logo

XXVIII Novembris AD

A gazdasági alap

Az állam és a jog, amint tudjuk, a gazdasági alap felépítménye; mindkettő kihat ugyan a gazdasági helyzetre, de mégiscsak lényegesen nagyobb, döntőbb jelentőségű az a hatás, amelyet a gazdasági alap tesz az állam életére és a jogrendre. Róma mezővárosként lépett a történelem színpadára. Mezőgazdasági településekből és telepekből állt, amelyeket a hagyományok szerint már a királyok korában védőfalakkal vettek körül. Központja, a Forum Romanum eredetileg ingoványos terület volt, amelyet később lecsapoltak és rétté alakítottak át; ezt a rétet aztán faépületek, magtárak és istállók szegélyezték.
Távolabb művelésben tartott és parlagon heverő földek terültek el, amelyeken elszórtan szerény házacskák lapultak meg. A Piazza Venezia híres palotájának helyén, amely pápák, velencei és osztrák követek, no meg a rossz emlékű Mussolini székhelye volt, a köztársaság kezdeti szakaszában mezei virágok tarkállottak; a Via del Corso burkolata hajdani legelőket takar; ahol ma a Fontana di Trevi vízsugarai szöknek a magasba, régen kis patak csörgedezett; a mai Aventinus legsűrűbben beépített pontjainak helyén valamikor a plebejusok túrták azokat a földeket, amelyeket Icilius törvénye juttatott nekik még az első szenthegyi kivonulást megelőző időkben.
A mai Róma mindennapi életének olyan fontos központjai, mint amilyen a Piazza della Republica vagy a Piazza del Popolo, abban az időben a városnak csak távolabbi környéke, ahova csak fegyveresen volt ajánlatos kirándulni, részint biztonsági okokból, részint egy esetleges vadásztrófea reményében.

A római gazdasági élet alapját és legfontosabb ágazatát a földművelés képezte. A mezőgazdasági termelést a rómaiak évszázadokon át az egyetlen olyan fizikai munkának tekintették, amely összefér a szabad polgárok méltóságával. Később sokan inkább a kevésbé tiszteletre méltó, viszont lényegesen jövedelmezőbb foglalkozásokat részesítették előnyben, ámde ez a mezőgazdasági munka megbecsülésén és jelentőségén mit sem változtatott.
„Ha valakiről azt akarták mondani, hogy derék férfiú, akkor mint jó földművest és jó gazdálkodót dicsérték; úgy gondolták, hogy az ilyen dicséret a legnagyobb dicséret" — írja Marcus Porcius Cato, majd hozzáfűzi: „A földművelők közül kerülnek ki a legrátermettebb férfiak és a legbátrabb katonák; a mezőgazdasággal foglalkozó emberek keresete a legbecsületesebb és a legállandóbb, s a legkisebb irigységet váltja ki, és az ilyen emberekben a legkevesebb a rossz szándék."

Amint római forrásmunkákból tudjuk, a köztársaság korának elején a parasztgazdaságok nem foglaltak le túl nagy területeket, s gazdájuk két keze munkájával művelte a földet. Lucius Quinctius Cineinnatust állítólag az eke mellől hívták meg diktátornak, amikor éppen nem egészen egy hektárnyi földjén szántott ( ezt Livius írja); Mucius Scaevola és Manius Curius Dentatus — ahogy a. hagyományok állítják — háborús hőstetteik jutalmául csak valamivel nagyobb földterületet kaptak.
Viszont azt is tudjuk, mégpedig éppolyan régi és sokkal hitelesebb hagyományok alapján, hogy —mivel a földtulajdon a patríciusok kezében összpontosult — már azokban az időkben is aránylag kiterjedt mezőgazdasági üzemek keletkeztek, amelyek termelése megkövetelte az idegen munkaerők alkalmazását. A szomszédokkal viselt háborúk után a rómaiak a legyőzött ellenség földtulajdonának rendszerint a harmadát elkobozták, az elkobzott föld bizonyos hányadát a nincstelen plebejusok közt osztották szét, a többi pedig a patríciusok vagyonát gyarapította. Bár az ilyen földosztások alkalmával a plebejusoknak heves harcokat kellett folytatniuk, lényegében mégis hozzájutottak ahhoz, ami megillette őket, azonban ez azzal a következménnyel járt, hogy a patríciusok földbirtokának megművelésére nem maradt elegendő bérmunkás.
Hogy pedig a föld ne heverjen parlagon, megműveléséről a patríciusoknak másképp kellett gondoskodniuk: a rabszolgáikat állították munkába. Idők múltán és a nagybirtokok elszaporodása következtében a föld megművelésének ez a módja mindinkább terjedt, a régi patriarchális, házi rabszolgaság fokozatosan elvesztette eredeti jellegét, a rabszolgamunka a termelés alapjává vált, s hovatovább a rabszolgák jelentették a mezőgazdaságban a legfőbb termelőerőt. S mivelhogy a rómaiak a földművelést tartották a legfontosabb termelési ágnak, Róma egész gazdasági életében is voltaképpen a rabszolgák képviselték a legfontosabb termelőerőt. De akkor Róma már nem kis mezőváros, hanem erős állam volt.

Tehát a római mezőgazdaságban, a. patríciusok nagybirtokain új termelési mód alakult ki, amely meghatározta az antik Róma gazdasági alapjának jellegét, s ebből az alapból bontakozott ki a rabszolgatartó rend. Ez a társadalmi rend bonyolult folyamatban keletkezett és fejlődött ki, s itt távolról sem csak az játszott szerepet, hogy a római társadalmon belül vívott osztályharcok, valamint a hódító háborúk eredményeként a földtulajdonosok megszaporodtak, és nagybirtokok létesültek; ebben a folyamatban a termelőerők megnövekedése és a fokozatosan érvényesülő munkamegosztás jelentette a legfőbb tényezőt.
A rabszolgatartó termelési módot a rómaiak nem a görög államoktól vették át, ahol már előbb gyakorlattá vált; a termelési mód ugyanis sohasem az idegen példák utánzata, hanem mindig a saját gazdasági és társadalmi viszonyok hatására alakul ki. S ha a görög és római termelési mód mégis sok hasonlóságot mutat, ez csupán annak a következménye, hogy ugyanolyan feltételek között a társadalom fejlődésének iránya lényegében ugyanaz. Egyébként a rabszolgatartó termelési módnak az adta meg az alapvető sajátosságot, hogy nemcsak a termelési eszközök, hanem a közvetlen termelők, a rabszolgák is a rabszolgatartók tulajdonában voltak.
„A rabszolga éppoly kevéssé adta el munkaerejét a rabszolgatartónak, mint ahogy az ökör nem adja el teljesítményét a parasztnak. A rabszolgát munkaerejével együtt egyszer s mindenkorra eladták a tulajdonosnak" (Marx).

Ha már a római és görög rabszolgatartó renddel foglalkozunk, szóljunk az ettől eltérő keleti rabszolgatartó társadalomról is, amely más körülmények közt fejlődött ki. Az ókori Kelet országaiban (Babilóniában, Asszíriában, Egyiptomban) a föld döntő hányadát nem magánosok birtokolták, hanem közösségi és állami tulajdonban volt; továbbá a mezőgazdasági termelés megkövetelte a kiterjedt öntözési munkálatokat, amelyek sikeres végrehajtását csak a központi állami irányítás biztosíthatta. Marx és Engels mindig élesen elhatárolta az „antik rabszolgaságot" a „keleti rabszolgaságtól", azonban az előző ősközösségi rend termelési viszonyaihoz képest mindkettő számottevő lépést jelentett a haladás útján.
„Meg kell mondanunk — írja Engels —, bármily ellentmondásnak és eretnekségnek hangozzék is, hogy a rabszolgaság bevezetése az akkori viszonyok között nagy haladást jelentett... Rabszolgaság nélkül nem lett volna görög állam, nem lett volna görög művészet és tudomány; rabszolgaság nélkül nem lett volna római birodalom. A görögség és a római birodalom adta alap nélkül pedig nem lett volna modern Európa sem. Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy egész gazdasági, politikai és intellektuális fejlődésünknek olyan állapot volt az előfeltétele, amelyben a rabszolgaság éppoly szükséges, mint általánosan elismert volt. Ebben az értelemben jogunk van azt mondani: az ókori rabszolgaság nélkül nem lett volna modern szocializmus."

A rabszolgamunkával termelő nagybirtokok azonban csak a köztársaság későbbi századaiban jellemezték a római mezőgazdaságot, éspedig különösen a Karthágóval vívott győzelmes háborúk után, amikor Róma nemcsak Itália, hanem az egész Földközi-tenger ura lett. A nagybirtokok mellett az önálló parasztok kisgazdaságai eleinte elég szilárdan tartották magukat, de idők múltával egyre több nehézséggel küszködtek.
A római mezőgazdaság legfőbb terményét a gabona, elsősorban a búza, továbbá az árpa és a zab jelentette; a konyhakertészek főként hüvelyeseket és zöldségféléket termesztettek, a gyümölcsösökben mindenekelőtt alma, körte, dió, szilva, füge és gesztenye termett (a gyümölcskertészek a cseresznyét csak az időszámításunk előtti I. évszázadban ismerték meg, amikor a gazdagságáról és ínyencségéről híres Lucullus Kis-ázsiából behozta).
A rómaiak aránylag régi idők óta olívaolaj termelésével is foglalkoztak, s valamivel később a szőlészet és borászat vált náluk fontos termelési ágazattá ( a köztársaság korának végén Itáliában körülbelül ötven szőlőfajtát termesztettek). Az állattenyésztés már kezdettől fontos helyet kapott a római mezőgazdaságban; különösen a szarvasmarha, juh, sertés és lóállományok értek el jó színvonalat, de a legtöbb gazdaságban a baromfitenyésztést és méhészetet sem tartották másodrendű termelési ágazatnak.

Róma ipara mint önálló termelési ág viszonylag későn vált külön a mezőgazdaságtól. Ennek két fő oka volt; először is: a kisparasztok mindenekelőtt a saját szükségleteik fedezésére termeltek, s árutermeléssel alig foglalkoztak, úgyhogy ipari termékek vásárlására anyagi eszközökkel nem rendelkeztek, de munkaeszközeiket különben is maguk állították elő; másodszor: a rómaiak lenézték az ipari munkát.
„Piszkos mesterségnek" tartották, amellyel uraik földbirtokain vagy városi műhelyeiben csak a rabszolgák foglalkoztak, s amelyet iparszerűen kizárólag a felszabadított rabszolgák, idegenek és a legszegényebb plebejusok űztek. Máskülönben a kézművesipar Rómában régi hagyományokra tekintett vissza, s állítólag már Romulus utóda, Numa Pompilius király kilenc ipartestületet létesített [különkülön a hangszerkészítők, aranyművesek, ácsok, kovácsok, festők és mázolók, tímárok, vargák, fazekasok részére; a többi iparos, a halászokkal együtt, közös testületbe tartozott]. Mindenesetre joggal furcsállhatjuk, hogy a rómaiak a tanítókat és orvosokat is az iparosok, illetve a mesteremberek kategóriájába sorozták; a tiszteletet csak a patríciusok vagy nemesi családok szolgálatában álló legkiválóbb tanítóknak és orvosoknak adták meg.

A kereskedelem a legrégibb Rómában kizárólag csereüzleten alapult, s mindössze a városra és legközvetlenebb környékére szorítkozott. Távolabb eső területekről a rómaiak csupán a fémet és azokat az ipari termékeket szerezték be, amelyeket ők maguk nem tudtak előállítani. A pénz csak a köztársaság első évszázadaiban került forgalomba; eleinte a szarvasmarha (pecus; ebből pecunia, „pénz") volt az értékmérő és fizetőeszköz, a későbbi időkben lemért rézdarabkákkal, majd bikát, esetleg sast vagy szárnyas lovat, Pegazust ábrázoló hosszúkás rézlemezekkel, végül rézből vert pénzérmékkel (ez volt az as, amely egy római fontot, vagyis 237 grammot nyomott) fizettek.
Időszámításunk előtt 268tól a pénzt ezüstből (egy ezüst denarius értéke 10 asnak felelt meg, egy ezüst sestertius 1/4 denariust ért), i. e. 217 óta pedig aranyból is verték (egy arany aureus értéke 100 sestertiust tett ki). Ha tehát a római történetírók olyasmivel büszkélkednek, hogy a királyság korában végrehajtott cenzus pénzben becsülte föl a polgárok vagyonát, akkor anakronizmust követnek el, s föltétlenül hiba csúszott az időszámításukba, hiszen — ahogy ma már biztosan tudjuk — a legrégibb rézpénz a legjobb esetben is csak az első decemvirek uralkodása idején, vagyis az időszámításunk előtti V. század dereka táján került ki a pénzverdékből.

Ámde a pénzverdék a római kereskedelmet legföljebb csak megkönnyítették; a fejlődést a római fegyverek biztosították. A kereskedelem a római uralom alá került területek növekedésével párhuzamosan mind nagyobb arányokat öltött, s az időszámításunk előtti III. században már az egész Földközi-tengerre, később pedig az akkor ismert egész világra kiterjedt. A kiskereskedelmet a rómaiak éppúgy lenézték, mint a kisipart; ami azonban a nagykereskedelmet, főként pedig a tengeri kereskedelmet illeti, itt már ellenkező álláspontra helyezkedtek.
Az új lehetőségeket a lovagok osztályának tagjai fokozatosan kisajátították, s nemcsak áruval (a rabszolga is árunak számított), hanem pénzzel is kereskedtek; készségesen nyújtottak kölcsönt bajba jutott polgártársaiknak, de olyan magas hitelkamatot állapítottak meg, hogy a régi Rómában a bankár és uzsorás fogalma hovatovább azonosult. Az államháztartásnak a római köztársaságban eleinte nemigen volt jelentősége.

A tisztviselőket az állam nem fizette, a katonák fegyverzetről és felszerelésről maguk gondoskodtak, a középítkezések költségeit főként a hadizsákmányból fedezték, az állam iskolákat és kórházakat nem tartott fönn. Márpedig ha az állam kiadásai jelentéktelenek, beéri jelentéktelen bevételekkel is. Ha netán mégis szükség mutatkozott komolyabb összeg előteremtésére, merthogy a köztársaság háború küszöbén állt, a népgyűlés tributum fizetésére kötelezte a lakosságot. Ez a tributum azonban eredetileg nem a mai értelemben vett adó volt, hanem kényszerkölcsön, amelyet az állam a győztes háború végeztével visszatérített.
A hagyományok tanúsága szerint csak időszámításunk előtt 406ban vált kötelező adóvá, amikor a hadseregben rendszeresítették a zsoldfizetést. Időszámításunk előtt 167-ben azonban — tekintettel arra, hogy az állam a gazdag hadizsákmányok és a meghódított területek jóvoltából elegendő jövedelemre tett szert — a tributum fizetésének kötelezettsége megszűnt. Ezután évszázadokon át a római nemzet volt az egyedüli, amelynek polgárai mentesültek a rendszeres adófizetés alól (ezt Monaco és Kuvait kivételével azóta sem sikerült a polgároknak sehol elérniük).

A meghódított területek lakosságát különböző jogcímeken kötelezték a római államkincstár gyarapítására, azonban a rómaiakat az adónemek meghatározása helyett inkább az érdekelte, hogy a kivetett adók és illetékek mennyit jövedelmeznek. Itáliában az állami tulajdont képező földek haszonbére [a szántók haszonbérének vectigalia, a legelőbérnek scriptura volt a neve) és néhány illetékfajta (kikötő és vámilleték, egyes iparágakra kiszabott illeték) jelentette az állampénztár legfőbb bevételeit.
A tartományok lakossága részint a pontosan megállapított adót rótta le (tributum vagy stipendium), részint az állami vagyonnak minősített és az eredeti tulajdonos használatában hagyott földért fizetett bért vagy szolgáltatott be tizedet; ezenkívül az iparjogosítványokért, a vízvezeték használatáért stb. beszedett illetékek, valamint a vámok fokozták a tartományokból származó állami jövedelmet. Ezeket az adókat és illetékeket az állam nem közvetlenül hajtotta be, hanem pénzemberek közkereseti társaságának útján, akik előre megfizették az államnak az általa meghatározott összeget, majd saját adószedőiket rászabadították a lakosságra (az adók behajtása sokszor igen kíméletlenül történt, s mindig hatalmas nyereséggel járt). Ők voltak azok a hírhedt publikánusok (az állami adójövedelem bérlői), akiknek embertelenségéről oly sokat olvashatunk a bibliában. S végül még egy kérdés, amely látszólag csak a római gazdasági életet érinti ugyan (mert a város legfőbb termelőerőire vonatkozik), de ezen túlmenőleg is kiemelkedő a jelentősége: mennyi lakosa volt Rómának?

A köztársaság második esztendejében, vagyis az Időszámításunk előtti 508ban végrehajtott cenzus 130 000, az i. e. 459. évi 117 000 lakost említ, ám ezek az adatok csak a polgárok számát jelentik, s figyelmen kívül hagyják a rabszolgákat és a Rómában megtelepedett idegeneket.
Az újkori történetírók (az olasz E. Pais, a francia J. Bayet, az amerikai T. Frank) azonban hitelesebbnek tartják az időszámításunk előtti 318ból származó adatokat, amikor a cenzus 250 000 római állampolgárt mutatott ki, akiknek a száma i. e. 265i-g 282 000 főre emelkedett. Tehát az ókori Rómának azokban az időkben, amikor elindult a világ meghódításának útján, a rabszolgákkal és a városban letelepedett idegenekkel együtt körülbelül annyi lakosa volt, mint az újkori Rómának Olaszország egyesítése idején (1850ben mintegy 400 000 fő).

Egész Itália népességére vonatkozólag Polübiosz szolgál aránylag megbízható adatokkal, aki megírja, hogy Róma a gall betörések megakadályozására időszámításunk előtt 225ben 43 500 főnyi hadsereget állított föl (négy légiót harci készültségben, négyet tartalékban), a latinok 85 000 katonával, az egyéb Itáliai szövetségesek 800 000 emberrel siettek Róma megsegítésére. Polübiosz adatai azonban nem foglalják magukban a katonai szolgálatra alkalmatlan vagy ez alól felmentett férfiakat, az idegeneket, a rabszolgákat, valamint az aggokat, asszonyokat és gyermekeket sem. Ennek ellenére értékes alapnak tekinthetők Itália egész népességének kiszámítására.
De ennek a számolási műveletnek a végrehajtását már az olvasóra bízzuk. A feladat megoldásakor viszont legalább két tényezőt okvetlenül vegyen figyelembe. Az egyik, hogy Itália határai akkortájt csak Calabriától a Rubiconig terjedtek. A másik tényező, s ez a fontosabb, hogy a rómaiak nem húzódoztak a katonai szolgálattól.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969