logo

XXVIII Novembris AD

A köztársaság kikiáltása

Egyszóval időszámításunk előtt 510-ben, ahogy a hagyományokból tudjuk, megkezdődött a római történelem új korszaka. A királyt egy viharos népgyűlés után elűzték, a királyságot megszüntették, s kikiáltották a római köztársaságot.
Máskülönben — a római történészek szerint — az államforma megváltozása nem járt semmiféle forradalmi újítással. A királyt választott tisztviselők cserélték föl, akiket előbb praetoroknak elöljárók), később konzuloknak (latinosan: consules) neveztek, egyébként pedig minden maradt a régiben. Nem módosult a királyság Rómájának államszervezete, s a lakosság különböző osztályainak vagy csoportjainak gazdasági és társadalmi helyzete sem változott.

A rómaiak nézete szerint még a királyi trón megdöntése sem volt forradalmi tett; a római nép egyszerűen érvényesítette azt az évszázadok múltán is elidegeníthetetlennek tartott jogát, amely fölhatalmazta arra, hogy elkergesse a zsarnokot. Azután megválasztotta az első két konzult, mégpedig Lucius Junius Brutus és Publius Valerius Publicola személyében.
A római köztársaság keletkezésének körülményeiről és történetének első éveiről aránylag kevés biztosat tudunk. egy sejtjük azonban, hogy a kezdeti esztendőkben szó sem lehetett Róma fellendüléséről. Tarquinius Superbus király száműzése voltaképpen egyet jelentett az etruszkok hatalmának felszámolásával, aminek elkerülhetetlen következményeként megszakadtak a szellemi és gazdasági kapcsolatok az etruszk városokkal, márpedig ezek minden tekintetben magasabb szinten álltak.
Biztosra vehetjük, hogy Róma ún. nemzetközi helyzete is romlott, hiszen a szomszédos városok uralkodói valószínűleg ellenséges magatartást tanúsítottak azzal a néppel szemben, amely föl mert lázadni királya ellen. A fenyegető veszedelem arra kényszerítette a római férfiakat, hogy ekeszarv helyett inkább fegyvert ragadjanak, aminek következtében a mezőgazdasági termelés menthetetlenül hanyatlott, az építkezések pedig a városfalak megszilárdítására korlátozódtak.
Az ezekből az időkből származó régészeti leletek cáfolhatatlanul bizonyítják az általános hanyatlást: a rómaiak jövedelméből idegen eredetű árura nemigen futotta, ékszert egyáltalán nem használtak, sőt még agyagipari termékeik gyatrább minőségével is be kellett érniük. Ezen a süllyedő életszínvonalon ne csodálkozzunk; ismerjük ezt a jelenséget az újabb időkből is. Hasonló nehézségekkel kellett megküzdenie például Angliának Cromwell köztársaságának első éveiben, Franciaországnak az 1789es forradalom után, vagy pedig az Amerikai Egyesült Államoknak a függetlenség kezdeti időszakában.

Ha a rómaiak fegyvert ragadtak, amelyet utóvégre máskor sem hagytak túl sokáig rozsdásodni, azt igen bölcsen tették, mert hamarosan meg kellett győződniük, hogy a köztársaság kikiáltásával még nem szabadultak meg minden gondjuktól. Ugyanis, amint a lényegében hitelesnek minősíthető adatok alapján tudjuk, Róma falai előtt egyszer csak etruszk katonaság sorakozott föl. Az etruszkok hadát Porsena király, Clusium (a mai Chiusi) uralkodója vezette. Úgy látszik, Tarquinius elég agyafúrtnak bizonyult ahhoz, hogy rájöjjön: egy száműzött uralkodónak nincs más reménye, Mint ha egykori ellenfeleit egyesíti, s maga Porsena győzelme után szándékozott megjelenni a színen.

A rómaiak fölkészültek ugyan az etruszkok fogadására, de csak a városfalakat őrizték, ami aztán egyszer s mindenkorra megtanította őket arra az igazságra, hogy a legjobb védelem a támadás. Porsena tudniillik bekerítette a várost, s amikor legmegbízhatóbb szövetségese, az éhség megtelepedett Rómában, seregének minden erejével megrohamozta a római védőbástyákat.
Az ostromlottak nem sokáig tartották a falakat, s akik túlélték a harcot, visszavonultak a Palatinus fennsíkjára. Szorongatott helyzetükben aligha lehetett más választásuk, mint hogy a föltétel nélküli megadás elkerülése végett annak rendje-módja szerint fölajánlják a tisztességes békét. Egyes történészek úgy tudják, hogy ezt a békét meg is kötötték, s ahogy Pliniustól és Tacitustól értesülünk, a rómaiak állítólag kötelezték magukat: ezentúl a vasat csak a föld megművelésére használják. Mások viszont tagadják, hogy mindez így történt volna, sőt szerintük a rómaiak már azokban az időkben leszögezték ezt az alapelvet: békét csak győzelem esetén szabad kötni.
Tény azonban, hogy a rómaiaknak végül mégiscsak sikerült kilábalniuk a bajból. Meggyőzték a, latinokat, hogy mindkettőjük érdeke, ha az etruszkokat nem engedik megtelepedni a Tiberis bal partján. A latinok hallgattak az okos szóra, s az új szövetségesek egyesült erővel legyőzték az etruszkokat.

Nem sokkal az etruszkok fölött aratott győzelem után a rómaiak, de most már a maguk erejével, a szabinok támadását verték vissza. Éppilyen határozottan szálltak szembe a hernikokkal, majd az aequusokkal és volszkokkal, sőt a végén magukkal a latinokkal is. Oly sokáig védekeztek, amíg csak egész Itáliát meg nem hódították.
Úgy hangzik ez, mint a védekező háború paródiája, csakhogy a rómaiak igen komolyan játszották végig a rájuk osztott szerepet. Mégpedig olyan átütő sikerrel, hogy aztán még nagyobb színpadon is bátran vállalkoztak jól betanult szerepük eljátszására.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969