logo

XXVIII Novembris AD

Plebeiusok és patríciusok - Secessio

A római hagyomány szerint a fiatal köztársaságnak történetének már a második évtizedében, 494-ben (Livius) súlyos társadalmi és politikai válsággal kellett szembenéznie. A plebeiusok, tiltakozva gazdasági kiszolgáltatottságuk, a súlyos adóterhek és politikai jogfosztottságuk miatt, fegyveresen kivonultak a városból, megszállták a Szent hegyet, és megtagadták a sorozáson való részvételt.
Ahogy a köztársaság korai történetének majdnem minden eseménye, úgy ez is bizonytalan. A hagyomány több secessiót, kivonulást tart számon, igazán biztosak csak az utolsó (287-ben) történeti hitelében lehetünk. Mindenesetre abban, hogy a plebeiusok fellépése egyidős a köztársaság kialakulásával, nincs okunk kételkedni, hiszen a gens-curia-tribus társadalmi struktúrára épülő oligarchikus politikai rendszer, amelyben a struktúrán kívül állóknak nem voltak politikai jogaik (teljes polgárjoguk), biztosan nem volt kedvező a számukra.

A királyság és a plebeiusok között kimondva-kimondatlanul sajátos viszonyt tételez fel a római történetírás. Egyrészt a plebeiusok betelepülését Ancus Márciushoz, illetve az etruszk uralkodókhoz kapcsolják, másrészt a köztársaság idejének legsúlyosabb politikai vádjához, a királyságra töréshez mindig társul egy másik: a plebeiusok (vagy azok „utódai”, a városi plebs) kegyeinek hajszolása.
Ez utóbbi mögött mindenképpen ott van a görög történetíróktól átvett kézenfekvő tyrannos modell (Peisistratos és a diakrioi), illetve az a tényleges, majdnem minden oligarchikus rendszerben megtalálható politikai szisztéma (de legalábbis az ettől való félelem), hogy az arisztokraták közötti kényes hatalmi egyensúly „sportszerűtlenül” felborítható a szélesebb tömegekből szerzett bázis segítségével. De mindezen túl a hagyomány megőrizhette a nem patríciusok és a királyok szorosabb kapcsolatának emlékét is, amelynek egyik alapja éppen a plebeiusoknak a gens-curia rendszeren kívüli volta lehetett. Így az a hirtelenség is jobban érthető, ahogy a király elűzésére következik a plebeiusok „zászlóbontása”, amint az a tény is, hogy az arisztokrata felfogással szemben a plebeiusok között amennyire ez tudható sohasem volt meg az a zsigeri királyellenesség, amely a legitimációjukat többek között a zsarnoksággá vált királyság megszüntetéséből merítő patríciusokat jellemezte.

Ez a viszály megegyezéssel zárul, amelynek fő eredménye az évenként választott tribunus plebisek, néptribunusok tisztségének létrehozása: innentől kezdve a nép saját választott képviselőkkel bírt érdekei védelmére.
A néptribunusok száma kezdetben kettő (vagy három), majd négy vagy öt, végül az 5. század közepétől tíz, személyük szent és sérthetetlen, sacrosanctus. Ius intercessionis-szal rendelkeznek, vagyis „közbelépési” joguk van, amely egyrészt azt jelentette, hogy megvédhették a plebeiusokat a patrícius magistratusok fellépésével szemben, másrészt, hogy a magistratusoknak és a senatusnak a nép számára hátrányos határozatait megakadályozhatták, ez utóbbit nevezik vétójognak is.

A plebeius küzdelmek kezdetéhez kapcsolja a hagyomány az Aventinuson (plebeiusok központja) hármas szentély Ceres, Liber, Libera alapítását 493-ban. A szentély gondozására, illetve a plebeiusok egyéb ügyeinek intézésére évente aedilis plebiseket is választottak (aedes épület, templom). A tribunus plebisek és aedilisek választásával értelemszerűen a plebeiusok saját gyűlése, a concilium plebis is kialakult: az ott hozott határozatok a plebiscitumok.

Minderre együtt gyűlés, hivatalnokok, kultikus központ, amely párhuzamba állítható a patriciusállam capitoliumi szentélyével úgy lehet tekinteni, mint államra az államban. Ez talán túlzó meghatározása a plebeius mozgalomnak, de annyiban helyes, hogy a plebeiusok első és a későbbiekre nézve döntő eredménye önmaguk megszervezése volt. Olyan szervezetet alakítottak ki, amely kellően erős volt, hogy megvédje a tagjait, illetve hogy a plebeiusok összességének érdekeit képviselje abban az államban, amelyben az egyes plebeiusok nem bírtak politikai jogokkal.
A római társadalom patríciusok melletti másik rendjét láthatjuk bennük, erős vagy erősödő rendi csoporttudattal, kizárólagos jogokkal és joghátrányokkal, szervezettel stb. Politikailag a patricius állam ellenzékének tekinthetőek, amely hol több, hol kevesebb sikerrel befolyásolja az állam döntéseit.

A plebeiusok rendként, valamint politikai ellenzékként való fellépése némileg ellentmondani látszik annak a történetírók által sugallt képnek, hogy a római társadalom alapvetően két (a cliensekkel együtt esetleg három) csoportra oszlott: patríciusokra és plebeiusokra. De ez a leegyszerűsített társadalomkép plebeiusok és patríciusok éppen a plebeiusok politikai küzdelmeiből, illetve abból fakad, hogy forrásainkat nem a társadalomtörténet, hanem csak a politikai harcok leírása érdekelte.
Joggal feltételezzük tehát, hogy nem mindenki volt plebeius, aki nem volt patricius. A patríciusok helyét a közösségben, a városállamban származásuk határozta meg, a cliensekét az a személyes kapcsolat, amely egy patriciushoz fűzte őket, a plebeiusokét pedig egy politikai mozgalomhoz való tartozás, illetve létrehozott szervezetük sikerei.