logo

XXIII Januarius AD

Caesar temetése (Kr. e. március 18. - április 10)

Majdnem valamennyi modern történetíró félreértette azt az óriási végvonaglást, amelynek elbeszélésébe kezdünk, főképp azért, mert nemcsak úgy vélekednek, hogy Caesar korában a római köztársaság már kimerült és halott volt, hanem hogy ezt a kortársaknak is már észre kellett venniük. Ezért minden olyan cselekedetet, amely a köztársaságot akarta helyreállítani vagy csak tiszteletet akart is mutatni évszázados intézményei és hagyományai iránt, balgaságnak vagy őrületnek tekintenek. Én azonban úgy gondolom - és azt hiszem, az elbeszélés folyamán be is fogom bizonyítani - a köztársaság elevenebb volt, mintsem hiszik. De még ha föl is akarjuk tételezni, hogy halott volt, figyelembe kell vennünk, hogy az emberek mindenkor és mindenütt csak nemzedékekkel és évtizedekkel utóbb veszik észre az intézmények, szokások, eszmék megtörtént elváltozásait.
Mindig hajlanak rá, hogy a létező dolgokat föltétlenül szükségeseknek higgyék, akkoriban tehát szinte halhatatlannak kellett tekinteniük azt az ősi köztársaságot, amelynek olyan szertelen sikere volt. Ki merészkedett volna akkoriban arra gondolni, hogy a római szenátus az államban már haszontalan akadék, mint a gazda holtteste abban a házban, amelyet az örökösök már kedvükre fosztogathatnak? A római szenátus óriási birodalmat hódított és kormányzott, s annyi tiszteletet és félelmet gerjesztett a legmesszebb földeken, és megölte még Julius Caesart is, amiért nem tisztelte, bár csak tömérdek diadala után, az utolsó időkben. Akadhatott-e józaneszű ember, aki nem félte volna hatalmas intézménynek, és ha még olyan merész volt is, háborút kezdett volna vele csak úgy könnyedén, kényszerítő szükség nélkül?

Nincs tehát mit csodálkozni rajta, hogy Antoniusnak a március tizenhetedikei ülés után erősen főtt a feje a tizenötödikéi és tizenhatodikai bizonytalan ingadozások kimenetele miatt. A szenátorok többsége, hasztalan, hogy az összeesküvők távol voltak, megcsalta az ő várakozásait. Keményen ellenállt a veteránok fenyegetéseinek és ratifikálta Caesar meggyilkolását. Emiatt most, hogy a zsarnokgyilkosok szabadon ülhettek a szenátusban, attól lehetett tartani: egy pártba egyesülve a megmaradt pompeiánusokkal, urak lesznek a köztársaságon, miután a felső osztályok, egy konzul, több praetor, sok helytartó és a szenátus az ő pártjukra hajoltak.
Valóban, a kevés jeles pártember közül, aki Caesarhoz hű maradt, Dolabella már árulóvá lett, s a többiek eltűntek, az egy Hirtius kivételével. Sem Antonius, sem mások nem értették meg ama napok népmozgalmát. Azt hitték, szokás szerint most is szalmaláng lesz. Másrészt azon a tizenhetedikei reggelen Antoniusnak sikerült békítő beszédjeivel megszereznie a konzervatívok jóakaratát. Reggel még gyanakodtak rá az előző nap mesterkedései miatt, azután elkezdték buzgóan dicsérni. Ilyen helyzetben megpróbálkozhatott-e Antonius még egyszer az ő kifogyhatatlan merészségével?

Antonius bizonyára egyik leghatalmasabb politician, vagyis nemesi származású kalandor volt azok közül, akik akkoriban az itáliai felső osztályok növekvő polgári szkepticizmusában úgy vetették magukat a politikára és a háborúra, mint egy dicsőséges kalózkodásra. Testben robusztus volt, lélekben tettre kész, vakmerő és nagylelkű, de érzéki, meggondolatlan, gőgös, és túlságig erőszakos. Intelligens, de nem valami agyafúrt. Az első indulat embere volt, szenvedélyeinek és tulajdon veleszületett vakmerőségének dühe könnyen durva tévedésekre ragadta.
A háborúban és a politikában mindeddig nem a maguk kedvéért kereste sem a hatalmat, sem a dicsőséget, sem a vagyont, hanem csak eszközül a fényűzés, a játék, a bor és az asszonyok gyönyöréhez, a hatalmaskodás szelleméből, tékozló nagylelkűségből, törvényt-, szabályt nem tűrő gőgből. Ezért élt olyan törvénytipró merészségekkel, rettentő veszélyekkel, rendkívüli szerencsével és csapásokkal gazdag kósza életet Gabinius titkos egyiptomi küldetésétől Alesia ostromáig, a 49. év forradalmi tribunságától a 48-beli adriai útig, Pharsalustól a 47-beli viharos vicediktátorságig. De a legerőszakosabb és látszatra fékezhetetlen férfiak is olykor meg tudnak torpanni, - mert a megmaradás legfőbb szüksége kényszeríti őket, - a szakadék peremén, ahova hevességük vitte őket, s legalább egy bizonyos időre uralkodnak magukon.

Antoniusnak ezekben a zavaros napokban nyugtalankodnia kellett, ha arra gondolt, milyen sziszifuszi fáradozássá hiúsította végül minden erőlködését valamiféle zseniális semmit markolás. Tömérdek vagyont szerzett, de mind eltékozolta, úgy, hogy március idusán vagyona jórészt adósság volt. Nem egyszer kockára tette életét a demokrata pártért, s aztán periodikusan tönkretette az övéi közt való presztízsét valamely hirtelen különcködéssel vagy erőszakossággal, mint mikor 47-ben, a demokratikus párt nagy, győzelme után, Dolabella zavargásait egy Gracchusok idejébe való konzul erélyével elnyomta, úgy, hogy most, harminckilenc éves korában, bizonytalan vagyoni helyzet szűkösségére jutott, kevés volt a barátja és sok az ellensége, sovány a népszerűsége, s a dolgok állása bizonytalan, homályos, veszedelmes volt körülötte . . .
Már Caesarral való utolsó kibékülése is valóban azt mutatja, hogy az évek és a tapasztalások lassankint arra a szándékra vezették, hogy a jövőben több vigyázattal legyen a maga jóvoltára, s többé ne vesztegesse el órák alatt, amit esztendők fáradságával szerzett. Március idusának hirtelen katasztrófája és az a veszedelmes helyzet, amelybe előző tévedései miatt keveredett, végképp arra bírták ezekben a napokban, hogy igyekezzék óvatosabb lenni, mint életében valaha is, hogy ő, a szélső elhatározások embere, tétovázva szimatolja, merre fordulnak az események, ne kezdjen háborút az új konzervatív párttal, hanem bánjon vele jól, készítse elő a találkozás vagy megegyezés útját, ha majd úgy látszik, hogy a demokratikus pártnak el kell buknia, de csínján, nehogy túlságosan fölbosszantsa a demokratikus pártot, amely ma holnap visszatérhet a hatalomra. Hiszen az utóbbi évek annyi csodát láttak!

Mikor a tizennyolcadikai vígasságok után (Antonius és Lepidus nagy lakomát adtak Brutusnak és Cassiusnak) a szenátus tizenkilencedikén újra összeült, Antonius és a többség között, ha nem is teljes egyetértés, legalább kölcsönös jóakaró hajlandóság volt, amelyet a szenátus azonnal ki is fejezett, ünnepélyes köszönetét szavazva Antoniusnak a békeszerzés művéért. A szenátus persze nem sokáig időzhetett ezekkel az udvariaskodásokkal, hanem rögtön át kellett térnie bizonyos részletkérdések szabályozására, amelyek már e két nap alatt fölvetődtek, mint a tizenhetedikei általános amnesztia szükséges következései.
Mindenekelőtt sorra érvényesíteni kellett Caesarnak a tartományokra és a hivatalokra vonatkozó intézkedéseit, melyeket együttesen már érvényesítettek a tizenhetedikei ülésen, a nyilvánosságra jutottakat épp úgy, mint azokat, amelyek a Caesar által Antoniusra bízott írásokban foglaltattak. Ezzel meg kellett nyugtatni a hivatalokra kiszemelteket. Továbbá Caesar rokonai, - különösen apósa, Piso, - akik tizenhetedikén hallgattak, most lélekre kaptak, s azt kérték, hogy bontsák föl a végrendeletet és rendeljék el a nyilvános végtisztességet, ügyes kérelem volt, mert elkaszálta sok konzervatívnak azt a titkos vágyát, hogy Caesarnak a polgárháború zsákmányaiból szerzett javait elkoboztassák.
Valóban: ha Caesart nem nyilvánították zsarnoknak, miért temetnék el csak úgy, mint afféle obszkúrus magánzót? Ha minden intézkedését érvényesítették, éppen csak a végrendeletét semmisíthetnék meg? Így aztán megerősítették a prokonzulokat és propraetorokat, akik már a tartományokban voltak, vagy ez alkalommal kellett útra kelniük: Lucius Munacius Ploncust a sörényes Galliában, Asinius Polliot hátsó Hispániában, Manlius Acilius Glabriot Achajában, Quintus Hortensiust Macedóniában, Publius Vatiniust Illyriában és talán Lucius Statius Murcust Szíriában. Megerősítették azon évre a még Rómában levő helytartók vezényletét, tehát az összeesküvőkét is: Decimus Brutusét az innenső Galliában, Quintus Corniíiciusét Afrikában, Tullius Cimberét Bythiniában, Treboniusét Ázsiában, Lepidusét Gallia narbonnensisben és a hátsó Hispániában. Megerősítették végezetül a Caesar állal a jövőre kijelölt hivatalokat és vezérleteket: Hirtius és Pansa konzulok lesznek 43-ban, Decimus Brutus és Munacius Plancus 42-ben, többen mások - köztük az összeesküvő Publius Servilius Casca - tribünök lesznek 43-ban vagy 42-ben, Antonius pedig Macedóniát kapja tartománynak és Dolabella Szíriát.

romaikor_kep



Brutusnak és Cassiusnak szerencsétlenségre még nem jelölt ki hivatalt, mikor meghalt. Azután a végrendelet és a temetés megvitatásába kezdtek. Senki se merte javasolni a végrendelet megsemmisítését, de sokan, köztük Cassius is, ellene mondtak a nyilvános temetésnek. Megrökönyödve emlékeztek vissza Clodius viharos temetésére. Ha Róma népe már akkor olyan vad zavargásokat támasztott, mit nem fog elkövetni Caesar meggyilkolása miatt? De a rokonok tiltakoztak, s Antonius ez alkalommal is igyekezett lavírozni és megjegyezte, hogy ha visszautasítják a nyilvános temetést, még jobban felbőszíthetik az alsó népet. Végre aztán Brutus, aki gyöngébb volt Cassiusnál, engedett is. Határozatba ment, hogy Antonius fölbontja a végrendeletet, amelyet Caesar a legfőbb Vesta szűzre bízott, és hogy nyilvános temetést fognak rendezni. És Antonius valószínűleg még aznap fölbontotta otthon Caesar rokonai és barátai jelenlétében a legkülönösebb végrendeletet, amelyet Rómában valaha is írtak.
A diktátor minden vagyonát két nővérének fiai örökölték: Caius Octavius, akit már ismerünk, háromnegyed részben, Lucius Pinarius és Quintus Pcdius egy negyed részben. Több összeesküvőt gyámnak rendelt arra az esetre, ha fia születnék. Decimus Brutus, Marcus Antonius és még néhányan másodörökösök, ha valamelyik unokaöccse esetleg nem vehetné át az örökséget. Végül nagyszerű hagyaték a népnek: háromszáz (egy másik forrás szerint százhúsz) sestercius fejenként s a pompás kertek a Tiberisen túl, a bennük összehalmozott művészi gyűjteményekkel együtt. Egy kodicillusban Caesar a fiává fogadta Caius Octaviust.

Ez a végrendelet kimondhatatlanul felindította Róma alsóbb népét, amely az elmúlt három nap alatt mintha lecsöndesedett volna. Egyszerre újból lángra kapatta az egyik legősibb és legmakacsabb gyűlölséget a római kézművesek, fölszabadultak, kiskereskedők és ínségesek nagy sokaságában, amely egyik napról a másikra élt, legtöbbje család nélkül, biztos kenyér és szállás híján, az élet súlyos megpróbáltatásai közepette segítetlenül.
A világ békéjét most már nem lehetett megőrizni másképp, mint hogy ennek a népnek adjanak miből élnie és valamiféle szórakozással vidítsák meg keserves egzisztenciáját. S valóban, a demokratikus párt vezérei, különösen Caesar és Clodius, igyekeztek is megadni ezt a segítséget, egyrészt a maguk, másrészt az állam költségén. De utóbb a nép jóllakatására odáig mentek, hogy tönkretették az állam kincstárát, vakmerő háborúkba sodorták Rómát, forradalmi diktatúrák sorozatával kiforgatták a köztársasági intézményeket természetükből.

Mindezen veszedelmek rettegéséből, vagy szerzőik gyűlöletéből viszont a konzervatív párt abba a túlzásba ragadtatta magát, hogy még a népsegítés legszükségesebb formáinak, a kollégiumoknak és a gabonaosztogatásoknak is ellene esküdtek. így aztán az utóbbi húsz esztendő alatt Róma hajójának ebben a nyomorúságos matróznépében az egyik párt ígéretei fölverték a kívánságokat, a másik párt pedig ellenkezésével kiábrándította belőlük. Kapott segítséget, de váltakozókat: egyszer pazarul, másszor fukarul, ami még jobban fölzaklatta, mint az ínség.
Lassanként úgy látta a dolgokat, hogy sorsának örökösen gáncsot vet a hatalmasok rosszakarata, és csak a demokratikus párt vezérei oltalmazzák, kezdetben Clodius, Crassus, Pompeius, Caesar, azután a megmaradónak, aszerint, ahogy ezek közül valamelyik meghalt vagy elhagyta, végül csak Caesar maga. És Caesar a pénzosztogatásokkal, az ünnepségekkel, nagy Ígéreteivel és a tömegben szerzett bizodalommal az utóbbi években egymaga le tudta fojtani minden türelmetlenségét, rosszkedvét ennek a népnek, amely csupa gyűlölet volt a gazdagok ellen,

Ínséges volt és fölzaklatódott a hosszú nyomortól, amelyet a polgárháború még kínosabbá növelt. De most, hogy eltűnt az a férfiú, akit legbiztosabb oltalmazójának tekintett, a sokaság magára maradt, vezérek nélkül, jól szabályozott közsegítség nélkül, s nem volt egyéb támasztéka, mint Clodius néhány fönnmaradt egyesülete, az is mind szétesőben, leromlóban. Könnyű tehát elképzelni, micsoda hatással volt ez a végrendelet az alsó népre, melyet már Antonius és Lepidus mesterkedései is megindítottak tizenhatodikán. Ezeken fölül pedig gyújtogatták a gyarmatosok és a veteránok is, akik jogaik védelmére Rómába siettek. Soha nem láttak még gazdagot, aki ilyen bőségesen szórta volna javait a népnek, aki nemcsak nagyszerű nyilvános kerteket hagyományozott annyi ezer emberre, hanem fejenként még háromszáz sesterciust is, egész kis kincset, amely abban az általános pénzszükségben úgy érte a sok plebejust, mint a szerencse legjobbkor küldött segítsége!
Caesar úgy fejezte be életét, hogy még egyszer megszégyenítette azt az oligarchiát, amelyet olyan kegyetlennek és fukarnak vádolt a nép, és amely megölte őt, ahogy megölte Clodiust és Gracchust, proskribálta Mariust és üldözte a szegények minden oltalmazóját! Az az agitáció, amelyet Antonius és Lepidus tizenhatodikán tüzelni kezdett, folytatódott s terjeszkedett a maga erejéből és fűtötték a veteránok, ez az erőszakra merész népség.
Szánakoztak Caesaron, akit kegyetlenül elteltek láb alól, éppen, akik iránt annyi szeretetet mutatott végrendeletében. Átkozták a gyilkosokat, s kezdték emlegetni, hogy mindenkinek részt kell vennie a szegények nagy jótevőjének végtisztességén, s úgy kell eltemetni őt, mint Clodiust, a hatalmasok kedve ellenére. Az alsó népben kezdett erőre kapni a tulajdon büntetlenségének hetykesége, a tulajdon erejének ágaskodása, a látni és elkövetni való csinos zavargások homályos várakozása, ami a nagy zendüléseket mindig megelőzi.

A konzervatívok kezdtek nyugtalankodni, Antonius pedig kezdett megzavarodni. Ha a lelkek tüzet fognak, ha zavargások következnek, nem lehet majd csak úgy könnyen kígyózni a demokraták és a konzervatívok közt! Azért igyekezett jó szóval és figyelmes tiszteletről tanúskodó cselekedetekkel csöndesíteni a konzervatívokat. Minden dologban tanácskozásra kérte a szenátori rend jeles férfiait. Semmit nem tett, míg a szenátus helyeslését ki nem kérte. Megnyugtatta azokat a szenátorokat, akik Caesar iratai után kérdezősködtek, hogy nyugton lehetnek: az iratokban nincs semmi súlyos intézkedés, nincs bennük senkinek a bűntetlenítése, mindössze egyetlen száműzöttet hívnak vissza azok közül, akiket a konzervatív párt Clodius temetése után elitéit. De ugyanakkor engedte, hogy Caesar rokonai és barátai - akikben a félelem fogytával növekedett a gyűlölség - a temetést Caesar iránt való részvét és gyilkosai ellen való gyűlölet nagy tüntetéséül készítsék elő.
A holttestet elefántcsont halottas ágyra helyezik, amelyet aranyszegélyű bíbor takar, fejtől egy trófeámra azt a véres ruhát, amelyben meghalt. Régi hivatalnokok viszik a ravatalt a domus publica-ból a rosztrumokra, ahol díszbeszéd lesz. Óriási kiséret - jóbarátok, veteránok, fölszabadultak és az egész nép - fogja közre a ravatalt, s viszi a Marsmezőre, ahol elégetik a holttestet. Először egyenkint fölvonulnak - megrövidíteni a kíséretet - azok, akik hadjáratainak trofeumait viszik, hogy körül állják a máglyát, és a hadvezér teste e világi győzelmeinek és szerencséjének trófeái közepette hamvadjon el. De ki mondja a beszédet? Caesar fogadott fia Macedóniában van. A többi örökös csupa obszkúrus személy.
A másodörökösök közül néhányan részt vettek az összeesküvésben. És nem is oly könnyű vállalkozás Caesarról emlékezni az amnesztia után, gyilkosainak és veteránjainak jelenlétében. Végül is úgy ítéltek, hogy Antoniusnak mint konzulnak, jóbarátnak és másodörökösnek kell vállalnia ezt a kegyeletes tisztséget, és Antonius, bár kedvetlenül, kénytelen volt beleegyezni, nehogy a demokraták megnehezteljenek. Az alsó nép és a veteránok elbizakodottsága egyre növekedett, s a tisztes lakosság bele is nyugodott már, hogy a temetés napján Rómát ráhagyja a csőcselékre.

Csak aztán nagyon is komoly bajok ne következzenek! Aznap - nem tudjuk pontosan, március huszadika és huszonharmadika között melyik volt - mindenki valami szép vagy rettenetes dolgot várt. Fáradságos napot Antonius, akinek a roppantul nehéz gyászbeszédet kellett mondania s aki meg akarta akadályozni a nagy erőszakosságokat, de úgy, hogy azért kegyetlen se legyen a tömeggel. Vad erőszakoskodást a főbb összeesküvők, akik a házaikat bástyázták. Forradalmat a konzervatívok, s nagyszerű zavargást és a Clodiuséhoz hasonló hatalmas máglyát az alsó nép.

A rettegett és kívánt nap végre földerült. A Fórumon, a templomok lépcsőzetén, a monumentumoknál, az odavivő utakon nemsokára nyüzsgött a nép és a veteránság, nyughatatlanul, erőszakra készen. Minden pontos megbeszélés nélkül jöttek, azzal a szándékkal, hogy Caesart, épp úgy, mint Clodiust, valamelyik nyilvános épületben hamvasztják el. Volt, aki azt hitte, a Jupiter Capilolinus templomában volt, aki azt, hogy Pompeius Curiájában.
Közben a domus publica lassanként megtelt a jóbarátokkal és künn a domus publicától a roszlrumokig azok készülődtek, akiknek a szűk helyen, úgy ahogy a kíséretet kellett alakítaniok. Úgy látszik, Antonius a közelben - nem tudjuk tisztán, hol - egy kis sereget állított föl. Végre az elefántcsont ravatal a jóbarátok vállán megindult a Fórumról, és lassan, nagy zűrzavarban, az énekesek sirámai közepette, - akik a többi közt Attiusnak egy versét ismételgették, a gyászrendezők maliciózus választásából: „megmentettem azokat, kik engem összetörtek", egészen a rosztrumok alá vitték, amelyeknek romjait Boni, a római régész az ő vélekedése szerint nemrégiben kiásta. Antoniusra került a sor, hogy fölmenjen és beszéljen. De a konzul ügyesen kitalált a zavarából.
Egy kikiáltóval fölolvastatta a szenátusnak azon év elején kelt dekrétumát, amely a halottnak annyi kitüntetést rendelt, és annak az eskünek a szövegét, mellyel a szenátorok lekötelezték magukat Caesar iránt. Azután néhány szót szólt és leszállt. (Antonius gyújtogató beszéde egyszerűen legenda.) Így aztán a szenátus szavaival dicsérvén a meggyilkoltat, kielégítette a demokratákat anélkül, hogy a konzervatívok, akik néhány hónappal azelőtt hozzájárultak a dekrélumokhoz, panaszkodhattak volna. A kíséretnek újból rendbe kelleti szedelőzködnie és el kellett indulnia a Marsmező felé. A magisztrátusok már arra készültek, hogy újból fölvegyék a holttestet. be ebben a pillanatban egy-egy bizonytalan kiáltás hangzott a legközelebbi nézők felől:

- A Jupiter Capilolinus templomába!
- Pompeius Kúriájába!

Az első hangokra aztán egész kórus felelt, a kiállások innen is, onnan is fölzendültek, s rövidesen mindenfelől össze-vissza zajongtak, végre valaki megindult, mások utána, s a tömeg nyüzsgő áradattal lódult a ravatal felé. A halottas ágy körül levők igyekeztek ellen állni, nagy kavarodás lett, valakinek az az eszméje támadt, hogy a közelben kellene máglyát gyújtani, kissé odébb szorították a népet, s a középre néhány fahasábot dobtak. Szempillantás alatt mindenki megértette a dolgot, a Fórumra szaladtak fáért és széket, padot, asztalt, mindent fölkaptak. Innen is, onnan is - ki tudja, hogyan és hol és milyen kezek által összeharácsolva - hozták a halottégetéshez szükséges eszközöket, és rövidesen elkészült a máglya, a Forumnak azon a helyén, amelyre még most is rávallanak a Divus Julius templomának maradványai.
A ravatal körül állók közül sokan, látva, ahogy a kavarodás egyre bőszebb, visszahúzódlak. Végül a holttest a tömeg hatalmába került, a halottas ágyról a fahasábokra helyezték, a tüzel kigyűjtöttük, fölcsaplak a lángok és ekkor a nép vad frenéziától elkapatva rádobálta a tűzre mindenét: a veteránok fegyverüket, a zenészek szerszámukat, a plebsz ruháit.

Gallia meghódítójának teste rövidesen eltűnt a láng és füst óriási ösvényében, a nép kiáltozásai közepette, amely ott szorongott e templomok lépcsőzetén, fölkapaszkodott az oszlopokra, az emlékművekre, hogy csak láthassa a hatalmas fáklyát. De a diadal, a tűz, a keveredés, a kiáltozások még jobban ekzaltálták a tömeget. Most már nem volt elég a máglya. Néhány banda Róma utcáin az összeesküvők házai felé rohant. A Fórumon a máglyát nagy körben őrjöngők fogták körül, akik Caesar holttestén most már óriási tüzet akartak gerjeszteni és tovább hordták rá a fát.
A hivatalnokok és a tekintélyes férfiak, akik nyugtalankodtak a dolgok fordulásán, sietve eltávoztak. S a konzul egyedül maradt, kevés katonájával, szemben egy forradalommal, amely úgy látszott: a Fórumról hamarosan elharapózik egész Rómában. Antonius nem akarta megismételni 47-beli hibáját, de legalább meg akarta akadályozni azt, hogy a Fórum valamelyik nagy épületét felgyújtsák, mint Clodius temetésén, és katonáival elfogatta a leglármásabb tüzelőket, erőszakkal kiragadtatta őket a tömegből, gyorsan a terpejusi sziklára vitette őket és ledobatta.
Ez a summás példa kissé lehűtötte a máglya körül levő tömeg merészségét, de ugyanakkor néhány dühös banda rávetette magát Brutus és Cassius házára és föl akarta gyújtani. Meg is kísérelték a két ház ostromát, mire a szomszéd házak lakói az utcára siettek, belevegyűltek a tömegbe és kérlelték, ne gyújtson tüzet, nehogy az ő házuk is meggyulladjon. Nagy nehezen le tudták csendesíteni az őrjöngőket s rá tudták venni, hogy odébb álljanak. Azonban egyik banda az úton szembetalálkozott egy néptribunnal, akit vesztére szintén Cinnának hívtak, mint a Fórumon szónokló praetort, rátámadtak, fölkoncolták, a fejét lándzsára szúrták. Egész éjjel lobogott a máglya, folyton táplálta egy kisebb tömeg, amely nem mozdult a Fórumról, s Rómában egész éjjel garázdálkodott a megdühödött csőcselék.

romaikor_kep



Másnap Caesar fölszabadultjai a máglya üszkében-hamvában megkeresték a holttest félig-meddig elégett maradványai, kegyeletesen összeszedték, s a családi sírboltba vitték, amelyről nem tudjuk, hogy hol volt. így jutott Caesar annyi veszedelem és fáradság, annyi tévedés és diadal és a forradalmi temetés végső zavargása után örök békére és nyugodalomra. De nem nyugodott el az alsó nép, sőt a temetés és az éjszaka rendzavarásai, a büntetlenség és különösen a veteránok segítsége - akiknek a Caesar halálán való haragja napról-napra nőtt a hadikárpótlás vesztének félelmében - annyira sarkantyúzta, hogy másnap agitációban tört ki, amelynek semmi szervezete, vezére, meghatározott célja nem volt. Az összeesküvők házának ostromát újból megkísérelték. Óriási tömeg tódult a máglya üszkének megbámulására. Erőszakoskodás, tumultus volt mindenfelé. Az összeesküvők okosabbnak látták az otthonmaradást a temetésre következő napon is.

Antonius tartotta magát ahhoz a gondolatához, hogy megnyugtatja a konzervatívokat, anélkül, hogy fölzaklatná a demokratákat és egy ediktummal megtiltotta a fegyverviselést mindenkinek, kivéve a katonákat. De semmiféle kegyetlenkedésre nem ragadtatta magát. A zendülés természetesen folytatódott, sőt növekedett és nagyobb erővel terjeszkedett a harmadik és negyedik napon. Rajzoltak az idegenek is a máglya helyére, hogy a maguk módján tiszteljék Caesart. Különösen sokan jöttek zsidók, akik nagyon hálásak voltak Caesarnak, amiért legyőzte a templom megsértőjét és sok kiváltságot engedett nekik. Az összeesküvők hasztalan várták a házukban, óráról-órára, hogy biztonságban kimehessenek már. Ami elsőbb ideiglenes óvatosság volt, végül kénytelen fogsággá változott. Brutusnak, Cassiusnak és a többi összeesküvőknek, akik hivatalt viseltek, föl kellett hagyniuk azzal, hogy leereszkedjenek a Fórumra, bemenjenek a szenátusba és funkcióikat végezzék. Sok közügyet elhalasztottak vagy fölfüggesztettek . . .
Lassan-lassan, mikor a zavargások mindenki jóslását túlélték, mindenki kezdett valami sajátságos elfogódást éreezni. A fő-fő caesariánusok, akik már mind megszedték magukat, s ezért szerették volna megőrizni, amijük volt, napról-napra jobban ijedeztek, hogy ezek a zavargások végül is afféle dühös elevenséget keltenek a konzervatívokban, amilyet Saturninus és Catilina idején. Szerették volna, hogy senkinek eszébe ne jusson az ő caesariánus voltuk, most, hogy Caesar pártját szinte egy kalap alá vették Róma lázongó tömegeivel. Csaknem mindnyájan továbbra is távol maradtak Rómától. Annak a kollégiumnak a tagjai, amelyet Caesar a győzelmi játékok ünneplésére szervezett, nem merték megkezdeni az előkészületeket. Oppius Cicero kegyeibe ajánlata magát.
Úgy látszik, Hirtius is sietve visszatért. Maga Lepidus is tétovázott: egyszer attól félt, hogy őt is megölik, mint Caesart, másszor feleségének, Juntának, Brutus nővérének unszolására barátságos leveleket írt az összeesküvők vezéreihez. Antonius, nehogy elveszítse a segítségét, azt ígérte neki, megválasztatja Caesar helyébe főpapnak.

A magára hagyatott Antonius, aki nem akart kegyetlenkedni a néppel, és azt sem akarta, hogy a meggyötőrt konzervatívok fölkelése ő vele is úgy elbánjon, mint 100-ban Máriusszal, ráhagyta Rómát a lázongókra, és a dühöngő veteránokra, de igyekezett bejutni a nagyok kegyeibe, virágbokrétát nyújtva annak, akinek kard kellett olna a kezébe. A szenátusban pártolta Servius Sulpiciusnak azt az indítványát, hogy érvénytelenítsék a Caesar által adott immunitások és javadalmak közül azokat, amelyeket március tizenötödikéig végre nem hajtottak. Mi több: ő maga is egy senatusconsultumot javasolt, amely mindenkorra eltörölte a diktatúrát, egetverő örömére a konzervatívoknak, akik ezt annyiba vették, mintha most másodszor, szellemileg ölték volna meg Caesart. Ám a konzervatívok, akiktől a cacsariánusok annyira féltek, maguk is épp úgy meg voltak zavarodva ezektől a zendülésektől. A kénytelen fogság és a hosszú tétlenség elcsüggesztette az összeesküvőket, különösen Brutust, aki gyönge és ideges természetű létére a március idnszának lelkesedése után már való-színűleg visszalankadt abba a petyhüdtségbe, amelyben nemsokára látni fogjuk. A zavargások megrémítettek sokakat, megnehezítették a találkozásokat és megbeszéléseket, s megritkították a szenátus üléseit. Mindenki a zavargások végét várta, hogy nagyobb békességben határozhassanak a szükséges dolgokról. Közben a napok teltek és senki sem tett semmit. Dolabella elrejtőzött, alighanem azért, mert megriasztotta Cinna sorsa, amely őt is utolérhette volna árulása miatt. Cicero is, elmúlván március idusának nagy öröme és a rákövetkező napok fölindulásai, kezdett türelmetlenkedni az általános tétlenség miatt, bár minden párt hízelkedett neki. Akárhány caesariánus megváltoztatta még a végrendeletét is, hogy megbízatáshoz juttassa őt, s igyekeztek ezt tudtára is adni! Mind a két párt embereit fáradság gyűrte le, amely komor baljóslatokban találta kedvét és saját javuknak önző féltése vett erőt rajtuk.

- Ha Caesar, akinek akkora elméje volt, nem tudott kigázolást, hogy tudna más? - mondta a diktátor egyik hűséges barátja. S hogy mindennek vesznie kell, azt úton-útfélen jósolták. Félelmetes szóbeszédek keringtek. Caesar halálának hírére fölkelnek a gallok. A géták macedóniai betörésre készülnek. A tartományokban föllázadnak a légiók .. .

Mindenki föl volt zaklatva és mindenki elégedetlen volt, s közben, a nagy pusztulás meredekjén is valamennyien csak azzal törődtek, hogy összeharácsolják, amit lehet, meg-meglátogatják, körüludvarolták, nógatták azt az Antoniust, akinek senki sem járt segítségére a köztársaság kormányzásában. Caesar halála és intézkedéseinek érvényesítése, - egészen ellentétes okokból, - a követelőzők kétrendbeli áradatát zúdította Rómára.
Azokat, akik Pompeius követése miatt kárt vallottak s most a kártalanítás végett törték magukat a konzervatív pártnál, amely újra hatalomra került és a konzulnál, akit jóakaratának véltek. És azokat a sokakat, akik ígéretet kaptak Caesartól, s akiknek a nevét Antoniusnak ott kellett találnia az iratok közt. Atticus azt sürgette, hogy keressék meg a buthrotumi gyarmat visszavonását.
Deiotarus galáciai király és a marseilleiek ügynökei azokat a területeket kérték vissza, amelyeket Caesar az ő Pompeiusbarátságuk miatt vett el tőlük. A szicíliaiak, akik úgy látszik, már megkapták Caesartól a latin jogot, követségben kérték a sziget számára a római polgárságot. Napról-napra növekedett a sürgetések, kérések, visszakövetelések légiója, s az általános zűrzavarban egyik is, másik is sok ide-oda utalás után végül Antoniusnál keresett menedéket. Mindenki kért, de senki sem akart fáradozni vagy kockáztatni a köztársaságért.

Az állam gépezete, mely március tizenhetedikén mintha már helyreállítódott volna, öt-hat nap múlva újra szétesett. Egyedül Antonius dolgozóit, és pedig fáradatlanul, reggeltől estig, de nem tudóit ellátni mindent, mikor egyetlen kiváló férfiú sem kezdeményezett semmit a szenátusban és a legsürgősebb tennivalókat elhanyagolták. Ügy látszik, még arra sem gondoltak, hogy Caesar halálát és az uralom változását hivatalosan tudassák az összes helytartókkal!
Mindössze egy pillanatra látszott nyugtalannak a szenátus, ama hír miatt, hogy a géták betörnek Macedóniába, s mert ilyen veszedelemben nem hagyhatta a légiók vezényletét egy propraetorra, elhatározta, hogy bizottságot küld Macedóniába a dolgok megvizsgálására, s közben a hadsereg vezényletét Antonius konzulra bízta, akinek a következő évben, mint prokonzulnak kellett volna Macedóniába mennie. Így aztán, ha a géták betörése csakugyan elkövetkezik, a konzul azonnal gondoskodhatik a védelemről.

Nemsokára a legtöbben belefáradtak e gyötrő bizonytalanságba és március vége felé Antonius kezdte látni, hogy a két párt szétrebbenik mellőle. Az összeesküvők jórésze. egyik a másik után, elmenekült Rómából, ahol nem érezte magát biztonságban. Decimus Rrufus és Tnllhis Cimber tartományaikba indultak, s boldogok voltak, hogy jó ürügyet találtak Róma elhagyására. Április első napjaiban sok szenátor a Latiamon vagy a nápolyi öbölben levő villáiéba vonult. Hatodikén vagy hetedikén útra kelt Puteoli felé a szenátus legtekintélyesebb férfin, Cicero is.
A zavargások ellen való konzervatív visszahatás, amelyet mindenki várt, az egyszer elmaradt. Catilina ellen már kevésbé volt intenzív a visszahatás, mint Saturninus ellen, s a CIodius temetésére következő már amannál is gyöngébb, most pedig a Caesar temetésén történt zavargásokra semmiféle visszahatás nem következett. A konzervatív pártban a polgárháború után, amelyben annyi emberét és birtokát, s a legdrágább javát, az önbizalmat is elveszítette, nem volt már elevenség. Vértelenül, meggémberedve tengődött s már szinte nem is érezte többé azokat az ösztönzéseket, amelyek valamikor kegyetlen és heves akcióra ugratták. De hasonlóan letört a caesariánus párt is, amelyben most már csak a lázongok tömege és az őrjöngő veteránok maradtak, kik céltalanul és vezértelenül lármázták tele Rómát.

Bizonyos, hogy Caesar semmi igazán maradandót nem tudott alapítani, és mikor ki-múlt, az állam, mint egy szakadék peremére állított rom maradt utána. A bajok betetőzésére, ennyi zűrzavar közepette, nyolcadikén vagy kilencedikén a lázongó csőcselék végül vezérre akadt. Erophilus, a Marius álunokája, akit Caesar kitiltott, most, hogy szétpattant a bilincs, megjelent Rómában, oltárt állított azon a helyen, ahol Caesart elégették, s bérenceket gyűjtve maga köré, egyik városnegyedből a másikba kalandozott. Kibontotta a diktátor bosszújának lobogóját s Brutus és Cassius meggyilkolására uszította a tömeget.
Az agitáció akkora hévvel gyúlt ki, hogy Brutus és Cassius kénytelen volt megerősíteni a házát, akár egy erődöt. Végül, mikor megunták, hogy örökös rabságban, a támadás szakadatlan félelmében, ezer gyűlölet folyton suhogó korbácsütései alatt éljenek, elhatározták, hogy eltávoznak Rómából. Mindössze annyit kívántak, hogy Antonius ígérje meg a szükséges szabadságot Rrutusnak, aki, mint városi praetor tíz napnál hosszabb időre nem távozhatott a városból a szenátus engedélye nélkül. Ezért elhívatták Antoniust, aki nagyon jóakaratának mutatkozott az összeesküvők vezérei iránt, megígérte, hogy kielégíti őket. De mielőtt elhagyták volna Rómát, még egyszer meg akarták kisérteni, hogy barátságukra hajlítsák a leghevesebb lázongókat, a veteránokat, s egy ediktumban megígérték Caesar gyarmatosainak, hogy a húsz évnél régebben kapott földek eladásának tilalma alól föloldják őket. Vízcsöpp a lávatengeren! Caesar emlékezetéért szinte vallásos fanatizmus tört ki.

Róma alsó népe között sokan voltak a keletiek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a királyokat és hatalmasokat istenek módjára imádják, s ebben a forrongásban valószínűen róluk ragadt a plebejusokra a rettenetes babona járványa. Mindennap egész tömegek tódultak az oltárhoz, ajándékokat tenni, áldozatokat hozni, vitákat megoldani, és Caesarra esküdtek. Caesar a szegények és nyomorultak oltalmazó istenévé emelkedett. A zavargás annyira nőtt, a helyzet olyan veszedelmessé vált, hogy négy vagy öt nap múlva, április tizenegyedikén vagy tizenkettedikén, Antonius, aki komoly bajoktól tartott, elfogatta Erophilust és megölette.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)