerencsefiak lepték el a közigazgatást; amikor az államhatalom érvényesítésére mindinkább erőszakot kellett alkalmazni.
A kereszténység bomlasztó ereje abban a passzív ellenállásban nyilvánult meg, amit az állameszmével szemben fejtett ki. Egész sereg jobb körökből származó, magasabb műveltségű és tehetséges fiatalembert vont el a birodalom és a város szolgálatától - általában főleg a nemes erkölcsűeket és letisztult életfelfogásúakat hajtotta igába. Szent Ágoston élete klasszikus példa arra, hogy valamivel később az átlagosnál tehetségesebbek végül a politika fölé helyezték a vallást, és az egyházat az állam fölé.

De már a 3. században is megtörtént, hogy az, akinek tulajdonképpen állami szolgálatba kellett volna lépnie, inkább az egyháznak adta vagyonát, és szegénysége által kivonta magát a felelősségteljes hivataloskodás alól; mások más úton-módon tették ezt, amit később olykor még a keresztény császárok sem helyeseltek; a nőtlenség pedig - bizonyos vallási nimbusztól övezve - sokkal jobban elharapódzott, mint a pogány világban eddig bármikor. A hadsereg még a polgári hivataloknál is inkább megsínylette az emberi erők tervszerű elvonását.

A kereszténység már a második század óta megtiltotta híveinek a katonáskodást, és kijelentette, hogy ők a „béke gyermekei” - nem is pereskedhetnek, még kevésbé vehetnek részt csatában; határozottan kijelentette, hogy a hadi szolgálat összeegyeztethetetlen a keresztény hittel, mert hiszen „az Úristen, amikor Péterrel hüvelybe dugatta a kardot, világosan kifejezte azon akaratát, hogy minden harcos tegye le a fegyvert”. Egy keresztény katonának tehát nem volt más választása, mint „a hadseregből haladéktalanul kilépni s elhatározni, hogy elszenvedi Krisztusért minden más keresztény sorsát”.

Az alexandriai keresztény cikkelyek elvetik az önkéntes hadi szolgálatot, a római hadsereg legfontosabb támaszát, és ünnepélyesen megerősítik, hogy a kereszténynek nem szabad fegyvert viselnie. Lactantius szerint halálos ítélet kimondásában közreműködni és háborúban részt venni ugyanaz, mert „semmiféle kivételek nincsenek” azon isteni parancs alól, ami kimondja: „Ne ölj!” Nem sokkal később aztán Szent Ágoston kimutatta, hogy az igazi kereszténynek mindegy, milyen uralom alatt él: hogy a birodalom vagy egy idegen nép kormányának engedelmeskedik-e - feltéve, hogy az állam nem kényszeríti istentelenségre vagy igazságtalanságra.

Ehhez fogható tragédia aligha van még egy az emberiség történetében. Egy évezreden át fáradozott azon az antik civilizáció, hogy megteremtse az eszményi államot, ami bölcsességre, emberségességre, szabadságra és jogra alapozva a szépséget, igazságot és erényt segítené diadalra. Rajongtak érte Görögországban, majd Rómában - mind a köztársasági, mind a császári Rómában.
Katonák és államférfiak, bölcselők és szónokok, költők és művészek századokon át legjobb képességeiket szentelték ennek az óriási feladatnak. Ariszteidész és Periklész, Scipio és Augustus, Platón és Arisztotelész, Démoszthenész és Cicero, Homérosz és Vergilius, Horatius és Tacitus, Vespasianus és Marcus Aurelius hordták össze a köveket ehhez a maga nemében páratlan épülethez. S e dicső alkotás, annyi század és annyi kiválasztott szellem műve, a harmadik században arra ítéltetett, hogy minden létező összeomlásával és igazán kaotikus állapotokkal érjen véget - szörnyű látvány, amihez foghatót még nem látott a világ!
Arra ítéltetett, hogy a nyers erőszak minden erkölcsi aggályt lábbal tipró despotizmusával és a régi civilizáció művészi épületének pusztulásával érjen véget. Mindezek fejében annak megmentésére, ami a régi világból és javaiból még egyáltalán menthető volt, térden állva kellett imádni az egyeduralkodót, mint egy ázsiai szultánt. Így aztán a monarchikus uralom rabigája - a görög-római kultúra hordozói szemében a szabad embert érhető legnagyobb szégyen és gyalázat - volt az ókor két első népének jutalma az eszményi állam megvalósítása körüli fáradozásokért. Melyik civilizáció mert volna ilyen szörnyű kiábrándulás után magában és a jövőben bízni?


Forrás: Guglielmo Ferrero Az ókori civilizáció bukása