logo

XXIII Januarius AD

Veteránok vásárja (Kr. e. 44. szeptember-október)

Mikor Cicero Rómába érkezeit, Antonius már két újabb törvényt hirdetett: az egyik a lex de tertia decuria volt, a másik a lex de viet maiestate. Az amnesztiáról azonban nem tett semmiféle javaslatot. A cseretörvény megszavazása után Antonius azonnal parancsot küldött a négy macedóniai légiónak - a másodiknak, negyediknek, harinicötödiknek és a Mars-légiónak - hogy keljenek át az Adrián. Azt akarta, hogy egyesítve őket a légió alaudá-val, tekintélyes hadereje álljon készen Itália számára, ha Decimus az Alpokból vissza térvén nem akarná elismerni törvényét. Újra húzni-halasztani kezdte a dolgokat, s azon igyekezett, hogy a nép embereit a nagyon veszedelmes Caesar bosszulás helyett ezzel a két törvénnyel elégítse ki.
Az első eltörölte a törvényszék arisztokratikus reformját, amelyet Caesar hozott 46-ban, és úgy intézkedett, hogy ezentúl nemcsak a szenátori és lovagi rend, szóval a felső osztályok tagjait, hanem a centuriókat, tehát a hadsereg altisztjeit is adókülönbség nélkül beírják azoknak a polgároknak a sorába, akik közül sorshúzással választották a quaestiones bírált (esküdteket, mondanánk ma). A második arról intézkedett, hogy minden polgárnak, akit majestas vagy vis miatt elítéltek (ezzel a két névvel neveztek minden olyan vétséget, amelyet mi a közrend ellen valónak mondunk), joga legyen a provocatio-ra, vagyis fellebbezhessen a komiciumokhoz. Ezt a jogot annak idején Sulla és Caesar eltörölte. A második törvénnyel Antonius jóvá akarta tenni Erophihis kivégzését és a 47-beli vérontást, szinte lehetetlenné téve a zendülések gyors elnyomását. Az elsővel pedig eszközt szerzett a bírák befolyásolására, részben utánozva azt, amit Pompeius cselekedett 52-ben és 51-ben.
Hízelgett vele a katonáknak is, mert a katonai szolgálatot a cenzussal és a nemességgel egyenlővé tette, mint ami följogosít az egyik legfőbb polgári funkció teljesítésére. Bizonyos szempontból még merészebb dolog volt az, amit Antonius másnap, szeptember elsején akart a szenátus elé terjeszteni: a szokásos magán gyásztisztességhez, mellyel Caesarnak évenként adózott családja, csatoljanak nyilvános könyörgéseket is, mint amilyeneket az istenekhez intéztek, szóval istenítsék Caesart. Hova nem fejlődött ez a keleti babona, amelytől elborzadt minden igaz római! A tudatlan nép első szívből-szakadt, együgyű áldozataitól, melyeket az Erophilus-állította oltáron hoztak, egy hónap alatt Octavianus szónoklataihoz jutottak, melyeket a diktátornak az üstökösben ragyogó leikéről mondott, s most a második hónap elteltével már hivatalosan el akarták rendelni Caesar kultuszát!

A demokratikus párt ismét diadalmasnak látszott, épp úgy, sőt még jobban, mint 59-ben. Csakhogy Antoniusból hiányzott az a biztos és folytonos lendület, amellyel Caesar akkoriban kicsikarta ellenségeitől és fenékig kihasználta a győzelmet anélkül, hogy egy pillanatig is nyugton hagyta volna őket. Mindeddig a legnagyobb körültekintéssel járt el, tétovázva, erre-arra hajolva, vissza-vissza kerülve oda, ahonnan elindult: végtelen óvatossággal védelmezte az életét, nyugtalankodott minden kis ellenkezésen, s a fáradalmak és a kicsapongások miatt indulatosabbá vált, mint valaha. És nemcsak a két férfiú volt más ívású, hanem az idők és a dolgok is nagyon megváltoztak Caesar első konzulsága óta, még pedig az utánzónak rovására. Caesar idejében messze tűntek Sulla és Marius polgárháborújának emlékei, Itália nemrégiben és pedig szerencsével került ki Catilina összeesküvésének veszedelméből, amelyet különben is legtöbben csak képzeletükben láttak nagyra, frissek voltak Lucullus és Pompeius keleti győzelmei, s a félszigeten mindenütt javában buzgóit az agrárius megújhodás, a kereskedelem elevensége, a művelődés szorgalma.
Itália csupa bizalom volt jövője iránt, s bár szokása volt az örökös panasz, nem hitte komolyan a fölfordulás, a forradalom, a csőd veszedelmét. Ezért aztán nagyobb nyugtalanság nélkül viselte a meglévő bajokat: az adósságokat, a közigazgatási rendetlenséget, a korrupciót és a politikai állhatatlanságot. Így történt az, hogy Caesar forradalmát vagy eltűrte, mint ártalmatlant, vagy pedig egyenesen tisztelte az a szorgalmatos polgárság, amely az itáliai életet olyan erőteljesen megújította. Bezzeg most! Minden osztály és minden párt annyi keserű csalódáson és olyan rettentő megpróbáltatásokon ment keresztül, hogy mindenfelé a jelennek és jövőnek az a félelmetes bizonytalansága kisértett, az az undorodó és kiábrándult fáradság, amely minden nagy társadalmi válságnak legerősebb gyötrelme.
Egész Itáliába annyira beleívódott ugyan, mint soha még, a konzervatív szellem, vagyis a forradalom rettegése, a demagógia gyűlölete, a rend kívánsága, de a konzervatív párt nem volt többé, annyira borzadtak a felső osztályok a politikától. Atticus egyik levelében, amelyet ebben az időben írt Ciceróhoz, öklöző cinizmussal fejezte ki azt, ami alapjában a legtöbbek gondolata volt:

- Ha már a köztársaság elveszett, mentsük meg a vagyont!

De vajon ezzel a nemtörődömséggel nem kockáztatták-e azt, hogy a köztársasággal együtt a vagyont is elveszítik? Egyetlen ifjú sem mert többé harcot próbálni a forradalom ellen. Új emberek nem keltek föl a régiek segítésére, akik megtizedelten, szétszórtan nem tudták megvédeni többé a gazdag osztályok érdekeit. Csak itt-ott próbálkozott a merészebbje és kitartóbbja valamiféle védekezéssel, a maga számlájára. De ezek a védekezések, melyeket magukra maradt és szinte kétsébe esett emberek eszeltek ki a legbizonytalanabb és legnehezebb viszonyok közepette, bizony gyakran vakmerőek, különcködők, szinte őrületesek voltak.
Cassius, a magára hagyatott és védtelen, néhány bárkával akart kiszállni Kelet meghódítására. Másvalaki viszont - hogy kicsoda, nem tudjuk - még merészebb és még nehezebb intrikát gondolt el, egyetértve a kevésbé tétlen konzervatívokkel: azt, hogy meghasonlást támaszt a macedóniai légiók és tábornokuk között, bármi módon. Ha kell, meg-vádolja Antoniust, hogy lanyha és rosszhiszemű párthíve Caesarnak. Ha kell, fölhasználja a légiók tisztjei közül azokat, akik jóbarátságban vannak a konzervatívokkel, sőt Octavianust és az ő révén az ő még nagyobb számú barátait is.
Az első kísérletek, amelyekkel Octavianust Antonius ellen akarták izgatni, a veteránok közbelépése miatt kudarcot vallottak. De sem Marcellus, sem a család többi arisztokratikus barátja nem tett le a kibékülés után arról, hogy gyanakvást keltsen Octavianusban. Igyekeztek meggyőzni őt arról, hogy a béke dacára sem szabad megbíznia benne, hanem segítse fellázítaniuk a túlságosan vakmerő konzul ellen a katonáit.

A demokratikus pártban a kalandorok tömege, az alsó nép, a veteránok tele tüdővel új Pharsalus és új Munda után kiáltoztak, s vezéreiknek azt ajánlották cserébe, amit csak kívánlak, akár a világ uralmát is. De ki merte bátor szívvel elfogadni ezt a kardot? Ki tudta elfeledni március idusának tragikus gyávaságát: Caesart, Gallia meghódítóját, annyi kolónia megalapítóját, az örökös diktátort megölhették a szenátusban barátai és gyámoltjai, fényes nappal, többi barátainak és gyámoltjainak szemeláttára, és senki sem mert segítségére ugrani! Senki a felső osztályok finom műveltségű férfiai közül - Octavianust kivéve - nem mert többé közelíteni Marius és Caesar pártjához, amely obszkúrus kalandorok csélcsap és álnok gyülevész hadává változott.
Már valamennyien kiábrándultak abból, hogy a hódítások mindig sikerrel járnak, hogy a vagyon véghetetlenül meg fog növekedni, hogy az adósságokat akadály nélkül megfizethetik. Sőt az adósságokba egyre jobban bele-kuszálódtak a jómódú családok, úgy, mint Cicero. Mert a válság miatt egy idő óta hitványabb lett az ára élelmiszernek, földnek, háznak, egyre nehezebb volt gyümölcsöztetni a földeket és fizettetni a házbérlőkkel, a lakókkal, az adósokkal. A pénz pedig megdrágult. És semerről sem látszott jobb esztendők reménye. Eközben a veteránok, a gyarmatosok, ínségesek, katonák óriási tömege már háborogni kezdett, és félni lehetett, hogy mint egy horda ráveti magát az államra és a jómódú osztályok javaira. A polgárháború pedig csak e bajok elmérgesítésére lehetett volna jó.

romaikor_kep



A nagybirtok veszedelembe került, és igen sok tekintélyes vagyont, aminő például Pompeiusé és Labienusé volt, elkobozlak és szétosztottak. Caesarnak nem egy tribunusa, centuriója és katonája jómódra jutott vagy meggazdagodott. A tömeg azonban, ha szegényebb nem is, de sokkal elégedetlenebb lett, mint azelőtt, és a középosztály is épp úgy el volt adósodva. Az öklelőző csoportok régi zűrzavarában egy pillanatra fölütötte a fejét valamelyes forradalmi diktatúra, de néhány tőrszúrás egyszeriben kivégezte egy délelőtt, s a Birodalom még rosszabb helyzetbe sodródott. Most már semmiféle uralma nem volt, még az öklelőző csoportoké sem, most már hol Erophilus. hol Fulvia hatalmán volt.
Harminc év óta Itália erejét sziszifuszi vesződés pusztította. Az idők és dolgok ilyen állásában Antoniusnak nem lehettek nagyon rózsás illúziói, még ha a törzsek, sőt a lovagok és az uzsorások törték is magukat, hogy szobrot állítsanak Luciusnak, még ha Fulvia e válságos időkben könnyű szerrel tudott is hatalmas birtokokat vásárolni hitelre udvarias eladóktól, még ha a szenátus simán szót fogadott is parancsainak. Ha egyszer azt kellett látnia, hogy Caesart legkedvesebb barátai ölték meg, és pár hónap alatt annyian képmutatóskodtak, fölfogást változtattak, s egyik napról a másikra elárulták, és most szakadékos, sikamlós meredeken kell kapaszkodnia, amelyen már az első lépések alatt törmelékek gurulnak szerte, akkor bizalmának szükségszerűen el kellett fordulnia mindentől és mindenkitől.

Cicero hirtelen visszatérése és kedvező fogadtatása tehát nagyon felingerelhette a nagyon ingerlékeny konzult. Ilyen tekintélyes vezérhez jutott az ellenzék? Brutus és Cassius elutazott és Cicero megjött, éppen arra az ülésre, amelyet másnap akartak tartani az Egyetértés templomában? De Cicero nem jelent meg a szenátusban szeptember elsején, hanem egy barátjával megüzente Antoniusnak, hogy otthon marad, mert az utazás kifárasztotta. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Cicero félt a veteránoktól és nem mert fölszólalni Caesar istenítése ellen. Azt pedig nem tehette, hogy a javaslat mellett szóljon, vagy hogy megjelenjen a szenátusban és hallgasson. Inkább ezzel a kifogással élt. Antonius mindenesetre csak örülhetett neki. De mi történt ekkor vele? A természettől haragvó és akkoriban a szokottnál indulatosabb férfiút elragadta a hirtelen harag? Vagy csak tetette a haraglobbanást, hogy megriassza Cicerót és kiszalassza Rómából?
Mind a két feltevés valószínű. Bizonyos az, hogy Antonius az üzenet hallatára rettentően dühöngeni kezdett. Nyílt szenátusban azt kiabálta, Cicero mindenkivel el akarja hitetni, hogy tőrt vetnek néki és veszedelemben van, Cicero megrágalmazza öt és ellene mesterkedik és ő, Antonius, élni fog konzuli jogaival, Cicerót erőszakkal a szenátusba hozatja, s katonákkal és kovácsmesterekkel szétszedeti a háza kapuit, ha ellenáll. Nagy zenebona tört ki erre, a szenátorok fölugráltak, úgy kérték, hogy csöndesedjék el, és Antonius - talán észrevette, hogy túlságig ment, talán csak mímelte - végül elcsöndesedett és visszavonta rendeletét. Ezután megszavazták Caesar gyásztisztességeit. Antonius nagyon megriasztotta a félénk Cicerót szavaival és fenyegetéseivel, de az ifjú és újonc konzul egyszersmind megsértette a szenátus legjelesebb személyiségéi és pedig annyira, hogy Cicero öreg, fáradt gyönge létére is nagyon zokon vette. És az öreg valóban, nem törődve azzal a nagy félelemmel amelyet Antonius és veteránjai gerjesztettek benne, másnap meg akart felelni . . .
Aki haragját rá akarja zúdítani hatalmas ellenségére, s közben reszketnek a félelemtől, amellyel nem tud lebírni, könnyen nevetségessé válhatik publikuma előtt. Ez történt volna Ciceróval is, ha abban a korban és annyi tapasztalás után nem ismerte volna tökéletesen a hatások művészetét, s nem tudta volna félelmét ügyesen ellárvázni szép összeszedettséggel, még aznap megírva egy ügyes, kimért, méltóságos beszédet, az elsőt Antonius ellen való beszédjei közül, amelyeknek később félig komolyan, félig tréfából a Filippikák demostenesi nevét adta. És e név komolyan rajtuk maradt. Beszédében először kimagyarázta utazását, aztán az előző napon való távolmaradását.

Panaszkodott Antonius szidalmai miatt, de csak röviden és bizonyos tartózkodással, mint akinek fáj, hogy ilyen méltóságához nem illő dolgokkal kell foglalkoznia. Azután áttért a köztársaság állapotainak szemléletére és kifogásolta Antonius politikáját, de mérsékelten és igen sajátságos módon: azzal vádolta meg, hogy nem respektálta eléggé Caesar iratait és törvényeit, s mintegy azt mondta a veteránoknak, hogy ö őszintébben kívánja azok megőrzését, mint Antonius. Kifogásolta végül Antonius törvényeit is, nem a tartalmuk, hanem szabálytalan procedúrájuk miatt. Végül pedig arra buzdította Antonius, és Dolabellát, hogy térjenek magukba, ne legyenek apagyilkos ambícióik, és gyakorolják Aristoteles klasszikus alkotmányelméletét, amelyet ö terjesztett el: libertate esse parem ceteris, principem dignitate: első polgárnak lenni egyenlők köztársaságában. Ezzel a beszédével mintegy fölajánlotta, bár nem mondta, hogy ha bocsánatot kérnek tőle, ő megadja.
De Antonius szeptember másodikán nem jelent meg a szenátusban. Talán azért nem, mert még bujkált benne a hiúságnak, szégyennek és haragnak az a vegyüléke, amely a harag szertelen kitörései után mindig megmarad, s olyan súlyos akadálya minden kibékülésnek. Vagy tán azért nem, mert Cicero beszédjeitől épp úgy félt, mint Cicero az ő veteránjaitól, és attól tartott, hogy nem tud rögtön megfelelni rájuk. Lehet az is, hogy csakugyan meg akarta rémíteni. Ám ez a távolmaradás újabb sérelme volt Cicerónak, aki otthagyta a szenátust, s most már végképpen Antonius ellenségévé esküdött. Az utcán nem is köszöntötte többé. Bolondnak, gladiátornak és elveszett embernek kezdte nevezni, nem nyilvánosan, hanem a leveleiben. Megvádolta azzal, hogy a nagyok és a szenátorok közt mészárlást akar végrehajtani, s őrajta kezdené, és korruptnak gyanított mindenkit, aki nem esküdött nyíltan Antonius ellen.

Az a hajlandóság, hogy egymásra kölcsönösen rosszakaratú szándékokat fogjanak, a pártok és osztályok embereinek kölcsönös üldözési mániája, amely a nagy társadalmi válságokban lábra kap, igen veszedelmes betegség, mert aki ellenségeinek számát és dühét túlozza, sokszor a végén igazi ellenségeivé fordít ja képzelt ellenségeinek egy részét. így történt akkor is. Egyetlen összeesküvő sem gondolta el Antonius zavarát és kétségeit. Valamennyien azt hitték, hogy ha a macedóniai légiók Itáliába érnek, szétrongyolja az amnesztiát és összegabalyítja a konzervatív pártot. S a veszedelem közelségében, amely azok személyét és javait fenyegette, akiknek közük volt az összeesküvéshez, a macedóniai légiók közt és Octavianus körül egyre erősebb lett a cselszövés. Hogy Octavianus hajlott-e a rábeszélésre?
Valószínűen nem, bár ez igen bizonytalan. De körülbelül valószínű, hogy ebben az időben Antonius megsejtette, micsoda serény cselszövés történik a macedóniai légiók közt. Másképp nem lehetne megérteni azt, hogy Antonius ebben a pillanatban egyszerre szakított az ő habozó óvatosságával, s bőszen rávetette magát az összeesküvőkre, a konzervatívokre és Octavianusra. Fölös és nagyon sietős félelem egyszerre föllobbantotta az ő természetes erőszakosságát, Fulvia és Lucius hajtogatásai megint erőre kaptak.
Tizenhét napi csöndesség után, mikor mindenki azt hitte, hogy már nem is felel Cicerónak, váratlanul összehívta a szenátust tizenkilencedikére és dörgedelmes, epés beszédet mondott a nagy szónok ellen. Azzal vádolta, hogy ő volt az összeesküvés kezdeményezője. De Cicero, akinek lelkében a bosszúság vívódott Antoniusnak, az ö mesterkedéseinek és a veteránoknak rettegésével, otthon maradt. Azokban a napokban, szeptember második felében, híre jött, hogy Decimus Brutust katonái az Alpokból való visszatérése után imperátornak kiáltották ki.

romaikor_kep



A konzervatívok újra lélekbe kaptak, és Antonius minden erejével föl akarta szítani övéiben a caesariánus szenvedélyt. Caesar egyik szobrának talapzatába a rosztrumokon azt vésette: Parenti optime merítő. Ezenfelül október másodikén egy népgyűlésen olyan heves beszédet mondott az összeesküvők ellen, hogy a konzervatívok már megszegettnek látták a március tizenhetedikei amnesztiát. Végül pedig néhány nap múlva, negyedikén vagy ötödikén ügyesen tőrt vetett Octavianusnak. Egyszeriben híre szaladt, hogy Antonius a házában bérgyilkosokat kapott rajta, akiket az ő meggyilkolására küldtek. Octavianus azonnal a konzul házába menesztett néhány hírhozót, de ott nagyon rosszul fogadták őket, s azt hallották, hogy az orgyilkosokat, vallomásuk szerint, Octavianus bújtatta föl.
A híresztelés villámsebesen bejárta a várost, bár az igazat megvallva, kevesen hitték el. Cicero és Antoniusnak többi dühös ellenségei magasztalták az állítólagos fölbújtót, és sajnálták, hogy a csíny nem sikerült. Octavianus anyja azonban megriadt, fiához futott, és kérlelte, hogy rövid időre távozzék Rómából, s várja ki, amíg a vihar elvonul. Octavianus ebben a veszedelmében nagy állhatatosságról tett bizonyságot. Nemcsak, hogy Rómából nem akart eltávozni, hanem kérkedett a nyugodtságával és biztosságával. Elrendelte, hogy háza kapuit a látogatás óráiban tárják föl mindenkinek, úgy, mint azelőtt, és szokása szerint fogadta továbbra is a klienseket, a kérelmezőket és a veteránokat.
Antonius eközben összehívta barátainak szinhedriumát, elmondotta az orgyilkosok vallomását, és tanácsukat kérte. Kínos csönd következett, mert senki sem merte azt felelni, amit tudomása szerint Antonius a tanács orvévei kért tőlük, s egyikük sem merte magára venni annak a felelősségét, hogy hamis vádra port indítsanak az ellen, aki Caesar nevét viseli. Végül egyikük megtörte a csöndet, és azt ajánlotta, hivassák be az orgyilkosokat és hallgassák meg őket mindnyájuk jelenlétében. Antonius azt felelte, hogy erre semmi szükség, másra terelte a beszélgetést, kis ideig még tartóztatta barátait, akik nagy zavarukban némán szabadjára engedték a csevegését, azután valamennyiüket elbocsátotta. Az orgyilkosokról szó sem esett többé.

Meghiúsulván a csel, a konzul klikkje annyira nyugtalankodott a macedóniai légiók miatt, hogy Antonius és Fulvia jónak látták elébük menni egészen Brundisiumig, és október kilencedikén el is indultak. Hogy milyen lelkiállapotban, azt könnyű elképzelni: minden bokorban felbujtókat és lázongókat láttak. De ezúttal - néhány nap múlva - Octavianus is a sarkukban volt. A költött merénylet nemcsak végképp meggyőzte Octavianust és barátait arról, hogy a konzervatívoknak igazuk volt, hanem az ifjú iránt nagy jóakaratra is gerjesztette az Antonius-ellenes konzervatívokat, sokakat ama hatalmasok közül, akikkel olyan gyakorta találkozott családjában, s akikkel a gyűlölség elhitette, hogy Octavianus valóban új Brutusa akart lenni Antoniusnak. Üdvözlésekkel és dicséretekkel halmozta el az egész főúri klikk, mint az összeesküvők méltó tanítványát merész vállalkozása miatt, amely esze ágában sem volt neki.
Antoniusról a leghevesebb kifakadásokat hallotta: hogy máskor majd nem menekül meg a haláltól, hogy katonái nem fogják követni, hogy bátor államcsínnyel kellene kiütni a nyeregből. Ha meggondoljuk, hogy Octavianus nem volt hűbele-balázs módra kockáztató ember - később még több bizonyságnak lesz erről - hanem inkább félénk és tétova természetű, és ha meggondoljuk, hagy a maga elszántából aligha merte volna elkövetni azt az igen vakmerő dolgot, amelyet rövidesen elmondunk, ha nem tudta volna, hogy hatalmas személyek segítik vagy legalább is helyeslik cselekedetét, - akkor nemcsak azt tehetjük föl, hogy végül úgy fogadta ezeket a dicséreteket, mint amelyek kijárnak neki, és úgy viselkedett, mint aki valóban megkísérelte Antonius megöletését. Föltételezhetjük azt is, hogy a konzervatívok, és különösen sógora, Caius Marcellus heves beszédei azt a gondolatot sugallták neki, hogy Campaniában gárdát gyűjtsön Caesar veteránjaiból, mint áprilisban Antonius, s mikor ezt a dolgot megpendítette konzervatív barátai előtt, buzgón helyeselték.
Mindenki előnyösnek vélte, hogy a dolgok ilyen kétségbeesett állásában két ellenséges veteráncsapat legyen Rómában egymás ellensúlyozására. Ezt a tanácsot részben a düh sugallta, Antonius gyűlölete, akkora könnyelműséggel, amilyenekkel az emberek a felelőtlen tanácsokat adják. De a veszedelem akkora volt, hogy Octavianus és barátai végre elhatározták magukat, bár soha ekkora vakmerőséget még nem látott Róma, összeszedték szolgáikat és klienseiket, öszvérhátra raktak minden pénzt, amit csak előteremthettek, és nagy karavánban elindultak Capua felé: eladni néhány földet, mondotta Octavianus az édesanyjának.

Ebben az időtájban távozott Rómából Cicero is. Elkezdte írni Antonius beszédére való feleletét, a második filippikát, amely egy hatalmas karrikatúra, bár sok történetíró arcképnek nézi. Csak azért írta meg, hogy kiöntse a sértés támasztotta dühét, publikálás szándéka nélkül, mert addig gyanúsította mészárlás terveivel ellenségét, míg aztán valóban megijedt a légiók érkezésétől. Ezért útra kelt Puteoli felé, hogy újból a tanulmányokra adja magát és hozzákezdjen a De Officiis-hez.
Így azután míg Cicero egy eszményi köz-társaság tökéletes erkölcseinek leírásába fogott, Déliláliában Octavianus és Antonius megbízottjai vetélkedtek, október második felében, Caesar veteránjait és az újoncokért. Antonius Brundisiumba ment, ahol a négy légió és sok galliai meg trák lovas partra szállt október kilencediké és tizenötödike közölt, két alkalommal, még pedig nagyon kedvezőtlen hangulatban. Azok a levelek, amelyeket Octavianus az előző hónapok-ban macedóniai barátjainak írt, Caesar pártjának árulásával vádolva őt, megtették a maguk hatását, különösen a diktátor régi katonái között, amilyenek a negyedik légióban és a Marslégióban sűrűén voltak.

Octavianus és a konzervatívok tiszt barátainak intrikája növelte a kedvetlenséget. Talán azon is elégedetlenkedtek a katonák, hogy elvonták őket a parthus háborúból, amelyet közelinek és dúsan nyereségesnek tudtak, s a koldus Galliába küldték őket heverni. Azért abban bizakodtak, hogy legalább tekintélyes ajándékot szerezhetnek kárpótlásul. Mindezek következtében a vezérnek katonáival való találkozása nem volt valami szíves. Antonius összehívatta őket, hogy beszédet intézzen hozzájuk, de mikor az emelvényre ment, egyetlen hang sem köszöntötte. Ez a fogadtatás nagyon fölingerelte, és erre elkövette első hibáját: beszéde elején fölpanaszolta. Utána még súlyosabb hiba következett: kifejezte és talán túlozta is gyanakodását és azon panaszkodott, hogy följelentés helyett megtűrik maguk közt Octavianus megbízottjait, akiket lázadás szítására küldött közéjük.
Végül a panaszok keserű ízét ígéret mézével édesítette: négyszáz sesterciust ígért fejenként. A katonák azonban sokkal többre számítottak, s a beszéd végén, megcsalódva, gúnyos nevetésbe, kiáltozásba és szidalmakba kezdtek. Az indulatos Antoniusban fölhorkantak hatalmaskodó ösztönei, vizsgálat alá fogta és kiválogatta azokat a centuriókal, akiket viseleti minősítésük - a kifejezés modern, de a dolog ősi és római - lázongóknak bélyegzett, abba a házba vitte, ahol vendégül volt, s megölette őket, még pedig (legalább így mondják, ha csak nem túlzásból) Fulvia jelenlétében.

Az elvadult asszony állítólag gyönyörködött a rettenetes látványon, s ruhájára ráfröccsent az egyik centúrió torkából kisugárzó vér. A légiók riadtan elhallgattak, de Antonius gyanúsításaival maga sugallta nekik a lázadás gondolatát, s mintegy ennek a sugallásnak a megerősítéséül elhelyezte később az összes tiszteket, s nekidühödve kegyetlen vizsgálatot rendelt Octavianus bujtogatóinak a fölfedezésére, de nem akadt egy sem, mert hiszen nem is volt. De nemcsak a katonáknak sugallta, hanem ami még rosszabb volt, Octavianusnak is. Az ifjú mindezekről értesült Campaniában, miközben Casilinum és Calatia környékén össze tudott szedni körülbelül háromezer veteránt, Caesa magasztaló beszédekkel, amelyekben azt mondta, hogy meg akarja bosszulni Caesart, és méginkább az aranyterhelte öszvérekkel, fejenként kétezer sesterciust ajánlva. Vajon nem lehetne-e - ha egyszer Antonius annyira fél tőle - fellázítani a légiókat, amelyek most már nemcsak úgy nagyjában elégedetlenek, hanem egyenest elkeseredtek ellene a centuriók kivégzése miatt?
Merész és nyaktörő vállalkozás volt: de Antonius maga is ösztökélte a vonakodót oktalanságaival, ösztökélte a toborzás sikere és a Rómából jött sok biztatás. Egyszer csak végét vetette a habozásnak. Antonius három légiót útnak indított az Adria partja mentén, innenső Gallia felé, ő maga azután Rómába akart menni a negyedik és az alauda légióval, amellyel majd útközben lesz találkozása. Octavianus megbízottakat küldött a három légióhoz, hogy ott is ígérjenek kétezer sesterciust fejenkint, ha melléje állnak. Antoniustól távol könnyebben bátorodnak lázadásra. Azonban ez a vállalkozás, az események kedvezése mellett is, meghaladta néhány tapasztalatlan és tekintélytelen ifjú képességeit.
Octavianus és barátai emiatt, bár a dolgok ereje ragadta őket, azokban a napokban izgatottak, bizonytalanok, határozatlanok voltak. Nem tudták, hogyan vegyék hasznát az összetoborzott három-ezer embernek? Capuában hagyják-e őket, vagy Rómába vezessék? Nem tudták, vájjon Octavianus Caesar többi gyarmataiba menjen-e vagy a Rimini felé tartó macedóniai légiókhoz? Tanácsot és segítséget szerettek volna hatalmas személyektől, akik könnyítettek volna felelősségük súlyán, levéve vállukról egy részét. Mikor megtudták, hogy Cicero Puteoliban van, Octavianus a maga pártjára akarta vonni, és levelet küldött neki, titkos beszélgetésre kérvén őt Capuába vagy egyéb helyre.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)