logo

XVII October AD

A triumvirátus felbomlása.

A Pompeius hajóhadában és szárazföldi seregében szolgáló, Itáliából szökött rabszolgákat összefogdosták, s Octavianus több mint 30 000 rabszolgát szállított vissza gazdájuknak. Kb. hatezret, akiknek tulajdonosai nem jelentkeztek, kivégeztetett. Mindez természetesen nem ment végbe ellenállás, összecsapások nélkül. Szicília területén tartós zavargásokra került sor, s Itáliában is jó időbe telt, míg helyre tudták állítani a közbiztonságot.
Lepidus az Octavianusnak nyújtott segítség örve alatt egy elég gyámoltalan kísérletet tett Szicília megszerzésére. Csapatai azonban átálltak a triumvirtársa oldalára. Octavianus rendelkezésére Lepidus ezután Circeiben élt vissza-vonult magánemberként; csak pontifex maximusi tisztét tartotta meg haláláig. Sex. Pompeius felett aratott győzelme után Octavianus aranyszobrot állíttatott magának, melynek felirata a béke helyreállítását ünnepelte. A békesség ennek ellenére nem tartott sokáig.
Octavianus igyekezett is minden eszközzel megszilárdítani helyzetét, hatalmát. Kifejezésre juttatta készségét a triumvirátus megszüntetésére, mire el-ismerésül a tribunusokhoz hasonlóan őt is sacrosanctus-szá nyilvánították. Katonai erejének gondos kiépítése mellett a külsőségekben tekintettel volt az arisztokrácia köztársasági érzelmeire. Ugyanakkor széles körű propagandatevékenységet fejtett ki, amelynek célja Itália egységes közvéleményének kialakítása volt, szoros összhangban a saját további céljaival.

Philippi után a triumvirek legfontosabb külpolitikai teendője az volt, hogy helyreállítsák és megszilárdítsák Róma megrendült keleti uralmát, feltartóztassák és visszaszorítsák a parthusok előrenyomulását. Antonius keleten igen nehéz helyzetben volt, mikor hadvezéri tekintélyét a parthusok elleni hadjárattal kívánta növelni. A kisázsiai tartományokat nem a szomszédos területek leigázásával, hanem Rómától függő uralkodóik támogatásával sikerült biztosítania. Kedvezőtlenebbül alakult a helyzet Szíriában, ahová a parthusok arra hivatkozva, hogy Brutusék segítségül hívták őket időközben benyomultak. Végérvényesen csak 38-ra sikerült kiszorítani őket a korábban is római befolyás alatt állott területekről. Támadó fellépésre azonban minthogy az itáliai helyzet alakulását sem téveszthette szem elől egyelőre nem telt Antonius erejéből.

Antonius keleti tevékenységének tisztázása és értékelése nehéz kérdés a forráshagyomány vele szemben megnyilvánuló elfogultsága és az Octavianus propagandájának hatása nyomán kialakult Kleopátra-regény miatt. A történet-írók egy része már a perusiai háborút is a féltékeny Fulvia provokációjának állította be, aki szerintük így akarta volna Antoniust rábírni, hogy hagyja ott Kleopátrát és térjen haza. Tagadhatatlan, hogy Antoniusnak egy nagyobb szabású parthiai hadjárat szempontjából elengedhetetlen volt Egyiptom politikai szövetségének és anyagi erőforrásainak biztosítása. Viszont Kleopátra szemében is ajánlatosnak látszott nagyhatalmi törekvései érdekében megnyerni a római hadvezér katonai támogatását.
A személyes vonatkozások ezeknek a kölcsönös érdekeknek a függvényeiként foghatók fel. Antonius szempontjából előnyösebbnek, veszélytelenebbnek ígérkezett, ha Kleopátrával, és nem az egyiptomi arisztokrácia támogatását élvező húgával, Arsinoéval egyezkedik. 40 tavasza és 37 ősze között nem is látták egymást, s szorosabbá csak akkor vált kapcsolatuk, amikor Octavianus Sex. Pompeius felett aratott győzelmét és itáliai helyzetének megszilárdulását Antoniusnak végre jelentősebb hadi sikerekkel kellett volna ellensúlyoznia. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az egyiptomi támogatás.

Antoniusnak mindenekelőtt az Octavianusnak átadott hadihajókat kellett pótolnia. A flotta gyors felépítése érdekében tehát egyes erdőkben gazdag kisázsiai és szíriai területeket Kleopátra rendelkezésére bocsátott. Később is lemondott egyes területekről Egyiptom javára, főleg azonban olyanokról, amelyek pillanatnyilag amúgy sem voltak római kézen, vagy korábban sem tartoztak Róma fennhatósága alá. Jelentősebb területi engedményekre csak akkor került sor közös gyermekeik javára -, mikor már küszöbön állt az összeütközés Octavianus-szal, s Antonius keleti szövetségeseit egységesen fel akarta sorakoztatni maga mögött az összecsapásra. Octavianus ezeket a kényszerű taktikai engedményeket alaposan eltúlozta, s ügyes propagandájával Antonius elfaj zásának és árulásának bizonyítékaként tárta a római-itáliai közvélemény elé.
A IV. Phraatés trónra lépését követő dinasztikus viszály (36-ban) kedvező alkalomnak ígérkezett Antonius parthiai hadjárata számára. A római sereg az arméniai hegyeken átvonulva el is érte Phraaspát Média Atropaténé fővárosát; bevennie azonban nem sikerült. A parthus sereg támadásai miatt Antonius kénytelen volt visszavonulni, útközben jelentős veszteségeket szenvedett. Hadműveleteit 34-ben indította meg újra, ekkor azonban Armeniára korlátozta, ahol nem is ütközött különösebb ellenállásba. Ennek ellenére Alexandriába visszatérve fényes győzelmi ünnepséget rendezett.

Octavianus egyidejűleg (35-33 között) kisebb jelentőségű, de sikeres hadjáratot vezetett Illyricumba. A vállalkozás stratégiai célja az volt, hogy felvonulási területet szerezzen egy Antonius elleni keleti hadjárat esetére, azonban a terület gazdag aranybányáinak kiaknázása is vonzotta. A harcok során személyesen is kitüntette magát, bár korábban (Philippinél és a szicíliai harcokban) ugyancsak kevés tanújelét adta hadvezéri rátermettségének. Eddig, s később is mások (Agrippa, Tiberius) voltak hadseregeinek tényleges irányítói.
Octavianus ezután az arisztokráciával is megegyezett. Ezt kifejezésre juttatta a Líviával, az előkelő Livius Drusus senator lányával kötött házassága. Majd igyekezett maga mellé állítani a szegény római lakosságot is. A meginduló nagyarányú építkezések munkaalkalmat biztosítottak számukra.

A fürdőket ingyen látogathatták; Agrippa aedilissége alatt (33-ban) ingyen osztották az étolajat és a sót stb. A tengeri kereskedelem helyreállítása megnyerte Octavianus számára az üzleti körök rokonszenvét. Ez annál jelentősebb volt, mert az itáliai pénzemberek Antonius-szal viszont elégedetlenek voltak. 0 ugyanis azzal, hogy a kisázsiai és szíriai uralkodóknak jelentős területeket adott vissza, komoly pénzügyi veszteséget okozott nekik.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora