logo

XXIII Januarius AD

Három viharos nap (Kr. e. 44. március 15, 16, 17)

Az összeesküvők, Róma hatalmasai és Antonius hamarosan föleszméltek abból a megrökönyödésből, amelybe Caesar hirtelen meggyilkolása vetette őket. A gyilkosok nem tudtak jól összetanulni, mert az összeesküvés ideje alatt lopva, riadozva kellett üzeneteket venniük, harmad-negyedmaguk közt való beszélgetéseken. Megértették egymást Caesar meggyilkolásának módjában, de nem voltak tisztában azzal, hogy mit cselekesznek majd a gyilkosság után. Mind-össze az a meghatározott tervük volt, hogy azonnal a szenátus elé terjesztik a köztársaság helyreállítását. Most, hogy ez a tervük megbukott, magukra maradtak a puszta Capitoliuinon. Kimerültek abban a fáradságban, amely a nagy föl indulással jár, megzavarodtak attól a nagy riadalomtól és menekvéstől, amelyet Róma utcáin láttak, s bizonytalanok voltak abban, hogy a város hogyan ítéli meg cselekedetüket, hogyan viselkednek majd a veteránok és az alsó nép? Ha a publikum habozik vagy ellenségeskedik, akkor ezek is kikezdhetnek velük. Mit határozzanak tehát?
Könnyű megérteni, hogy a dolgok és lelkek ilyen állapotában mindegyikük legjobbnak vélte, ha semmit sem tesznek addig, amíg meg nem egyeztek a konzervatív párt főembereivel. Ezért elhatározták, hogy rab-szolgáikat, akik följöttek velük, elküldik legtekintélyesebb barátaikhoz, hívják föl őket a Capitoliumra. Ugyanakkor a hatalmasok pártjának vezető férfiai, magukhoz térve első riadalmukból, igyekeztek hírt szerezni az összeeskü-vőkről. Cicero, akit rendkívül fölzaklatott a gyilkosság híre, szinte őrjöngött a türelmetlenségtől. Azonnal lakonikus levelet írt Basilusnak, gratulált neki, és azt kérdezte, mi a tennivaló? Antoniusnak is az volt az első gondja, hogy hírt és tanácsot tudjon. Ki ölte meg Caesart? Kit hívhat tanácsra ebben a veszedelmes helyzetben? Délután Róma utcáin egymás útját keresztezték a sebes küldöncök, akik újságot szimatoltak, levelet és üzenetet vittek-hoztak.

Az utóbbi években annyi elégedetlenség gyülemlett föl a lelkek titkos zugaiban Caesar ellen, hogy hamarosan akadtak szenátorok, akik délután már föl mertek menni a Capitoliumra. Köztük volt Cicero is. Örömében kikelt magából, úgy érkezett oda. Lelkének rendkívüli fel-buzdulása újra kiverte a tudósi zsibbadásból és fáradt kedvetlenségből, melybe olyan régóta belelustult. És valamennyien tanácskozni kezdtek. Az, hogy a szenátust minél előbb egybe kell hívni, világos volt. De ki hívja egybe? Néhányan az életben maradt konzult ajánlották, Antoniust, akire a dolog alkotmány szerint is tartozott. S ez nem volt éppen akkora esztelenség, mint néhány modern történetíró gondolja, megfeledkezve arról, hogy az események forgatagában nehezebb ítélni, mint a később jött bölcsességgel.
Antonius pár hónapja még mérsékelt caesariánus volt, amilyen Brutus, Cassius, Trebonius, sőt 47-ben haragba került Caesarral Dolabella zavargásainak kegyetlen elnyomása miatt. Igaz, hogy a végén az ellenkező töredékhez pártolt, de mindezt adósságai, a félreállás, melyre a diktátor kárhoztatta és feleségének, Fulviának örökös unszolása megbocsáthatóvá tették. Régi barátai azon reménykedtek, hogy Caesar halálával most már ő is megtér rövid el-tévelyedéséből. Azonban Cicero, aki még jobban feltüzelődött, mikor a Capitoliumon legjava barátait s a két ellenséges párt legjelesebb férfiait ott találta az összeesküvők közt, merész dolgot ajánlott.
Oktalanság lenne megbízni Antoniusban. A maguk érdeke azt kívánja, hogy az eseményeket bátor államcsínnyel siettessék. Brutus és Cassius, akik praetorok, hívják össze a szenátust, elbitorolva Antonius hatalmát, szólítsák fegyverbe a polgárokat, mint Catilina idejében, s kerítsék azonnal hatalmukra az államot. Közben a többiek valamennyien maradjanak a Capitoliumon, mint egy kisebb szenátus, s várják meg, amíg összehívják az igazit. Hogyan oszlottak meg a vita során a vélemények, nem tudjuk. De úgy látszik, Brutus és Cassius az első javaslatra hajlottak. Annyi bizonyos, hogy Cicero ajánlatát az összeesküvők nem fogadták el.

A háború és kard emberei jobban féltek, mint az író. Nem bíztak ahhoz, hogy a nép, amely vagy nagyon is barátja Caesarnak, vagy nagyon is lomha, fölkeljen az ő kiáltásukra, sőt attól tartottak, hogy ellenük támadhat. Valamennyien gratulációkban áradoztak a gyilkosok előtt, de egyikük sem akart ott maradni, hogy előkészítse az államcsínyt. Hosszasan vitáztak, az idő telt-múlt, a márciusi napok amúgy is rövidek, s az este már közeledett. Végül is abban állapodtak meg, hogy ha már Caesar meggyilkolása szerencsésen sikerült, nem lenne okosság elrontani a dolgot új merészkedéssel, amely kudarcot hozhat.
Azt határozták tehát, hogy békealkudozást kezdenek Antonius-szal, meghívják a Capitoliumra, tanácskozni a szenátus összehívásáról és a köztársaság vértelen helyreállításáról. Milyen körülmények közt, milyen módon, azt senki sem tudta világosan. Csak azt ígérték meg rögtön, hogy semmiféle kitüntetést, amelyben őt Caesar részesítette meg nem vonnak tőle. Határozatba ment az is, hogy másnapra népdemonstrációkat készítenek elő, a maguk pártjára hajlítani a közvéleményt. Az Antoniusszal való alkudozásokat több szenátorra bízták, Cicero nem akart velük tartani.

Úgy látszik, Antoniushoz csak Lepidus, a Caesar magister equitum-ja mert aznap délután ellátogatni. Mikor a konzulhoz érkezett, az még nem tudott pontos adatokat az összeesküvők felől. Azok a hírek, amelyeket akkor délután a rabszolgák és földerítők hoztak, zavarosak és bizonytalanok lehettek. Ám hogyan ítéljék meg a helyzetet, mielőtt bizton tudnák, kinek a kezén múlt ki Caesar? Nem is valószínűtlen tehát, hogy Lepidus és Antonius, - míg az összeesküvők fönn a Capitoliumon tanácskoztak, - igyekeztek kiokoskodni egyet-mást a bizonytalan hírek homályából. Estefelé aztán fáklyás emberek toppantak a sötétségbe, amelyben tapogatóztak: a zsarnokgyilkosok követei. Nagyon természetes, az összeesküvők fölsorolásán kezdték, hogy a békeajánlatok értékét bizonygassák. Antonius ekkor vehette észre, nagy ijedelemmel, milyen kiterjedt és milyen komoly az összeesküvés. Megérthette, hogy miért csak Lepidus jött el hozzá.
Caesart a caesariánus és pompeiánus párt legfőbb emberei ölték meg, akik egy új párt alakítására szövetkeztek! A modern történetírók mind azon a véleményen vannak, hogy alig szenvedett ki Caesar, Antoniusnak az volt minden gondja, hogy a helyébe üljön az államban. Én valószínűbbnek vélem, hogy legalább ezen az estén, mikor pontos hírt vett az összeesküvésről és az idők jeleit kezdte kémlelni, az egész égboltozaton fenyegető felhőket látott a feje fölött, s igazán más gondok gyötörték! Caesar halála borzasztó csapás volt őrá, mert nemcsak elszegte, hanem legnagyobb veszedelmévé fordította legutóbbi pálfordulásának rövid hasznosságát.
A konzervatívok és a mérsékelt caesariánusok most, hogy az összeesküvés sikere hatalmasakká emelte és fölbátorította őket, igyekezni fognak újból hatalmukra keríteni az államot. S ővele, akit az összeesküvőknek szökevény számba kellett venniük, mi történik, ha sikerre jutnak? Igaz, hogy a követek barátságos ajánlatokkal jöttek, de ez nemhogy megnyugtatta volna, inkább gyanúra ösztökélte Antoniust, aki az összeesküvőket nem bizonytalanoknak, tétováknak, a néptől rettegőknek gondolta, amilyenek voltak, hanem elbizakodottaknak és kegyetleneknek. E javaslatok alatt kétségtelenül csapda rejtőzik! Fölmenni a Capitoliumra az összeesküvők közé, akiknek az lehet a legforróbb kívánságuk, hogy öt is megöljék, mint Caesart? Antonius nem volt olyan esztelen, hogy fejjel a farkas torkába fusson. De ugyanakkor a békeajánlatokat sem utasíthatta vissza szó nélkül, nem siettethette a végleges szakítást, hiszen védtelen volt és csak Lepidus állt mellette. Nagy kétségében minden tanácstalanok módjára gondolkozást időt kért, másnap estéig.

A követek - szíve örömére - beleegyeztek, s távozásukkal Antonius és Lepidus újra kezdhették a beszélgetést. Most már jóval többet tudtak a helyzetről. Most már tisztán látták, hogy a konzervatív párt maradékai vezérkedtek az összeesküvésben. Rövidesen tehát ebben egyeztek meg: nekik, egy kalap alá véve minden összeesküvőt, akár caesariánus, akár pompeiánus, sietve be kell árulniuk a népnek Caesar megöletését, olyan színnel, hogy a konzervatív párt bosszút akart állni vele Pharsalusért, el akarta szedni a demokratáktól győzelmeik gyümölcsét. Nagyítaniuk kell az arisztokratikus restauráció veszedelmét, hogy így védelmükre buzduljon Clodius és Caesar pártja.
Elhatározták tehát, hogy azonnal összegyűjtik Clodius kollégiumainak maradékait, kinyomozzák a Caesarhoz hűségben megmaradt párt főembereit, a környékről felhozatják a veteránokat, s egy kis hadat gyűjtenek belőlük, amelynek Lepidus lesz a parancsnoka, és szükség esetén ezzel védik meg magukat és tekintélyüket. Mindezekben megegyezvén, Lepidus elment katonákat gyűjteni. Antonius pedig végre megemlékezett kimúlt kollégájáról és éjnek idején, rabszolgák őrizeté-vel a Fórumra ment, - a donms publica-ba, ahova három rabszolga lektikán fölvitte Caesar holttestét, - meglátogatni az özvegyet. És ekkor ott látta egy ágyacskán kihűlt, mozdulatlan kis holttestét annak a férfiúnak, akinek csodás alkotóerejét több mint tíz év óta szemlélte egészen közelről, csaknem mindennap. Látta és szólott Calpurniával . . .

romaikor_kep



Nem hiszem, hogy sok fáradtságába került volna átadatnia magának Caesar iratait, s azt a százmillió sesterciust és ama drágaságokat, melyeket Caesar a házánál tartott. Még az sem valószínűtlen, hogy maga Calpurnia ajánlotta föl neki. Egy gyönge asszony, amilyen Calpurnia volt, nem őrizhette magánál mindezt a jószágot, a Capiloliumon táborozó összeesküvők szemeláttára. Hiszen talán Calpurnia is, Antonius is csodálták, hogy az összeesküvők még nem gondoltak az elharácsolásukra, feledékenységből, ami ismét bizonyítéka annak a rémült sietségnek, mellyel az összeesküvést elkontárkodták. És Antoniusnak, mint konzulnak, szinte joga volt magához venni Caesar iratait.
Annyi tény, hogy maga Caesar elutazása előtt, rábízott sok olyan írást, amelyben utasítás volt távolléte idejére. Akárhogyan áll is a dolog, Antonius valamennyit magával vitte. S mikor hazaért, csodálatos buzgalommal rabszolgákat, felszabadultakat, klienseket küldött mindenfelé. Rómába azért, hogy fölserkentse a collegia vezéreit s a választási korteseket. Rómába és a szomszéd városokba azért, hogy keressék föl a veteránokat és hívják meg Lepidus házába, nyomozzák ki Caesar legbefolyásosabb barátait, szimatolják föl gyarmatosait és pártfogoltjait és adják ki mindenütt a jelszót: azonnal Rómába, mert a konzervatív párt meg akarja semmisíteni Caesar minden intézkedését, vissza akarja venni az eladott javakat, a szétszórt ajándékokat, a megadott jogokat . . .
Ugyanakkor a Capitoliumon az összeesküvők, akik tán nem értették meg jól Antonius feleletét, a másnapra tervezett utcai tüntetéseket kezdték előkészíteni. Rabszolgákat, felszabadultakat, klienseket, jóbarátokat küldtek mindenfelé, hogy támogatásukra kérjenek minden rendű és rangú személyeket és választási kolomposokat béreljenek. Róma, akárcsak a többi antik város, máskor naplemente után puszta lett és csöndes: ezen az éjszakán csupa lárma és nyüzsgés volt.

Egyik pártnak sem ment könnyen megmozdítani a publikumot. Az a néhány ember, aki Caesarnak könyörtelen ellensége volt, ujjongott. Az a néhány, aki hűséges barátja maradt, siránkozott. De a többség hangulata még bizonytalan volt. A gyilkosság sokaknak tetszett: a régi gyűlölségek, a polgárháború keserű emlékei és a hatalmasok sarkában sziszegő irigység miatt. Sokan azonban, - mint az ilyen tragédiáknál mindig megesik, - a személyes morál mérlegén latolták ezt a politikai balcselekvést. Részvéttel voltak Caesar iránt, aki egymagában állt, mikor a nekivadult tömeg rá támadt és áruló módon le-mészárolta. Arról megfeledkeztek, hogy ezúttal az a férfiú, akire hatvanan támadtak rá, egy pártnak, sőt egy birodalomnak volt a feje, és ha megél, egy óra alatt ő írtatja ki minden ellenségét. De ezen a halovány részvéten és tetszésen aznap még a félelem kerekedett fölül. Senki sem gondolta, hogy az összeesküvők és a caesariánusok egyformán tájékozatlanok, zavarodottak és egyenetlenek. Mindenki azt hitte, hogy az összeesküvők már régen előkészítették vállalkozásukhoz mérten a pénzt, hadsereget és a párthíveket, s hogy a másik párt is lelkesen kész a polgárháborúra ...

A legtöbbje tehát nem tudta elszánni magát sem az egyik, sem a másik párthoz. Az összeesküvőknek nagynehezen sikerült még azon az éjszakán felbérelniük egy kolompos bandát, Lepidusnak pedig sikerült összeszednie egy kis csapat katonát. A katonákkal tizenhatodikán hajnalban megszállta a Fórumot, s lehetővé tette, hogy Antonius megjelenhessen és akárcsak a rendes időkben konzuli tisztjét gyakorolhassa, azzal a néhány hivatalnokkal együtt, akik nem vettek részt az összeesküvés-ben. Nem jelent meg azonban a két praetor, sem a Capitoliumon levő többi hivatalnok. Úgy, hogy aki aznap délelőtt a Fórumon járt-kelt, azt hitette, az állam a caesariánusok hatalmán maradt. S ez előnyt jelentett nekik. Sok veterán, kollégium-vezér és Caesarnak sok párthíve, mi-kor meglátta a katonákat és a konzult, bátorságra kapott, s ki hazafutott a fegyvereiért, ki elhívta a barátait és kollégiumi társait. Eközben a kolomposok első tömege, melyet a konzervatívok vásároltak össze, fölbukkant a Fórumon és szembekerült a veteránok őrjárataival . . .
Erre a látványra egyszerre lehűlt a pénzen vett lelkesedés, senki se merte a veteránok jelenlétében Caesar gyilkosait tapsolni. Csak Cinna praetor merte eldobni jelvényeit, s beszédben kijelenteni, hogy ő a néptől akarja őket, nem a zsarnoktól. De a megfélemlett tömeg alig merte rákiáltozni: pax, pax! Nemsokára szét is széled! a tömeg, ki erre, ki arra. Azonban a veteránok sem mertek erőszakoskodni.

A Capitolium és Antonius háza között nagy szenátorjárás indult. Éjszaka a konzul kényelmesebben végig okoskodta magában a helyzetet, s rájött, hogy pártjára nézve nagy veszedelem az, hogy Caesar rendelkezése szerint éppen az egyik legnotóriusabb összeesküvőnek, Decimus Brutusnak kellene abban az esztendőben az innenső Galliát kormányoznia. Mert így hadsereggel marad a Pó völgyében, tizenöt napi járóföldre Rómától. Hamar fölértette, hogy ez a galliai hadsereg lesz az új uralom főoszlopa, ez lesz a nagy madárijesztő, mellyel az összeesküvők akaratukhoz juházzák a szenátust. A tizenötödikéről tizenhatodikára virradó éjjel tehát valószínűleg úgy határozott, hogy mindenekfölött igyekszik majd lemondatni Decimus Brutust erről a vezényletről.
Tizenhatodikán hajnalban Caesar veteránjai és gyarmatosai kezdtek összerajzani a szomszédos helyekről, de a jelesebb caesariánusok közül, úgy látszik, csak Hirtiust teremtették elő. A többiek, Balbus, Pansa, Oppius, Calenus, Sallustius, a szomszéd villákban rejtőztek. Hogyan csikarja ki, ilyen egymagában, ezt a le-mondást az összeesküvőktől? Fortéllyal kellett élnie. Úgy látszik, Antonius azon a reggelen csakugyan békés alkudozásokat kezdett az összeesküvőkkel, áltatva őket, mintha tőle telhetőleg segítségükre akarna járni a köztársaság helyreállításában. Ugyanakkor, ki tudja milyen ravaszkodással, igyekezett rábírni Decimus Brutust arra, hogy váljék meg társaitól s térjen haza a Capitoliumról. Talán azon reménykedett, könnyebben megijesztheti Decimust és rábírhatja a lemondásra, ha nem lesznek mellette a többi összeesküvők.
A fölkavart vizekbe tehát új alkudozások horgát vetette. Szerencséjére az összeesküvők, - bár reggel óta sok tekintélyes férfiú kereste föl őket a Capitoliumon, - elcsüggedtek az első tüntetés kudarcán és a publikum hidegsége miatt. Gondolkodóba ejtették őket Lepidus katonái is. Valamennyien rémüldözni kezdtek a veteránok és a gyarmatosok érkezésén és agitációján, melyet vérbeli konzervatívok módjára túlbecsültek. Megvitattak több javaslatot, köztük azt is, hogy küldjék le Brutust és Cassiust a Fórumra, intézzenek nagy beszédet a néphez, de ezen sokat gondolkoztak. Hátha mindkettőjüket fölkoncolják? Hátha Antonius gyanút fog? Az óvatlanok tehát sietve kaptak a horgon, s új alkudozások kezdődtek. Egyik pártnak sem volt még annyi bátorsága, hogy ő kezdje a támadást. Mindenki védelmi állásban maradt, s várta, hogy a helyzet felhős bizonytalansága kitisztuljon.

De nem lehetett, hogy ezekről a kétségekről és vitákról valamely hír ki ne szökjék. Amint a délelőtti órák teltek múltak, Antoniusnak, aki talán amúgy is elcsodálkozott az összeesküvők és Decimus Brutus simaságán, sejtenie kellett, - s aztán megerősödnie e sejtésében, - hogy ellenségei nagyon félhetnek. S valóban, ennyi bizonytalanság közepette sikerült is el-választania társaitól Decimust, aki hazatért a házába. Egy váratlan esemény azonban még délelőtt fölforgatott mindent. Caesar kedveltje, Dolabella hirtelen megjelent a Fórumon, konzuli jelvényekkel, mögötte veteránok és lármázók nagy tömege. Beszédet tartott a zsarnok gyilkosainak dicséretére, azután a Capitoliumra ment, üdvözölni őket. Ha Antonius nem akadályozta volna meg a választáshoz szükséges liturgikus szertartásokat, Caesar halálával Dolabella konzullá emelkedhetett volna. De nem olyan ember volt ő, aki egy alaki kérdés miatt lemond a konzulságról, s éjszaka elhatározta, hogy maga teszi meg magát konzulnak. Úgy reménykedett: azután majd megmaradhat hivatalában az összeesküvők és a konzervatívok segítségével, akiknek előnyére lesz egy konzul, - ha nem is autentikus éppen, - hogy megzavarhassa a másik konzul terveit.
Valóban, ez a kis államcsíny erősen fölzúdította a várost, és mintha az összeesküvőket nagyobb merészségre sarkalta volna. A tüntetők, akik reggel kudarcot vallottak, most nekibátorodva új tüntetésre kezdtek a Fórumon, hangos szóval hívták Brutust, Cassiust és társaikat. Az összeesküvők újból lélekre kaptak s elhatározták, hogy Brutus és Cassius menjenek le és szóljanak a néphez, s így az alkudozásokat függesszék föl, vagy legalább is érvénytelenítsék. De hogyan és kikkel menjenek? Úgy látszik, ennél a kérdésnél újra kezdődtek a viták és kétségek, talán mert a leg. több összeesküvő igyekezett kibújni. Végül is azt határozták, hogy csak Brutus és Cassius menjen le, azonban a legtekintélyesebb szenátorok és lovagok, akik csak ott tartózkodtak a Capitoliumon, kísérjék el őket ünnepélyesen, mint Cicerót az összeesküvés idején, s védjék meg őket, ha kell, a tömeg bántalmai ellen.

A Fórumon mindenkiben új kétségek háborogtak, mikor megtudták ezt a határozatot, mert visszaemlékeztek arra, hogy a konzervatív párt hányszor megfájdította már a demokraták fejét efféle színpadias tüntetésekkel. Antonius és Lepidus, bár az lett volna szívük óhajtása, hogy a tüntetés csúfot valljon, nem mertek semmi erőszakosságra készülődni, különösen Dolabclla árulása után. Jobbnak látták bevárni, hogy mi következik. Délután az ünnepélyes menet vég fölsorakozott a Capitoliumon, lassan leszállt a Fórumra s utat nyitott a sokaságban, amely látására tódult.
Marcus Brutus, mikor a menet a rosztrumokhoz ért, fölment és megmutatkozott a tömegnek. A Fórumon süket csönd lett. S ebben a csöndben Brutus szólni kezdett, elmagyarázva a gyilkosságot és okait. Senki sem zavarta. Az alsó nép, mely szívéből gyűlölte a hatalmasokat, személyükben még respektálta őket. Brutusnak még nagy volt a tekintélye, a hallgatók nem voltak csupa caesariánusok, s egyikük függött a másikától. Ezért a beszéd végén sem fütty, sem taps nem hangzott, a publikum hideg maradt, a gyülekezet bizonytalanul végződött, s az összeesküvők kissé megcsalódva tértek vissza a Capitoliumra a konzervatívok kíséretével.

Ekkor a bizonytalan helyzet egyszerre fölfordult. Nemcsak Antonius, hanem mindenki megértette, hogy az összeesküvők félnek. Róma egy napja óráról-órára cselekvésüket várta, és ők még a Fórumra sem mertek valamennyien leszállni, s alighogy a beszéd befejeződött, siettek vissza menedékhelyükre. Viszont a gyarmatosok és a veteránok egyre érkeztek, Clodius és Caesar kisemberei nekibátorodtak, s Antonius körül nemcsak, hogy elfeledték Dolabella árulását, hanem a diktátorért nagy vérbosszút tanácsoltak. Közben beesteledett és Antonius feleletének terminusa lejárt. A konzul fölbátorodott az összeesküvők félelmén és a gyarmatosok és veteránok lelkes rajzásán. Estefelé úgy határozott, hogy megszakítja az alkudozásokat s másnapra összehívja a szenátust, nem a Capitoliumhoz nagyon közeleső Curiába, hanem Tellus templomába, a tulajdon házához közel.
Az ülés előtt tanácskozásra hívja a caesariánusokat, Hirtius-szal pedig megüzeni Decimusnak, hogy a nép és a veteránság igen fölháborodtak ellene, ö tehát nem egyezhet bele, hogy Decimus elfoglalja a tartományát. Valamennyiüknek azt tanácsolja inkább, tulajdon javukra, hogy távozzanak Rómából. Azt hitte, az események siettetésével eléri, hogy a megriadt összeesküvők nem vesznek részt másnap az ülésen, s így megszavaztathatja a szenátussal, amit csak jónak lát az ő meggyöngítésükre. Mindezt pedig úgy, hogy azért nem mutatkozik ellenségüknek, nem él erőszakkal, és kényelmesen megbúvik a gyülekezet törvényes tekintélye mögött. S valóban, a fenyegetést olyan alkalmas pillanatban menesztette, hogy Decimus percig habozott, aztán mindent elveszettnek vélt, és kijelentette, hogy kész a távozásra, csak engedjenek neki szabad küldetést.

Leszállt az est, a szűk utcákat és sikátorokat meglepte a homály. A nappali dolgos sürgölődésnek, mint rendesen, el kellett volna halnia a világítatlan város csöndes, elhagyott sötétjébe, melyet egy-egy fáklyás társaság, egy-egy lámpával kószáló magános tör meg, vagy egy-egy tévedt ember tapogatózik benne. Azonban a Capitoliumon, ahonnan senki sem merészkedett le egészen a Tellus templomáig, mindenki rögtön megértette, Antonius egyszerre milyen ravaszul a szenátus elé utalt mindent, ahelyett, hogy tovább alkudoznék velük.
A közeli veszedelem nagyobb határozottságra sarkalta őket, s hirtelen azt végezték, hogy egész erejük megfeszítésével nekik kedvező többséget küldenek a szenátusba. Ugyanakkor Antonius és Lepidus, akik szintén többséget akartak szerezni a szenátusban, megegyeztek, hogy a konzervatívok megfélemlítésére Tellus temploma köré annyi veteránt és gyarmatost gyűjtenek, amennyi csak telik. Ezért azután Rómának ez éjszaka a holdtalan sötétségben is folytatnia kellett a nappali ébrenlétet és buzgólkodást. A konzul nagy tüzeket gyújtatott a tereken, a sikátorokban, az utcákon, hogy lehetőleg eloszlassa a sötétséget, s akiknek nincs lámpavivő szolgájuk, szintén járhassanak. E nagy tüzek derengő fényénél sürögve jöttek-mentek az összeesküvők megbízottjai, akiket a szenátorok házaiba küldtek, kérlelni őket, hogy el ne maradjanak másnap az ülésről.
Csapatokban vonultak a veteránok, akik késő este érkeztek a szomszéd vidékekről. Azután a hivatalnokok és kiváló polgárok, akik meg akarták tárgyalni egymással a dolgokat, a katonák őrjáratai, s a kézművesek, fölszabadultak és plebejusok rajai, melyeket a kollégiumok mozgósítottak. Antonius házában valószínűen késő éjjel tartották meg a caesariánusok össze-jövetelét. Úgy látszik, a jelesebb férfiak, Hirtius, Lepidus és Antonius kivételével, hiányoztak, és a vita hosszan elhúzódott. Némelyek azt akar-ták, hogy az összeesküvőket engedjék szabadon eltávozni Rómából, ha ígéretüket adják, hogy nem támasztanak zavargásokat. Hirtius azt javasolta, kössenek békét és fogadják el az össze-esküvőknek azt a meghívását, hogy közösen járjanak el a köztársaság helyreállításában és bízzák a döntést a szenátusra. Azonban Lepidus, akit az előző nap kedvező eseményei alighanem föltüzelték, azt ajánlotta a caesariánusoknak, amit a konzervatívoknak Cicero: próbálják meg az államcsínyt.
Támadják meg a Capitoliumot s a nép tapsai közepette gyilkolják le az összeesküvőket, akik közt ott volt a tulajdon sógora is. De ahogy Brutus és Cassius nem akarták elfogadni Cicero javaslatát, Antonius sem állt rá Lepidus hasonló tanácsára és Hirtius javaslatát segítette győzelemhez. Tudta, hogy a gazdag és dolgos osztályok egész Itáliában az összeesküvők pártjára hajolnának, s azt tartotta, oktalanság lenne az erőszak, mikor a veteránok hangos és fenyegető tömegével úgyis akaratukhoz szelídíthetik a törvényes szervezetet, a szenátust.

Így a bajok megoldását rábízták a szenátusra, melynek többségéről senki sem tudta, hogy melyik párté lesz. Lepidus és Antonius azon bizakodtak, hogy ők lesznek az urak a szenátusban és tovább küldték a veteránokat és gyarmatosokat Tellus temploma környékére. Viszont az összeesküvők attól féltek, hogy a szenátus többsége - ha meggyőződésből nem, hát félelemből - ellenükre lesz és kétségbe-esetten sürgették barátaikat, hogy el ne maradjanak. Minden párt és minden szenátor az ülésre készült, elhatározott szándékok és biztos meg-egyezések nélkül. Mi lesz a vége ennyi bizonytalanságnak? Mit határozhatnak ebben az ülés-ben? Sok szenátor aggódva kérdezgette magában ezeket március tizenhetedikének reggelén, mikor fölvonultak a Tellus templomába, a katonák előtt, akiket Antonius és Lepidus a rend fönntartására odahelyeztek, Caesar bámulóinak nyugtalan, lázongó tömege között.
A szenátorok fölvonultak, s a tömeg egyre jobban tüzelődött, egyre több lett a kiáltozás, a fütty. Belül a templomban nyugtalankodva tárgyaltak a szenátori csoportok, fülüket hegyezve a vihar zúgására, mely odakünn egyre erősödött s azt kérdezgették maguk közt, hogy nem lesz-e a végén valami baj? Egy pillanatra még rettenetesebb tumultus hallatszott. Darabokra szedtek valakit? Nem, csak Cinnát köszöntötték ilyen vadul, a praetort, aki az előző napon Caesart becsmérelte a Fórumon. Erőszakot azonban nem mert tenni rajta a tömeg és Cinna sértetlenül érkezett föl. Bántatlan jöttek a szenátorok is. Jött Dolabella és merészen beleült a konzuli székbe anélkül, hogy Antonius ellenkezett volna. A nép nagy tapsai közepette jöttek végül Lepidus és Antonius. De összeesküvő egy sem mutatkozott.

romaikor_kep



Antonius rögtön vehette észre, hogy meg-csalódott. Hasztalan a sok veterán és katona, hasztalan az összeesküvők távolmaradása; a szenátus többsége olyan nyíltan Caesar gyilkosainak kedvezett, hogy Antonius azonnal belátta, milyen lehetetlen volna az összeesküvők és különösen Decimus ellen irányuló eljárást megszavaztatnia. Csakugyan, azt a javaslatot, hogy hívják meg az összeesküvőket is az ülésre, szóval ültessék őket ügyük bírái közé, azonnal elfogadták, vita nélkül. Nagyon is sok gyűlölet halmozódott föl Caesar ellen, nagyon is mély és eleven volt még a köztársasági tradíció, még abban a szenátusban is, amelyet Caesar keze gyúrt, nagyon is sok volt ennyi zsarnokgyilkosnak a rokona és barátja!

A diktátor barátjai, úgy látszik, el sem jöttek, s bizonyos, hogy egyikük sem beszélt. De mikor a vérengzésre került a szó, a vita hamarosan nézeteltérések nagy zűrzavarába keveredett. Néhányan, - közöttük Tiberius Claudius Nero, - azt mondták, hogy a vérengzést zsarnokgyilkossággá kell nyilvánítani, s így ősi módra jutalmat kell határozni szerzőinek, mint a Gracchusok meggyilkolóinak. Mások, az óvatosabbak, megengedték, hogy az összeesküvők szép dolgot cselekedtek, de hogy mindezek után jutalmat is kapjanak, talán fölösleges. Nem volna elég a dicséret?
Akadtak olyanok is, akik össze akarták egyeztetni a gyilkosságtól való borzadást, amelyet szívükben éreztek, a többség véleményével, amelynek nem akartak ellene mondani, s kijelentették, hogy a dicséret is alkalmatlan volna, elég lesz a büntetlenség. De az elsők fölállították a megkerülhetetlen dilemmát: vagy zsarnok volt Caesar, s akkor a gyilkosai jutalmat érdemelnek, vagy törvényesen kormányzott, s akkor büntetés jár nekik. Hosszan okoskodtak ezeken az érveken, ami nyilvánvaló jele, hogy a hősies javaslatok, ha el is fogadták őket, nem elégítették ki egészen a gyülekezetei.
Természetesen a vita áradata a szerte kalandozó beszédeket lassankint annak az egy lényeges kérdésnek a torka felé terelte, amelyen a vitának keresztül kellett haladnia: zsarnok volt-e Caesar vagy sem? A gyülekezet végre fölértette, hogy előbb ezt a kétes dolgot kell tisztáznia, s csakugyan úgy határozott, hogy a kérdést nyugodtan, pártatlanul megvitatja, semmisnek tekintve minden esküvést, amelyre Caesar a szenátorokat kényszerítette. Új vita kezdődött, sokan beszéltek szónokok, s kívülről egyre erősebben verődött be a lázongó tömeg zúgása, mely Caesar gyilkosait átkozta. Úgy látszott, nincsen vélemény, amely össze tudná békíteni az egyenetlen gyülekezetei. Míg aztán végül Antonius, - aki addig egy kevéssé tájékozását vesztve hallgatott, s engedte a beszédeket kedvükre elkalandozni, - beleszólt a kontroverziába.

A szertekalandozókat nagy ügyességgel a dolog lényegére figyelmeztette, arra, hogy a szenátus, ha Caesart zsarnokká nyilvánította, jól vigyázzon: a törvény szigora szerint akkor az következnék, hogy a testét a Tiberisbe vetik, s minden cselekedetét meg-semmisítik. Más szóval nemcsak visszaveszik mindazokat a földeket, amelyeket Caesar eladott vagy odaajándékozott, hanem megsemmisítenek minden hivatalt, amelyet ő töltetett be, azokat is, amelyekben gyilkosai ültek. És székét veszti minden olyan szenátor, - s mennyien voltak! - akit Caesar választott. Ez az érvelés nem maradhatott rendkívüli hatás nélkül, hiszen az utóbbi években csaknem valamennyien, Caesar barátai és ellenségei egyaránt, összeharácsoltak valamit, s a gyilkosoknak éppen olyan érdekük volt, mint a caesariánusoknak, hogy a meggyilkolt művén változás ne essék, Brntuson kezdve, aki praetor volt s akinek édesanyja Caesartól óriási birtokot kapott Campaniában.
Közben, mintegy megerősítve ezt az érvelést, beverődött a tömeg egyre fenyegetőid) zaja. Talán már a szenátus ostromlására készülnek? Végül is Antoniusnak és Lepidusnak kellett ki-mennie a tömeg csillapítására és Antonius beszédbe kezdett, de a tömeg nem tudta jól meg-érteni. Sokan kiáltozni kezdték:

- A Fórumra! A Fórumra!

Antoniusnak engednie kellett. Lepidus-szal a Fórumra ment, s ott újra kezdte beszédét, megígérve a népnek, hogy kívánságait meg fogják hallgatni. A szenátusban pedig Dolabella elnöklésével folytatták a vitát. Antonius ügyes közbe-lépése azonban fölbátorította az opportunistákat, hogy előálljanak azokkal a megjegyzéseikkel és javaslataikkal, amelyek, ha képtelenségek voltak is, össze tudták békíteni az érdeket a szenvedéllyel és amit nem tudtak a közös javaslatok: kielégíthették ezt a gyülekezetét. A Tiberisbe vetni annak a férfiúnak a holttestét, akiért kiáltozva követel bosszút a tömeg?
A Cracchusok idején merhetett ilyen hősiességet a római arisztokrácia, de nyolcvan évvel utóbb már riadozott és tétovázott az üzérkedők, politikusok, dilettánsok gyönge klubja, amelyben mindenkinek megvolt a maga érdeke és a maga célja, s amelyben Dolabella a konzulság újból való elvesztését félve, azzal fenyegetett, hogy ismét Caesar bámulójává fordul, ha Caesar cselekedeteit helyben nem hagyják. A szerzett jogok tiszteletben tartása annyira szükségessé vált, hogy ugyanakkor az összeesküvők, akik türelmetlenkedtek a hosszú szenátusi ülés miatt, a Capitoliumról írásokat osztogattak a nép között, megígérve, hogy Caesar összes koncesszióit tiszteletben fogják tartani. Hasztalan javasolta néhány meg nem alkuvó a zsarnok által adott hivatalok letételét, hogy aztán a nép adja meg őket. Az első szégyen legyőztével a békülékenyek bátorságra kaptak, s a dühösek pártja talajt veszített.
Közben Antonius és Lepidus visszatért, a vita azonban még tartott, ámbár majdnem valamennyien megegyeztek már annak az alkalmatos voltán, hogy Caesar intézkedéseit hagyják érvényben, anélkül, hogy a gyilkosságot bűncselekménynek nyilvánítanák. Meg kellett találni a törvényes formulát, amely ezt a képtelen ellenmondást összeegyeztesse, és ez nem volt könnyű. Végre Cicerónak, akinek március tizenötödikéi forradalmárkedve közben meghiggadt egy kissé, még jókor eszébe jutott egy intézmény, amellyel az athéniek időnkint pihenőt kerestek polgár-háborúk közben: az amnestia. a törvény ellen elkövetett dolgok kölcsönös feledése és megbocsátása.
Azt javasolta, hogy a köz javára való tekintetből nyilvánítsák érvényeseknek a diktátor minden intézkedését, nemcsak azokat, amelyek már nyilvánosságra jutottak, hanem azokat is, amelyek Caesar hivatalos formában, és a szenátustól vagy a comiciumoktól ráruházott képességek következtében írt levelei közt vannak. Javasolta, hogy bízzák Antoniusra e levelek összeválogatását, azután proklamálják görög módra az amnesztiát, szóval tiltsanak meg minden vádaskodást Caesar halála miatt. A javaslatot elfogadták, s vele együtt egy külön intézkedést a Caesar által rendelt gyarmatokra vonatkozólag.

Úgy látszik, a senatus-consultum a veteránok megnyugtatására kifejezetten azt mondta, hogy ezeket a gyarmatokat mind ki kell hasítani. A szenátus azután szétoszlott. Az összeesküvők a határozatot, melyet megküldték nekik, rövid vita után elfogadták, és estefelé, mikor Antonius és Lepidus fiaikat fölküldték kezesekül a Capitoliumra, Brutus, Cassius és a többiek leszálltak . . . Caesar eltűnt, de az összeesküvőknek, amint elpusztították Caesart és véghez vitték vállalkozásuknak azt a részét, amelyet a legmerészebbnek véltek, mindjárt azt kellett látniuk, hogy útjukon torlasznak fekszik Caesar műve, s a polgárháború és a diktatúra idején kialakult érdekek szövetkezése. És meg kellett kerülniük ezt az akadályt, de milyen mesterkedéssel!
A konzervatív köztársaságnak a forradalmár monarchia roncsain való helyreállítása mindjárt forradalmi rendelkezéssel kezdődött: az amnesztiával. Görög intézménnyel, a latin törvényeknek és Jogi hagyományoknak idegennel, amelyet egy szép napon többségi csíny iktatott be hirtelen, egy politikai zűrzavar eloszlatására.

Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)