logo

XVII October AD

Politikai harcok Caesar halála után.

Caesar váratlan halálát követően Rómában teljes zűrzavar lett úrrá. Az össze-esküvőknek az az elgondolása, hogy a „zsarnok” eltávolításával egy csapásra helyreáll a régi köztársaság, csakhamar szertefoszlott. Nem találtak azonnal támogatást a riadtan szétoszló senatusban, s nem sikerült maguk mellé állítani a városi népet sem. Jellemző a „libera rés publica” bajnokainak fellépésére, hogy a merénylet végrehajtása idejére gladiátorokat állítottak fedezetül, s a gyilkosság elkövetése után ugyancsak gladiátorok és rabszolgák kíséretében vonultak a Capitoliumra.
A merénylet teljesen váratlanul érte a különben is kissé nehézkes M. Antoniust, az év egyik consulát, s nem tudott egységes álláspontot kialakítani Caesar környezete sem. Határozatlan volt a városi tömegek hangulata is, a helyzet azonban egyre feszültebb lett. A gyilkosság hírére szállingózni kezdtek Rómába a megölt dictator veteránjai. Lepidus, a magister equitum volt az első, aki kijelentette, hogy bosszút akar állni Caesarért. Ez a jelszó a következő időszak politikai küzdelmeinek egyik fő ideológiai tényezője lett.

Az általános bizonytalanságban, amikor a Caesar hívei és ellenségei közti erőviszonyok pillanatnyilag kiegyenlítettek voltak, kompromisszumos határozatokban állapodtak meg a március 17-én Antonius által Tellus templomába összehívott senatusi ülésen. Cicero közvetítő javaslata alapján egyfelől érvényesnek nyilvánították Caesar minden intézkedését, másfelől nem hoztak semmiféle büntető rendelkezést gyilkosai ellen. A diktatúrát ellenben örökre eltörölték.
Senatusi határozat alapján nyilvánosságra hozták Caesar végrendeletét. Ebből a városi plebs megtudta, hogy a dictator fejenként 300-300 sestertiust hagyott rájuk, s megnyitotta előttük hatalmas kiterjedésű római kertjeit. Ez a körülmény, Lepidus előbb már idézett jelszava, továbbá a veteránok megjelenése döntő fordulatot idézett elő a közhangulatban. Brutust és Cassiust, Caesarnak, a páter patriae-nak gyilkosait kezdték parricidákként (apagyilkos) emlegetni.

Látva a fordulatot Antonius igyekezett átvenni a kezdeményezést. Caesar államköltségen rendezett temetésén (19-én, vagy 20-án) bemutatta az össze-gyűlt tömegnek a megölt dictator átlyuggatott, véres tógáját. Ügyesen fogalmazott beszédben elevenítette fel Caesar tetteit, érdemeit, s tüzelte a hangulatot a gyilkosok és támogatóik ellen. Fellépésével azonban elszámította magát, mert a temetést követően olyan széles körű népmozgalom alakult ki, amely nemcsak Brutusékra, hanem a gazdag római senatorokra, lovagokra, s különösen a háztulajdonosokra nézve alakult fenyegetően.
A megmozdulás hasonló jelleget öltött, mint annak idején Caelius Rufus és Dolabella idejében, «csak még nagyobb zavargásokra vezetett. A római plebs alsó rétegein kívül a rabszolgák is részt vettek a szervezkedésben, amely Caesar kultuszának megvalósítására törekedett (ennyiben hasonlított a megölt Tib. Gracchus és Catilina híveinek mozgalmához), s Caesar gyilkosainak megbüntetését hangoztatta. A Caesar elhamvasztását követően spontán kitörő népmozgalom vezetését hamarosan egy Hérophilos nevű dél-itáliai görög vette át, aki Marius unokájának adta ki magát. Ez az ember még Caesar életében nagy népszerűségre tett szert a veteránok, s különösen a római collegiumok körében.

Rómába visszatérve emlékoszlopot állított Caesar elhamvasztása helyén „Patri pátriáé” (a haza atyjának) felirattal, s heves agitációba kezdett az „apagyilkosok” ellen. Az álMariusnak immár az összes rabszolgatartó számára kényelmetlenné váló mozgalmával szemben végül is Antonius lépett fel, elfogatta és kivégeztette Hérophilost. Majd consultársa, P. Cornelius Dolabella aki néhány évvel korábban maga állt a háztulajdonosok és uzsorások elleni mozgalom élére véglegesen felszámolta a szervezkedést.
Brutus és Cassius már előzőleg kénytelen volt elhagyni Rómát. A. Hirtius és C. Vibius Pansa consul designatusok, továbbá Caesar hadvezérei Asinius Pollio és Munatius Plancus, Hispánia Ulterior, ill. Gallia Transalpina helytartói a kiegyezés mellett voltak. A túlzó optimaták viszont a Caesar hívei elleni polgárháborúra gondoltak. Terveiket a Szicíliát (43 őszén) megszálló Sex. Pompeius tengeri haderejére és Decimus Brutus Gallia Cisalpina-beli légióira építették. Antonius különféle engedményekkel igyekezett semlegesíteni Sex. Pompeiust, majd keresztülvitte, hogy az eredetileg neki jutott Makedónia helyett az Itáliához közelebb fekvő Gallia Cisalpinát kapja.

Közben, májusban hazaérkezett Apollóniából Caius Octavius, Caesar 19 éves unokaöccse, akit végrendeletében fiává fogadott és örökösévé tett. Octavius fiatal korát meghazudtoló ügyességgel látott munkához: felvette a kapcsolatot Caesar veteránjaival és párthíveivel, de tárgyalni kezdett az ellenzéki senatorokkal is. Rómába érkezve felvette a C. Iulius Caesar Octavianus nevet, bejelentette, hogy átveszi atyai örökségét, s teljesíti Caesar végakaratát: kifizeti a plebsnek a rájuk hagyott pénzt. Mikor Antonius megtagadta Caesar iratainak .és pénzének kiszolgáltatását, agitációt kezdett ellene a veteránok és a plebs körében, hangoztatva, hogy Antonius kibékült Caesar gyilkosaival. Ugyanakkor pénzzé tette anyai örökségét, s légiókat toborzott a veteránok között.
A katonák és a veteránok, akik Itália szabad lakosságának szegényebb rétegeiből kerültek ki, ellenségüknek tekintették Caesar gyilkosait, a senatus régi tagjait. Fő követelésük a földjuttatás volt, s azt Caesar gyilkosainak megbüntetése révén tartották kivihetőnek. Értetlenül állottak szemben Antonius és Octavianus viszálykodásával, és Caesar tábora egységének helyreállítását sürgették, különösen a centuriók.

44. szeptember i-én Antonius a senatusban elfogadtatta a Caesar kultuszával kapcsolatos javaslatát. Octavianus egyre nyomatékosabban hangoztatta Caesar iránti pietasát, ami végakaratának teljesítésére és halálának megbosszulására kötelezi. A pietas-gondolatot politikai jelszóként elsőnek C. Gracchus alkalmazta, s tőle örökölték Octavianuson kívül Antonius és Sex. Pompeius is. Az utóbbi természetesn apja emlékére vonatkoztatva. Találkozunk e jelszóval nemcsak a napi politikai agitációban, hanem az irodalomban és a szemben álló felek által kibocsátott pénzeken is, ami szintén a politikai propaganda céljait szolgálta. Antonius egyébként nem fizette ki a római plebsnek a Caesar végrendeletében megjelölt összeget, vagy azért, mert lebecsülte jelentőségüket a hadsereg mellett, vagy azért, mert Dolabella és az ál-Marius mozgalmának leverése után nem remélt részükről jelentős támogatást.

Az év utolsó harmadában egyre jobban kiéleződött a senatus és Antonius viszonya. Jelentős kezdeményező szerepet játszott ebben az öreg Cicero, aki egy egész beszédsorozatot („Philippikákat”) zúdított ellenfelére. Octavianus viszont Antonius-szal szemben kereste a senatus segítségét. Decemberben An-tonius észak felé vonult, hogy átvegye Gallia Cisalpinát D. Brutustól. Ez azonban nem volt hajlandó átadni, hanem csapataival és gladiátoraival Mutina városában sáncolta el magát. Antonius körülzárta a várost. Caesar hadvezérei, Asinius Pollio, Munatius Plancus, valamint Lepidus, Gallia Narbonensis és Hispánia Citerior helytartója várakozó álláspontra helyezkedtek.
Rómában a 43. január 1-3. között senatusi ülésen megbeszélték az állam helyzetét, s határozatot hoztak, hogy Octavianus a senatus tagja lesz, a consularisokkal együtt szólalhat fel, tíz évvel a törvényes korhatár előtt pályázhat hivatalokra, imperiumot és propraetorként A. Hirtius és C. Vibius Pansa consulok mellett hadseregparancsnoki megbízatást kap. Miután az Antonius-szal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, a két consul és Octavianus zömében az utóbbi csapataiból alakult légiók élén a Mutinát körülzáró Antonius ellen vonult. Az ellenfelek két egymást követő ütközetben (április 15és 21-én) csaptak össze. Antonius kettős veresége után megfogyatkozott számú csapataival, Octavianus által nem zavarva vonult el Lepidushoz.

A második összecsapásnál elesett Hirtius, majd másnap meghalt az első alkalommal megsebesült Pansa consul is, így a vezetés Octavianus kezébe került. A győzelem hírére felbátorodott senatus Antoniust a haza ellenségének (hostis patriae) nyilvánította, majd (júliusban) Lepidust is, mert magához fogadta Antoniust. D. Brutusnak diadalmenetet, Octavianusnak ovatiót szavaztak meg. Hazahívták a két afrikai légiót, Sex. Pompeiust flottaparancsnoknak nevezték ki. Brutust és Cassiust imperium maius-szal ruházták fel stb. Ezekkel a döntésekkel a senatus messze túlment a caesarianusok számára el-fogadható határon.

Közben Octavianus is erélyesen követelte a consulságot, s amikor ezt a senatus elutasította, Róma ellen vezette nyolc légióját. Átálltak hozzá az Afrikából megérkezett csapatok is. Octavianus bevonult Rómába: a senatus nyomban törvényesítette adoptálását, s augusztus 19-én consullá választották; társa Q. Pedius, egyik közeli rokona lett. Az új consulok sürgősen megszavaztatták a lex Fori-át, amely Caesar gyilkosait száműzetésre ítélte; hatálytalanították Antonius és Lepidus ellenséggé nyilvánítását.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora