logo

XXIII Januarius AD

Caesar fia (Kr. e. 44 május 20 június 10)

Caius Octavius ekkor még nem volt tizenkilenc éves. Nehéz lenne megállapítani, hogy a ránk maradt töredékes följegyzések mennyire mondanak igazat ebben az időben volt szokásairól és hajlandóságairól. De bátran föltételezhetjük Caesar pártfogásából és tulajdon cselekedeteiből, hogy élénk szellemű ifjú volt, egy ama Neoteroi közül, akiket Cicero nem szenvedhetett, egyike azoknak a „modern" fiataloknak, ahogy ma mondanék, akik minden dologban a régi latin tradíciók megvetését és minden külföldinek bámulását fitogtatták.
Az ifjúnak most még jobban fejébe szállhatott a dicsőség, hogy Róma leghatalmasabb férfia kényeztette, a patríciusok közé számították, kitüntető hivatalokkal ruházták föl és egészen magister gmtuniságig vitte ilyen fiatalon. Bizonyára nagy ambíciók is hevítették, mert beleszokott abba, hogy könnyűnek, veszedelmetlennek és kevés fontosságúnak tekintsen sok olyan dolgot, amelyekről csak a tapasztalat és az idő bizonyította be később neki is, mint annyi ifjúnak, hogy milyen nehezek, veszedelmesek, tiszteletreméltónk.

Az ifjú éppen jókor érkezett Rómába. Az összeesküvők elmenekültek, a nagyobb szerepű szenátorok elutaztak, a szenátus szünetelt: a konzervatív párt mintha eltűnt volna. A városban a veteránok és a plebsz voltak az urak. Győzelmük megnyugtatta és kielégítette őket, s azért végre el is csendesedtek, szabadjára engedve Rómaszerte Caesartiszteletüket. Dolabella hasztalan áltatta magát, hogy Caesar oltárának földúlásával lelket ver a konzervatívokba. Caesar fia a nyugalomnak és kielégültségnek ebben a rövid fölvonásközében érkezett. Ünnepelve fogadták mindazok, akik a konzervatívellenes tüntetéseket végigcsinálták. így fogadta Antonius két fivére, akik össze akartak barátkozni a veteránokkal és a néppel, így fogadta a sokaság, amely már várta a diktátor örökösét, a fejenként háromszáz sesterciusnyi örökség kiosztóját. Végre hozzájutnak hát a pénzekhez.
Apósa tanácsai, melyeket Rómában az édesanyja is megismételt, nem térítették el attól a szándékától, hogy Caesar nevét és vagyonát fölvegye. Nem is vesztegette az időt, hanem azonnal mint Caesar fia mutatkozott mindenütt, nagy hűhóval. Egyik reggel barátainak sűrű kíséretével megjelent Caius Antonius praetornál és kijelentette, hogy az örökséget és az örökbefogadást akceptálja. Meg sem várta az örökbefogadás alakiságait, hanem azonnal elnevezte magát Caius Julius Caesar Octavianusnak (mi azonban csak Octavianusnak fogjuk nevezni, hogy össze ne tévesszük örökbefogadójával) és beszédet akart intézni a néphez.
Nem volt ugyan hivatalnok, de mert háromszáz sesterciust kellett fizetnie minden plebejusnak, Lucius Antonius örömest beleegyezett, hogy mint tribünt mutassa be a nép előtt. És Octavianus beszédet mondott, magasztalva Caesar emlékét, kijelentve, hogy a hagyatékot a lehető legrövidebb idő alatt szétosztja, és haladék nélkül hozzálátott Caesar győzelmi játékainak júliusra való előkészítéséhez, ami kötelessége is volt neki, az előkészítő kollégium tagjának.

Az amnesztiára nem tett semmiféle célzást, sem az apja megbosszulásának terveire. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a beszéd valószínűen nem tetszett Atticusnak és Cicerónak, de nagy tetszéssel fogadta az alsó nép. Jön a háromszáz sestercius! De a kifizetéshez készpénz kellett. Octavianus gazdag volt a magáéból is: ne felejtsük el, hogy nagyapja pénzes uzsorás volt Vellitraeben. Caesar végrendeletével pedig hozzájutott háromnegyed részéhez annak az óriási vagyonnak, amelyet a diktátor az utóbbi években a polgárháború zsákmányaiból szerzett, s amelyben valószínűen benne volt igen sok római ház és hatalmas itáliai földbirtok, és - ami a legtöbbet ért - tömérdek rabszolga és fölszabadult, s ezeknek az úrjogai mind az örökösre szálltak. Készpénzt azonban nem hagyott Caesar, csak azt a százmillió sesterciust, amelyet Calpurnia Antoniusra bízott. Octavianusnak tehát meg kellett várnia Antoniust, hogy elkérhesse tőle a pénzét.

Az ünneplős fogadtatások azonban nem húzódhattak nagyon sokáig. Ha a konzervatívok és a demokraták harca el is csöndesedéit az összeesküvők futása után, a legutóbbi zavargásokban nekikeseredett gyanakvások és gyűlölségek hamarosan újból ki kellett gyújtsák. Annyi veteránnak az érkezése, annyi fegyverrel borított lektikának a fölvonulása, a közpénzek tékozlása ellenkezésére fordította azt a kurta jóindulatot, mellyel a konzervatívok március tizenhetedike után Antonius iránt voltak.
Octavianus első mesterkedései sokakat fölzaklattak, különösen az összeesküvők nagyszámú rokonságában és klientúrájában, amelyek már úgyis rossz szemmel nézték őt. mert attól féltek, hogy az ifjú nem fogja tiszteletben tartani az amnesztiát. Dolabella az oltár feldúlása után egyik napon megjelent a színházban, s a közönség legválogatottabb része lelkes ovációkkal fogadta. Egy napon pedig, mikor Octavianus Caesar aranyozott székét akarta volna, - úgy látszik, azokon a játékokon, amelyeket Critonius aedilis adott az áprilisi zavargások miatt egy hónapi késedelemmel, - néhány tribün tiltakozott ellene, a szenátorok és a lovagok tapsai közepette.

A nagy Birodalmon uralkodó oligarchiát a préda fölosztása két ellenséges részre oszlatta a diadalmas rablás után: az egyik elégedetlenkedett azon, ami jutott neki, a másik pedig aggódva érezte, hogy az ő osztályrészére állandóan szemet vetnek az elégedetlenek. Mind a két csoport nyugtalankodott, gyanakodott, kész volt az erőszakra. Csak a kölcsönös félelem tartotta féken őket és valami kölcsönös üldözési mánia, amelyben folyton vádaskodtak egymásra és a legsandább tervekre tartották egymást képeseknek. Az elégedetlenek csoportjában voltak a törpebirtokosok maradékai, akik, mint például Apuliában, még két kezükkel művelték meg a földet, akárcsak a legendás Cincinnatus. Utolsó hírmondói voltak egy elmúlt kornak.
Ebbe a csoportba sorozódtak azután a mezei szabad napszámosok, akiket szüretre, aratásra vagy az egészségtelen munkákra fogadtak föl, a szabad parasztok és a telepesek, vagy kisbérlők, akik itt-ott kibérelték megművelésre a mások telkét olyan szerződésekkel, amelyek nagyjában hasonlítottak a mai félbérleti szerződésekhez. És velük tartott a capite censi ínséges népe, amely Rómában és a kisebb városokban iparon, kiskereskedésen és kolduláson tengődött, a római hódítás legsiralmasabb áldozatai. Minden nemzetű és nyelvű fölszabadultak keveredtek ebben az osztályban a hódítók plebszével, amely egyes egyedül adta a katonaság és a comiciumok megvásárolt csapatainak erejét a győzelemhez, s a győzelemnek ő vette a legkisebb hasznát. Ez a plebsz valószínűen sűrűbb volt, mint harminc évvel azelőtt, mikor Caesar szerepelni kezdett, mert közben növelte a rabszolgák beszállítása, a polgárjog terjeszkedése, a szegény osztályok természetes szaporodása, különösen a mezeieké, amelyek minden korban szaporábbak, mint a gazdagabb osztályok.
Bizonytalan sérelmek és vágyakozások nyugtalansága kisértett közöttük, s e nyugtalanságot még jobban nekikeserítette a számbeli növekedés, a szükségletek természetes emelkedése, a polgárháború zűrzavara és válsága. A járványos, szinte dühöngő Caesartisztelet is ennek a lázas gyötrődésnek a kitörése volt. A szegény népség naivan azt képzelte, hogy ha Caesar élne, az ö helyzete is sokkal boldogabb lenne. Szerencse néki, akit az összeesküvők jókor meggyilkoltak, mert ha nem, akkor ugyancsak hamarosan gyűlöletessé tette volna az élő Caesart e fellengző reménykedések elkerülhetetlen csalódása, amelyek miatt halottaiban úgy imádták!

A többiek alkották a hódítók igazi arisztokráciáját, amely mindenütt kibérelte a Birodalom közjavadalmait vagy hatalmas területeket bírt a tartományokban, tekintélyes tőkéket kölcsönzött minden tartománybeli uralkodóknak, városoknak, magánosoknak, elfoglalta az állam összes hivatalait és a légiók parancsnokságát, övé volt az itáliai föld legjava része, melyet rabszolgákkal vagy telepesekkel műveltették, és legalább részben buzgóan kultiválta a tudományokat. S még ebben az oligarchiában is mennyi volt a fokozat a szegény birtokosoktól a jómódú lovagokig és kereskedőkig, akik a kisebb városokban laktak, a szenátori renden levő nagybirtokosokig, a dúsgazdag tőkésekig vagy lovagokig, amilyen Atticus, vagy szenátorokig, amilyen Marcus Crassus volt, vagy felszabadultakig, amilyen tömérdek volt az ismeretlen és nagypénzű uzsorások között, akik ki tudták várni Rómában a rablásokból hazatérőket és ki tudták fosztani maguk részéről a fosztogatókat. És hányán belekúszálódtak aztán a nyereség és élvezet sietségében az adósságok oldhatatlan hálójába, mely Itália testét szorongatta! A nagy főúri családoknak terjedelmes birtokaik voltak, de kevés volt a pénzük úgy, hogy nemcsak Octavianus, hanem Brutus, Cassius és barátaik is erősen érezték a készpénz híját.

A tőke csaknem mind egy kis csoportnak a kezén volt. Adósságok alatt görnyedezett s adósságai miatt letörőben volt a lovagok és szenátorok rendjének, tehát a birtokosok, kereskedők, politikusok és tudósok középosztályának nagyrésze, amely osztály egyrészt a plutokrácia és a nemesség, másrészt a szegény alsó nép között azzá alakulhatott volna, ami napjainkban a jómódú polgárság. Cicero vagyona értékes bizonyság ez idők felső osztályainak helyzetéről. Cicero minden akkoriban szokásos, kevésbé jogtalan eszközzel nyerészkedett.
Tekintélyes ajándékokat fogadott el idegen uralkodóktól és városoktól, s a kliensektől, akiket ékesszólóan védett a bíróság előtt. Gazdag nőkkel kötött házasságot. Barátai és ismeretlen tisztelői igen sok örökséget hagytak rá. Spekulált is, földeket és épületeket adott-vett. Végül pedig valamelyes pénzt is kölcsönzött, de inkább szívességből, mint nyerészkedésből, és ö maga is igen sokat vett kölcsön olyan barátaitól is, mint Atticus és Publius Sulla, akik nem követeltek kamatot, kapzsi uzsorásoktól is. Úgy, hogy tekintélyes vagyonra tett szert, házai voltak Rómában, jövedelmező birtokai és drága villái Itáliában. És mégis úgy belekeveredett az adósságba, hogy mindörökre benne rekedt, és alig tudott kiigazodni belőle gondatlan könyvvezetője, Erotes rabszolga is.

Erotes kevéssel azelőtt egy pompás mérleget nyújtott át neki, amely szerint április ötödikén, ha minden tartozását megfizeti és minden kinnlevősége megtérül, még többlete is marad. De közben, - talán azért, mert az adósok nem fizettek, vagy azért, mert a könyvvezető tévedt, - teljesen készpénz szűkébe került, s igen sok adósságot kellett volna fizetnie, köztük Terentia hozományának több lejárt részletét, Athénben tanuló fiának a költségeit s egy arpinumi kölcsönt, amelyet még akkor kapott, mikor a városnak még szabad pénze volt gyümölcsöztetésre, s amelyet most visszaköveteltek tőle.
Itáliában igen sokan voltak, akiknek Cicero módjára pénzszerzésen kellett törniük a fejüket a nagynevű és sokbarátú Cicero pénzforrásai nélkül, abban a középosztályban, amely mégis az összeesküvők pártján volt, - mint akiknek meg kellett volna szabadítaniuk a köztársaságot, - s a dühös konzervatívok és a forradalmár demagógia közé ékelte magát. Végül ez az osztály valószínűen megfogyatkozott ahelyett, hogy növekedett volna: megtizedelték a polgárháborúk, terméketlenné vált a cölibátustól és attól a törekvéstől, hogy csak kevés gyermekei legyenek - sokaknak csak egy-egy gyermekük - s így ezt a széthúzó, lelke fogyott, vézna, jelenével elégedetlen és jövőjéről bizonytalan osztályt óriási válság felé sodorták az események.

Antonius visszatérése növelte a nyugtalanságot. Június elsejéig már csak tíz nap volt, s mindenki szerette volna kitalálni a konzulnak a szenátus első ülésére tartogatott terveit, amelyekről annyi szóbeszéd járta. Ezer szem figyelte a konzult és leste minden cselekedetét. Antonius pedig megérkezésétől kezdve mintha ki akarta volna játszani ezt a kíváncsiskodást. A közönség előtt állandóan csak veteránjai és a rabszolgavásáron vett inturiai arab testőrség kíséretében jelent meg. Szorgosan vigyáztatta palotája kapuit és idegenek csak nagy nehezen juthattak be hozzá. Mi lehetett az oka ennyi óvatosságnak? Mindenki nagy bizonytalanságban volt. Kéthárom nap múlva aztán sötét hírt adtak tovább Rómában, amely megriasztotta a konzervatívokat s az összeesküvők rokonait és barátait.
A hír azt beszélte, hogy Antonius nem csak akarja a két Galliát, hanem azonnalra akarja, meg sem várva a következő évet. Újra visszatért március tizenhatodikai tervéhez és el akarja venni Decimus Brutustól a provinciát, hogy a konzervatív párt főoszlopa megdőljön. Lucius Antonius, nem törődve az amnesztiával, be fogja vádolni Decimus Brutust Caesar halála miatt, mások pedig Brutust és Cassiust fogják bevádolni. Ekkor született meg a konzervatívok és a közönség lelkében az a gyanú, amely lassankint az egész köztársaságot fölzaklatta: az, hogy Antonius a népszerűség kedvéért el akarja törölni a március tizenhetedikéi amnesztiát. Mi volt ehhez képest az Octavianus mesterkedéseinek félelme! Azonban ezek a szóbeszédek nem annyira Antonius igazi terveit vitték városszerte, mint inkább valamely zűrzavaros hírét azoknak a titkos tárgyalásoknak, amelyek a konzul házában visszatérése után kezdődtek.

Valószínű, hogy Lucius és Fulvia a toborzás sikerén felbuzdulva most már vakmerő és zabolátlan terveket tanácsoltak Antoniusnak. Használja föl azt a zűrzavart, amelyre a hatalmasok pártja került, vesse végét az amnesztiának, állítsa törvény elé a zsarnokgyilkosokat és szerepeljen nyíltan úgy, mint Caesar megbosszulója! Majd ha minden összeesküvő szétszóródik száműzetésbe, akkor ő a veteránok élén hatalmasabb lesz, mint Caesar 59-ben a Clodius kollégiumai élén. A szenátus az ö kezére adta a macedóniai légiókat, Caesar veteránjai közt annyi katonát sorozhat, amennyit akar, azon a napon, amikor vezérük halálának megbosszulására és művének megvédésére szólítja őket, ha a konzervatívok ellene mernének szegülni Decimus Brutus seregével! De Antonius tétovázott. Még túlságosan félt a konzervatívoktől. A kollégája: ellensége, ez már maga is nagy akadály.
A nép tribunjai, Lucius Cassius, Tiberius Cannutius, még Carfulenus is, Caesar egyik régi és derék katonája, ellene nyilatkoztak. Hirtius is újból kétségeskedett, mert megriadt a kincstár fosztogatásán. Fufius Calenus, aki egy idő óta haragosa volt Cicerónak, levélben kérte kibékülésre a szónokol. Híre járt annak is, hogy Brutus és Cassius el akarnak utazni Itáliából, és a tartományokban forradalmat akarnak próbálni. Antonius igyekezett megnyerni Dolabellát, hogy elvegye ellenségeitől ezt az ö becsülete-fogyott harcosukat is, ijesztő híreket röpített szerte, hogy a szenátoroknak elvegye a kedvét a hazatéréstől; de vájjon meg fognak-e igazán ijedni? Eljön-e vájjon Cicero? És megkockáztathatja-e az amnesztia elpusztítását, tehát a polgárháború fölidézését hét-nyolc nap alatt, ami még június elsejéig hátra van? Valamikor talán kétség nélkül elkövette volna ezt az őrültséget is, de most tétovázott.
Természetes vakmerőségének ez az eltompulása, amely a március tizenötödikéi nagy megrázkódásra következett, ez az ő vadonatúj óvatossága még tartott és tartani fog egy darabig. Nagyon is váratlanul jutott a szófogadói sorból, mások parancsának végrehajtásából vezéri sorba, hogy a legkétségesebb körülmények közt a legsúlyosabb elhatározásokban döntsön és felelősségüket vállalja. Mikor Caesar és pártja mellette álltak bizalmukkal, ő, a vakmerő természet, sokat, nagyon sokat mert könnyű szívvel. De mikor egyszerre a birodalom élén látta magát, egyedül, egy váratlan helyzet veszedelmei és felelősségei közepette, kitéve mindenki szemének, mindenki bírálatának és mindenki gyűlöletének, akkor úgy érezte, hogy tájékozatlan és félénk, s ezért életében először megfontoltan és eszesen csinálta a dolgát.

Antonius e fejtörései közepette kapta meg Octavianus levelét, aki beszélgetésre kérte őt, hogy milyen célból, azt könnyen kitalálhatta, bár az ifjú nem írta meg neki nyíltan. Arra gondolni sem lehet, hogy Antonius hajlandó lett volna visszaadni Caesar pénzét a törvényes örökösnek. De nem valószínű az sem, hogy abban a pillanatban komolyan vette volna e fiú személyét, igényeit és viselt dolgait. Sőt hihető, hogy Octavianus követelése egy más eszmét keltett benne: mivel Caesar őt Decimus Brutus-szal együtt másodörökösének nevezte meg, és Decimus Brutus úgysem követelhette volna soha a jogait, arra akarta rábírni Octavianust, hogy mondjon le az örökségről, s aztán ő vette volna ki Octavianus részét. Ezért hirtelen brutalitással akart ráijeszteni a tapasztalatlan ifjúra, s mikor Octavianus megjelent Pompeius palotájában, először hosszan megvárakoztatta, aztán mikor végre színe elé engedte, alig mondott az ifjú egypár mondatot, rögtön félbeszakította és azt mondta neki, hogy őrült, ha azt hiszi, hogy ilyen fiatal fejjel elfogadhatja Caesar örökségét. És faképnél hagyta anélkül, hogy megvárta volna, míg Octavianus felel.
Az ifjú megzavarodottan és elcsüggedve távozott. Egyéb és súlyosabb gondok zaklatták Antoniust, mint ennek az ifjúnak a követelései! Teltek a napok, május végére járt. Antoniusnak sikerült pártjára szerezni Dolabellát jókora összeggel, amelyet a kincstárból vett el, azonfelül megígérte neki, hogy az ő prokonzuli vezényletét is meghosszabbíttatja. De nem határozott még semmit arról, hogy mikor és hogyan kezdi el a hatalom meghódítását. Mindenki azt hitte tehát, hogy június elsején beterjeszti kérését a szenátus elé. Néhány nappal utóbb, május vége felé, levelet kapott Brutustól és Cassiustól, akik azt kérdezték, micsoda célra toboroz annyi veteránt: az az ürügy, hogy biztosítani akarja a Caesar Ígérte kárpótlásokat, nem áll meg, mert azokat egyetlen konzervatív sem akarja elvenni tőlük.
Vigyázzon jól, mert a sokaság, ha egyszer fölizgatják, túl mehet azon a célon, amely az ő eszében jár. Antonius ekkor arra gondolt, hogy lecsitítja őket, s Hirtius és Balbus által tudlukra adta, hogy mihelyt újra megnyílik a szenátus, dekratáltatja a tartományokat, de nem nevezte meg, hogy melyeket. Nem akart nyíltan hadat üzenni Caesar gyilkosainak. Cicero azonban jobban tudott ítélni, mint ő, és megírta Atticusnak, hogy a konzervatív párt már nem olyan, mint öt évvel azelőtt, mikor olyan lelkesen háborúskodott Caesarral.

A veteránok jelenléte, a június elsejei erőszakról elterjedt riasztó hírek távozásra késztették azokat, akik még Rómában maradtak. Hirtius megint elutazott és Tusculanumba ment, hogy Balbus tanácsára megírja Caesar emlékiratainak folytatását. Azt beszélték, hogy a kijelölt konzulok nem fognak megjelenni az elsejei ülésen. Elképzelhető, hogy akik már távol voltak, mennyire kaptak kedvet a visszatérésre! Cicerót több oldalról figyelmeztették, hogy be ne tegye többé a lábát Rómába, és Cicero, mikor Róma közelébe ért (Arpinumba ment, és onnan huszonötödiké után Tusculanumba) mégis azt írta Atticusnak, hogy a szél mindenképpen kedvezően fog fújni. De Tusculanumban ott találta Hirtiust, aki kérlelte, hogy ne menjen tovább.
Brutus és Cassius is nagy bizonytalanságban vívódtak május utolsó napjaiban, az ellenmondó hírek hullámzása közepette. Egyszer az a hír jött, hogy Antonius megszavaztatja nekik tartományaikat, másszor az, hogy tőrvetésben és támadásokban jár az esze. Mindenkitől tanácsokat kértek, elhívták Rómából Serviliát, írtak és barátaikkal is írattak Cicerónak és Atticusnak, hogy jöjjenek Lanuviumba, beszélgetni velük. Végül úgy határoztak, fölkérik Atticust, hogy kezdeményezzen a gazdag római lovagok közt egy kölcsönt, amely ellátja majd Brutust és Cassiust a háború kocsikenőjével, pénzzel.
Brutus egyik barátja, Caius Flavius ment Rómába, tárgyalni a dúsgazdag bankárral. Ezenfelül Cassius több ízben írt Cicerónak, hogy járjon el az ő érdekükben Hirtiusnál és Pansanál, a következő év két konzuljánál. Cicero, aki egyébként nem tudta, mit tanácsoljon, úgy készült, hogy huszonkilencedikén vagy harmincadikán Lanuviumban lesz, bár félt, hogy utazgatásai miatt túlságosan sokat fecsegnek majd az emberek. Atticus is beleegyezett, de azt, hogy a római lovagok közt kölcsönt kezdeményezzen, elutasította. Talán nem akarta túlságosan kompromittálni magát, talán nem mert bízni a kísérlet sikerében, mert tudta, hogy a pénzes emberek általában óhajtják ugyan a rendet, de a fönntartására nem akarnak pénzt költeni. Úgy, hogy mikor Atticus és Cicero, alighanem május harmincadikén, összetalálkoztak Lanuviumban Brutus-szal és Cassius-szal, hosszú beszélgetések után csak azt tudták megállapítani: Antonius most már ura a helyzetnek, s azt teheti az ő veszedelmükre, amit akar.

Antoniustól pedig annyira távol voltak azok a gonosz tervek, melyeket róla föltételeztek, hogy csak június elsején vette észre, hogy ő a helyzet ura - mint azt néhány nappal azelőtt Brutus és Cassius mondták - mikor sem Cicerót, sem a kijelölt konzulokat, sem a számottevő személyeket nem látta ott a szenátusban. Mindössze egy csapat olyan jelentéktelen szenátor jött el, akiktől bátran mondhatta és tehette azt, amit akart. A konzul, mindenek nagy meglepetésére, ezen az ülésen csak a rendes ügyekkel foglalkozott, s a várt javaslatok közül egyikkel sem állt elő. Hanem az ülés után, nekibátorodva a konzervatív párt távollétében, mint ahogy gyakran megtörténik azzal, aki sokáig tétovázott: hanyatt-homlok a cselekvésre vetette magát. Még aznap elhatározta, hogy meglepetészszerűen népgyűlést hívat össze másnap reggelre anélkül, hogy az indítvány és elfogadása közé beiktatná a törvényes trinum niuidinum-ot, s ezzel megakadályozza ellenfeleit abban, hogy tribunjaikkal vétót mondassanak.
A népgyűlésen azután néhány tribün barátjával javasoltatni fogja azt a törvényt, mely az ö és a Dolabella prokonzuli vezényletét Szíriában és Macedóniában hat évre meghosszabbítja, bele-értve a konzulság esztendejét is. Ebben a sietségében sem feledkezett meg az óvatosságról, és e nem éppen törvényes szavazásért igyekezett valamelyes kárpótlást nyújtani a konzervatívoknak. Egyidőre elhagyta a két Gallia kérését, amely sokkal inkább zokon esett volna, s ötödikére állapította meg azt az ülést, amelyben majd Brutus és Cassius tartományait deklarálják. Indítványozta, hogy változtassák törvénnyé ugyanazon tribünök javaslásával és ugyanazon comiciumokban azt a senatusconsultum-ot, amely egy bizottságra ruházta Caesar iratainak átvizsgálását. Este szétmentek a rendeletek veteránjainak és barátainak.
Másnap reggel a konzul, a pártján levő hivatalnokok s bizonyos számú polgár a Fórumon voltak, a törzsek képviseletében, és nemsokára azok, akik nem is tudták, hogy aznap ülés van, megtudták, hogy a lex de provinciis és a lex de actis Caesaris cum consilio cognoscendis nagyserényen elfogadtatott. Balbus alighanem még aznap hírét vette, nem minden rémület nélkül, hogy Antonius Brutust Ázsiába, Cassiust Szíriába akarja küldeni gabonavásárlásra. Ügyesen kieszelt fortély volt ez. Ha a két összeesküvő visszautasítja a megbízást, akkor rájuk háríthatják azt a vádat, hogy ők az okai Róma örökös félénkségének. Ha pedig elfogadják, el kell válniok egymástól, s amíg a gabonakereskedőkkel alkudoznak, a konzervatív párt minden védelmi munkálatát meg kell szüntetniük.

Valóban, ha a konzervatívok és az összeesküvők között május utolsó napjainak rettegését viszonylagos nyugalom váltotta föl, mert legalább az amnesztia tiszteletben tartását látták, most újra kigyúlladt haragjuk. Nemcsak Brutus és Cassius méltatlankodása volt nagy, hanem Ciceróé is, aki közben alighogy Tusculanumba ért, sietve megkérte Dolabellát, szemelje ki öt prokonzuli legátusnak, azzal a fölhatalmazással, hogy akkor térhessen vissza Rómába, amikor akar. A „hősök“-kel való hasztalan beszélgetés után az utazást látta legokosabb tennivalójának, s igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy legalább a köztársaság költségén utazhasson. De mikor Antoniusnak erről a szándékáról értesült, megdühödött. Ilyen földig alázó küldetést a haza megmentőinek! Hiszen ez álcázott száműzetés volt, nem vezénylet. Antonius el akarta őket távolítani Itáliából, hogy azután elvegye Decimustól a tartományát.

Brutus újra édesanyját, Cicerót, Atticust, összes barátait hívatta mindenfelől Antiumba, hogy új tanácsot tartsanak. Közben Rómában új egyenetlenségek kezdődtek: ezúttal Antonius és Octavianus között. Octavianust fölháborította a sértés. Lázítani kezdte az alsó népet, s beárulta előtte a konzult, mint aki a népnek ellensége. Fölidézte a nép emlékezetében a 47-beli kegyetlen elnyomást, s azzal vádolta Antoniust, hogy elárulja Caesar emlékét és pártját, megakadályozván öt a hagyaték kifizetésében. Beszédjeit szép gesztussal kísérte: bejelentette, hogy inkább eladja Caesar minden javait, a magáét és családjáét is, csak hogy gyorsan kifizethesse a háromszáz sesterciusokat.
Antonius megtorlásul titokban megakadályozta a lex curiata elfogadását, amely ratifikálta volna az örökbefogadást. Ebben segítségére járt az összeesküvők rokonsága, amely az óhajtotta, hogy Rómában ne legyen Caesarnak semmiféle fia. Octavianus annál nagyobb dühhel uszította a népet, és egy bandával a háta mögött, mint új Erophilus ijesztgette Rómát. Mindenütt beszédeket mondott Antonius ellen, igyekezett megindítani még a veteránokat is, újból megcsóválva Caesar vérbosszújának fáklyáját is, s azzal vádolva Antoniust, hogy nem akarja Caesart megboszulni és elárulja pártját.
A macedóniai légiókban levő barátainak leveleket írt, hogy azok is megtudják, Antonius milyen gálád módon bánt Caesar fiával. Cicero eközben június hetedikén, megkapta Dolabella levelét, talán egy kis késéssel. Dolabella azt írta, hogy legátusává nevezte ki június másodikán, szóval rögtön a Lex de provinciis elfogadása után, de öt évre és nem kettőre, ahogyan Cicero várta. Dolabella azonnal kielégítette volt apósát, mert az így kénytelen volt elismerni a törvény nagyon is kétes törvényességét.

Valóban ez a kinevezés a nyughatatlan Cicerót bizonyos filozófikus megadásra és nyugodalomra késztette, s ilyen állapotban ment másnap, nyolcadikén, Antiumba, engedve Brutus és Cassius unszolásainak. A szép antiumi tengerparton ott találta Brutust és feleségét Porciát, Serviliát, Tertullát, Cassius feleségét és Brutus nővérét, azután Favoniust és sok más jóbarátot. Atticus hiányzott, ő nem mozdult ki Rómából. Ezeknek a férfiaknak és matrónáknak a gyülekezete előtt kellett elmondania a maga nagyon higgadt véleményét: el kell fogadni a követséget.
Dolabella legációja ezen pillanatra megszelídítette még a haragos konzervatívot is, aki pedig ki akarta irtani az alsó népet! De eközben belép Cassius lihegve, fölindulva, szeme majd kiugrik a fejéből, s elkezd kiáltozni, hogy ő soha, de soha el nem megy Szicíliába, inkább száműzetésbe megy Achajába. Brutus viszont egy kétségbeesett tervről beszélt: visszatér Rómába, ahol júliusban, mint praetornak, neki kellett adnia az apollináris játékokat. Cicero elrémült, igyekezett lebeszélni Brutust, és Servilia, aki nem a köztársaságot akarta megmenteni, hanem a fiát és a vejét, azt tanácsolta, fogadja el a küldetést, ő majd gondoskodik róla, hogy elvegyék belőle a gabonavásárlással való kényelmetlen megbízatást.

A beszélgetés kezdett szétterjengeni, fölösleges kesergések hangzottak el olyan dolgok miatt, amelyeket meg kellett volna csinálniuk, de elfelejtettek. Panaszkodtak, hogy mért nem ölték meg, Brutus tanácsa szerint, Antoniust is március iduszán. Ennél a pontnál úgy látszik, a beszélgetés annyira elkeseredetté vált, hogy Servilia és Cicero közt csetepaté tört ki. Brutust végül rá tudták beszélni arra, hogy ne menjen Rómába, hanem adassa játékait kollégájával, aki ebben helyettesítette, Caius Antonius-szal.
A küldetés kérdése azonban függőben maradt, mert Cassius, bár a végén már nem tiltakozott olyan hevesen, azt sem jelentette ki, hogy el akar utazni. Cicero úgy látta, Brutus hajlandóbb a küldetést elfogadni, de csak a játékok elintézése után. Hasztalan esett tehát ez az utazás is. Cicero azonban azzal vigasztalta magát, hogy ő mindenesetre megtette a kötelességét, s most végképpen elhatározta, hogy Görögországba utazik.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)