logo

XXVIII Novembris AD

Törvények tizenkét táblán

Ha a rómaiak mint a közigazgatás szervezői tiszteletet érdemelnek, kétszeresen megilleti őket az elismerés mint jogászokat. A római jogot minden olyan ország egyetemein tanítják, ahol emberhez méltó jogrend uralkodik: ahogy a jó tengerésztisztnek a vitorlák kezelésével kell kezdenie, ha egyszer majd rátermett parancsnoka akar lenni hajójának, éppígy a jogász is a római jog tanulmányozásával alapozza meg a tudását.
Távolról sem a római jog a legrégibb az általunk ismert jogalkotások közül. Legkevesebb 1500 esztendővel a Capitolium alapjainak lerakása előtt Urnammu sumér király agyagtáblára írta a törvényeit; legalább 1250 évvel azelőtt, hogy a rómaiak első ízben foglalták írásba jogaikat, Hammurabi babilóniai király bazaltlemezeken rögzítette országának Jogszabályait; mintegy 1000 évvel régibbek az Egyiptomból és a hettiták birodalmából ismert bírói ítéletek, mint a római bíróságok ítéletei. De ami a szövegezés szabatosságát, a fogalmak pontos meghatározását és világos megkülönböztetését illeti, ezen a téren a hajdani törvényhozók és bírák közül egyetlenegy sem érte el a rómaiak színvonalát.
Egyetlen ókori nép, ideértve a görögöket és zsidókat is, még a későbbi időkben sem tett tanúságot olyan kifinomult jogi érzékről, mint amilyennel a rómaiak rendelkeztek. Az újkori jogász a rómaiakat tanítómestereinek tekinti: tőlük tanulja a jogi formulák megalkotásának módját, s tőlük sajátítja el a jogászi gondolkodást.

A legrégibb római jog a szokásokon alapult; tudunk ugyan a királyok törvényeiről, amelyeket állítólag írásba is foglaltak, de erre vonatkozólag nincs bizonyítékunk. Ez a legrégibb szokásjog bizonyára szoros kapcsolatban állt a vallással, s benne az „isteni parancsolatok" és az „ősök szokásai" egybefonódtak. Ám a köztársaság első éveiben már különbséget tettek a fas (a fari, „mondani" szóból), vagyis az istenek kinyilatkoztatásaiból eredő, az istenek és emberek kapcsolatait meghatározó előírások, valamint a ius között, amely a polgárok egymás közti, illetve a polgárok és az állam kapcsolatait szabályozta. Később a ius, a „jog" feloszlott közjogra, amely „a római államot érintette", és „az egyén érdekeit védelmező" magánjogra.

A szokásjogot eredetileg a király értelmezése szerint alkalmazták, éspedig többnyire a felmerült viták eldöntésekor, később a papokat, majd a hivatalok fölállítása után a tisztviselőket is fölhatalmazták a szokásjog értelmezésére. A papokat és tisztviselőket azonban hosszú időn át kizárólag a patríciusok közül választották, akik a jogok értelmezésekor és érvényesítésekor érthetőleg vigyáztak rá, hogy társadalmi osztályuk érdekei ne szenvedjenek kárt. S mivelhogy a szokásjog nem volt szilárdan lerögzítve, erre az önző érdekvédelemre tág lehetőségük nyílt. Ilyen körülmények között léptek föl a néptribunok azzal a követeléssel, hogy a jogokat írásba kell foglalni.

Elkeseredett politikai harcok eredményeként időszámításunk előtt 454ben végre sikerült elérniük, hogy Róma urai három szakértőt küldtek a görög államokba az ottani törvények tanulmányozása céljából. Amikor ez a három férfiú eleget tett küldetésének (állítólag Szolón híres athéni törvényeinek másolatát is magukkal hozták Rómába], a centuriák népgyűlése időszámításunk előtt 451-ben „a törvények írásba foglalására tíz polgárt" választott, s rendkívül kiterjedt jogkörrel ruházta föl őket: megbízatásuk idejére minden tisztviselőt felfüggesztették állásától, sőt a konzulokat sem választották meg.
A decemvirek egy esztendő alatt végeztek munkájukkal, s előterjesztették a tíz táblára írt törvényeket. A törvényeket azután nyilvános vitára bocsátották, s mivel ott „az észrevételek alapján minden törvényszakaszhoz számos kiegészítést javasoltak", kétségtelenné vált, hogy ez a jogalkotó munka nem tökéletes. Így tehát még egy további esztendőre tíz másik férfiút választottak az előző decemvirekéhez hasonló jogkörrel.
Az új decemvirek még két táblát írtak tele törvényekkel, ám ezeket nem terjesztették elő jóváhagyás végett; kiváltságos helyzetük ugyanis nagyon megtetszett nekik, törvénytelenül meghosszabbították teljhatalommal járó megbízatásukat, és bevezették a decemvirek oligarchiáját. A római nép azonban föllázadt ellenük (erre állítólag az szolgáltatott közvetlen okot, hogy a decemvirek egyike, Appius Claudius meg akart fosztani egy Verginia nevű plebejus lányt a szabadságától), s miután újból kivonult a Szenthegyre, mint bitorlókat elsöpörte őket. Ezt követőleg a két újonnan választott konzul, Lucius Valerius és Marcus Horatius Javaslatára a két további táblára írt törvényeket is Jóváhagyták, majd az előbbiekkel együtt nyilvánosan kihirdették. Ez tehát a leges duodecim tabularum, a „tizenkét táblás törvények" története.

A hagyomány szerint a tizenkét táblás törvényeket Időszámításunk előtt 449ben hagyták jóvá és hirdették ki, s azóta az egész római köz és magánjog legfőbb forrását jelentették. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy a köztársaság minden polgára emlékezetből tudta legfontosabb rendelkezéseiket, aki pedig közéleti tisztségre vágyott, már fiatal korában úgy megtanulta ezeket a törvényeket, „mint valamilyen dallamot, amelyet ismerni kell" (Cicero).
Eredeti szövegük nem maradt az utókorra, de lényegüket a római történetírók, szónokok és jogászok számos idézete vagy hivatkozása alapján nagyobbrészt ismerjük (elsőként 1653-ban Gothofred, majd nagyobb pontossággal Girardi, Riccoboni és főleg Bruns rekonstruálta őket).
Ha ezeket a törvényeket mai szemmel nézzük, mindenesetre megállapíthatjuk, hogy „nem foglalták rendszerbe a korabeli római jogot a maga egészében". Fölmerül azonban a kérdés, vajon egyáltalán az volte a decemvirek szándéka, vagy pedig csak azt tartották-e feladatuknak, hogy a legfontosabb rendelkezéseket foglalják írásba, és tisztázzák a vitás problémákat. Ha ezt a második változatot tételezzük föl (tulajdonképpen miért is helyezkednénk más álláspontra?), s ha elismerjük, hogy a jogszabályok rendszerezésének módjáról nem sokat tudunk (mert nem tudjuk, hogy a rendelkezések egyike másika melyik táblára került), akkor a tizenkét táblára írt törvények annak a jogásznak vizsgálódó tekintete előtt is, megállják a helyüket, akinek szeme 2500 esztendővel tapasztaltabb.

A tizenkét táblás törvények tanúsága szerint Róma azokban az időkben mezőgazdasági jellegű város volt, nem nagyon fejlett iparral és kereskedelemmel, mélyen gyökerező hagyományokkal és az ebből eredő csökevényekkel, valamint egyszerű közigazgatási szervezettel. A törvények kiindulópontját az képezte, hogy a lakosság szabad polgárokra és rabszolgákra oszlott; a „patríciusok" vagy „plebejusok" kifejezés a reánk maradt idézetekben nem fordul elő, ugyanakkor a „patrónusok" és „kliensek", továbbá a „gazdagok" és „szegények" szavakat elég gyakran olvashatjuk, s azt is megtudjuk, hogy a törvények értelmében a szabad polgárból is rabszolga válhatott (például ha a fiút az apa rabszolgának adta el, vagy ha az adós nem fizette ki a tartozását].

Ezek a törvények társadalmi alapegységnek a családot tekintik; az apa saját belátása szerint dönthetett a családtagok és a családi vagyon sorsáról. Meghatározzák a nem korlátozott (quiritarius) tulajdon fogalmát, s ennek a vagyonnak védelmet biztosítanak, majd külön figyelmet szentelnek a földtulajdonnal összefüggő kérdéseknek (még az olyan jelentéktelen vagy legalábbis másodlagos fontosságú dolgokról sem feledkeznek meg, hogy például milyen térítés jár annak, akinek a közterületről átáramló víz kárt okoz, vagy pedig kit illet meg a más földjére hullott makktermés).
A tárgyakat, dolgokat két csoportra osztják; az egyik csoport a res mancipi, ide tartoznak a telkek, épületek, rabszolgák és négylábú állatok, amelyek eladásakor, illetőleg vásárlásakor különleges formaságoknak kell eleget tenni (az eladón és vásárlón kívül hat tanú jelenléte, az eladott tárgy megérintése, az adásvételi ügylet egy további résztvevője által tartott mérleg megpendítése rézdarabbal, pontosan előírt szöveg elmondása]; minden egyéb a res mancipi, s a másik csoportot képezi.

A törvények továbbá elismerik a szabad végrendelkezés jogát, s az örökösödési és gyámsági joggal kapcsolatban számos rendelkezést tartalmaznak. Ami a büntetőjogot illeti, a törvények csak a legsúlyosabb bűncselekményeket sorolják föl, amelyek a következők: hazaárulás, római polgár kiszolgáltatása az ellenségnek, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés, vagyis gyilkosság ( az erős felindulásban vagy nem előre megfontoltan (bekövetett emberölés nem tartozott a legsúlyosabb bűntettek közé), gyújtogatás és a bírák megvesztegethetősége; e bűnök tetteseinek halállal kellett bűnhődniük.

A tizenkét táblára írt törvények részletesen foglalkoznak a perrendtartással is: pontosan meghatározzák a bírósági tárgyalások rendjét, előírják u pereskedő felek szembesítését a harmadiknak föléjük rendelt bíró előtt, s kötelezővé teszik a meghozott ítéletek végrehajtását. Nagyon érdekesek a szép számban felsorolt rendészeti intézkedések is (megtiltják például a temetkezéseket a város területén, éjszakai összejöveteleket, s egyebek közt az olyan dalok nyilvános éneklését vagy megszerkesztését, amelyeknek mások kigúnyolása és megszégyenítése a céljuk).
Az alkotmányjogi jellegű tételek közül legalább azt az egyet említsük meg, amelyet Livius Jóvoltából ismerünk: „A tizenkét táblára írt törvények lényege, hogy törvénnyé váljék és jogerőre emelkedjék az, ami megfelel a polgárság legutóbb kinyilvánított követelésének." Elég egyszerűen hangzik ez, ám mérhetetlen a jelentősége: megakadályozta a jogszabályok megmerevedését, s lehetővé hitte, hogy a jogelvek a változó körülményekkel összhangban fejlődjenek, tehát a római köztársaság maga törvényeivel módosíthatta azt, ami idejét múlta, ami már elavult.

Nem véletlen, hogy a tizenkét táblás törvények ismertetésével egy kicsit részletesebben foglalkoztunk. Hitnek ellenére csak a leglényegesebbet mondtuk el róluk, ami a nem jogász érdeklődésére is számot tarthat. Ezek a törvények jelentették ugyanis azt az alapot, amelyen a római jog egész rendszere fölépült. A köztársaság idején azután kiegészült a népgyűléseken hozott törvényekkel, a praetorok rendeleteivel és a bírák törvénymagyarázataival, majd a szenátus határozataival, később a császári rendeletek, határozatok, mandátumok, alkotmányreformok és az újabb törvények is a jogrend tartozékává váltak.

A jog természetesen csak akkor jog valóban, ha nem marad holt betű, tehát ha a gyakorlatban érvényesül. Erről Rómában részint a hivatalok, részint a jogügyi szakértők gondoskodtak, akik segítettek a polgároknak jogaik megőrzésében és kiharcolásában. A jogi szakértők tevékenységét a római forrásmunkák három igével jellemzik; az egyik az agere, „tanácskozni", ami azt jelenti, hogy tanácsot adtak a polgároknak, milyen magatartást tanúsítsanak a bírósági tárgyalásokon, s mindenekelőtt a külsőségek betartására hívták föl védenceik figyelmét; a másik ige, a cavere, „ügyelni", „vigyázni" értelme szerint a tanácsadók részt vettek a szerződések megkötésében és az egyéb jogügyletek lebonyolításában, hogy következményeikkel ne sértsék az ügyfelek érdekeit, és ne váltsanak ki ellentéteket; végül a harmadik fogalom, a respondere, „felelni", „válaszolni" arra utalt, hogy a szakértőknek kötelességük volt megvilágítani a jogi előírások lényegét, s szakvéleményt mondtak róluk.

A köztársaság idején szinte elengedhetetlen követelménynek számított, hogy a magasabb rangú tisztviselők jogi műveltséggel rendelkezzenek; az általuk megszerkesztett törvények, ítéletek vagy határozatok pontosságukkal, egyértelműségükkel és tömörségükkel nemegyszer a modern jogászokat is elismerő csodálatra ragadtatják. S ugyanakkor mindaz, amit a köztársasági Róma jogászai alkottak, még korántsem jelenti a római jog nagy építményének betetőzését!


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969