logo

XXVIII Novembris AD

A consulok. A res publica intézményei

Miután 509-ben elűzték az etruszk uralkodót, Tarquinius Superbust, Rómában megalakítják a köztársaságot: két vezető magistratust (tisztségviselőt), consult választanak, akik egy évig töltik be magistraturájukat (hivatalukat). Ők vezetik a hadsereget a városon kívül és irányítják békében is a város életét, a res publicát (szó szerint: a közös ügyeket). Ez jelenti egyrészt a politikai élet szervezését és felügyeletét: összehívják a senatust, illetve a népgyűlést, törvényjavaslatokat terjesztenek be, valamint végrehajtják a népgyűlés és a senatus határozatait.
Másrészt feladatuk az igazságszolgáltatás irányítása: hatalmuk van jogot szolgáltatni, az állam (a közösség) érdekeit érvényesíteni az egyes polgárokkal szemben és felügyelni a polgárok egymás közti peres ügyeit. Ezt az ókori városállamok polgárai számára az államot leginkább megjelenítő hatalmat fejezik ki a lictorok által a consulok előtt hordozott fascesek.

A királyoktól megörökölt hatalmi jelvények jól mutatják a királyság és a consulság között meglévő eredendő kapcsolatot: a consulok a király szerepkörét veszik át majdnem minden területen, csak a köztársasági rendszerben már érvényesül a kollegialitás és az annualitás elve, azaz ne m egyedül és ne m életfogytiglan birtokolják a tizenkét-tizenkét fascesszel kifejezett hatalmat. A terület, ahol ne m lépnek a király örökébe, a vallás: az uralkodó szakrális funkcióit egy pap, a rex sacrorum veszi át.

A rex sacrorum és az athéni archón basileus közötti nyilvánvaló párhuzam nem annyira a két vallás hasonlóságában gyökerezik, hanem a két városállam (polis) politikai struktúrájának közös vonásaiban.
A főpapi szerep, az istenekkel való kapcsolattartás a politika eszközeivel neheze n kontrollálható, túl nagy hatalmat biztosítana az államot vezető tisztségviselőknek, ezért a köztársaság kialakításának egyik első lépésében elválasztják a katonai, jogszolgáltatási stb. hatásköröktől.
Ugyanakkor kicsit leegyszerűsítve a problémát az istenekkel nem lehet megtenni, hogy megváltoztassák a kultuszukat, ezért továbbra is szükség van rex vagy basileus címet viselő személyre. Jellemző különbség azonban, hogy míg Athénban az archón basileus az egy évre megválasztott archónok egyike, addig a rex sacrorum tiszte nem magistartura, hanem élethosszig viselt papi tisztség, amely hamar háttérbe is szorul a pontifex maximus, a köztársaság vallási életének vezetője mögött.

A senatus, amely eddig a király mellett álló tanács volt, a köztársaságban is hasonló szerepet fog játszani. Tanácsaikkal támogatják a consulokat, részt vesznek az állam, többek közt konkrétan a külpolitika irányításában (például a senatus természetesen a consulokkal együtt fogadja az idegen városok követeit), emellett kontrollálják, illetve előkészítik a népgyűlések döntéseit.
A görög polisokban mindenütt megtalálható arisztokratikus tanácshoz hasonlóan intézményesített, de nagyobbrészt informális eszközökkel biztosítják egyrészt az állam zökkenőmente s működését, másrészt (a két dolog számukra természetesen ugyanazt jelenti) az arisztokrácia zavartalan uralmát, valamint ez az állandó és viszonylag kis létszáma miatt bármikor összehívható testület alkalmas arra is, hogy az évente változó magistratusok mellett a politika folyamatosságát és ha szükséges gyors reagálását garantálja.

Az auctoritas patrum, a senatus auctoritasa (tekintélye) intézményesült, de törvényben ne m rögzített eleme volt a római politikának. (Az atyák a senatus tagjai, kezdetben a patríciusok.) Enne k a „tekintélynek” a hatásköre nem volt pontosan megszabva, mert a népgyűlésen hozott törvények megerősítésén, senatus consultum (senatusi határozatok) meghozásán túl az állami élet minden olyan területére kiterjedt, ahol kezdeményezésével a senatus érvényesíteni tudta az akaratát vagyis enne k az auctoritasnak a határait a politikai közeg és a testület fellépésének sikere vonta meg.

Ahogy minden kora köztársaságkori probléma esetében, úgy a senatus hatalmát vizsgálva is sötétben tapogatózunk. Az a megkérdőjelezhetetlen tekintély és az állam élén betöltött szerep, amelyet a köztársaság 3-2. századi történetében játszott, bizonyára fokozatosan, ha ne m is folyamatosan alakult ki korrelációban sok más politikai és társadalmi változással, például a politikai elit átalakulásaival vagy a consuli hatalom kiformálódásával, amelyek szintén ne m teljes kifejlettségükben születtek meg a köztársaság kezdetén.
Általános probléma a kora köztársaságra vonatkozó forrásainknál a visszavetítés, amely két elemből áll. Egyrészt a közép és késő köztársaságkori már kifejlett intézményeket vetítik vissza a kezdetekre, fejlődést elsősorban csak az újabb magisrraturák megjelenésében, illetve a patríciusok és plebeiusok küzdelemének eredményeiben: a választhatóság kibővülésében és a comitiák (népgyűlések) hatalmi viszonyainak átalakulásában látnak.
A római történetírók szerint a köztársaság lényegét tekintve úgy született meg, ahogy Minerva pattant ki apja fejéből, teljes fegyverzetben. Másrészt a későbbi nagyságot keresik és találják meg a kicsiny kezdetekben is, Romulus az első ekevonással a pomeriumot kijelölve nemcsak egy latiumi városkát, hanem egy világbirodalmat alapított.

A köztársaság harmadik intézménye a népgyűlés. A hagyomány szerint ekkorra már nemcsak megjelent, hanem a fontosabbik népgyűléssé is vált a comitia centuriata, ahol a consulokat és majd a később kialakult többi magasabb rangú magistratust is választják. A comitia curiata is tovább él a köztársaság idején, de szerepe egyre csökken.
Ilyennek láttatja a király elűzése után kialakult államformát a hagyomány, az annalisták, illetve a műveikből dolgozó római és görög szerzők, elsősorban Livius és Dionysios Halikarnasseus. Forrásaink közlik a consulok listáját is, kezdve az első köztársasági év főtisztviselőitől: L. Iunius Brutus és L. Tarquinius Collatinus (Lucretia megbosszulója és férje), ezek halála, illetve száműzetése után suffectusként („után választott”, a meghalt vagy hivatalától más okból megvált magistratus helyére év közben beiktatott) P. Valerius Publicóla és Sp. Lucretius Tricipitinus (Lucretia apja) következik, majd ez utóbbinak még az évben bekövetkező halála miatt M. Horatius Pulvillus.

Az egy évre jutó kirívóan sok cónsul már önmagában is jelzi a köztársaság korai időszakára vonatkozó hagyomány, illetve a consulok névsorának problematikus voltát. Jól látszik az egyévnyi időtartamba csak alig beilleszthető neveken, hogy a római múlt kanonizálása során a történetíróknak, illetve az antiquariusoknak (a római régiségbúvároknak, olyan tudósoknak, mint például Varró) különböző hagyományokat kellett egyeztetniük.
A ránk maradt történetírói forrásokkal nem az a probléma, hogy viszonylag késeiek, hanem hogy csak elvétve használtak eredeti dokumentumokat. A forrásoknak ez a jellege vagy hiányossága szélsőségesen megosztja a kutatókat a köztársaság kezdeteit illetően. Az egyik fél szerint (némileg leegyszerűsítve a problémát) a korai időszakra vonatkozó hagyományt csak a szerzők saját korának eszmetörténetét kutatva szabadna felhasználni; a másik fél megengedőbb, szerintük megfelelő forráskritikával nyerhető használható információ a korai korszakokra is.

Az egyik fő probléma rögtön a köztársaság kezdetének, a másik a kettős consulságnak a datálása. A köztársaság kezdeteit ugyanis egyesek a 470-es évekre, mások 450-re teszik, a consuli intézmény, illetve a két személyi vezetés kialakulása pedig 367-ig is kitolódhat. Mindkét kérdés szorosan összefügg a fasti consulares, valamint az ezt kronológiai vázként használó annalisztikus hagyomány értékelésével.
A fasti consulares az állam élén álló vezető magistratusok eponim listája, olyan módja az évek nyilvántartásának, amelyre számos párhuzamot ismerünk a görög polisokból és a keleti birodalmakból. Rómában ez a kezdetektől vezetett lista kiegészült még a fasti triumphalesszel, amely a triumphusokat (diadalmenetek) tartja nyilván.

Eredeti jelentésében a fasti nem „évtár”, hanem naptár, amely abból a szempontból veszi számba az év napjait, hogy azok az isteni vagy az emberi szférához tartoznak-e. Az utóbbiakon intézhetőek peres, üzleti, valamint állami ügyek, az előbbiek pedig az ünnepnapok, amelyek az isteneknek vannak szentelve. E naptár ismerete az azt őrző pontifexek (római papi testület) számára komoly befolyást jelentett a jogszolgáltatásra, egészen addig, amíg a 4. század végén nyilvánosságra nem hozták.

Az eredeti consullisták elvesztek, és azok, amelyekből már ránk maradtak részletek, kései és ami az 5. század neveit illeti nem eredeti dokumentumok alapján rekonstruált anyagok. Ráadásul nemcsak a mai kutatók kénytelenek ilyen forrásokból dolgozni, hanem már Livius és a többi történetíró is ezeket használta.
A Fasti első évtizedei a legproblémásabbak: felmerül, hogy egész éveket tehát két-két nevet szúrtak be a lista elejére, illetve kettőre egészítették ki a korai szakasz eredetileg csak egy-egy nevét, hogy a később kialakult kettős consulság létét már a kezdetekre is adatolják. Ráadásul nemcsak az eredeti listák hiányoznak, hanem az első száz évre a külső, e listáktól és az annalisztikától független kronológiai adatok sem állnak rendelkezésre.

A kutatók egyik fele rámutat a listában felfedezhető anomáliákra, és akár az összes megkérdőjelezhető évet utólagos betoldásnak tartva érvel például a Fasti és evvel együtt a köztársaság kezdetének későbbre datálása mellett. A másik fél és az ő álláspontjukat osztja inkább ez a könyv is magyarázni igyekszik az anomáliákat, illetve amellett érvel, hogy egy-két problémás év ellenére a kronológiai keretek fő vonalai rendben vannak: lehet tehát, hogy nem pontosan 509ben jött létre a consuli hatalom, de még a 6. század végén 5. század legelején.

A fasti elejének egyik ellentmondása a tizenhat plebeiusnév 509 és 445 között (például L. Iunius Brutus, Sp. Cassius Vicellinus, L. Minucius Asquilinus Augurinus), hiszen a római történeti hagyománynak rendkívül fontos és hangsúlyozott eleme, hogy a patríciusok a királyság bukása után kisajátították az állam vezetését, és a plebeiusok csak 367-ben érték el először a consulság megosztását.

A szakirodalom megoldási kísérletei a következő variációk egyikén alapulnak.

1. A patricius hegemónia nem együtt született a köztársasággal, a plebeius nevek amelyek aztán eltűnnek hatalmi harcról tanúskodnak, amelynek során egy csoportot kiszorítottak az állam irányításából.

2. A patricius hegemónia az archimedesi pont: a plebeius nevek csak utólagos betoldások lehetnek (furcsán ügyetlen hamisítás).

3. Ezek voltaképp nem is plebeius nevek, hanem olyan patnáus gensek nevei, amelyek az 5-4. század folyamán kihaltak, de a nevet tovább vitte egy nem patríciuscsalád, például egy patrónusa nevét fölvevő cliens. A római történelemből egyébként több olyan nemzetséget is ismerünk, amelynek plebeius és patrícius „ága” is van, ilyen például az egyik leghíresebb gens, a Claudiusoké.

A kettős consulság kialakulásának későbbi időpontra datálásával kapcsolatban felmerülő egyik érv, hogy erről a kis latiumi városról nehezen feltételezhető, hogy a királyságot rögtön kollegiális, vagyis fejlett, államelméleti ismereteket feltételező rendszerrel váltja fel. A második főhivatalnok intézménye ugyanakkor könnyen magyarázható lenne a rendi küzdelmek eredményével.
A hagyományt megkérdőjelezők a consuli rendszer fokozatos kialakulása mellett érvelnek, és egyetlen bár évente választott vezetőt tételeznek fel, például dictatort. Erre meglennének a párhuzamok a latin városokból, illetve ennek az intézménynek átalakult formája lenne a későbbi római dictator, akit vészhelyzetben a senatus határozata (senatus consultimi) alapján az egyik consul jelöl ki. E szerint az elképzelés szerint tehát az egyszemélyes vezetés lenne az eredeti, és a hat hónapra korlátozott, a consuli rendszerbe illesztett változat ennek az átalakított formája. A consuli rendszer eredeti voltát annyiban maga az annalista hagyomány is megkérdőjelezhetővé teszi, hogy bizonytalan a két főhivatalnok eredeti elnevezésében: Liviusnál és Festusnál is olvasható, hogy hajdanában a consulokat praetoroknak nevezték.

A praetor maximus elnevezés egyetlen liviusi helyen (VII, 3, 5), hapax legomenonként jelenik meg: „ősi törvény [lex velusta], hogy szeptember idusán a legfőbb elöljárónak [praetor maximus] egy szöget kell bevernie a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter llovis Optimi Maximi] templomának a Minerva szentélye felőli jobb falába” (Muraközy Gyula fordítása).

Liviusnál ez a hagyomány a 360-as években kitört járvánnyal kapcsolatban merül fel a szög beverésére dictatort választanak. Livius szerint ez a szokás az írás kora elé visszanyúlva az évek számontartására is szolgált, és bajelhárító mágikus hatása is volt (a szokás feledésbe merülése okozta a bajt), a mai kutatás ellenben kétségbe vonja az „évtár” szerepet, és alkalmi bajelhárító aktusnak tartja. Mindenesetre a praetor maximus kifejezés egyszeri volta mutatja, hogy egy hivatal, de még valószínűbb, hogy több, különböző időkben különböző címmel a közösség élén álló személy (összefoglaló) körülírását adja meg Livius, és semmiképpen sem a királyság után az állam élén álló intézményről, a legfőbb (maximus) vezetőről (praetor) van szó.
A praetorokat 366-tól elsősorban mint a jogszolgáltatást irányító magistratusokat ismerjük, de kétségtelen, hogy a cím eredetileg is kapcsolódhatott a hadsereg vezetéséhez: a „prae-itor” szó valaminek a hadseregnek az „élén járó” vezetőt jelent, illetve a 366 utáni praetorok is irányítottak alkalmanként seregeket.

Logikus és általában igazolódó elképzelés, hogy új intézmények kialakítása vagy megváltoztatása mögött konkrét politikai, társadalmi küzdelmeket, változást is kell keresni, még akkor is, ha az új intézmény története (illetve a hozzá vezető út) jóval távolabbra nyúlik, és esetleg nagyobb horderejű is, mint a változást elősegítő konfliktusok. A kettős consulság esetében erre nemcsak a plebeiusok emancipációja (366) kínálja az egyetlen lehetőséget, hanem az arisztokrácia szembenállása a királlyal, illetve az a már a kezdetektől meglévő törekvése is, hogy korlátozza saját tagjait abban, hogy a többiek fölé tudjanak kerekedni. Ami mármost a politikai gondolkodás fejlettségét illeti, azt a 6. és 5. század fordulóján Rómában roppant nehéz megítélni. Teoretikus elképzeléseket természetesen nem lehet feltételezni, de annál több tapasztalatot igen.

A 6. század végi régészeti leletek Rómát nyitott városnak, a külső hatások elől egyáltalán nem elzárkózónak mutatják, és tágabb környezetének számos városában épp ekkor volt átalakulóban a politikai intézményrendszer, ami pozitív és elkerülendő (például tyrannikus) mintákat kínálhatott saját és sajátos intézményei kialakításához. Egyértelmű a kapcsolat például a közeli campaniai görög várossal, Kymével, ahol a politikai palettán ebben az időszakban megtalálhatóak az oligarchikus kormányzás, a tyrannis, a hoplita politeia vagy a demokratikus törekvések.

Ugyancsak a consulság problémaköréhez tartozik, hogy 444 és 366 között az évek többségében (főképp már a 4. században) szüneteltetik az intézményt, és a consulok helyett consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusokat (tribuni militares consulari potestate) választanak. A kollegialitás itt is érvényesül: először három ilyen rangú vezető irányítja az államot, később a számuk hatra emelkedik. A történetíróknál két magyarázatot találunk arra, hogy a consulságot néhány évtizednyi története után miért cserélik fel másik intézménnyel. Az egyik a patríciusok és plebeiusok rendi küzdelmének állomásaként interpretálja a dolgot, vagy úgy, hogy a plebeiusokat így tudták vezető tisztséghez juttatni (a 4. században már találunk nem patriciusneveket a tribunusok között), vagy úgy, hogy a patríciusok evvel halogatták a plebeiusok consuli hivatalhoz jutását. A másik a megnövekedett katonai feladatokkal indokolja a nagyobb létszámú államvezetést. Ezek a magyarázatok utólagos okoskodásnak tűnnek, bár a lényegüket tekintve igazak is lehetnek.

A főhivatalok kérdése biztosan nem lehetett független a köztársaság első évszázadait meghatározó rendi küzdelmektől, és azt mindenesetre biztosan tudjuk, hogy a consulság visszaállítása és a tribuni militares consulari potestate végleges eltűnése a római intézmények közül 367ben a plebeiusok által elért egyik legfontosabb eredmény volt (illetve ahhoz kapcsolódott).
Joggal feltételezhetjük, hogy az állam feladatai, beleértve a katonaiakat is, az 5. század során folyamatosan növekedtek, és ha megint a problémás eseménysor általunk jobban ismert lezárulására támaszkodunk, azt látjuk, hogy a hat katonai tribunus helyére visszatérő consulokat további magistraturákkal egészítik ki, az államra háruló feladatoknak megfelelően.

A tribunusok létszámának kérdésével kapcsolatban még egy olyan szempont merül fel, amely ezt az arisztokratikus köztársaságot jellemezhette, hogy tudniillik nem vagy nemcsak a plebeiusok miatt volt szükség több vezető pozícióra, hanem a két consuli helyett a hat tribunusi poszt az egymással is rivalizáló patríciuscsaládok ambícióit is könnyebben kielégíthette.
A köztársaság korai intézményei közé tartozik a quaestura, amely még a királykorban gyökerezik: ahogy korábban a király, 509 után a consulok igazságszolgáltatási munkáját segíti, valamint az államkincstár ügyeivel és a zsákmány elosztásával foglalkozik a consulnak alárendelve (mint a cónsul pénzügyi segítője, mondhatnánk, ha ebben az időben már használtak volna pénzt Rómában).

Kezdetben két quaestort nevez ki a consul, később a népgyűlésen választanak négyet. Először csak patríciusok tölthetik be ezt a magistraturát, de a patrícius állam hivatalai közül elsőként 409-ben a plebeiusok előtt is megnyílik. Valószínűleg már a korai köztársaság seregében voltak tribunus militumok, katonai tribunusok (a legio tisztjei). Sokáig ez is patríciusoknak fenntartott intézmény. E két kisebb tisztség mellett a consuli rendbe betagozódó, már említett dictator is a köztársaság első éveiben kialakított tisztség.
A dictator ahogy a köztársaság későbbi századaiból megismerjük vészhelyzet (vagy kultikus feladat elvégzése) idejére, de legfeljebb hat hónapra huszonnégy fasces által kifejezett teljhatalmat kap. A consullal szemben a válsághelyzetben kinevezett dictatornak az intézmény lényegéből adódóan nem volt vele egyenrangú, hatalmát korlátozó társa, de ő maga kinevezett egy helyettest, a magister equitumot, a lovasság parancsnokát.

A hagyomány szerint 443-ban két censort választanak természetesen a patríciusok közül -, akik a consuloktól (ebben és a következő években consulok állnak az állam élén) átveszik a census, a vagyonbecslés feladatát. Hogy a vagyonbecslést kezdetben milyen rendszerességgel végezték, nem tudjuk, a későbbiekben ötévenként, másfél évre választanak censorokat, és feladatuk, valamint hatalmuk is jelentősen kibővül.
A vagyonbecslésre a centuriabeosztás miatt volt szükség, amely beosztás meghatározta a polgár helyét katonaként a hadseregben, szavazóként a comitia centuriatában, és aki ez alapján adózott, fizette a tributumot is. A hagyomány mint erről már korábban volt szó a centuriák felállítását, a társadalom vagyon szerinti beosztását Servius Tullius királyhoz kapcsolja. A vagyoni beosztásnak a késői köztársaságban is működő, kiforrott rendszere, az öt classis (vagyoni osztály) és a 193 centuria a megfelelő, as-ban (fontnyi bronz egyhatodában) megadott vagyoni határokkal még nem jöhetett létre a királykorban, és 5. századi megléte is vitatott. De a polgárok vagyoni felosztása a hadsereg szempontjából, például a gyalogos fegyverzetet kiállítani tudók és az arra képtelenek szétválasztása már a királykorban létezhetett, és ez fejlődött tovább az 5., illetve a 4. században.

A köztársaság első évtizedeiben már biztosan számolhatunk a comitia centuriatával, a classisok és centuriák a hadsereg beosztása alapján működő népgyűléssel. A történetírói hagyományt megerősíti a XII táblás törvények egyik töredéke is, amely comitia maxima néven már említi a comitia centuriatát, ennek tehát már az 5. század közepe előtt léteznie kellett. Ezt támasztja alá az a megfontolás is, hogy az 5. századi folyamatos háborúk felértékelték a vagyonosabb, nem patrícius polgárokat, akik gyalogosként szolgáltak a légiókban: a hadsereg fontosságának, a katonai erőfeszítéseknek tükröződnie kellett az állam intézményeiben is.
A comitia centuriatákat a pomeriumon a város mágikus szertartásokkal kijelölt és védett, a római hadsereg által csak kivételes alkalmakkor átléphető határán kívül, a Mars-mezőn tartották. Ez volt a köztársaság korai időszakában a legfontosabb törvényhozó népgyűlés, és itt választották a magasabb rangú magistratusokat is, valamint főbenjáró ügyekben, vagyis a hazaárulási perekben bíróságként működött. Akárcsak a többi római népgyűlésen, ezen a gyűlésen is testületileg szavaztak, nem pedig egyénenként, azaz minden centuriának egyetlen szavazata volt.
A népgyűlés az állam katonai akcióiban is nagyobb szerepet vállaló vagyonosabbak akaratát érvényesítette, az első vagyoni osztály ugyanis 80 centuriát alkotott, és ha ehhez hozzávesszük az equites (lovagok, lovasok) 18 centuriáját, amely egységekben a patríciusok harcoltak, illetve szavaztak, az azt jelenti, hogy a vagyonosabbak az összes szavazatnak több mint a fele fölött rendelkeztek.

A római társadalomra, de általában az archaikus társadalmakra is jellemző az, ahogy a centuriális beosztás a társadalom korosztályonként való tagolódását is figyelembe vette természetesen a megfontoltabbak javára -, ugyanis a 18 és 45 év közöttieknek ugyanannyi centuriája volt classisonként, mint a jóval kevesebb és kisebb létszámú évfolyamot számláló 45 és 60 év közöttieknek. A comitia centuriata története során végig megőrzi külsőségeiben hajdani hadsereggyűlés voltának emlékét, például emiatt gyűlésezik a pomeriumon kívül, de a hadsereg létszámának növekedésével és felépítésének változásaival átalakul a légiók centuriarendszere, és már nem fog megfelelni a népgyűlés lényegében változatlanul maradó centuria beosztásának.
A társadalom vérségi, illetve vagyoni alapon történő felosztása mellett már korán megjelenik a területi beosztás is, Róma városa és a hozzá tartozó terület tribusokra, kerületekre oszlik (a tribus szó kettős jelentésével vö. a phylé kifejezést). Róma harmadik, a köztársaság története során egyre jelentősebbé váló népgyűlése a comitia tributa, a tubusok (kerületek) szerinti gyűlés lesz.

Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és consulságot Lucius Brutus intézményesítette. A dictatori tisztet időhöz kötve viselték; sem a decemvirek hatalma (potestas) nem tartott két évnél tovább, sem a katonai tribunusok consuli joga (consulare ius) nem maradt sokáig érvényben; nem volt Cinnának, sem Sullának hosszú az uralma (dominatio), és Pompeiusnak s Crassusnak a hatalma (potentia) gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius fegyveres ereje (arma) Augustusra szállott, ki a polgárviszályokban kimerült birodalmat princeps néven főhatalma (sub impérium) alá fogadta.
(Tacitus, Annales, I, 1, fordította Borzsák István.)

Az Annales elején álló, Thukydidésszel versengő, tömör és remek áttekintés egyetlen, a legfontosabbnak ítélt szempontot emel ki a római történelemből: a hatalom kérdését. Ez a kérdés állt a római arisztokrácia és az elsősorban az ő történelemképüket közvetítő római történetírás érdeklődésének homlokterében. Ez határozza meg a ránk maradt források jellegét is, a hadtörténet mellett leginkább az „alkotmánytörténetről”: a hatalom jellegéről és változásairól tudósítanak szerzőink. De természetesen a fent idézett szöveggel Tacitus sajátos szempontjait is exponálja: a principátust mint a res publica romlásának mély és végpontját mutatja be művének legelején.