logo

XXVIII Novembris AD

Népgyűlések, szenátus, hivatalok

A római köztársaság alakilag szabad polgárok demokratikus állama volt, azonban az állam szervezetét a nemesi rend vezető szerepe jellemezte. Ezen az sem változtatott, hogy a plebejusok jelentős sikereket értek el a patríciusokkal vívott harcokban, amelyek eredményeként a polgárok politikai jogai kiszélesedtek ugyan, ám a hatalom továbbra is egy viszonylag kis létszámú, kiváltságos réteg kezében összpontosult. Ami pedig a rabszolgákat illeti, velük szemben a köztársaság a korlátlan diktatúra eszközeit alkalmazta (és fönnállásának egész ideje alatt diktatúra is maradt).
Rómában a legfőbb hatalmat, vagyis minden jog forrását és hordozóját az íratlan alkotmány szerint a nép, a „római nemzet" képviselte. Így volt ez már a királyság korában, amikor a nép választotta meg a királyát, vagy legalább utólag hagyta jóvá a trón betöltését, és a nép maradt az úr a köztársaság idején is. Ne feledjük azonban, hogy a római nemzetet eredetileg kizárólag a patríciusok alkották, s csupán a Servius Tulliusnak tulajdonított reform után vállaik a plebejusok is a nemzet tagjaivá. De a népgyűléseken érvényesített szavazási rendről se feledkezzünk meg, amely hosszú ideig a köztársaság kikiáltása után sem változott, vagyis hogy a legvagyonosabb polgárok osztálya rendelkezett a legtöbb szavazattal. Tehát ezúttal is ugyanaz a teendőnk, mint minden olyan esetben, amikor a demokráciáról szónokolnak: mindig meg kell vizsgálnunk, hogy mit értenek a demosz, a „nép" szó alatt, s ki gyakorolja
(és milyen érdekek védelmében) a kratoszt, a „hatalmat".

A legfőbb hatalmat a római nép részint közvetlenül, a népgyűléseken, részint közvetve, a szenátus és a hivatalok útján gyakorolta. Ezeket az államhatalmi szerveket a rómaiak már a köztársaságot megelőző időkben megalkották, majd a köztársaság idején tovább fejlesztették, és az új körülményekhez alkalmazták. Ugyanakkor mindig vigyáztak rá, hogy ezek a szervek kölcsönösen kiegészítsék egymást, egyensúlyban maradjanak és ellenőrizhetők legyenek. Nem tartjuk kizártnak, hogy a rómaiak a végrehajtó szervek némelyikének megalkotásakor az etruszk példákat követték, viszont államszervezetüket végeredményben saját hagyományaik alapján és saját szükségleteiknek megfelelőn építették ki. Ezen a téren olyan szervezőképességről tettek tanúságot, amilyennel egyetlen ókori nép sem dicsekedhet, s ez alól a görögök és hettiták sem kivételek.

A köztársaság idején háromféle népgyűlést tartottak. A legrégibb közülük, a comitia curiata még az állam megalakulását megelőző időkből maradt fönn. Többé-kevésbé csak a hagyományok iránti tiszteletből hívták össze időnként, s hatásköre csupán arra terjedt ki, hogy döntött a családjoggal kapcsolatos ügyek némelyikében, s formailag ez a népgyűlés ruházta föl hatalommal a legfőbb tisztviselőket.
A köztársasági korszak elején a comitia centuriata politikai jelentősége volt a legnagyobb, amelynek létrehozása szintén Servius Tullius király nevéhez fűződik. Jogköre értelmében törvényeket hozott, megválasztotta a legfőbb tisztviselőket, és döntött a legsúlyosabb büntetésekre ítélt polgárok föllebbezése ügyében.

A római nép első kiköltözése után közelebbről meg nem világított körülmények közt jött létre a comitia tributa, amely a plebejusok népgyűlése volt. Eleinte csak a néptribunokat választotta meg, s kizárólag a plebejusokat érintő határozatokat hozott (plebiscita), később bírói jogkört kapott, végül pedig az a jog is megillette, hogy az egész római népre kötelező törvényeket adjon ki. Idők múltán ez a népgyűlés kiemelkedő jelentőségre tett szert, aminek bizonyítékaként a patríciusok ragaszkodni kezdtek hozzá, hogy ők is részt vehessenek a plebejusok gyűlésén. Így vált a római nemzet polgárainak valóságos nagygyűlésévé, amelynek fontosságát külön is emelte, hogy itt a szavazatok súlyát nem a szavazók vagyonával mérték.
S ha már a népgyűlések rangjáról és hatásköréről szólunk, még azt Is említsük meg, hogy a comitia centuriata később Ismét fölvette a katonai gyűlések jellegét.
Egyébként a népgyűléseket azok a hivatalnokok hívták össze, akiknek „joguk volt a néppel tanácskozni"; a centuriák gyűléseit rendszerint a Mars-mezőn, a tribusokét túlnyomórészt a Forumon rendezték meg. A gyűlések tárgysorozatát és időpontját az említett hivatalnokok kötelességük értelmében előzőleg tudatták a néppel, majd a kitűzött napon hajnalban megkezdődött a tanácskozás, amelynek napnyugta előtt véget kellett érnie.

Hosszú szónoklatokra és felforrósodott vitákra tehát nem jutott idő. A megnyitó istentisztelet után az előadó fölszólította a résztvevőket, hogy alakiságtól mentesen vitassák meg a tárgysorozatból már ismert javaslatokat, s miután ezeket fölolvasta, következett a szavazás. A polgárok az első időkben nyíltan szavaztak, s a rómaiak csak évszázados tapasztalatok alapján tanulták meg, hogy sokkal jobban megbízhatnak a vélemények őszinteségében, ha titkosan szavaznak.
Titkos szavazáskor a népgyűlés résztvevői kis táblákat kaptak: ha hivatalnokot kellett választaniuk, akkor egyet (erre írták a jelöltjük nevét), ha pedig törvényjavaslat fölött döntöttek, ez esetben kettőt; az egyiket VR betűkkel (ami az uti rogas, „ahogy mondod" rövidítése, s a javaslat elfogadását jelentette), a másikat A betűvel (antiguo, „elutasítom"). A polgár tehát szabadon határozhatott, hogy melyik táblát dobja a szavazatgyűjtő urnába. A szavazatok szétválogatása és megszámlálása után a népgyűlés elnöke kihirdette az eredményt, s a hálaadó istentisztelet végeztével a gyűlést berekesztette. (Ezt azonban hamarabb is megtehette, ha a jósok megítélése szerint az istenek kedvezőtlen jelekkel adták tudtára a népnek rosszallásukat; ilyen kedvezőtlen jeleket a jósok többnyire akkor figyeltek meg, ha a szavazás a várttól eltérő eredménnyel fenyegetett.)

A szenátus, az államigazgatás másik fontos alapszerve, eredetileg a király tanácsadó testülete volt, míg a köztársaság idején a legmagasabb rangú hivatalnokok tanácsadó szervének szerepét töltötte be. De a valóságban sokkal nagyobb jelentőséggel és főként nagyobb hatalommal rendelkezett, éspedig részint azért, mert a hivatalnokok változtak, és a szenátus a helyén maradt, részint azért, mert a szenátorok a legbefolyásosabb és leggazdagabb polgárok közül kerültek ki. A szenátus gyakorolta a legfőbb felügyeletet az államháztartás fölött, döntött a háborúval összefüggő kérdésekben és a katonai ügyekben, irányította a külpolitikát, és nemzetközi szerződéseket kötött, követeket nevezett ki, és idegen követeket fogadott, ellenőrizte a meghódított területek igazgatását, s a hitélet legfőbb oltalmazója volt.
Ezenkívül megillette az a jog, hogy rendkívüli intézkedéseket tegyen, ha a köztársaságot veszedelem fenyegette, s jóváhagyta a centuriák és tribunok népgyűléseinek törvényerejű határozatait (i. e. 339-ig, illetve 287-ig utólagosan, később előzetesen). Azt hihetnők, hogy a jogkörök és illetékesség ilyen összpontosításának következményeként a köztársaság többi szerve fölöslegessé vált, vagy legalábbis sokat vesztett jelentőségéből. Ne felejtsük el azonban, hogy a szenátus nem rendelkezett törvényhozói jogkörrel (a törvényhozásban csak később vehetett részt), nem volt bírói jogköre, de hivatalnokokat sem nevezhetett ki. Ugyanakkor minden határozatát megvétózhatták a néptribunok; eleinte a határozatok végrehajtásakor, idővel pedig már hatálybalépésük előtt.

Eredetileg a szenátorok háromszázan voltak; számuk csak a köztársaság alkonyán emelkedett, s Caesar idején a szenátus már kilencszáz tagból állt. A szenátorokat nem választották, hanem kinevezték. A kinevezés joga a királyság korában a királyt, a köztársaság első évszázadaiban a konzulokat, az időszámításunk előtti IV. század végétől az ezzel a joggal felruházott hivatalnokot, a cenzort, az időszámításunk előtti I. évszázad polgárháborúinak idején pedig rendszerint a diktátort illette meg.
A kinevezettek a szenátus örökös tagjaivá váltak, tehát megbízatásuk nem meghatározott időre szólt, s többnyire a volt hivatalnokok és gazdag polgárok soraiból kerültek ki. Tisztségüktől csak erkölcsi züllöttség esetén foszthatták meg őket. A szenátust kizárólag azok a legmagasabb rangú hivatalnokok hívhatták egybe, akiknek „joguk volt az atyákkal tanácskozni", vagyis a szenátus a maga elhatározásából nem ülhetett össze. S még azt is mondjuk meg, hogy hivatalosan a Forumon, Hostilius Curiájában székelt.

A hivatalokat és hivatalnokokat együtt a rómaiak magistratusnak nevezték, magukat a hivatali állásokat honoresnek hívták. Ezeket a fogalmakat helyesen és lényegüknek megfelelően, hogy modern fogalomtársításuk ne tévesszen meg minket, körülbelül így kellene fordítanunk: „tisztségek", „tisztségviselők", „köztisztség" stb., mivel a római köztársaságban a hivatal mindig tiszteletbeli állást jelentett, amelynek betöltéséért nem járt díjazás. Fizetést csupán a segédtisztviselők és hivatalszolgák kaptak, például a titkárok, írnokok, küldöncök stb. A tisztségviselők joguk és kötelességük értelmében azt a végrehajtó hatalmat gyakorolták, amelyet a törvény hivataluk hatáskörébe rendelt. A megválasztott hivatalnokok megbízatása szokásosan egy évre szólt.

A hivatali hatalomnak potestas volt a neve, de a tisztségviselők bizonyos csoportjait ezenkívül imperiummal, azaz a legfőbb katonai, bírói és közigazgatási jogkörrel is fölruházták, s ebben a minőségükben mint élethalál urai ítélkeztek. Mindez a hatalom a római nép felségjogaiból eredt; aki netán a hatalmat másképp akarta volna megszerezni, nem törvényes úton, azt bitorlónak vagy zsarnoknak minősíthették, s a törvény alapján bárki megölhette. A hivatalok állandók, ideiglenesek vagy rendkívüliek voltak. Bár fokozatosan, az államigazgatás szükségleteihez képest és a politikai harcok eredményeként jöttek létre, olyan tökéletesen egybeillesztett rendszert alkottak, mintha az egész hivatali gépezetet előre kidolgozott terv szerint szervezték volna meg.
A köztársaság legmagasabb rangú tisztviselő! a konzulok voltak; a két konzult egy esztendő tartamára a centuriák gyűlése választotta meg. Eredetileg ugyanaz a jogkör illette meg őket, mint a királyokat ( a legfőbb pap jogkörének kivételével, amelyet az „áldozatok királyának" újonnan szervezett hivatala vett át), később azonban különböző törvényekkel a konzulok hatalmát korlátozták. A rájuk ruházott imperium, vagyis hatalom birtokában mindenekelőtt mint a hadsereg legfőbb parancsnokai ténykedtek; ők rendelték el a sorozásokat, föleskették a katonákat, kinevezték az alakulatok parancsnokait, ítélkeztek a katonai fegyelem megsértésének eseteiben, s ők határozták meg a legyőzött ellenség fegyverletétel! föltételeit ( a hadüzenet és békekötés joga a szenátus, valamint a centuriák gyűlésének hatáskörébe tartozott).

A konzulok képviselték a legfőbb bírói és büntető joghatóságot is; ez a jogkörük azonban a katonai ügyek intézésével járó mind nagyobb elfoglaltságuk miatt fokozatosan más tisztviselők ( a quaestorok és praetorok) hatáskörébe került.
A konzulok jogköre az állam belügyeinek intézésére is kiterjedt ( a rend és biztonság fönntartásával, a régebbi időkben pedig az államháztartás ellenőrzésével együtt), s jogukban állt, hogy — a néptribunok kivételével — minden alacsonyabb rangú hivatalnok rendeletét hatálytalanítsák. Ha az államot veszedelem fenyegette, s a helyzet megkövetelte, hogy a hatalom egyetlen személy kezében összpontosuljon, a konzulok a szenátus javaslatára diktátort nevezhettek ki.

Jogilag a diktátor „a konzulok hivataltársa" volt, azonban olyan társ, aki gyakorlatilag korlátlan jogkörrel rendelkezett. Megbízatásának idejére minden hivatalnokot fölfüggesztettek állásától (azok kivételével, akiket maga a diktátor nevezett ki), s döntése ellen még a néptribun sem emelhetett vétót. Hogy ne váljék önkényúrrá, aki huzamosabb ideig korlátozhatná a polgárok szabadságát és jogait, legkésőbb hat hónapon belül le kellett mondania állásáról.
Amíg Róma kis államnak számított, elég gyakran került sor diktátor kinevezésére, de amikor az állam hatalma megnőtt, úgyhogy nem kellett ellenségtől félnie, a diktátori hivatal egy időre szükségtelennek bizonyult. Felújítására csak az időszámításunk előtti I. évszázadban mutatkozott ismét szükség; s hogy ekkor megint diktátort kellett kinevezni, méghozzá határozatlan időre, ez kétségtelenül a köztársaság válságát bizonyította, és letűnésének előhírnöke volt.

Eleinte a praetor (elöljáró) a konzul egyik címe volt, majd időszámításunk előtt 367-től így nevezték azt a tisztviselőt, aki átvette a konzulok bírói jogkörét (jurisdietio). A praetori hivatal rendszeresítését elsősorban a konzulok más irányú és egyre nagyobb elfoglaltsága indokolta, ám nem kis szerepet játszott ebben a patríciusoknak az a törekvése, hogy gyengítsék a konzulok hatalmát, mivel a konzuli méltóság a plebejusok számára is hozzáférhetővé vált. Időszámításunk előtt 242-ben a praetor hatáskörét megosztották: a „városi praetor" a római polgárok egymás között felmerült vitáiban döntött, kartársa viszont a rómaiak és idegenek peres ügyeiben ítélkezett. Mivel a praetorokat imperiummal, tehát megkülönböztetett hatalommal ruházták föl, azokban az ügyekben is dönthettek, amikor olyan esetekről volt szó, amelyek elbírálásának módját nem határozták meg érvényes jogszabályok.
Rendelet (edictum) formájában közzétett döntéseik méltán váltak a római polgárjog egyik forrásává. Amikor Rómában bizonyos bűncselekmények (zsarolás, méregkeverés, választási visszaélések stb.) megtorlásának illetékességével állandó bíróságokat létesítettek, ezek tevékenységének ellenőrzésére a praetorok kaptak megbízást, azonban a halálra ítélt római polgár ezentúl is föllebbezhetett a népgyűléshez. A köztársaság utolsó évtizedeiben a praetorok száma nyolcra emelkedett, s hatáskörük részben Új feladattal bővült: őket bízták meg a különböző tartományok igazgatásával.

Quaestoroknak az alacsonyabb rangú bírósági és gazdasági tisztviselőket nevezték, akik imperiummal, kivételes hatalommal nem rendelkeztek. Intézményüket a köztársaság a királyok korából vette át; a régi időkben a quaestorok mint királyi segédhivatalnokok a bűnesetek felderítésében működtek közre. A köztársasági államszervezet megalkotása után a konzulok képviseletében a gyilkosok és egyéb elvetemült bűnözők fölött ítélkeztek, majd később a szenátus megbízásából az államkincstárt (aerarium) kezelték. Az időszámításunk előtti V. század végén számuk kettőről négyre emelkedett; a két „városi quaestor" két „katonai quaestorral" egészült ki, akik mint a hadvezérek segítőtársai a hadsereg gazdasági ügyeit intézték (rendben tartották a hadikincstárt, összeírták a zsákmányt, és gondoskodtak értékesítéséről stb., majd a zsoldfizetés is a kötelességeik közé tartozott). Idők múltán a tartományokba is kiküldték őket, ahol a bírósági ügyekben és a rend fönntartásában a praetorokat helyettesítették. A köztársaság korának utolsó szakaszában számuk negyvenre szaporodott.

A kisebb rangú tisztviselők közül feladatkörüket illetőleg a városfelügyelők (aediles) fontosságára kell még rámutatnunk. Két aedilis a plebejusok sorából került ki (aediles plebeii), s kettőt időszámításunk előtt 366-tól a patríciusokból választottak (aediles curules]. Feladatuk értelmében vigyáztak a közbiztonságra, a közerkölcsökre és a város tisztaságára, törődtek a középületek, utak és vízvezetékek karbantartásával, ellenőrizték a piacok rendjét, az árakat, a mérlegeket és mérőeszközöket stb., s arra is fölhatalmazták őket, hogy a kisebb vétségek elkövetőit megbírságolják.
E rendőri teendőiken kívül már kezdettől ünnepi játékokat is rendezhettek, amelyek költségeihez az államkincstárból kisebb hozzájárulást kaptak. De mivel tisztségüket rendszerint a magasabb hivatalokhoz vezető lépcsőfoknak tekintették, a játékokat többnyire saját anyagi eszközeikből rendezték meg, hogy a választásokig kellő népszerűségre tegyenek szert.

Idővel Rómában néhány további kisebb hivatal létesült; ilyen kevésbé fontos állásokat töltöttek be például a saját bírósággal nem rendelkező itáliai városok praetorainak képviselői, a pénzverde felügyelői, a közlekedési és hírszolgálati eszközök gondnokai stb., no és jelentőség tekintetében a tűzoltók parancsnokának állása sem tartozott éppenséggel az utolsók sorába.

Az állandó hivatalok rendszerében megkülönböztetett helyet foglaltak el két tisztség viselői, mégpedig a néptribunok, akikről egyébként már szóltunk, valamint a cenzorok, jóllehet az ún. imperium, a szinte korlátlan hatalom nem illette meg őket. A cenzorok kötelessége eredetileg csak a cenzusok végrehajtására terjedt ki, vagyis fölbecsülték a polgárok vagyonát, és ennek alapján osztályokba és centuriákba sorozták őket. Minthogy a cenzust ötévenként rendezték meg, ez idő alatt csak egyszer került sor cenzorok választására, s azok feladatuk végeztével visszaadták megbízásukat. Időszámításunk előtt 312 táján törvénybe iktatott jogot kaptak a szenátus tagjainak kinevezésére, s régi szokás szerint a közerkölcsök fölötti legfőbb felügyeletet is ők gyakorolták. Ha valakit a rómaiak méltónak találtak a cenzori tisztség, a magistratus sanctissimus betöltésére, ez a legnagyobb megbecsülés jele volt, s olyan kitüntetésnek számított, amelynél nagyobbat római polgár az állam szolgálatában nem érhetett el.

E hivatalokon kívül a köztársaság korában alkalmilag néhány rendkívüli hivatal létesítésére is szükség mutatkozott. Ezeket a hivatalokat a súlyosabb problémák megoldása vagy a politikai egyenetlenségek áthidalása végett állították föl, s feladatuk végrehajtása után megszűntek. Az ilyen ideiglenes jellegű intézmények közül az a tíztagú testület a legismertebb, amelyet az első római törvénygyűjtemény összeállításával bíztak meg (decemviri legibus scribundis]; erről azonban majd részletesebben számolunk be. Előbb néhány mondatban arról szólunk, ami a római köztársaság hivatali rendszerét jellemezte, s ami olyan hírt és elismerést biztosított neki, hogy sok újkori történetíró, főként a felvilágosultak köréből, benne látja a tökéletesség mintaképét s a követendő példát minden korszak és nemzet számára.
Mindenekelőtt a hivatalok választás útján történő betöltésének elvére kell rámutatnunk, ami a tisztség viselésének időbeli korlátozásával (minden tisztviselő, a diktátor és cenzor kivételével, egy évig maradhatott hivatalában) és az egy személyben összpontosított több tisztség vállalásának tilalmával együtt eleve kizárta az önkényuralom kierőszakolásának lehetőségét. A tisztségviselőket hivatali ténykedésük egy esztendeje alatt nem vonhatta senki felelősségre, úgyhogy szabadon intézkedhettek, s a kormányzat szilárd alapokra támaszkodhatott. Igaz, hogy mindenkor csak a törvények és a szenátusi határozatok szellemében dönthettek, s ha megszegték a törvényt, vagy nem tartották be a rendeleteket, megbízatásuk lejárta után felelniük kellett érte (a diktátor kivételével).

A hivatalos hatalommal való visszaélések megakadályozására kitűnő eszköznek bizonyult a kölcsönös felelősség elvének alkalmazása, ugyanis minden hivatalra két tisztviselőt választottak, ami persze a diktátor hivatalára nem vonatkozott, s a tisztviselőtársak egymás döntését megvétózhatták. Ugyanilyen jog a néptribunokat is megillette, akik csak a diktátor és cenzor döntése ellen nem emelhettek vétót.
A tisztviselők kiválogatásakor, illetve megválasztásakor külön is figyelembe vették a jelöltek egyéni képességeit és jellemét, aminek azt kellett biztosítania, hogy a megválasztottak majd ne éljenek vissza a vétójoggal, s ne keletkezzék anarchia. Az a tény, hogy a hivatali teendők ellátásáért nem járt fizetés, lehetővé tette ugyan az olcsó államigazgatást, azonban a fonákja is megvolt: hivatalt csak a gazdagok és legvagyonosabbak vállalhattak, noha a választhatóság joga minden polgárt megilletett, aki személyileg szabad szülőktől származott és katonai szolgálatot már teljesített. A hivatalra pályázóktól a feddhetetlen erkölcsöket és a büntetlen előéletet is megkövetelték. Idők folyamán az a szokás honosodott meg, hogy magasabb hivatalra csak az a polgár pályázhatott, aki már valamilyen alsóbb fokú hivatalban sikerrel megállta a helyét.

A rómaiak az imént részletezett közigazgatási elvek betartásának szigorú megkövetelésével egyidejűleg a hivatalos hatalmat jelképező külsőségekre és hatalmi jelvényekre is kiemelkedő figyelmet fordítottak. A konzult például vesszőnyalábbal a kezében tizenkét liktor kísérte (a város határain túl bárddal, a városban pedig bárd nélkül, mert itt az elítélt polgárok élete és halála fölötti döntés a népgyűlés jogkörébe tartozott); a diktátor előtt huszonnégy liktpr haladt (a vesszőkötegből a városban is bárd nyúlt ki); a tisztviselők rangjuk szerint másmás szegélyű tógát és különböző értékű gyűrűt viseltek; a szenátorok különleges díszítésű sarut hordtak stb. Mindez nemcsak azt bizonyítja, hogy a rómaiaknak örömük tellett a díszes külsőségekben és jelvényekben, hanem egyúttal a tisztviselők tekintélyének megszilárdítását is szolgálta.
S ha már a római köztársaság hivatalairól szólunk, nem szabad megfeledkeznünk a tisztviselőket megillető jogok és rájuk háruló kötelességek legpontosabb körülhatárolásának elvéről sem, ami majdnem egészen kizárta a hatásköri összeütközések lehetőségét. Ezeknek a szempontoknak az érvényesítése — az összes hivatalok munkájának egyszerűségével, áttekinthetőségével és szerves összehangoltságával együtt —maradéktalanul biztosította a hatékony, rugalmas és bürokráciától mentes államigazgatást.

E kormányzati elvek egyikét-másikát a görög államok múltjából már ismerjük (társuralkodó két király Spártában, a tisztviselők választása és tisztségük díjtalansága a demokratikus Athénben, Korinthoszban stb.), sőt néhánnyal a kisázsiai hettiták történetében is találkozunk (a király diktátori hatalma háború idején). De ezeket az elveket összességükben egyedül a római köztársaság érvényesítette. Ilyképpen a római köztársasági hivatalok minőségileg lényegesen fölülmúlták bármely ókori állam hivatalainak rendszerét, s különösen azzal tűntek ki, hogy épp az ellenkező szellem uralkodott bennük, mint amilyen a keleti kényurak államainak intézményeit jellemezte.
Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy ezek az elvek általános érvényűek (vagy éppenséggel időállók is), tehát a modern időkben is érvényesítenünk kellene őket, s ugyanez a római államgépezetre is vonatkozik. De bizonyára sok mindent megtanulhatunk belőlük, sok esetben útmutatásul szolgálhatnak; utóvégre mindig jó tudni, hogy a múltban miképpen oldották meg azokat a problémákat, amelyek mindmáig problémák maradtak.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969