logo

XXIII Januarius AD

Triumviri rei publicae constituendae (Kr. e. 43. április-október)

A modenai események híre, úgy latszik, április huszonötödikén ért Rómába, de erősen túlozva. Huszonhatodikén a szenátus összeült, s természetesen a legyőzött barátai - akiről azt beszélték, hogy csaknem teljesen szétvert bandája csekély maradványával letörten menekült - nem jelentek meg. így hát végre ellenkezés nélkül elrendelhették Antonius és követői száműzetését.
Decinnis Brutus úgy tűnt föl ebben a pillanatban, mintha Modena konok védelméért a győzelem javarésze őt illetné, és tiszteletére a legszertelenebb dekrétumokat javasolták, mintha egy új Hannibált győzött volna le: ötvennapos könyörgést, diadalmenetet, sőt nevének a naptárba való bejegyzését is, mert az a nap, amelyen a hír megérkezett, véletlenül Brutus születésnapja volt. Ilyen könnyen veszített már mindenki mértéket! Kitüntetéseket rendeltek az el-esetteknek is. Valaki, nem tudjuk kicsoda, azt javasolta, hogy a modenai katonáknak is adják meg az Octavianus katonáinak ígért kárpótlásokat. Cicero pedig úgy tartotta, hogy nem szabad időt veszteni, és azt javasolta, ruházzák Decimusra a hadsereg fővezényletét, mert Hirtius halott, Pansa pedig sebesülten fekszik Bolognában. Nem fogadták el valamennyi javaslatot, különösen a naptárba való bejegyzést ellenezték, és bizonyos, hogy Cicero javaslatát is visszautasították, Pansa kíméletéből.
Aznap még híre érkezett, hogy Pansa a huszonharmadikára virradó éjszakán kiszenvedett, s huszonhetedikére újból össze kellett hívni a szenátust, hogy intézkedjenek a légiókról és a Dolabella elleni háborúról, amelyet a konzulokra bízlak. Ezen az ülésen Servilius magáévá tette Cicero javaslatát, - s el is fogadták, - hogy a Dolabella ellen való háborút bízzák Cassiusra, Szíria prokonzulságával és az ázsiai helytartók fölött való fővezénylettel. Elfogadták azt is, hogy Marcus Brutust oldják föl a közel tartózkodás kötelezettsége alól, s hagyják kedvére, ha jobbnak látja, Cassius segítését.

Proskribálták Ventidiust is, akit az előző napon sietségükben és örömükben kifeledtek. Itália biztonságban van most, hogy Antonius - úgy hitték mindannyian - megfutott az ő néhány fáradt és legyőzött csapatával! De úgy látszik, a háború vezénylete dolgában középutat választottak. Pansa négy légióját Decimus vezényletére bízták, mint aki régebb óta propraetor Octavianusnál, akinek azonban meghagyták az ő öt légiójának vezényletét. Rómában egyébként mindenki azon a véleményen volt, hogy Decimus Brutus és Octavianus már Antonius nyomába vetették magukat. Mindenki biztosra vette, hogy Antonius néhány nap múlva Catilina sorsára jut két bandájának maradványaival.
A konzervatív pártot megint biztonságos győzelemben és az állam urának látták, mint a Caesar halálára következő napokban. Az elmúlt július és augusztus szomorú csüggedése véget ért. A legyőzött barátait, rokonait, feleségét injúriákkal, fenyegetésekkel és pörökkel üldözték egészen ismeretlen ellenségek, amelyek csak úgy rajzoltak mindenfelől. Fulviának ezekben a napokban kellett volna kifizetnie egy hitelre vásárolt telket, s nem kapott volna kölcsön egyetlen sesterciust sem, ha a szeretetreméltó Atticus - aki kitartott abban a föltett szándékában, hogy mindenkinek ad pénzt - nem segített volna rajta.

Senki sem képzelte, ami ezalatt Modenában és a Gallia Narbonnensisbe vezető úton történt. Huszonkettedikén Decimus Brutus a fölszabadító hadsereg parancsnokához ment, hogy üdvözölje Hirtiust. De helyette Octavianust találta, aki elbeszélte neki a konzul halálát és fölvilágosította a hadi helyzetről. Decimus Brutus tapasztalt katonaember volt, és rögtön megsejtette, hogy Ventidius Bassus igyekezni fog utolérni Antoniust, seregeik elkerülésével, gyorsan átkelve az Appenninen és leszállva Liguriában. Ezért javasolta, hogy Octavianus keljen át légióival a hegyeken és torlaszolja el a liguriai utat, ő pedig Antoniust veszi üldözőbe, igyekszik beszorítani a vadon Appenninek közé, hogy ott éhen haljon. De Octavianus különféle ürügyekkel védekezett.
A történetírók föltevése szerint ez a mentegetőzés titkos és távoli terveket álcázott, de aki végig követte ezt a hosszú történetet, az sokkal egyszerűbbnek fogja látni a visszautasítás okát, ugyanannak, amely miatt Octavianus és Hirtius olyan lágyan harcoltak. Félt attól, hogy a katonáknak nem fog tetszeni a bajtársaik ellen való háború. Ha olyan félénken használta föl a légiókat, amikor legalább egy részről olyan jeles caesariánus támogatta tekintélyével, amilyen Hirtius volt, hogyan merte volna most Caesar egyik gyilkosával együtt Antonius és veteránjai végső elpusztítására vezetni őket? Nem akart csak úgy könnyedén új kockázatokba merészkedni a konzervatívokért. Decimus hasztalan próbálta azokban a napokban meggyőzni.

Talán már el is határozta, hogy másnap egyedül útnak indul, mikor éjszaka üzenetet kapott a megsebesült Pansától, hogy jöjjön Bolognába. Huszonharmadikán hajnalban útra is kelt Bologna felé. De útközben megtudta Pansa halálát és visszafordult. Megtette utolsó intézkedéseit, és huszonnegyedikén a légiókkal Antonius üldözésére indult. Antonius azonban már két napot nyert, s nem volt sem leverve, sem arra nem volt hajlandósága, hogy úgy vesszen, mint Catilina, mindenektől elhagyatva, maroknyi katonaság élén.
Ebben a kemény és egyenetlen férfiúban, aki az utóbbi hónapok alatt olyan bizonytalan volt, a vereség dühe és a veszedelem izgalma a képzeletnek és akaratnak csodálatos erejét szökkentette föl. Igazi caesariánus tervet eszelt ki és azonnal bele is kezdett a megvalósításába: elhatározottan a liguriai utat választja, hogy Gallia Narbonnensisbe menjen, saját kezdeményezéséből, és azonnal megmássza a Tortonától Vadoig húzódó meredek, erdős, vadon Appennint, amelybe Decimus Brutus be akarta szorítani, hogy ott vesszen, mint egy sebzett szarvas.

Merész vállalkozás volt, fölkalandoztatni hadseregét - amely nem volt ugyan megsemmisítve, mint Rómában beszélték, de bizonyára megzavarták kissé a legutóbbi összecsapások, és híján volt a muníciónak is - abba a szakadékos pusztaságba, melyben éhen is veszhetett! De az a férfiú, aki Caesarral együtt harcolt Vercingetorix ellen, nem tétovázott. Kiokoskodta minden előnyét ennek az útnak, amely, ha szakadékosabb és nehezebb volt is, de rövidebb volt, mint a Kis-Szent-Bernáté, és gyorsabb, mert nem tanyáztak rajta katonák. És neki sürgős volt, hogy a modenai visszavonulás hatását rögtön megsemmisítse Lepidus-szal való egyesülése. Azután meg ennek a merész hadimozdulatnak a sikere jórészt azon fordult meg, hogy találkozzék Ventidius-szal, akinek megparancsolta, hogy keljen át az Appenninen, mert hét légióval, akármi történjék is, biztosan megmenekülhet.
Már pedig azzal, hogy a liguriai utat választotta, Ventidius elé ment, összetalálkozhatott vele Vadonál és megkurtíthatta azt az utat, melyet tábornokának egyedül kellett volna megtennie, a legveszedelmesebbet, mert katonái és tábornoka, távol tőle, nagyon könnyen elcsüggedhettek volna. Ezért a jó rendben levő négy légióval és a lovassággal, s összetoborozott, de légiókba még nem rendezett, föl nem fegyverzett csapataival huszonkettedikén és huszonharmadikán megjárta azt a harminc mérföldet, amely Modenát elválasztja Pannától.
Huszonharmadikán este, mint forgószél csapott Parmára, a várost katonáira hagyta, akik el is bántak vele. Huszonnegyedikén és huszonötödikén megjárta a Pannától Piacenzáig húzódó negyven mérföldet. Huszonhatodikén a Via Milviára kanyarodott, Clastidiumon keresztül Dertona (Tortona) felé, amely körülbelül száz kilométernyire volt, s valószínű huszonnyolcadikén ért oda. Egy napig pihentette katonáit, s harmincadikén megkezdte azoknak a hegyeknek a megmászását, amelyek Vada Sabatiából (Vado) elválasztották. Decimus hasztalan várt sokat a hadseregétől, amely részben újoncokból állt, kimerült az ostrom nélkülözéseiben, s nem volt föl-szerelve még öszvérrel és lóval sem (az ostrom idején valamennyit megették), úgy, hogy első nap csak lassan járt és kevés utat tett meg. Közben Octavianus Bolognába ment hadseregével, hogy előkészítse Hirtius és Pansa holttestének ünnepélyes temetését.

Róma ezekről a dolgokról május első napjaiban kapott hírt, éppen akkor, mikor újabb zűrzavar támadt abból az általános balhitből, hogy Antoniust leverték. A Modenai győzelem - furcsa ellenmondás, döntő bizonyság Róma felső osztályainak politikai szétzülléséről! - éppen annak a férfiúnak a tekintélyén ejtett csorbát, akinek legnagyobb érdeme volt benne. Cicero megértette, mennyire szükséges volna azonnal lefölözni hasznát annak a nagy zűrzavarnak, amelybe a caesariánus párt keveredett, és halálra üldözni a pártot, igazán hozzálátva Antonius tönkretevéséhez. Emiatt emésztette a türelmetlenség, fölverte a szenátust és a szenátorokat, hogy ne kábuljanak el egy rövid lélegzetű győzelem boldog illúziójától: de a konzulok elpusztultak, s a köztársaság kormánya egy obszkúrus praetorra jutott, Aulus Cornutusra, szóval senkire. És ha a modenai ostrom idején a veszedelem kissé fölbolygatta a fáradt gyülekezet energiáját, most a nagy többség, amelynek nem volt ínyére a háború és azzal szerette volna áltatni magát, hogy már semmi oka sincs a nyugtalanságra, erőfeszítésre, küzdelemre, - már nem hallgatta a filippikák szónokát olyan szívvel, mint azelőtt, és beszédjeit egy rajongó öreg dühöngésének tartotta.
Azután meg újra fölütötték fejüket az ellentétes magánérdekek, a csöndes személyi vetélkedések, a kicsinyes egyéni hiúságok, s emiatt nem határozhattak többé semmiféle komoly intézkedést, mert a gyülekezet végül mindig valami húzást-halasztást talált ki, és csak elodázó eszközöket akceptált. Cicero érezte, hogy a szenátus gyeplője már nincs úgy a kezében, mint az elmúlt hónapok alatt, s észrevette, hogy Pansa halála őt is sújtotta, inert a tekintélyes konzul minden kétszínűsködése melleit is legalább okos és fürge ember volt. Az Antonius-üldözés első hírei újabb nehézségeket támasztottak, mert fölszították Octavianus híveinek és ellenségeinek régi viszályát, amely a háború idején már csak parázslóit a konzervatív pártban. Sok szenátor kikelt Octavianus ellen, amiért Bolognában tétlenkedett.

Az összeesküvők örökkön gyanakvó rokonai, az ifjú ellenségei és irigyei - olyan sokan voltak! - fölhasználták ezt az elégedetlenséget, hogy ártalmára legyenek. Sőt két szenátor, Lucius Aemilius Paulus, a Lepidus öccse, és Livius Drusus azt javasolták, hogy adják az Octavianus által sorozott veteránlégiók vezényletét Decimusnak. Mások ellenben - köztük Cicero is - megértették, hogy a győzelem nem végleges, ezért óvatosságot ajánltak, s azt tanácsolták, egy ideig cirógassák még Octavianust, hogy legalább Itália védelmére használhassák. Ez a tanács annyira bölcs volt, hogy a távol Keleten a legértelmesebb összeesküvő, Cassius maga is úgy látszik okosabbnak tartotta alkudozni a vele való egyezségről.
Csakugyan, Aemilius és Livius javaslatát nagyon merésznek látták, s a szenátus nem is fogadta el, mert attól félt, hogy a katonák nem engedelmeskednének. Annyira nincs éppen szükség ezekre a légiókra! - bizonyosan így igazolták sokan ezt a veszedelmes gyengeségüket - elég Decimus is a maga légióival! Sőt még azt sem tanácsolták, hogy Antoniust üldözze. A legtöbben azt hitték, jobban ártanak vele Octavianusnak, ha elveszik előle még az alkalmát is, hogy kitűnhessen. A nagyobb szereplést valamennyien inkább Decimusnak kívánták. Gyanakodni is kezdtek, s a gyanakvás növekedett néhány nap múlva, mikor Octavianustól levelek érkeztek Rómába és sürgették a szenátuson a katonáknak ígért kárpótlásokat. Nemcsak, hogy nem harcolnak, hanem még pénzt is akarnak és hozzá még mennyit!
Nem azt a kétezer sesterciust, amelyet a szenátus január negyedikén a két föllázadt légiónak megszavazott, hanem a tízszeresét, amit Octavianus győzelem esetére ígért, húszezer sesterciust minden katonának, nemcsak a két föllázadt, hanem mind az öt légiónak! Egyikük sem gondolt arra, hogy az ifjú, akit annyira gyanúba fogtak, Bolognában nagy zavarba jutott és azt sem tudta, mit tegyen a seregével.

Öt légiója élén, egyedül, nem lázadhatott föl a szenátus ellen, azért lassan előkészítette Pansa négy légióját, hogy Decimushoz küldje. De Ventidius előtt szabadon hagyta az Appenninek átjáróját, s egy kicsiny galliai városban maradt, haszontalan seregnek tétlen vezére, nem mert föllázadni a szenátus ellen - amely viszont ráparancsolni nem mert - s minden igyekezete az volt, hogy a szenátus sürgetésével bizonygassa katonái előtt a maga buzgalmát. Ezekre a sürgetésekre végül is felelni kellett; az akaratlan szenátusban összekaptak Octavianus barátai és ellenségei, azok, akik keveset akartak engedélyezni a katonáknak, és azok, akik bőkezűek akartak lenni.

A végén közvetítő és ellenmondó határozatokat fogadtak el: csak a két fellázadt légió kap tízezer és nem húszezer sesterciust, - betű szerint véve a senatusconsultum-ot, és ezt a választ közvetlenül a szenátusnak egy követsége fogja közölni a katonákkal, mintegy ki-mutatva, hogy a szenátus a gazdájuk és nem Octavianus. Végül pedig azt határozták, mintegy kárpótlásul, Cicero javaslatára, aki nem akarta fölingerelni a katonákat, hogy tíztagú bizottságot választanak - közte lesz Cicero is, - amely azonnal kifizeti azajándékot, és földeket keres négy légiónak.
Kettő közülök bizonyára a föllázadt két légió volt, a másik kettő, nem tudjuk, talán Decimus veteránjai. Talán, hogy megmutassák buzgóságukat a veteránoknak, ezen az ülésen még megbízták Lepidust és Plancust azzal, hogy a Rhőne és a Saóne összefolyásánál alapítsák meg azt a gyarmatot, amelyből később Lyon lett. Mindent összevetve, a szenátus a katonáknak kétértelmű határozatokkal felelt, amelyek fölkeltették a tábornok gyanúját, és új ígéretekkel, amelyeket nem tarthatott meg. Itáliában alig akadt szétosztogatásra való föld, legföljebb az, amit méregdrágán vásároltak volna, s a kincstár is üres volt, mert a gazdag keleti tartományok adóit útközben elkobozta Brutus, Cassius és Dolabella.
Cicero rettegve gondolt arra, hogy ha az ígéreteket teljesíteni akarnák, tributum-ot, azaz hadi kényszerkölcsönt kellene kivetni Itáliára, amely annyi ideje nem fizetett már adót, kivéve a rabszolgák ára után való huszadot és a behozatali vámot. S éppen olyankor kellett volna a kényszerkölcsönt kivetni, mikor Itáliában már nem forgott sem az arany, sem az ezüst, és roppant nehéz volt a hitel, mikor annyian, még a vagyonos osztályból is, kénytelenek voltak kétségbeesett árakon eladni házat, villát, mezőt, műtárgyat, járandóságot, hogy csak készpénzhez jussanak.

Míg a szenátus Rómában ezeket elhatározta, a fáradhatatlan Antonius április harmincadikán megmászta a liguriai hegyeket. Hat napig járta az utat Acquae Statiellaetől Vadoig, kopár és vad hegyeken át, azon tűnődve, vájjon Ventidius útközben nem áll-e meg vagy nem szenved-e vereséget, nem árulja-e el? Katonái bátorítására maga is alávetette magát minden vesződségnek, mint egy egyszerű közember. Velük ette a gyökereket és piszkos állatokat, amiket a nagy kietlenségben találhattak.
Május ötödikén végre Vada Sabatiaba (Vado) értek. Vadoban nem találta ott Ventidiust, akinek ötven mérfölddel nagyobb utat kellett járnia, mint neki, tehát még nem érkezhetett meg, de valószínűleg kapott tőle híradásokat. Ezért Luciust egy lovas hadtesttel és néhány kohors-szal elébe küldte, ő maga pedig letelepedett és úgy várta Ventidiust, nehogy az üldöző sereg előbb érjen Vadoba és közébük ékelődjék. De vajon Ventidius előbb érkezik-e Decimusnál?
Decimus Brutus úgy, ahogy tőle telt, útközben rendbe szedte és begyakorolta katonáit, s az első napok után meg is tudta gyorsítani a járásukat. Május ötödikén nem sokkal Antonius megérkezése után, Tortonába ért, ahol azzal a hamis hírrel fogadták - nem tudni véletlenül-e vagy pedig fortélyból - hogy Ventidius már egyesült Vadoban Antonius-szal.

Az üldöző az első pillanatra elhitte a szóbeszédet, kétségbeesett levelet írt Cicerónak, s ő is arra kérte, hogy küldessen pénzt, mert nagyon szűkében van. De éjszaka bizonyosan meggyőződött róla, hogy a hír nem mondott igazat, ha egyszer másnap reggel nekivágott katonáival a hegyeknek, Aequi felé, és hatodikán, hetedikén, nyolcadikán fáradatlanul menetelt velük, kilencedikén Vadotól harminc mérföldnyire jutva. Ott végre pontosabb híreket hallott Antoniusról. Ventidius talán hetedikén ért oda, és Antonius egy pillanatra azt hihette, hogy biztonságban van. De néhány óra múlva keserű csalódás érte.
A három légió teljesen kifáradt, s mikor Antonius nyolcadikán beszédet intézett hozzájuk, kijelentve, hogy utói akarja érni Lepidust, a katonák elrémültek attól, hogy több mint száz mérföldet járjanak még ezeken a zord vidékeken, visszautasították és azt kiáltozták, hogy visszatérnek Itáliába, ha ott kell is veszniük. Antonius kénytelen volt megígérni nekik, hogy másnap Pollenzo felé küldi őket, míg ő maga övéivel a narbói Galliába megy. Decimus Brutus, mikor ezeket a híreket megtudta, utat váltott és nagy sietve Pollenzo felé kanyarodott, s csakugyan egy órával előbb ért oda, mint Ventidius előőrsei. Ezzel nagy szolgálatot tett Antoniusnak, mert a három légió, amelyet Pollenzo felől visszavetettek, belenyugodott abba, hogy a galliai útra forduljanak, és két napi távolságban követték Antoniust.

Rómában, mikor május vége felé megtudták ezeket, Cicero megerősödött abban a vélekedésében, hogy Octavianust nem szabad elkedvetleníteni. De Antonius ellenségei és Decimus irigyel azzal vádolták Octavianust, hogy tapasztalatlanságból szalasztotta el a menekülőt, s annál jobban fölháborodtak, mikor néhány nap múlva újabb levelek érkeztek Decimustól, aki azt ajánlotta, akárcsak Cicero, hogy becézzék Octavianust és hívják Itáliába Marcus Brutust. Ezt a javaslatot szintén előterjesztették azokban a napokban, lecsöndesíteni az Antonius hírei keltette nyugtalanságot, azzal a javaslattal együtt, hogy hívják Itáliába a Szardíniában tanyázó légiót, és siettessék az Afrikából jövőket. Közben megtudták, hogy Lucius Antonius május nyolcadikén Fórum Julii-be ért. De a rómaiak nyugtalanságának növelésére kevéssel azután, május vége felé, visszatértek azok a követek, akiket Octavianus táborába küldtek, hogy beszéljenek a katonákkal.

Caesar fia nagyon különös fogadtatást készített elő a jöttükre. Mikor a táborba léptek és összehívták a katonákat, azok hallani sem akarták őket addig, míg Octavianus is meg nem jelenik, és a kerülgetőknek engedniük kellett. Octavianus megjelent, és a követek előterjesztették a szenátus határozatait, de az az érzés, amelyet mi testületi szellemnek és bajtársak szolidaritásának neveznénk, olyan erősen lüktetett azokban az időkben, hogy valamennyien tiltakoztak, a megjutalmazottak és csalódottak egyformán, sőt amazok talán még dühösebben. Az agrárbizottsággal sem voltak megelégedve, és zokon vették, hogy Octavianust nem választották a bizottságba. Ki elégíthetné meg ezeket a telhetetleneket? Ez volt az első jele annak a veszedelemnek, amely Octavianus részéről fenyegetett. Octavianusnak, hasztalan áltatták magukat olyan sokan Rómában, nemsokára ki kellett mozdulnia a semmittevésből.
Ha a dolgok ereje nem lelt volna elég a kimozdítására, gondoskodtak volna róla a körülötte állók, akik nem voltak konzervatívok, hanem Caesar tisztjei és katonái, s ha fegyverbe szálltak is Antonius ellen, igen nagy és régi volt bennük a konzervatívok gyűlölete, és igen nagy az a félelem, hogy a caesariánus párt roncsain konzervatív restauráció történnék. Azért sokan ellene fordították Cicerónak, s azt beszélték, Cicero kijelentette, hogy meg kellene őt gyilkoltatni. Buzdították, járjon el merészen: a konzervatívok ugyan propraetorrá tették, de szívesen elpusztították volna, aminthogy tekintélyét akarták veszíteni már akkor is, mikor elnevezték gyermeknek.
Most, hogy Antoniust, úgy látszik, félig tönkretette a balsors, siessen élére állni a caesariánus pártnak, amely vezér nélkül maradt. Nem ő kezdette-e, ha mindjárt Erophilus példájára is, azt a mozgalmat Caesar megbosszulásáért, amelyet Antonius azután akkora szerencsével utánzott? S ki tudná hathatósabban folytatni ezt a mozgalmat, mint ő, a Caesar fogadott fia és örököse?

A két konzuli állás megüresedett, s egyrészt törvényes nehézségek, másrészt a nagyratörők tülekedése miatt még nem ejthették meg a választásokat. Pályázzék hát a konzulságra, s jelentkezzék a nép előtt, mint Caesar fia, aki kész megvalósítani a népért és a katonákért apjának terveit, amelyeket derékba tört az összeesküvés. Róma ugyan még nem látott tizennyolc éves konzult, de az idők olyan különösek! Biztosan megválasztják, és ha megválasztják, akkor ő lesz a caesariánus párt vezére. Octavianuson fogtak ezek a hízelkedések. Visszatartotta Pansa egyik légióját, és gyűjteni kezdett két másikat, de tétovázott: nyugtalanította a konzervatív párt egy részének az a nyilvánvaló szándéka, hogy elvegyék tőle a hadsereget. De vajon élére állhat-e Caesar pártjának csak úgy egymagában, anélkül, hogy Itália szomszéd tartományainak leghatalmasabb helytartói közül néhányan segítségére lennének?
Olykor arra is gondolt, hogy talán Antonius-szal összebékíthetne, s jól bánt foglyul ejtett katonáival, szabadon bocsátotta néhány tisztjét, akiknek félszavakkal értésükre adta, hogy ö nem idegenkednék a megegyezéstől! De Rómában mindezt ugyancsak kevesen gyanították, viszont sokaknak tetszett, hogy az ifjú kénytelen Bolognában tétlenkedni, és néhány nap múlva, május vége felé, valamennyien veszve látták azt a reménységüket, hogy Antonius Decimus keze által Catilina sorsára jut.

Decimus, mikor Antoniust nem tudta megakadályozni a Ventidius-szal való találkozásban, nem mert újonc katonáival nekivágni a vad Liguriának, hanem úgy gondolkozott, hogy ha Lepidus elfogadja a menekülőket, akkor Lepidus ellen is háborút kell indítani, és elhatározta, hogy utoléri Plancust Galliában, innenső Galliába térve és átkelve azon a vidéken, amelyet ma Piemontének hívnak. Plancus konzultársa lesz a következő évben, így tehát kollégáknak tekinthetik egymást, és közösen operálhatnak. Azonnal írt is Plancusnak, azután néhány napig Pollenzoban pihentette seregét, amelyben kiütött a vérhas. Május tizenhetedike körül aztán hátat fordított Ligúriának, és a Pó-völgye felé indult. Most már bizonyos volt tehát, hogy Antonius bizton, bántatlan eljut Lepidushoz, és Rómában mindenki aggódva kérdezgette, mit fog tenni Lepidus? Ellenségül fogadja Antoniust, ahogy leveleiben mondta, vagy már egyetértésben is volt vele, ahogy a rosszmájúnk állították? Valóban, nehéz volt kiokoskodni a prokonzul cselekedeteiből a szándékait.
Mikor Lucius Antonius a közelébe ért, tisztje, Culleo, aki a tartomány határán őrködött, csatlakozott hozzá, ahelyett, hogy útját állta volna. De ugyanakkor Lepidus azt írta Plancusnak, hogy meg akar ütközni Antonius-szal, lovas erősítményt kért tőle, és valóban megindult Antonius ellen. Mi volt hát a szándéka? Viszont Plancus biztos barátja volt a konzervatívoknak, mentén egészen Cularoig (Grenoble) ereszkedett, hidat veretett és május tizenkettedikén átmenesztette hadseregét, azután négyezer lovast sürgősen előre küldött öccse vezényletével, mihelyt megtudta, hogy Lucius Fórum Julii-be érkezett. S míg Rómában mindenki Lepidus-szal törődött, Octavianus, aki megértette, milyen veszedelmes a további idővesztegetés, de nem volt lelke komolyan elszánni magát, újra kétszínű játékot próbált.
Egyrészt írt Lepidusnak és Asiniusnak, megtudakolni, hajlandók-e elismerni öt a Caesar-párt fejéűl, másrészt megírta Cicerónak, hogy pályázik a konzulságra, kollégának véve őt: fiatal létére minden dologban őrá fog hallgatni és segíteni fogja a köztársaság megmentésében. Cicero nem volt ellene a javaslatnak, de most már szinte tekintélyét vesztette és megbénult amiatt a növekedő és gyanakvó ellenszenv miatt, amelyet a konzervatívok az ifjú iránt éreztek, s ezért nem mert nyilatkozni.
A többiekről senki sem tudta már, hogy mit is akarnak az általános zűrzavarban. Csak Antonius haladt egyenesen és határozottan a maga célja felé. Míg Decimus Brutus, akit Pansa négy légiója közül három utolért, lassan az aostai völgy és a Kis-Szent-Bernát felé menetelt (a modern neveket használjuk), Vercellaen és Ivreán keresztül, addig Antonius május tizenötödikén Fórum Julii-be (Fréjus) ért és merészen nyomult Lepidus serege felé, amely Caesarnak hét régi légiójából állt és huszonnégy mérföldnyire tanyázott, Fórum Voconii-ben.

A kritikus pillanat közelgett. Fegyvert foghatnak-e ezek a légiók egyik régi tábornokuk ellen, aki annyi öreg bajtársuk élén, mint Caesar üldözött megbosszulója érkezett, segítséget kérni magának és annak a pártnak, amely teljesíttetni akarta a régi ígéreteket és újakkal tetézte őket, olyan időben, mikor a diktátor hadseregeiben úgy föllángolt a testületi szellem? Az igazság az, hogy Lepidus letett arról a reménységről, hogy a katonák Antonius iránt való hajlandóságának ellene szegülhet, de gyönge és középszerű ember létére erőszakot akart vétetni magán katonáival, s magát és másokat azzal áltatni, hogy kényszerítették. És Antonius ügyesen segítségére járt kollégája titkos kívánságának, furcsa komédiát kezdve május tizenötödike és huszadika között, nem sokkal azután, hogy a két sereg megtelepedett a kis Argenteus folyó két partján: Antonius nem is veretett tábort, és szinte oda tartotta mellét az ellenfélnek, hogy döfjön hát belé, ha van hozzá szíve, Lepidus pedig úgy megerősítette, úgy őrizte a táborát, mintha egy új Hannibál volna előtte.
Mikor Silanus és Culleo megjelentek a táborban, Lepidus keményen rájuk támadt, amiért Antoniust segítették, azután azzal bűntette őket, hogy mind a kettőt csak skartba tette, köny őrületből, ahogy a szenátusnak írta. Elküldött Plancushoz segítségért, aki megkapván Decimus levelét, Grenobleban megállt és várakozott rája. De ugyanakkor a két tábort hajóhíddal köttette össze. Nagyszámú áldezentort fogadott táborába, akik azzal a színnel, hogy elpártoltak Antoniustól, intrikálni jöttek katonái közé, és Lepidus úgy tett, mintha igazi szökevényeknek hinné őket, sőt a szenátusnak azt írta, hogy Antonius hadserege szemlátomást fogyatkozik.
Megnyugtatta a szenátust, hogy légiói nem szegték meg kötelességüket, s azután engedte, hogy szünetlenűl lázadásra izgassák őket a tisztek - különösen kettő, Canidius és Rufrenus - és Antonius üzenetei, amelyeknek nem tudták gazdáját, s amelyek szájról-szájra jártak, egyre nagyobbodva. Antonius egy napon, talán abban a hiszemben, hogy a gyümölcs megérett, zilált hajzattal, hosszú szakállal, fekete ruhában az Argenteus partjára ment, oda, ahol a folyócska legkeskenyebb volt, s elkezdett beszélni Lepidus katonáinak a túlsó partra ... A katonák nagy tömegben odatódultak, a tábor zsongott-zúgott, de Lepidus megijedt ilyen nyílt árulástól, odafutott trombitásaival és úgy elsüketítette katonáit, hogy azok egy árva szót sem hallottak abból, amit Antonius mondott.

A két tábor közt újrakezdődött a jövés-menés, az intrika, a tizedik légió katonái kezdték rábeszélni bajtársaikat, az egyetlen tiszt, aki őszintén és állhatatosan híve volt a konzervatív ügynek, bizonyos Juventius Laterensis folyton figyelmeztette Lepidust a lázadás veszedelmére, s egy és más intézkedést tanácsolt, de Lepidus úgy tett, mintha megrémülne, köszönte a szót, biztosította, hogy megteszi és aztán nem tett semmit. Sőt megírta Plancusnak, aki huszonegyedikén elindult, érintetlenül hagyva a hidat Decimusnak, hogy már ne jöjjön segítségére, és büntetlenül engedte, hogy katonái még jelenlétében is tüntessenek Antonius mellett. Nemsokára, néhány nap múlva, május huszonkilencedikén reggel, az érett gyümölcs leesett az ágról.
Antonius kis csapat katonával átkelt a folyócskán, Lepidus táborában a katonák kitörték a palánkot, elébe mentek, közrefogták, és újjongva Lepidus sátorához vitték. Lepidus még ágyában feküdt. Pongyolában kisietett, megölelni megcsókolni Antoniust. Laterensis, a tábor örvendezése közepette, a katonák szemeiét tára, megölte magát. Lepidus másnap rövid levelet írt a szenátusnak, az ember azt hinné, tréfából: elmondta, hogy a részvét legyőzte katonáit és őt magát is, remélik, nem rójják bűnűl a maga és légiói könyörületességét!

Rómában, mikor június nyolcadika felé megtudták ezt az eseményt, nagy lett a méltatlankodás és a zavar. A szenátus végre sebtében elhatározta mindazt, amire annyi ideje hasztalan vártak. Marcus Brutus és Cassius jöjjenek seregükkel Itáliába, gyorsítsák meg az afrikai légiók jövetelét, Sextus Pompeiust tegyék meg a hajóhad vezérévé praefeclus classis et orae maritimae címmel és azzal a hatalommal, amelyet apja viselt a kalózok ellen való háborúban, és vessék ki a tributum-ot vagy hadi kényszerkölcsönt, végül Octavianusra bízták az Antonius ellen való háború vezényletét is, mert azt hitték, hogy ezzel megnyugtatják.
De újabb nehézség támadt: Lepidus proskribálása. Cicero, aki mindig kész volt a határozott tervekre, rögtön javasolta, azonban Lepidusnak sok volt a rokona és barátja Rómában, és anyósa, a hatalmas Servilia is annyira buzgólkodott a megmentésén! Sikerült elodázni a határozást, s így elveszett a gyorsaság hatása, amely pedig forradalmakban a legfőbb. Kevéssel ezután egy-két jobb hír is érkezett.
Plancus megtudta, mi történt május huszonkilencedikén az Argenteusnál és visszafordult. Decimus Vercellaen és Juraeán keresztül megmászta az Acsta-völgyét, ahol a tavasz szalassziuszok fejenként egy drachmát fizettettek vele a katonákért, azzal fenyegetőzve, hogy másképp elzárják előle az utat, azután átkelve a Kis-Szent-Bernáton, június első felében Grenoblenál egyesült Plancusszal. De aztán hirtelen botrány tört ki. Octavianus ebben a legfőbb pillanatban súlyos tévedést követett el.

Újra elővette a konzervatívokkel való megegyezés gondolatát, s abban a hiszemben, hogy e zűrzavar közepette rábírhatja a szenátust a konzuli dispenzáció megadására, megint ösztökélte Cicerót, hogy nyújtsa be a javaslatot. És Cicero, akit most elcsábított az az ambíció, hogy másodszor is konzullá lehessen, elszánta magát ... De Octavianusnak ezt az újabb nagyratörését olyan rossz néven vették nemcsak a haragos konzervátívok, hanem az egész pártatlan közönség, hogy egyetlen hivatalnok sem mert melléje állni, s Cicero kénytelen volt letenni tervéről. Octavianust is igyekezett lebeszélni róla. Az ellenséges hajlandóságok még jobban neki-dühödtek, s azt kezdték beszélni, hogy az ifjú nagyratörésében megölette a csatában Hirtiust, a sebesült Pansát pedig megmérgeztette. Nemsokára. valamennyien visszaestek szokott bizonytalanságukba, június vége felé már senki sem tett semmit. Plancus és Decimus Octavianust várták, Octavianus pedig belátva, hogy a konzulátus reménye füstbe ment, azt írta, azonnal útra kel, de nem mozdult. Antonius rendbeszedte légióit Lepidus segítségével, de Gallia Narbonnensisben maradt. Sokan azt gondolták, Brutus és Cassius maholnap megérkezik, s ehelyett még levelet sem kaptak tőlük. Cassius messze volt, nagy gondban Dolabella megtámadására, s ami Brutust illette...

A gyönge és ideges összeesküvő megint kimerült testben-lélekben, gyomorbaj kínozta, s orránál fogva vezettette magát a ravasz Caius Antonius-szal, ahelyett, hogy őrá is alkalmazta volna a bátyja követői ellen április huszonhatodikán kiadott proskribáló határozatot. Caius annyira megtévesztette, hogy keserűen kikelt Cicerónak Octavianus iránt való jóindulata miatt, s makacsul kötötte magát ahhoz a gondolathoz, hogy minél előbb egyezkedésre jusson Antonius.szal.
Sokat aggódott Lepidus közeli proskripcióján, leveleket írt római barátjainak, kegyükbe ajánlva nővérét és rokonait, akiket a proskribáció tönkre tenne. Semmi intézkedést nem telt, hogy tengerre szálljon és Itáliába menjen, inkább az járt az eszében, hogy a bessziek ellen indít ekszpediciót.
Cicerót érte hát végül a forradalmak legnagyobb fájdalma: összekapott legkedvesebb barátjaival, s ellenkezésbe jutott még Brutusszal is! Június harmincadikén végre Lepidust közellenséggé nyilvánították, de a fenyegetés és a fenyítés közé új halasztást toldottak: szeptember elsejéig időt engedtek a katonáknak, hogy megszerezzék a bűnbocsánatot, elpártolva a prokonzultól.

A dolgok azonban már úgy nekilódultak, hogy rohanniuk kellett, hasztalan volt minden félelem, tétovázás, bizonytalanság, hasztalan erőlködtek annyian a megfékezésükre. Antonius és Lepidus nem ok nélkül késlekedtek innenső Galliában. Az összeesküvők és konzervatívok, ha szívük tele volt is félelemmel, visszahódították csaknem az egész birodalmat, amelyet pedig Antonius az előző júliusban és augusztusban majdnem kivett a kezükből. Európában az övék volt Decimus tiz biztos légiója, azután Plancus öt és Asinius három légiója hűségesnek látszott. Talán Octavianus nyolc légiója is, Octavianusé, akiről senki sem tudta jól, mit is akar. Ezenfölül meghódították Keletet, ahol Brutus az új toborzásokkal hétre növelte a légiók számát, és Cassius az ö tíz légiójával nemsokára leveri Dolabellát.
Sextus Pompeius pedig már jött Marseilleből, és a Földközi-tenger valamennyi kikötőjében hajókat gyűjtött, Afrikában tengerészeket vásárolt és toborzott, s hajóhadat készített. Mit árthattak ők a maguk tizennégy légiójával ennyi ellenségnek? Nagy caesariánus hadsereget kellett újból szervezniük Nyugaton, s Európa tábornokait vagy rá kellett birniuk arra, hogy hozzájuk csatlakozzanak, vagy, ha ellenkeznek, elvenni tőlük légióikat.
Az Octavianus-szal való ellenségeskedésben pedig nem makacskodhattak tovább. Szerencsére, a két vetélytárs kibékítésére készen állt a szükséges békítő, ennek a nagy politikai vásárnak becsületes szenzálja: Lepidus, hármuk közt a legöregebb, Caesarnak régi barátja, aki félreállt a civakodásból. Alkudozásokat kezdtek Plancus-szal és Asinius-szal, akik barátai voltak Caesarnak. Hírnököket küldtek seregeikhez, hívogatni, gyanakvást és ígéreteket hinteni, s megismételni azt a kétszínű játékot, hogy a katonákat a táhomokok és a tábornokokat a katonák révén szerezzék meg. Octavianus-szal is békítő alkudozásokat kezdett Lepidus.

A pillanat kedvezett neki. Octavianus megcsalódott abban a reményében, amelyet a konzervatívokba és a szenátusba vetett a konzulátus elnyerésére. Megriadt, mikor látta, hogyan kap újból erőre Pompeius neve, a fiatal Sextust már nagyobb hatalommal ruházták föl, mint őt, s július első napjaiban ismét eszébe jutott, hogy hiszen ő fia Caesarnak. Elfordult attól a gondolatától, hogy a konzervatívokkal megegyezzék, s megint vetélkedni kezdett Antonius-szal a caesariánus ügy mozgatásában. Természetesen jó szívvel vette Lepidus ajánlatait, s fölbátorodva tőlük, rejtve arra buzdította katonáit, hogy tüntessenek, s olyankor azt kiáltozták, hogy soha nem harcolnának Caesar katonái ellen. Úgy tett, Lepidus módjára, mintha a légiók erőszakolták volna.
Tüzes beszédeket mondott előttük apja dicséretére, s megígérte nekik, hogy ha konzulságra kerül, gondoskodni fog kárpótlásukról. így aztán végül rávitte őket arra, hogy centuriók és közemberek küldöttségben Rómába menjenek és kérjék a kárpótlásokat, Octavianus konzullá választását és Antonius proskribálásának eltörlését.
A küldöttség július tizenötödike felé ért Rómába, éppen mikor a konzervatívok azon nyugtalankodtak, hogy nem kaptak hírt Brutus jöveteléről, mikor Cicerót majdnem egészen diszkreditálták Octavianus egyre gyanúsabb mesterkedései, mikor egész Itáliából hírek jöttek arról a nagy elégedetlenségről, amelyet a tributum még a gazdag osztályokban is keltett. Ellenben milyen elbizakodva léptek a szenátorok termébe a centuriók! Hetykeségük annyira kihívó volt, hogy a szenátus a végén csúnyán elkergette őket. Július vége körül Octavianus megtudta ezt a választ, és ekkor, egyre jobban nekibátorodva az Antonius-szal és Lepidus-szal való megegyezés reményétől, végső merészségre szánta magát: mikor a katonák fölajánlották neki a konzuli jelvényeket, úgy tett, mintha kényszerítenék, elfogadta, és útra kerekedett a nyolc légióval.

Ha Lepidus és Antonius első mesterkedései arra indították Octavianus!, hogy újból caesariánus és demagóg szerepben mutatkozzék, viszont Octavianusnak ez a merész hadimozdulata Antoniust és Lepidust arra nógatta, hogy fáradatlanul bújtogassák tovább Plancus és Asinius seregeit, sőt Decimuséit is megkísértsék. Nem engedhették, hogy régi vetélytársuk és újdonsült barátjuk túltegyen rajtuk! Ígéretek vad forgószele száguldott keresztül a hadakon, míg Octavianus Róma felé menetelt, és alapjában megrendítve a légiók hűségét, megrázta a tábornokok kikezdett akaratát is: még egy kicsike lökés, s az események megindulnak a végzetes lejtőn. Ezt a lökést majd megadja Octavianus, ha expediciója sikerül, föltüzelve mindenfelől a Caesarianus párt lelkét, s bátorságot verve a bizonytalanokba. Rómában a hadsereg közeledésére óriási rémület ütött ki. Az asszonyokat és gyermekeket a szomszéd villákba mentették, a házakat pedig elsáncolták.
A szenátus követeket küldött a légiókhoz az ígért pénzzel, hogy meg-állítsák őket. Servilia július huszonötödikén házába hívta össze Cascát, Labeot, Scaptiust és Cicerót, aki kétségbeesett, ha arra gondolt, hogy Octavianus hatalmának ő volt a fő szerzője. Elhatározták, hogy újra Itáliába hívják Brutust. Servilia - Róma utolsó forradalmának Niobéja - családjával ennek a nagyon hatalmas arisztokráciának tragikus egyenetlenségét jelképezte. Egyik veje volt a vezére és egyik fia katonája annak a hadseregnek, amely az ő nagy barátja bosszújának zászlaját emelte az összeesküvők két vezére ellen, akik közül az egyik a fia, a másik a veje volt neki! Octavianus a küldötteket visszatérésre bírta: elhitette velük, hogy az út mentén sok orgyilkos leselkedik. Ekkor a megriadt szenátus fellázadt a pompeiánusok ellen, nem érzett egyebet a maga félelménél, s a gyávaság kitörésében mindent megadott.
Elhatározta, hogy a húszezer sesterciust utalják ki nemcsak a Mars-légiónak és a negyediknek, hanem mindegyiknek, hogy Octavianus is legyen benne a földosztó bizottságban, s hogy távollétében is kérhesse a konzulságot. Sebesjáró hírvivőket küldött, hogy mindezt megjelentsék a fiatal tábornoknak. Alig indultak el a hírvivők, kitudódott, hogy az afrikai légiók Ostiába érkeztek - a szardiniaiak, úgy látszik, már Rómában voltak egy ideje - a pompeiánusok, az összeesküvők rokonai és Cicero hatalomra jutottak a semleges szenátuson, új riasztással rábírták, hogy semmisítse meg határozatait, népfölkelést hirdettek, megerősítették a várost, és kerestették Octavianus nővérét és anyját is, hogy kezesekül tartóztassák őket. Mikor a küldöttek a hadsereghez jutottak, újak érték utói őket, azzal, hogy vonjanak vissza mindent, amit mondtak. Ez még jobban felingerelte a katonákat.

Octavianus ekkor emisszáriusokat küldött előre, hogy keveredjenek a nép közé a csapszékekben, a Fórumon, a plebejus-negyedek sikátoraiban, és csendesítsék le, biztosítsák arról, hogy ö nem jön gonosz szándékkal, s az afrikai légiókat (Caesar régi légióit) ígéretekkel bírják lázadásra. Róma alá érkeztével, mikor az afrikai és szardíniái légiók mellette nyilatkoztak, mindenkit magukkal sodortak. A város megadta magát, s a konzervatívok közül, akik néhány nappal ezelőtt még olyan hatalmasak voltak s most megsemmisültek, a dühösebbje elmenekült.
Caesar fia másnap nagy kísérettel vonult be Rómába, a Fórumon megölelte nővérét és anyját, akiket a Vesta szüzek a templomban rejtegettek, áldozott Jupiter Capitolinusnak, fogadott több szenátort, köztük Cicerót, akivel, úgy látszik, inkább hűvös beszélgetése volt, azután kivonult a hadsereghez, a. szenátus pedig előkészítette a válogatást. Augusztus tizenkilencedikén, hamarosan befejezve a formalitásokat, őt és rokonát, Quintus Pediust konzullá választották.
És ekkor bekövetkezett az, amitől a konzervativok egy év óta féltek. A kúriai comiciumokkal érvényesíttette örökbefogadását, köz-pénzekből kifizette a katonáinak jutalmuk s a népnek Caesar hagyománya egy részét, s azután egészen megcselekedte azt, amit Antonius csak félig mert: Quintus Pedius-szal javasoltatok s a comiciumokkal könnyedén elfogadtatott egy törvényt Caesar meggyilkolásának elkövetői és részesei ellen, interdictio aquae et igni (víz és tűz megtagadásával) büntetve őket, és egy külön törvénycikk által való jószágkobzásra. A szeszélyes szerencse ismét fölforgatta a pártok sorsát.

A 44. március tizenhetedikei amnesztiát, Cicero mestermüvét, eltörölték. Erophilus, az obszkúrus nagy-görögországi állatorvos, aki először buzdította az alsó népet a meggyilkolt diktátor megbosszulására, győzött. Azoknak lett igazuk, akik soha nem bíztak Octavianushoz. Csakugyan, egy-két nap múlva Octavianus barátai, akiket csábított az elitéit vagyonának az a része, amely a vádlónak járt, fölosztották maguk közt az összeesküvőket, mint a prédát, s mindegyikük bevádolta ezt vagy azt, úgy, hogy rövidesen valamennyit elítélték in contumaciam: Cascát is, aki tribün volt, Brutust is, aki akkor a bessziek ellen harcolt, Cassiust, akit Agrippa vádolt be, Decimust, aki Plancus-szal egyesülve, Octavianus segítségét várta, hogy Antonius ellen harcoljanak, Sextius Pompeiust is, akinek semmi bűne nem volt Caesar meggyilkolásában, de - még súlyosabb vétek! - megkapta azt a rendkívüli hatalmat, amelyet apja a kalózok ellen való háborúban kapott.
A caesariánus párt úr volt Rómában, a köztársa-ságban, Itáliában Octavianus-szal, aki tizenegy légiónyi hadseregnek volt a feje, Gallia Narbonnensisben, ahol Lepidusnak és Antoniusznak tizennégy légiója volt, és ennek a sikernek a hatása is hamarosan megmutatkozott. Asinius Pollio, akinek katonái egy idő óta már haboztak, s aki Caesar iránt való hálából jóindulattal volt Octavianushoz és Hispánia belsejében egymaga semmit sem tehetett három légióval, végre elszánta magát és szeptemberben két légióját Antoniusnak adta, a harmadikat Lepidusnak.

Maradt a Brutus és Plancus két serege. De Plancus, ha mindaddig olyan hűséges volt is a szenátushoz, a következő év konzulságát féltvén, nem tarthatott ki Decimus mellett, ha nem akart szembe kerülni Antonius-szal, Lepidus-szal, Octavianus-szal és Asiniuss-zal egyszerre. Neki és Decimusnak összesen tizenöt légiójuk volt. Amazoknak huszonnyolc. Merhetett-e ennyit, ő, a közepes vezér? És Plancus is áruló lett, öt légiójából hármat Antonius, kettőt Lepidus kapott meg.
Decimus, akit Plancus elhagyott és akit Rómában proskribáltak, szárazföldön próbálta utolérni seregével Brutust Macedóniában, és útra kelt. De az ígéretek, amelyek már annyi sereget eltántorítottak, a példák, és a hadak közt kiütött caesariánus düh magukkal sodorták a nagy örvénylésbe ezeket a légiókat is, melyek visszarettentek a hosszú és zordon meneteléstől. A katonák útközben egyesével, aztán kis csapatokban, cohorszokban kezdtek átpártolni Antoniushoz, végül az egész sereg széthullott, a négy régi és legjobb légió Antonius és Lepidus keresésére ment, a másik hat pedig Octavianushoz.
Decimus néhány emberével menekvésre fogta a dolgot, mígnem az Alpokban egy barbár főnök elfogta, és annak az Antoniusnak a rendeletére, aki Decimusnak köszönhette az életét, megölte. De hála Antoniusnak most már ki kellett tennie magáért Caesar bosszuló szerepében, hogy hathatósan vetélkedhessék Octavianus-szal! A konzervatív párt utolsó hadseregét és utolsó tábornokát is el-vesztette Nyugaton, elvesztette Itáliát, el az európai tartományokat, s mindössze csak az a reménysége maradt, hogy az új caesariánus forradalom vezérei közt megint egyenetlenség tör ki.

De ez a reménység is - ha még áltatott némelyeket - hamar füstbe ment. Az egyetértést most már az egyesek akaratánál és szeszélyénél erősebb tényező kényszerítette rájuk: Brutus és Cassius hadserege Keleten. Cassius júniusban legyőzte Laodicaeánál Dolabellát - aki öngyilkos lett - elvette két légióját s így most már tizenkettő volt a kezén. Most már kettőjüké volt az egész Kelet, a birodalom legdúsabb része, tizenkilenc légióval. Egész szeptemberben sűrűn válthattak üzenetet Lepidus, Antonius és Octavianus, s a megegyezés tervét nagy vonalaiban megrajzolták. Távolról is könnyen megegyeztek abban a gondolatban, hogy visszaállítják Caesar diktatúráját, megosztják hármuk közt, kineveztetik magukat a néppel triumvirt reipublicae constituendae-nek, azzal a teljhatalommal, melyet Caesar utolsó éveiben gyakorolt. De ha a megegyezés terve nagyjában könnyen ment is, viszont valamennyiüknek kölcsönösen meg kellett nyugtatniuk magukat békebiztosítékokkal, igen sok másod-rendű, de mégis fontos kérdést kellett megoldaniuk, s találkozóra kellett menniük: s ez a két dolog igen tüskés volt, annyira bizalmatlankodtak Antonius és Octavianus. Hol és hogyan találkozzék a két vetélytárs?
De közeledniük kellett egymáshoz. Octavianus elindult Rómából a tizenegy légióval, és azt mondta, hogy Antonius és Lepidus ellen vonul, a szenátus rendeletéi szerint. Lepidus és Antonius a túlsó Galliát Varius Cotilára hagyták öt légióval, ők maguk pedig tizenhét légióval és tízezer lóval leereszkedtek Itáliába. Míg úton voltak, Octavianus Quintus Pedius-szal azt javasoltatta és el is fogadtatta a szenátusban, hogy vonják vissza Antonius és Lepidus proskribálását. Ez már tekintélyes foglaló volt, de még mindig nehezen ment úgy megrendezni a találkozást, hogy semmi ok se legyen gyanúra vagy félelemre! Végül kitalálták a helyét, de olyan sajátságosán, hogy egymaga is elég annak a megbizonyítására, micsoda véleménnyel volt egymásról a két politikus, aki éppen szövetségkötésre készült. Megegyeztek, hogy egy szigetecskén találkoznak, a Via Aemilia és Bologna mellett, a Rajna és a Lavino összefolyásánál, amely úgy látszik, akkor nem a Samoggiába torkolt, hanem a Rajnába. A szigetet mind a két parthoz egy-egy híd kapcsolta. Itt mind a hárman átmehettek a szigetre úgy, hogy mindegyikük a hídon túl hagyja katonáit, és beszélhettek a légióik szemeláttára anélkül, hogy valami erőszaktól vagy rajtütéstől kellett volna félniük.

Október vége felé a két hadsereg egymás szeme elé került a szigeten innen és túl, s bizonyos távolságban tábort vertek. A szigeten vagy fél-szigeten fölütöttek egy sátrat, s egyik reggelen Octavianus az egyik oldalról, Lepidus és Antonius a másikról a két híd felé közeledett kíséretével. Lepidus lépett a szigetre elsőnek, és pedig egyedül, konstatálta, hogy semmi gyanús dolog sincsen, s köpenyével intett mind a kettőjüknek, hogy jöhetnek. Octavianus és Antonius közeledtek, köszöntötték egymást, és átkutatták, nincs-e fegyverük, aztán Lepidusszal a sátorba vonultak.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)