logo

XXII Aprilis AD

A kereszténység .

A keresztény hit - a mithraizmushoz hasonlóan - a harmadik század sorsfordulójának idején nagy hódításokat tett. Az egész birodalomban és minden osztály tagjai között elterjedt; behatolt a hadseregbe, a szenátusba, a császári udvarba, meghódított szegényt és gazdagot, tudatlant és műveltet; már terjedelmes és alapos teológiai irodalommal rendelkezett; egyszerű, de jól megalapozott, hierarchikus épületet teremtett, ami nem a hatalmon alapult, mint a császári hierarchia, hanem egyedül és kizárólag azon a tekintélyen, amit kivívott.
Minden hitközség nagyszámú papság vezetése alatt állt.
A hitközség a személyes szolgálattételre kötelezett diakónusokból, a vezető tanácsot alkotó vénekből és a legnagyobb hatalommal felruházott püspökből - a hitközség fejéből és vezetőjéből - tevődött össze. A püspököt a papság életfogytiglan választotta, és az egyetemes hitközségi gyűlés erősítette meg; a püspök a maga részéről a véneket és a diakónusokat nevezte ki, és ebben az időben már a város befolyásos személyisége volt - ezt nem annyira a hívők nagy számának köszönhette, mint inkább a nagyszerűen megszervezett segítségnyújtási és jótékonysági akciónak, a kereszténység legnagyobb szociális alkotásának, ami lényegesen hozzájárult végső diadalához.

A keresztény hitközségek nem csupán az istentisztelet költségeinek fedezéséről és a papok eltartásáról gondoskodtak, hanem az özvegyek, árvák, betegek, gyöngék, aggok, munkanélküliek és hitükért üldözöttek támogatásáról is; barbároktól elhurcolt foglyokat váltottak ki, templomokat építettek, támogatták a rabszolgákat, a szegényeket keresztény módon temették el, az idegenből jött hitsorsosokat vendégszeretően fogadták, a szegény vagy létükben fenyegetett hitközségeket anyagi támogatásban részesítették.
A keresztény hitközségek birtoka nagyrészt gazdagoktól származott, akik vagyonuk egy részét - vagy az egészet - haláluk után vagy még életükben az egyházra hagyták. A felsőbb társadalmi osztályok így mérhetetlen gazdagságot juttattak a „holt kéz” birtokába, és ennek kamatait az egyház részben jótékonysági akcióra fordította. Első pillantásra világos, hogy a holt kézben felhalmozott birtok és az általa lehetővé tett karitatív tevékenység roppant hatalmat jelentett a harmadik század ínséges idejében.

Akkoriban a keresztény hitközségek biztos kikötők voltak: menedéket nyújtottak a körös-körül tomboló viharoktól. A magasabb szinten álló emberek lelki küzdelmeik nyomán vagy mások szenvedéseinek hatása alatt, mintegy a szétesni készülő világtól és aljasságától való undorukban tértek keresztény hitre, s megtérésük lelkűk utolsó kísérlete volt béke és boldogság elérésére; a nagy tömeget a fennkölt könyörületesség vonzotta az új hithez.
Az egyház nem fukarkodott a könyörületességgel, és ennek gyakorlásakor olyan igazi, Istenben való hittel járt el, ami a hivatalos állami támogatásnál vagy a hangadó körök családi protekciójánál a régi pogány államban teljesen ismeretlen volt. A hívők nem csupán hitük által voltak kapcsolatban az egyházzal, hanem másféle, anyagibb természetű kötelékek is fokozták a vallás hatalmát és tekintélyét: az alamizsnaosztogatás, a mindenféle segítség és támogatás; az istentisztelet, az egyházi hivatalnokoskodás és a velejáró javadalmazás, végül az újonnan szerzett egyházi földbirtok kezelése, ami egyre több kishivatalnokot, rabszolgát, bérmunkást, földművelő telepest és tiszttartót igényelt.

A kereszténység tehát nem csupán szellemi, hanem világi hatalommá is vált. De a mithraizmussal ellentétben, a császár közel sem úgy támogatta. Ha kétségkívül túlzás is bizonyos történetíróknak az az állítása, hogy minden harmadik században élt császár ellensége volt a kereszténységnek, annyi mégis bizonyos, hogy a kereszténységet kegyetlenül üldözték, és az állami hatalmak mindig - akkor is, ha éppen nem folyt keresztény vér - ellenségesen és bizalmatlanul tekintettek rá, és ez a magatartás éles ellentétben állt a mithraizmussal kapcsolatos viselkedésükkel. De mi a mélyebb oka ennek a magatartásnak, amely annyi szenvedést okozott az egyháznak? Semmi más, mint a kereszténység tulajdonképpeni szelleme.


Forrás: Guglielmo Ferrero Az ókori civilizáció bukása
.-