logo

XXVIII Novembris AD

A XII táblás törvények.

A hagyomány szerint Kr. e. 451-ben, megszakították a consulok sorát, és a plebeiusok nyomásának engedve egy tízfős testületet, decemviri legibus scribundis neveztek ki, hogy görög mintákat követve írásba foglalják a törvényeket. Teljes körű hatalommal ruházták fel őket, és intézkedéseik ellen fellebbezni sem lehetett, működésük idejére néptribunusokat sem választottak.
A tíz patricius decemvir élükön Appius Claudiusszal összeállított tíztáblányi törvényt, miközben közmegelégedésre, hatalmukkal nem visszaélve irányította az államot. A törvényeket kifüggesztették, hogy a polgárok véleményezhessék, majd a comitia centuriatával megszavaztatták őket. A következő évre is decemvireket választanak, hogy folytassák a törvények írásba foglalását, akik két újabb táblával egészítik ki az előzőeket. Kormányzásuk ugyanakkor egyre zsarnokibb lesz, maguk ellen fordítják mind a népet, mind a senatust, és éves megbízatásuk lejártával nem teszik le a hatalmukat.

A senatus passzív ellenállása, a külső ellenség (sabin, aequus) fenyegetése, az ellenség ellen hadra fogott nép lázadása amely újabb, az előzőnél is fenyegetőbb secessióba torkollik, amelynek során elfoglalják a Szent hegyet, majd az Aventinust elsöpri a már tyrannosként uralkodó decemvirek hatalmát. Visszaállítják a consuli és a néptribunusi hivatalt.
A fordulatos történet hasonlóképp a korai köztársaság korára vonatkozó annalisztikus hagyomány nagy részéhez jelentős részében kitaláció, lényegében csak a törvények megszületését, valamint az első decemviratus létét és datálását tekinthetjük biztosan ténynek.

A decemvirekről szóló színes történetekre valószínűleg hatott a görög történetírás és a Claudiusok befeketítésének szándéka is, továbbá szerzőink későbbi római eseményeket, illetve a Kr. e 2-1. század belpolitikai küzdelmeinek módszereit vetítették vissza az 5. század közepére, és mindezt drámaian, színesen akarták tálalni. Ezeknek az eszközöknek a „segítségével” két alapvető probléma alapján alakították az anyagukat.
Az egyik kérdés az államot hatékonyan irányítani tudó hivatalok szükségessége és az e hivatalokat betöltő politikusoknak a politikai elit többi tagját fenyegető hatalma közötti feszültség, a másik a patríciusok és plebeiusok küzdelme.

Az első kérdésre egyfelől számtalan kitalált történet reflektál az annalistáknál, például Cincinnatus később ismertetett, a decemvirek működését Liviusnál csak néhány caputtal megelőző története, másfelől, ha a történetek nem is, maga a probléma biztosan valóságosnak tekinthető: ha más-más mértékben és formában is, de a köztársaság egész történelmét meghatározta.
Hasonlóképp nincs okunk megkérdőjelezni azt sem, hogy a tizenkét tábla létrehozása összefügg a korszak meghatározó belpolitikai küzdelmével, a patricius-plebeius harccal; Livius és Dionysios túlzottan egyoldalú és leegyszerűsítő magyarázata szerint a consulok hatalmának csökkentése volt a törvények írásba foglalásáért harcoló plebeiusok legfőbb szándéka.

A decemvirek vezetőjének, Appius Claudiusnak a zsarnokságát egy különösen drámai és legalább annyira koncepciózus történettel ábrázolja a hagyomány. Az igazságszolgáltatás reformjával megbízott fiatal patrícius meg akar szerezni egy plebeius leányt, Verginiát, és bírói(!) hatalmával visszaélve tör a lány erényére, de Verginia apja leszúrja a lányát, hogy megmentse őt és családjukat a gyalázattól.
Az eset az utolsó csepp a pohárban, ez indítja el a zsarnokok bukását és a consulság visszaállítását, ahogy a Lucretia erénye ellen indított támadás és a nő halála vezetett Tarquinius Superbus bukásához és a consulság létrejöttéhez. Ez a beszélő névvel (virgo szűz) felruházott nőalak a monda legrégibb rétegéhez tartozhat, és nemcsak Lucretia alakjával rokon, hanem összekapcsolható a római történelem mindazon lányaival és asszonyaival, akik válságos helyzetben akarva-akaratlanul a város védelmére sietnek.
Az efféle különböző nevekkel felruházott nők gyakori feltűnését a vallástörténet úgy magyarázza, hogy bennük a várost védő istennőt formálná meg újra és újra a mitológiáját történelemmé alakító római gondolkodás.

A korai köztársaság történetének kiemelkedően fontos és megbízható forrását jelentik a tizenkét tábla fennmaradt töredékei. Bár a törvénygyűjtemény egésze nem maradt ránk, de a szöveg tekintélye és érdekessége miatt számtalanszor idézik jogi, grammatikai és irodalmi forrásaink, így az anyag nagyobbik része rekonstruálható. Nemcsak a szöveg hitelét, de hagyományos datálásáét sem vonja kétségbe a tudomány: mind külső, mind belső érvek az 5. század közepére mutatnak. A görög hatás kérdése már nem ilyen egyértelmű.

Cicero és a neves császárkori jogtudós, Gaius három tábla egy-két cikkelyével kapcsolatban is tételes egyezésről beszél Solón törvényei és római szöveg között, illetve felmerült (többek között az idősebb Pliniusnál) az Ephesosból száműzött bölcs, Hermodóros közreműködése is, a történetírás pedig egy Athénbe küldött háromtagú követségről beszél, amelynek Solón törvényeinek a tanulmányozása volt a feladata, és amelynek tagjai visszatérésük után az első decemvirek közé is bekerültek.
Az athéni követségre, illetve a Hermodórosra vonatkozó hagyomány minden bizonnyal elvethető, de a dél-itáliai görög városok, amelyek már régóta meghatározó szerepet töltenek be Róma fejlődésében, a mindennapi élet szabályozásában is kétségtelenül hatottak a városra. Az egyik olyan területet, ahol az alapítással létrejött, sűrűn lakott gyarmatvárosok mintául szolgáltak, a telekhatárokra vonatkozó szabályok jelentik (VII. tábla). A másik ilyen pont a temetkezésen megnyilvánuló luxust tiltó törvény. Az ebben megnyilvánuló törekvés nemcsak Athént jellemezte, hanem a többi görög város nagy részét is, és átvétele jól illik a Rómában ekkoriban zajló kulturális, vallási és politikai irányváltáshoz, amely során az etruszk hatás fontossága a görögé mögé szorul (X. tábla, illetve további hasonlósághoz lásd még VIII27).

A görög hatás ellenére a tizenkét a tábla egészét tekintve római alkotás. Ami egyrészt a stilisztikai és jogászi kifinomultságot illeti ahogy a szó szerint fennmaradt részletek mutatják -, az távol áll a korabeli görög törvényszövegekétől. Másrészt a ius (jog) római találmány, magának a szónak nincs is igazán görög megfelelője, és sajátos vonásai már ebben a legarchaikusabb emlékében is megmutatkoznak, amelyben például más ókori kultúrák törvénytábláival szemben a magánjog dominál. Magát az ötletet azonban, hogy írásba foglalják és mindenki számára hozzáférhetővé tegyék a törvényeket, minden bizonnyal Magna Graeciából vették a rómaiak.
A római jog természetesen nem a tizenkét táblával született meg, és a táblák nem is terjednek ki a jog egészére, például nem tartalmazták a legis actiókat, azokat a szóbeli formulákat, amelyekkel perelni lehetett. Valószínűleg nem kerültek bele a túlságosan közismert szabályok, ellenben egyes régi normák itt váltak a jog részévé.

Bár a decemvirek új törvényekkel is bővíthették a korábbi íratlan jog szabályait ilyeneknek tekinthetők például a temetésre vonatkozó, görögöktől átvett cikkelyek -, a munka lényege a régi, fejlett szokásjogról árulkodó anyag összeállításában és szelekciójában rejlett.
Magukból a táblákból is kiviláglik, hogy nem a ius volt a római társadalom egyetlen normarendszere: a vallási szabályokat a fas foglalta össze, a mos pedig a polgároktól elvárt, de a jog és a fas révén nem kontrollálható viselkedési normákat jelentette. A római jog és a római gondolkodás fontos sajátossága, hogy a ius mint önálló normarendszer nagyon korán lényegében már tizenkét táblában elkülönült, mégpedig annak ellenére, hogy bizonyos bűnök büntetése még szakrális jellegű.


A táblák a következő témákkal foglalkoznak:

I-II. tábla:
az igazságszolgáltatás rendje, többek között a törvénybe idézés módja. Például I 1: „Ha [a felperes a vádlottat] perbe (in ius) hívja, [menjen]. Ha nem megy, hívjon tanút [a felperes], azután ragadja meg a vádlottat.”


III. tábla:
a nem törlesztő adós elleni eljárás.
Például III 1: „Aki tartozását elismerte, vagy akinek ügyét jogszerű ítélettel eldöntötték, annak legyen jogos harminc napja [a teljesítésre)].”


IV-V. tábla:
a család (házasság, gyerekek, örökösödés, gyámság).
Például IV 1: „Gyorsan megölték, mint a tizenkét tábla szerint a feltűnően torzszülött gyermeket.”


V 3:
„Ahogyan vagyonáról és az ügyei feletti gyámságról végrendelkezett, úgy legyén jogos (ita ius esto).”


VI-VII. tábla:
adásvétel (és mindaz, amit formális adásvétellel intéztek), birtokjog. Például VI1 : „Ha valaki kölcsönszerződést (nexum) vagy adásvételt (mancipium) köt, ahogyan nyelvével ünnepélyesen kijelentette (uti lingua nuncupassit), úgy legyen jogos.”


VIII. tábla:
vagyoni és más károk.
Például VIII12: „Ha éjjel követi el a lopást, ha őt megöli [a meglopott], jogosan megölt legyen.”
VIII 18 b:
„A régiek törvénybe iktatták, hogy a tolvajt kétszeresre büntetik, az uzsorást négyszeresre.”


IX. tábla:
főbenjáró ügyek.
Például IX 3: „[...] a jog szerint kirendelt ítélő és döntőbírót, akire rábizonyul, hogy az elbírálandó ügyben pénzt fogadott el, halállal bünteti.”


X. tábla:
a temetkezés.
Például X 8: „Aranyat se temessenek vele. De akinek fogai arannyal vannak kapcsolva, ha azt vele elégetik, ne számítson törvénysértésnek.”


XI-XII. tábla (ezek a később, külön létrehozott táblák):
a hivatalos naptár, zálogjog, rabszolgák okozta károk, a patríciusok és plebeiusok házasságának tiltása (XI1).
Például XII 2 b: „Apai hatalom alatt álló fiúk bűntettéből kártérítési (noxalis) per keletkezett, ebben joga volt az apának vagy tulajdonosnak a pert magára vállalni vagy a vétkest kiszolgáltatni (noxába átadni).”


A jog nem merevedik meg az írásba foglalással a XII táblás törvények nagy tekintélyének ellenére sem, illetve a másik oldalról megközelítve a jogtudósok interpretációja révén a tizenkét táblában foglaltak még évszázadokig használhatóak lesznek, a változó társadalmi és gazdasági körülmények ellenére is. Erre a leginkább kézenfekvő példa, hogy az apa hatalmát némileg korlátozó törvényt „Ha az apa fiát háromszor eladja, a fiú szabaduljon apja hatalma alól” (IV 2 b) az adósrabszolgaság, illetve a törvény által feltételezett gyakorlat megszűnése után is alkalmaztak.

A 451 és az azt követő évek leírásában is a plebeius-patricius harc mellett természetesen az államjogi, hatalmi szempontok domináltak Liviusnál és a többi forrásunkban. A consulság megszűnését, majd visszaállítását, egy másfajta kormányforma (decemvirek uralma) létét lényegesebbnek érezte a történetírói hagyomány, mint a törvények tartalmát. Az esemény fontosságát a politikai viták fordulataival, a secessióval, nagy horderejű, a tizenkét táblán kívüli törvényekkel, illetve a patríciusok és plebeiusok közötti egyezségekkel ábrázolják. Szerzőink (Livius, Dionysios H., Zónaras, Varró) a következő politikai eseményeket kapcsolják a decemvirekhez és bukásukhoz. Biztosították a tribunusi hivatal folytonosságát; megtiltották olyan magistratusok választását, akikkel szemben nem lehet fellebbezni. Elrendelték, hogy Ceres templomában a plebeius aedilisek őrizzék a senatori rendeletek egy példányát.

Tíz főre emelték a néptribunusok számát; az egyik consuli helyet a plebeiusoknak adták; az állam élén álló magistratus esetében a praetori címet a consuli váltotta fel; a tribunusokat felruházták az auspicium jogával (tribunustársuk vagy egy magistratus döntését megakadályozhatták kedvezőtlen isteni jelekre hivatkozva); valamint ekkor hozták létre magát a néptribunusi hivatalt is a 449. évi secessio nyomán.
Jól illusztrálja a fenti felsorolás az annalisztikus hagyomány megbízhatatlanságát, hiszen majdnem mindegyik esemény esetében van legalább egy, de inkább több másik dátumunk is, amelyek ráadásul reálisabbnak is tűnnek. De ezen túl nyilvánvalóvá teszi ezeknek az éveknek a történetírói kitalációktól független súlyát a római történelemben az is, hogy olyan nagy jelentőségű fordulópontként hagyományozódtak, ami alkalmassá tette őket arra, hogy a fenti fontos, de bizonytalan datálású eseményeket magukhoz húzzák.

Ha a fent felsorolt események datálását nem is, a 450-es évek fordulójának ezt a jelentőségét a szakirodalom egy része is elfogadja, sőt fokozza, ekkorra datálva például a köztársaság kialakulását vagy a centuria rendszer bevezetését. Ismereteink egyelőre csak újabb és újabb elképzelések alkotásához, illetve ezek kétségbe vonásához elegendőek, ellenben biztosak lehetünk a tizenkét tábla és a 450-es évek fordulójának jelentőségében, amely mind a rendek küzdelmére és a római társadalom alakulására, mind a római állam és nem utolsósorban a ius civile fejlődésére kiterjedt.

A jog az 5. századi Rómában még tág teret engedett az önsegélynek. Arról, hogy az alperes megjelenjen a magistratus előtt, vagy a tanúállításról a felperesnek magának kellett gondoskodnia. A tizenkét tábla az önsegély határait állapította meg: milyen esetben és milyen határok között alkalmazhat erőszakot jogszerűen a polgár. A tizenkét táblának evvel a vonásával találkozunk a hitelező és az adós viszonyának szabályozásakor is (III. tábla).

A nem fizető adóst a hitelező maga kényszerítheti fogva tartással a fizetésre, de etetnie kell, legalább annyival, hogy az éhhalált elkerülje, és meg van szabva, hány napig kell várnia, amíg végül megölheti vagy eladhatja a Tiberisen túlra. A nem fizető adósra vonatkozó szabályok szigorúak, elsősorban a hitelezőnek kedveznek, de védik az adóst, és ami még fontosabb, magát az államot is. Az önbíráskodás szigorú szabályok közé terelése amennyiben sikeres a közösséget erősíti meg a leghatalmasabb tagjaival szemben, akik kellő erejük, például számos cliensük révén érvényesíteni tudják érdekeiket.

A jog fejlődése ennek a metódusnak a visszaszorulását és evvel párhuzamosan az állam hatékonyabbá, sikeresebbé válását jelenti, ami a patríciusok többségének is érdeke volt. Egy másik, de céljában hasonló korlátozás a temetési luxus tiltása. A temetés az egyik legalkalmasabb eszköz arra, hogy a gazdag családok megmutassák vagyonukat, gazdasági erejüket. Ennek a korlátozása nem tudjuk mennyire járt sikerrel egyrészt a pompa fitogtatásának a szegényebbekre gyakorolt hatását figyelembe véve őrzi a társadalom békéjét, másrészt az államot erősíti a leggazdagabbak korlátozásával, valamint hozzájárul az uralkodó elit belső egységéhez.

Már nemcsak a hatalmasokra vonatkozik, de ugyancsak a társadalom békéjét szolgálja, hogy a tizenkét tábla ismeri ugyan, és végső megoldásként alkalmazni is engedi a talioelvet, de helyette a megegyezést szorgalmazza (VIII2 5). A törvények elsősorban a tulajdonnal rendelkezőknek íródtak. A nincstelenek számára a perek nagy részének sacramentumos volta eleve kizárta, hogy önállóan eljárást kezdeményezzenek a magistratus előtt.

A pereskedő felek ugyanis a per tárgyának értékétől függő nagyságú „fogadást” tettek, ezer as feletti értékű pertárgy esetében ötszáz-ötszáz ast (ezen az 5. században súlyra mért rezet, illetve bronzot kell értenünk) helyeztek letétbe az igazságszolgáltatást irányító magistratusnál, amelyet az alul maradt fél elveszített az állam javára (II1). De ezen a nehézségen túl a törvények nagy része olyan ügyeket szabályoz, amelyek csak azokat érintették, akiknek házuk, telkük, földjük, állataik, rabszolgáik, örökíthető vagyonuk volt, de nem voltak patríciusok, azaz jogaik érvényesítéséhez szükségük volt az igazságszolgáltatás reformjára.

A táblák tételesen is különbséget tesznek a vagyon szerint: proletariusok (nincstelenek: utóddal, proles-szel rendelkeznek ugyan, de vagyonuk nincs az állam a polgáraival kapcsolatban ezt a két dolgot tartotta nyilván) és assiduusok (földdel bíró) szerepelnek a szövegben.

„Földdel bíró polgárnak (assiduo) földdel bíró legyen a védője (vindex), vagyontalan polgárnak (proletario) az lehet, aki akar.” (I 4.)

A XII táblás törvények létrehozását az annalisztikus hagyomány a plebeiusok nyomásásnak tulajdonítja, akik végső soron a consulok hatalmát akarták csökkenteni ezzel a lépéssel. A törvények nem érintik a magistratusok hatalmát, az állam felépítését, és a rendekről sem mondanak sokat.

A XI. a második decemviratus által alkotott egyik, úgynevezett rossz táblán olvashatjuk az egyetlen erre vonatkozó törvényt:
„...a plebs ne köthessen házasságot a senatorok családjaival.” (XI1.)

Ez a 445-ig, a lex Canuleiáig érvényben lévő tiltás a történettudomány számára fontos bizonyíték ugyan a vagyonos plebeiusréteg létezésére, illetve, hogy a két rend nyitott volt egymás felé, de plebeiussikernek aligha nevezhető.
A plebeiusok eredménye maga az írásba foglalás, amely jelentős rést ütött a patríciusok hatalmi monopóliumán, és legalábbis a tehetősebb plebeiuscsaládok számára megkönnyítette a pereskedést. Nyilvánosságra hozatalával a ius civile, a polgárok joga közkinccsé vált, ami nagyon fontos lépés volt a plebeiusok emancipációjában.
A patríciusoknak ezután is nagy befolyása volt a jogalkotásra, és továbbra is ők bíráskodtak, illetve értelmezték a törvényeket (a korai köztársaságban ez utóbbi feladat a pontifexek testületére hárult, amely a 4. század végéig őrzi a legis actiókat, illetve a hivatalos naptárt, a fastit).

A cliens-patrónus viszonyról szóló cikkely külön figyelmet érdemel. „Ha a patrónus megcsalja cliensét, átkozott legyen (sacer esto).” (VIII21.) E törvény megszületése mögött a patríciusok hatalmát korlátozni akaró, jól körülhatárolható törekvést érzékelhetünk. A szakirodalom egy része a szankció súlyosságáról beszél, hiszen átkerülni a sacer szférába a halálbüntetéssel lehet egyenértékű. Ez tehát sikeres fellépés a patríciusokkal szemben.

A szövegnek ugyanakkor más értelmezése is létezik: a tizenkét tábla elhárítja, hogy evvel a kérdéssel foglalkozzon, mivel a iusnak nem lehet feladata, hogy a fidesről bármit is mondjon, hiszen a patrónus és a cliense viszonyát meghatározó fides (hűség) a fas alá tartozik. Mind a bűn, mind a büntetés leírása túl általános, a normakövetés kikényszerítése a ius eszközeivel lehetetlen.
Ennek alátámasztásául párhuzamként idézzünk egy másik olyan törvényt, ahol az isteneket szintén bevonják a szankcionálásba, de működésüket hathatósan segítik is. „Ekével megművelt föld termését éjszaka lelegeltetni vagy levágni felnőtt ember számára főbenjáró vétség (capital) volt, és őt Ceresnek szentelve, felakasztva kellett kivégezni (suspensumque Cereri necari).” (VIII9.)