logo

XXIII Januarius AD

Lucius Antonius agrártörvénye (Kr. e. 44. június)

Antonius fölbátorodott a lex de provinciis sikerén és végképp elhatározta, hogy megpróbálkozik két új dologgal: újjá szervezi végre a caesariánus pártot, amely március idusán letört, és jó tanítvány módjára követni fogja mesterének, Caesarnak példáját, népszerű törvények sorozatával készíti elő a két Galliáról szóló törvény elfogadásának útját. Mind a két dolog szükséges következménye volt annak az új politikának, amelyre Antonius április tizenötödike után átcsapott. A bérlők és a veteránok megnyugtatására és cirógatására majd törvénnyé váltatja a comiciumokkal a március tizenhetedikei senatusconsultum-ot Caesar intézkedéseitől, és azt, amely helybenhagyta a kolóniákat, mintegy kimutatni, hogy fontos dolgokban nem elég a szenátus dekrétuma. Ugyanakkor Lucius Antonius, aki hallatni akart magáról, beterjeszti a Tiberius Gracchus és az utána következő népvezérek szokásos nagy agrártörvényét, s e törvényekre vonatkozólag a legális keretekben fognak eljárni.
Csakugyan június első felében valamennyi törvényt beterjesztette Antonius is, öccse is. Ezeken fölül beterjesztett még egyet, amellyel a mindig óvatos konzul meg akarta nyugtatni a félőseket és meg akarta csúfolni a konzervatívokat, akik azzal vádolták, hogy diktátorságra vágyik: azt, amely az ő senatusconsultum-a megismétlésével eltörölte a diktatúrát. Sajnos, az agrártörvényre vonatkozó intézkedések felől (a törvény nem lépett életbe) csak Cicero töredékes jegyzetei és általános szidalmai maradtak ránk. Ezekből a foszlányokból pedig nem rakhatjuk össze az egészet, azért csak arra kell szorítkoznunk, hogy a telkek gyorsabb kiosztása kedvéért elrendelte a pontinumi mocsarak kiszárítását, amely már Caesarnak is eszébe ötlött, és héttagú bizottságot nevezett ki, amelynek az volt a megbízatása, hogy ossza föl a közföldeket és vásároljon magántelkeket Itáliában. A szükséges pénzt vegye a kincstárból.
De arra a széleskörű agitációra, amelyet ezek a törvények megkívántak, és arra az erőfeszítésre, amely nélkül nem lehetett volna hathatósan uralkodni az egész köztársaságon, kevés volt Antonius az ö két fivérével és sok veteránjával. Nagyobb segítségre, több ágensre és új munkatársakra volt szüksége. Mindezek meg-szerzéséhez arra készült - s nem is tehetett mást - hogy újjá szervezi nem annyira az egész Caesarpártot, mint inkább a legszélső balszárnyát, amely demokratikus forradalmár volt. A jeles, tekintélyes, de jóllakott caesariánusokra, mint Hirtius, Pansa, Balbus, Piso, Sallustius, Calenus, nem számíthatott. Ezek részint félelemből, részint bizalmatlanságból a két párt között ingadoztak, és várták a dolgok kimenetelét. Mind a két pártot jól tartották kétkulacsos helyeslésekkel, de cselekedettel nem kompromittálták magukat egyik párt érdekében sem.

Sallustius végképp el is tűnt. Arra sem számíthatott Antonius, hogy új párthíveket talál a felső és művelt osztályokban, amelyekből pedig 70 körül, Sulla halála után, a demokrata pártnak annyi jeles harcosa került ki. Az idők nagyon megváltoztak. A felsőosztályokat megviselték az előző korok nagy fáradalmai, megtizedelte a sok polgárháborúk és a tulajdon terméketlenségük, elgyöngítette őket a gazdagság, a bűn, a hatalom, megfélemlítették az utóbbi szerencsétlenségek.
Viszálykodtak, gőgösekké és rosszakaratúakká váltak, nem volt már elég erejük a harcra még a maguk védelmében sem, nem adtak férfiakat már a konzervatív pártnak sem, és belefáradva annyi küzdelembe, Caesar korának utolsó maradékaira hagyták ennek a végső harcnak a megvívását. Még azok az ifjak is, akiknek apjuk vezérkedett az előző nemzedék konzervatív pártjában, Hortensius, Lucullus, Cato fiai is mind félreálltak, s nem gondoltak, csak a gyönyörűségekkel, mulatozással vagy a könyvekkel. Képzelhető, mennyire adtak férfiakat a demokratikus pártnak, amely most már nyíltan forradalmárkodott!
Antonius tehát Caesar pártjának kevésbé úri és elégedetlenebb részéhez fordult. Azokhoz a homályos emberekhez, azokhoz a kézművesekhez, kisbirtokosokhoz és kiskereskedőkhöz, katonákhoz és centuriókhoz, azokhoz az itáliaiakhoz és idegenekhez, akik közül Caesar utolsó éveiben, mikor a magas családokkal való viszálya elmérgesedett, szerette összeválogatni a maga tisztjeit, hivatalnokait és szenátorait. Ezek természetesen ellenségei voltak az összeesküvőknek, akik csaknem mind nemesek voltak, és órájuk úgy néztek, mint betolakodókra, mint a nekik járó méltóságok elbitorlóira. Azután meg féltek attól, hogy kiesnek a megszerzett rangjukból és javaikból, vagy legalább is félbeszakadnak reménységeik és további ambícióik.

Antoniusnak pedig két hatalmas eszköze volt a kezében, amelyekkel megerősíthette a hajlandóságukat: Caesar iratai és az állam kincstára, amelyből mélyen merítgetett továbbra is. Hitegetett, ígérgetett, sorra hamisította a caesari írásokat, és ezen a réven pénzeket, hivatalnoki és szenátori kinevezéseket osztogatott, s így kezdte maga köré gyűjteni a Caesarpártnak azokat az alkalmatos embereit, akik még nagyon is éhesek voltak ahhoz, hogy a konzervatívok közé osonjanak. Köztük volt Ventidius Bassus, a hajdani öszvéresgazda és fuvaros, Decidius Sacsa, egy spanyol, akit Caesar tett polgárrá, metator castrorum - katonai mérnök, mondanék ma - és abban az esztendőben néptribun, Tullus-Hostilius és egy bizonyos Insteius, mind a kettőn a következő évre kijelölt néptribunok, akik közül az utóbbiról azt beszélték, hogy bizonyos pesaroi fürdőknek volt fürdőmestere, azután egy volt színész, Nucula nevű, és Cesennius Lento, Caesar tisztje, aki az utolsó Hispániái háborúban kitüntette magát, de alacsony származású volt, - Cicero azt mondja, hogy mimikus volt, - továbbá Cassius Barba, Marcus Barbacius Philippus, Lucius Március Censorinus, Titus Munacius Plancus Bursa, akit Clodius temetése után száműztek, aztán a polgárháború közepette visszatért és most attól rettegett, hogy újra kiűzik. Mindezekhez sorakozott sok barátja és mulató cimborája.
Antonius szibarita volt, egy-egy munkája közben - Cicero mondja, és elhihetjük neki, bár meglehetősen túloz - Caesar és a kincstár pénzén dáridókat csapott, mértéktelenül játszott, ünnepségeket és lakomákat adott, az élősködők egész udvarát gyűjtve maga köré. Ezek közt ott volt néhány munkatársa is: bizonyos Seius Mustela és Numisius Tiro, akikre Cassius Barbával együtt kis veteránőrségének vezényletét bízta, egy bizonyos Petusius Urbinumból, aki minden vagyonát elverte, azután Publius Vohimnius Eutrapelus, annak a Cytherisnek a gazdája, aki Antonius szeretője volt egészen a Fulviával való házasságáig és akkoriban a legdivatosabb hetéra volt, végül az athéni Lysis, a Phaedrus fia.

Eközben, az agrártörvények nyilvánosságra adása után, a sok népgyűlés hatása alatt új mozgalom kezdődött, amely Erophilus agitációjának medrébe térült, és sebes vágtatásában hamarosan magával söpörte maradványait. Az alsó nép és a veteránság, amely azelőtt rajokban ment az összeesküvők házainak megtámadására, most az agrártörvényekért való gyűlésekre csődült. Ezeket a népgyűléseket Caesar heves dicsőítése és gyilkosainak heves szidalmazása annyira feltüzelte, hogy rövidesen nagyon turbulensekké válhattak és úgy hangzottak, mint feltétlen utasítások a törvény megszavazására. És a gazdag osztályok, a konzervatívok, az összeesküvők újra gyanút fogtak, megriadtak, elrémültek.
Világos volt: ez az új mozgolódás is roncsolta az amnesztia kikezdett alapjait, jó eszközük volt a nagyratörő demagógoknak arra, hogy kiűzhessék az államból Caesar gyilkosait, vagyis a konzervatív párt színét-javát, hogy azután elvegyék a gazdagok vagyonát. S a konzervatívoknak három hónapig titokban azon édesedéit a szívük, hogy majd ráteszik kezüket a Caesar összehalmozott pénzeire hatalmasok családjait, részét elvesztették a már a földjeiket nem.

romaikor_kep



Az urak pártja pedig - ó dolgok iróniája! - pénz híján napról-napra bajosabb nehézségekbe keveredett. Sok konzervatív félrevonult a politikai küzdelmektől s a vidékre menekült, nemcsak félelemből, hanem azért is, mert az összeesküvők barátsága tönkre tehetett mindenkit, akinek nem volt akkora gazdagsága, mint Atticusnak. Nemcsak Brutus és Cassius, hanem sok más összeesküvő is kizsarolta barátjait és tisztelőit a jó ügy védelmére, különösen Decimus Brutus, akinek sok konzervatív levélben dcnunciálta Antonius mesterkedéseit, és biztatta, hogy erősítse meg seregét és gyűjtsön pénzt. Pedig most már a maga pénzéből kellett fizetnie a katonáit, és segítséget kért minden barátjától. Mit tett volna egyebet? A szenátustól, mikor hiszen Antonius volt az úr, hiába kért volna. Innenső Galliát nem zsarolhatta, mert ez a Gallia már nem volt tartomány, és a lakosság ellene fordult volna.
A gazdag osztályok nagy vigasztalanságban keseregtek. Róma felső társadalmában azt beszélték, hogy a köztársaságnak befellegzett. Pansa és Hirtius, mikor látták, hogy a caesariánus párt helyreáll Antonius körül, újra kétkulacsoskodni kezdtek, nagy haragjára Cicerónak, aki fáradtan és undorodva végképp elhatározta, hogy Görögországba utazik, és kérte Dolabellát, adjon neki megbízatást pro forma. Atticusnak szinte minden reménysége elveszett buthrotumi földjei iránt. Lehetetlennek tartotta, hogy mikor a győzelmes demokraták annyi kolóniát ígértek, elvehesse tőlük azt a területet, amely, már a karmaik közt volt. Tudták már azt is, hogy Lucius Antonius ellene volt az ő kérésének.

- öldöklés vigíliáján vagyunk, - írta Cicero.

Eközben fölrebben egy hír: Cartheia, Hispániának egyik fontos tengeri városa (a Gibraltár-öbölben), megadta magát Sextus Pompeiusnak. Pompeius fia tehát kikötőhöz jutott, s bizonyosan azonnal hajóra rakja seregét, hogy Itáliába hozza és háborút kezdjen! Cicero annál gyorsabban útra akart kelni. Brutus is, úgy beszélték, készülőben volt, hogy Ázsiába menjen és teljesítse magtárosi megbízatását. Egyéb összeesküvők is, mint például Domitius Aenobarbus, fia annak a konzulnak, aki Pharsalusnál meghalt, visszavonultak a tengerre, és hajókat készítettek elő Puteoli közelében, hogy készen legyenek Itália elhagyására, - mint ahogy Rómát is elhagyták - ha az amnesztiát eltörlik. Cicero azt kérdezte Atticustól, hogy Puteoliban vagy Brundisiumban szálljon-e hajóra?
Atticus úgy látszik nagyon föl volt háborodva Antonius ellen buthrotumi földjei miatt, s arra kérte, ne menjen Brundusiumba: a Via Appián tanyázott a konzulnak egy légiója, az ötödik, a légió alauda, amely útban volt Macedónia felé, s a tömérdek kóborló, dühös veterántól nem voltak biztosak az utak! De a napok teltek, a trinmn nundinum vége felé járt, a konzervatívok sopánkodtak és nem csináltak semmit. Csak egynéhányan kezdtek el gondolkozni azon, hogy ha Octavianust Antonius ellen uszítanák, nem lehetne-e megosztani Caesar pártját?

Octavianus tovább is igyekezett lerontani Antonius hitelét a népnél, rámutatva az utóbbi hónapok sűrű ellenmondásaira. Szemére lobbantotta azt is, hogy mindeddig titokban a konzervatívoknak és Caesar gyilkosainak udvarolt, s most a caesariánus párt élére meri tolni magát, s azon kérlelte a népet, hogy ne bízzon Antoniushoz. Viszont Róma legnemesebb családjaival rokonságban lévén, esténként, mikor már a piacon egész nap adta a demagógot, otthon együtt találta a maga arisztokratikus rokonságát és a családok sok konzervatív barátját, akik bizonyára mézes szeretetreméltóságtól csöpögő szavakkal tartották: ó, mindenesetre, Antonius veszedelmes harácsoló, mindnyájuknak az ő pusztulására kell törniük és ha Octavianus nem bizalmatlankodna a konzervatívok és az összeesküvők iránt, biztos és becsületes segítőkre akadna közöttük a közös ellenség leküzdésében!
Ezek közt a tanácsadók közt, úgy látszik, a legbuzgóbb Caius Claudius Marcellus volt, a fanatikus konzervatív, aki az 50. évben mint konzul fölidézte a polgárháborút, és Octavianusnak sógora volt vagy annak készült, eljegyezve húgát, Octaviát. Marcellus úgy vette észre, hogy mindezek a megfontolások beleveszik magukat az ifjú leikébe. Antoniust ugyan bosszantotta a cselszövés, de a promulgáció törvényes idejének leteltével az agrár és egyéb törvényeket megszavazták, valószínűen más-más napokon, ellenkezés, tehát egyszersmind erőszak nélkül. Megválasztották a bizottságot is, de hogyan! Marcus Antonius, Lucius a többség, társaik voltak Nucula, Cesennius Lento és még egy hetedik, a nevét nem tudjuk. Az uralomnak és nyerészkedésnek ez a hathatós eszköze egészen Antonius családjának kezére került.

Hatalmas lendülettel jóval elébe vágott Antonius Octavianusnak, aki most már zihálva tör-tetett utána, és a konzervatívok fáradt csapatának, amely szerte-széjjel oldódott. Nem maradt mit cselekedni, és Cicero, mikor Dolabella ráruházta a kívánt megbízatást, útra kelhetett. De az agrártörvények megszavazásával véget értek a mozgolódások is. Nem történt sem mészárlás, sem egyéb erőszakoskodás az összeesküvők ellen, mint ahogy a konzervatívok jósolgatták. Erre Cicero is újra habozni kezdett. Visszatartóztatta saját dicsőségének szomjazása, attól való félelme, hogy elmulasztja valamely nagyszerű cselekvésnek az alkalmát, amilyen például a catilinai elnyomatás volt. Tartóztatta valamelyes önvád és szégyenkezés. Nem fogják-e utazását szökésnek minősíteni? Különböző személyeket faggatott jótanácsért, s alkudozni kezdett a lelkiismeretével valami tranzakcióról. Hát, ha úgy utazna el, hogy január elsején visszatér, amikor már Antonius nem lesz többé konzul, és a szenátus szabadon határozhat? Tartóztatták egyre kószább magán-ügyei is.
Nem sokkal azelőtt Rómába kellett küldenie bizalmas Tiroját, hogy igyekezzék tisztázni Erotes zűrzavaros kontóit. Most pedig Atticus kegyeibe ajánlotta magát, hogy segítse ki ebből a tőrből, amelybe keveredett, bár diszkrécióból nem mert tőle újabb kölcsönt kérni. Atticusnak robusztus válla volt, de annyian rátámaszkodtak! Még Brutus apollináris játékait is jórészt neki kellett fizetnie. Mintegy ennyi költség, szívesség és előzékenység kárpótlásául a Caesar iratait vizsgáló bizottság június vége felé, mikor Atticus már egészen kétségbeesett, jogosaknak ítélte fölszólalásait, és rendeletet küldött Gneus Plancusnak, hogy respektálja a buthrotumi területet.

Atticus ezt a kellemes meglepetést annak a Marcus Antoniusnak köszönhette, akiről olyan csúnya leveleket írt az előző hónapban. Lucius merészebb és erőszakosabb volt nála. Szinte kérkedve mutatta ki azt a szándékát, hogy a gazdag lovag epiruszi nagy birtokait szétosztatja a szegények közt. De Marcus óvatosabb volt. Bár tovább is gyűjtögette maga körül, és pedig sikerrel, a régi caesariánusokat, s vesztegetéssel és ígérettel mindenfelől barátokat szerzett, bár nagy hatalomra akart szert tenni az államban, még sem akart a végsőkig feszíteni minden húrt. Igyekezett tehát megnyugtatni a konzervatívokat, és megakadályozni azt, hogy kétségbeesésükben Decimust valami fegyveres csínyre bírják. És csakugyan, a konzulnak Atticus iránt való szívessége fölvidította Róma felső osztályait. Sokakban azt a reményt sarjasztotta, hogy ez az agrártörvény is csak szemfényvesztés, Antonius nem veszi komolyan.

Közben Róma nyugodtabbra vált. Közeledett július, az ünneplős hónap, amelyben először az apollináris, azután a győzelmi játékokat fogják megünnepelni. A szóbeszédek szele most békés hangokat is sodort városszerte. A hónap közepén még azt hitték, Sextus Pompeius rá fog támadni Itáliára. A végén pedig már azt mondogatták, hogy le akarja tenni a fegyvert, bizonyos bosszúságára az állhatatlan Cicerónak, aki nem vette volna rossz néven, ha Sextus megtartja seregét a konzervatív párt számára. Végeredményben június első felének nagy riadalma pár nap alatt nagy békességre fordult.
Mindenki lecsitult, csak Cassius nem. ö, aki erélyesebb és intelligensebb volt Brutusnál, s belefáradt az örökös tétlen és gyötrő várakozásba, elszánta magát, és miközben hajókat gyűjtött, hogy Szicíliába menjen gabonát vásárolni, hatalmasabb terveket kovácsolt, és titokban tétovázó barátja lelkét is fölverte velük. Késlekedés nélkül menedékeket kell készíteni a tartományokban, és seregeket arra a támadásra, amelyet Antonius fog ellenük indítani a demagóg párt élén, s amely talán nincs is messze, de mindenesetre elkerülhetetlen. Itáliában már nem lehet csinálni semmit. Hiú reménység az is, hogy az új konzulokkal a jövő esztendőben visszaszerezhetik hatalmukat. Innenső Galliában azonban ott van Decimus Brutus, biztos, bár pénztelen barátjuk, aki egy harmadik légiót gyűjt, és arra készül, hogy katonáit gyakorlat és zsákmányszerzés kedvéért ráküldje néhány alpesi völgyre. Talán Plancusra is számíthatnak.

Keleten még több a barátjuk és az alkudozásokra való alkalom. Trebonius Ázsiát kormányozza és pénzt gyűjt. Tullius Cimber légiókat vezényel és hajórajt szed Bythiniában. Egyiptomban négy olyan légió állomásozik, amely tele van Pompeius volt katonáival, s amelyek kevés részt vettek a polgárháborúból. Szíriában jó neve van és igen sok barátja Crassus háborúinak idejéből, és Cecilius Bassus is tartja még magát, hasztalan ostromolja egy légió Apamaeában. Ha titkon és jókor alkudozást kezdenek, föltárva keleti barátaik előtt azt a veszedelmet, amelybe pártjuk juthat, egy szép napon hadsereget állíthatnak szembe a győzelmes demokratikus forradalommal . . .
De Brutus tétovázott, s arra gondolt, micsoda nehézségekkel járna biztos hírvivők küldése, és milyen veszedelmet zúdítana rájuk Antonius, ha ezek az intrikák kitudódnának, vagy ha gyanút foghatna miattuk. Nem bízott abban, hogy a konzervatív párt rá tudna bírni egy hadsereget Caesar gyilkosai ügyének védelmére. Hiszen a katonák úgy teleívódtak caesariánus lélekkel! S a hatalmasok pártjában ezen a vigasztalan véleményen volt mindenki.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)