logo

XVII October AD

Caesar örökében.

Octavianus, immár a birodalom egyedüli ura, 29-ben tért haza Rómába. A keleti hadjárat során szerzett zsákmányból három káprázatos diadalmenetet tartott illyricumi hódításainak, actiumi győzelmének és Egyiptom elfoglalásának megünneplésére. Ezután megindult a békés, rendezett viszonyokra való fokozatos a megváltozott körülményeknek megfelelő áttérés. Octavianus megkezdte veteránjainak leszerelését, földdel való végkielégítését, a hadsereg átszervezését. Ezzel s a polgárháborúk befejezésével összefüggésben mindinkább előtérbe kerül propagandájában a béke megteremtésével kapcsolatos érdemeinek hangsúlyozása.

31-től kezdve, triumviri felhatalmazásának lejárta óta évről évre megválasztották consulnak. Hatalma további megszilárdítása érdekében 29-ben censor lett, s a következő évben összeállította a senatus névjegyzékét. Ennek során eltávolította a hatalmi versengés idején a testületbe bekerült kétes elemeket. (Rivalizálásuk korában ugyanis Octavianus és Antonius egyaránt tettek engedményeket híveiknek, s ezek révén igen felduzzadt a senatus létszáma.) Egyúttal élt az alkalommal, hogy törölje a senatus tagjai közül Antonius korábbi híveit.
A senatori névjegyzék élére a maga nevét tette; ettől kezdve élete végéig ő volt a princeps senatus. Ez a megjelölés a köztársaság korában csupán megtisztelő cím volt, külön hatáskör nem járt vele. Octavianus mégis különböző, időnként egyidejűleg is viselt tényleges hivatalaitól függetlenül a princeps címet használta az államban betöltött helyének megjelölésére; erre, s ezzel összefüggő auctoritasára hivatkozott vezetőszerepe indokolásaként. Különös hangsúlyt kapott a néhány évvel később elnyert Augustus jelző is, amely személyének ember fölötti, szakrális szférába való emelésére volt hivatott.
A lényeget azonban nem a különféle homályos címek jelentették amelyeket Augustus mindenkori hatalmi helyzetének, célkitűzéseinek megfelelően töltöttek meg tartalommal hanem a princeps tényleges hatalma, s annak valóságos alapjai. Ezek sorában mindenekelőtt a hadsereget, a hadizsákmányból származó vagyonát s az egyiptomi föld gazdagságát kell számon tartanunk. Érthető a senatus köztársasági eszményeiért lelkesedő Tacitus fanyar utalása arra a tényre, hogy Octavianus princeps néven valójában az uralmat szerezte meg a polgárháborúban kimerült birodalom felett, s birtokolta élete végéig.

Mindenesetre igaz, hogy Augustus nem lépett fel nyíltan egyeduralkodói igényekkel, s a népgyűlésen felajánlott életfogytiglani dictatori címet sem fogadta el. Erre ténylegesen megingathatatlan hatalma és anyagi fölénye tudatában éppúgy nem volt szüksége, mint korábban Caesarnak a királyi címre. Az is tagadhatatlan, hogy a princeps formálisan legalábbis bizonyos mértékig megtartotta a köztársasági hagyományokat. Valójában azonban az általa sorozatosan viselt magistratúrák tartalma, jellege alapvetően megváltozott. Azonkívül egyidejűleg és huzamosan betöltött több olyan jogkört, amelyhez hasonló esetre a köztársaság korában még a polgárháborúk küzdelmei során, s átmenetileg sem került sor.
Tehát csak nyíltan nem ment el olyan messzire a köztársasági hagyományok és államrend semmibevételében, mint Caesar. Ebben a tartózkodásban azonban nemcsak az óvatosság nyilatkozik meg, hanem az a tény is, hogy Caesarral ellentétben ő nem a hagyományos uralkodó osztályok ellenére, ezek legyőzésével, hanem éppen a vagyonos római és itáliai rétegek politikai és pl. Actium előtt anyagi támogatásával biztosította saját magának az uralmat. Hatalma azonban lényegében sokkal monarchikusabb jellegű volt, mint Caesaré: a „principatus” a katonai diktatúrának nem kevésbé határozott formája, mint Caesar egyeduralma volt.

Ennek a korlátlan hatalomnak a megteremtésére azonban immár feltétlenül és elkerülhetetlenül szükség volt, s a hatalom új birtokosára, a princepsre számos nehéz feladat megvalósítása várt: az államvezetésnek, a birodalom békéjének és biztonságának, a rabszolgatartó rendnek a megszilárdítása; a hadsereg átszervezése, a birodalom határainak védelme; a tartományok közigazgatásának reformja, a lakosság jólétének biztosítása; s nem utolsósorban az államrend zökkenőmentes átalakítása, az arisztokrata ellenzékkel való együttműködés lehetőségének megtalálása stb.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora