logo

XXIII Januarius AD

A teljes szétzüllés kora (Kr. e. 44. április 16-május 20)

Antonius szigorúságának nagy bámulattal adóztak a konzervatívok, Brutus gratulált a konzulnak. De ez csak kurta fellélegzés volt. Az alsó nép még aznap tüntetett Erophilus gyilkosa ellen, és felgyújtotta még egy szobrász bódéját is, amelyben Caesar szobrai fölé más fejeket cseréltek. Antoniusnak új megtorlással kellett élnie: fölfeszíttette azokat a rabszolgákat és ledobatta a tarpeiuszi szikláról azokat a felszabadultakat, akiket rajta ért az erőszakoskodásokon. De hasztalan: a következő nap, április tizenharmadikán Brutus és Cassius, - akik belefáradtak az örökös rettegésbe és házukból folyton figyeltek minden kis neszt, amely messziről odavetődött, s kétségbe estek a tétlenségen és a magányon, amelyre kárhoztak, - útra keltek Rómából Lanuvium felé.
Antonius, mikor Róma nyugtalanságának növekedését látta, még jobban közeledett a konzervatívokhoz. A szenátusban azt javasolta, adják meg Brutusnak az engedelmet arra, hogy tíz napnál tovább távol legyen Rómától, s bízzák meg Lepidust azzal, hogy bocsátkozzék békealkudozásba Sextus Pompeius-szal, aki Hispániában hét légióval erősen tartotta magát, s ajánlja neki a visszatérést. A konzervatív pártnak újabb kielégítéséül egy senatusconsultummal felfüggeszttette a főpapnak a nép által való választását, mire a pontifexek gyülekezete Lepidust ismerte el pontifex maximusnak.
Mindezek dacára, mikor Brutus és Cassius elutaztak, a hatalmasok kivándorlása valóságos hanyatt-homlok meneküléssé vált. Azok az összeesküvők, akik még hátramaradtak, egymás után vettek egérutat. Trebonius is elhatározta, hogy tartományába utazik, de topva, mint egy magánzó, nehogy az alsó néppel gyűljék meg a baja. Menekült Rómából Cleopatra is. Lepidus főnappá való megválasztása után szintén útra kelt Gallia Narbonnensis felé. Antonius szinte magára maradt a városban, ebben a kráterben, amelvből minden felől kénes füst csapódott, forró víz szökött elő és földalatti robajok és mély rázkódások hallatszottak. Mennyire és műven sejtetlen módon megváltoztak a dolgok ebben a hónapban, március idusa óta! Az a reménység, hogy a pártok ésszerű, köztársasági uralomra fognak összebékülni, egyetemes bizalmatlanságba és szétzüllésbe foszlott.

A menekülő konzervatívok alig, hogy kitették lábukat Rómából, bizonyára olyasmit éreztek, mint aki hosszú fülledtség után frissebb, tisztább levegőre jut. A kisvárosokban kevés volt a kézműves nép, nem voltak kollégiumai, sem vezérei, s nem volt meg benne az a lázongó merészség, melyet a római kézművességbe a hatalom és a szám tudata oltott. E helyett a „tisztességes1 nép dominált, a jómódú birtokosok, a gazdag kereskedők népe, amely mérsékelten konzervatív volt, köztársasági, és különösen akkoriban, mikor Rómában forradalom fenyegetett, a rend pártjának, a konzervatívoknak és az összeesküvőknek kedvezett. Ezek tehát Róma égő gyűlölete után tiszteletre, - bár óvatosra, - és bámulatra - bár mérsékeltre, - akadtak.
Az öreg Cicero is, - hatvankettedik évében járt, - sok tisztelgés, látogatás és meghívás közepette ért a tengerhez, nyolc napi kényelmes utazás után és ott nyaralt „az ő cumaei és puteolii királyságaiban" Róma felső társadalmának sok tagjával és Caesar pártjának csaknem minden vezérével, Balbusszal, Hirlius-szal, Pansával. Örökkön munkában volt. Tömérdek levelet kapott és küldött, látogatásokat tett, fogadta barátait és tisztelőit. Csak úgy futtában megírt egy könyvel a divinációról és egyel a dicsőségről.
Görög munkákat olvasott és rendelt Rómából, jegyzeteket csinált, intézkedéseket lett ügyeire vonatkozólag, s azzal a gondolattal foglalkozott, hogy nagy értekezést ír a Kötelességről, amely görög tanok keretében a köztársaság erkölcsi és politikai újjászületéséről szóló elméletét fogja tartalmazni. De amennyire fölzaklatta rendkívüli háborgása, amely ebben a korban állhatatlanná, heveskedővé tette, akárcsak egy tapasztalatlan ifjút, nem tudott gyönyörködni sem az öböl szép napsütésében, fényes egében, első virágaiban, sem csodálóinak tisztelgéseiben. A zavargásoktól és veteránoktól távol most már dühös, meg nem alkuvó és fanatikus maradivá lett, aki nyilvánosság előtt ugyan óvatos volt, de leveleiben és beszélgetéseiben kiadta dühét.

Emberevő kifejezésekkel panaszolta föl, hogy nem hívták meg „március idusának nagyszerű lakomájára". Brutust és Cassiust görög módra állandóan „hősök“-nek nevezte. Szerette volna kiirtani az egész lázadozó római alsó népet. Mindenfelé caesariánusokat látott, akik új öldöklésre és rablásra lestek. Gyanakodott Antonius kétszínűségére és hamis játékosnak nevezte a konzult. Bánkódott azon, hogy Caesar halála nem változtatott meg semmit és akarata még mindig érvényesül. Azt kürtölte, hogy fegyverre és pénzre van szükség. Elveszettnek mondta a köztársaságot, amelynek ilyen gyáva hivatalnokai vannak, lázongnak a veteránjai és annyi caesariánus ül a hivatalaiban. Ette a méreg, mikor az új birtokosokat látta, akik barátainak birtokaiba ültek, vagy Caesar meggazdagodott centurióit.
Dühöngött Brutus és Cassius fél száműzetésén. Bosszankodott, - ki hinné? - azokon a megbízatásokon, melyeket caesariánusok hagytak rá. Megundorodva, elcsüggedve arra gondolt, hogy Görögországba húzódik. De aztán egy semmiség, egy hírecske, egyetlen vonás meg tudta változtatni a kedvét, s a legrózsásabb jóslásokra tudta lelkesíteni. Olyankor mindent nagyszerűen ment, a légiók nem keltek föl, Gallia nem lázadt és Antonius mindössze egy ártalmatlan borissza volt, Brutus és Cassius menekülvén Rómából, Lanuviumban állapodtak meg, s itt elkezdték meghívni Latium minden municipiumából a rokon, baráti vagy kliensi családok ifjait, hogy afféle testőrséget gyűjtsenek maguk köré, amellyel aztán visszatérjenek majd Rómába. Trebonius, Decimus Brutus, Tullius Cimber útban voltak, a többi notórius összeesküvő és konzervatív, szerte szóródva a villákban és kisvárosokban, nem tett többé semmit, elcsüggesztette őket szétszórtságuk, s annak a váratlan förgetegnek kábultsága, mely Rómából kiröpítette őket, s a fenyegető új veszélyek félelme. S ekkor Antonius politikájában elhatározó változás történt. Merészség nélkül föltehetjük, hogy Antonius már e hónap folytonos ingadozásai közben kezdte sejteni, hogy sem az egyik, sem a másik párt nem képes többé a köztársaság kormányzására.

De mikor egy megcsonkított állam élén látta magát, amely államnak annyi hivatalnoka hiányzott, egészen a városi praetorig, pártja fürdőn volt, kollégája nem mert mutatkozni a nyilvánosság előtt, a szenátus bizonytalan és tétovázó volt, s a tavasz és a félelem egyre jobban ritkította, s mikor szinte a mindenektől elhagyott köztársaság urának látta magát, akkor ezek a sejtelmek végül új köpenyfordításra ösztökélték, amely az eddigieknél is merészebb volt, s az utolsó hónapban igyekezett arccal a legerősebbek, háttal a leggyöngébbek felé fordulni.
Úgy látszik, ezúttal utolsó tétovázásait két személy győzte le, akik eddig árnyékban maradtak: felesége Fulvia és öccse, Lucius. Történelmi személyiségekkel, még Antoniusnál nagyobbakkal is, gyakran megtörtént, hogy mikor már a végső merészségnél tartottak, melytől azután jövendő hatalmuk függött, habozni kezdtek és csak sokkal homályosabb és igen sokszor kevésbé intelligens emberek nógatására határozták el magukat. Ezek az emberek nem voltak annyira szem előtt, nem kockáztattak annyit, csekélyebb intelligenciájuk előtt elmosódtak a veszedelmek, s a kritikus pillanatban több volt a bátorságuk, így történt ez Antonius-szal is. Lucius, úgy látszik, hajlandóságra nagyon hasonlított bátyjához, merész volt, ambiciózus, harácsoló, de könnyelmű, talán kevesebb tapasztalása miatt. Fulvia egyike volt azoknak a ritka, csupa ambíció asszonyoknak, akikben a hatalom férfias szenvedélye mintha megölné az összes női erényeket és megedzené az összes női hibákat.

Makacs volt, cselszövő, kapzsi, kegyetlen, hatalmaskodó és vakmerő. Előbb Clodiusnak, azután Curionak volt a felesége, s ezzel a jellemmel és ebben az iskolában alfélé forradalmi múzsává kellett válnia. Azután Antoniushoz ment feleségül, mintha az lett volna a sorsa, hogy Róma nagy fölforgatóinak legyen sorra a felesége. Antoniuson rövidesen olyan hatalmat vett, mint a minőt az ilyen asszonyok az erőszakos, állhatatlan és érzéki férfiakon mindig gyakorolnak. Nincs rajta mit csodálni, hogy e zavargások közepette valamelyest felébredt benne Clodius lelke, és Lucius-szal egyetértve ösztökélni kezdte Antoninst: ne mulassza el ezt az alkalmat, amellyel a közönséges sorból kiváló nagyságot szerezhet, mint 59-ben Caesar.
A köztársaság most, Brutus, Cassius s a legjelesebb összeesküvők és konzervatívok futása után az ő kezében van. Ha jöttment Erophilus csak azzal, hogy legyezgette a veteránoknak és az alsónépnek Caesar megbosszulása után lihegő szenvedélyét, meg tudta cselekedni, amit egy hónappal azelőtt még mindenki lehetetlennek tartott: ki tudta kergetni pár nap alatt a köztársaságból a konzervatív pártot, amelyről mindenki azt hitte március idusa után, hogy megint tartósan ura a köztársaságnak, akkor egy olyan jeles férfiú, amilyen ő, ne tudná megcselekedni azt a sokkal könnyebb dolgot, hogy betöltené azt a köztársaságot, melyből kitakarodott azelőtt volt gazdája? Szerencséjére az egyik öccse, Caius, praetor s a másik, Lucius, tribün.

romaikor_kep



A köztársaság dominálására persze már nem lehetne többé fölhasználni a kézműves egyesületeket, amelyeket Caesar 59-ben alkalmazott, mert már erősen leromlottak. De hathatósan segítené a sok elszánt veterán, aki el van keseredve generálisának gyilkosai ellen és félti a hadi kárpótlást. Jórészt ők okozták az előző hónap zavargásait is, melyek úgy megriasztották a konzervatív pártot. Antonius, ha Caesar folytatójának, alkalomadtán megbosszulójának játssza ki magát, valamennyiüket megnyerheti. Igaz, hogy Róma nem volt az egész birodalom, s ha ura lett volna is a fővárosnak, azért még nem lettek volna az ő hatalmán a tartományok. De olyan híresztelések keringtek, melyek amennyire megfélemlítették a konzervatívokat, annyira fölbátoríthatták Antoniust és tanácsadóit. A híresztelések azt beszélték, hogy a tartományok hadseregei felbőszültek Caesar halálán és valamennyien lázadásra készültek. Antonius nemsokára, április közepe felé Fulvia, Lucius és tulajdon ambíciói és az események ösztönzésére elhatározta, hogy ha nem is változtat nyíltan és teljesen politikát, legalább mesterkedéseket kezd, amelyek látszatra zavarosak és ellentmondóak, pedig egész világosan megérthetők abból a föltevésből, hogy ha nem is akart Caesarnak utóda lenni az utóbbi idők szinte monarchikus diktatúrájában, lehetőleg utánozni akarta Caesar első konzulságát, s a szokott konzuli hatalomnál nagyobbra és tartósabbra akart szert tenni. Mindezt bizonyos körültekintéssel, ami azt mutatja, hogy a konzervatívok leveretését nem vette olyan biztosan véglegesnek, mint a tanácsadói.

Április tizenötödike és huszadika között a köpenyfordítás első jelei egyszerre föltűntek a konzervatívok előtt. A konzul beszédet intézett a néphez, s beszédében Caesart a legnagyobb polgárnak nevezte. Azután bizonyos sajátszerű iratok következtek, melyeket Antonius április tizennyolcadika felé állítólag Caesar hagyatékában talált. Az egyik irattal megadta a római polgárjogot a szicíliaiaknak, a másikkal visszaadta Deiotarusnak az elvett területeket. Minden nagyobb ítélő tehetség nélkül is észrevették, hogy a két irat hamis. Kivel próbálta elhitetni Antonius, hogy Caesar vissza akarta adni Deiotarusnak, Pompeius hűséges barátjának azt, amit elvett tőle? De Caesar első konzulságáuak megismétlésére igen sok pénz kellett, s Antonius, hogy pénzt szerezzen, engedett Fulvia unszolásának és Faverius-szal, Caesar titkárjával megiratta a kél hamisítványt.
Hatalmas összegeket kapott értük a Szicíliáiktól és Galatia királyának megbízottjaitól, ez utóbbiaktól úgy látszik egy syngrapha-t - váltót, mondanék ma - a király kincstárára, tíz millió sesterciusról. A csalás olyan vakmerő volt, hogy nem csak Cicero ugrott föl a meglepetéstől Puteoliban, mikor megtudta. A római szenátorok is azonnal elhatározták, hogy Caesar irataival ezentúl nem egyedül Antonius rendelkezik, hanem a két konzul egy bizottság asszisztenciájával, még pedig június elsejétől kezdve, mikor a szenátus megint összeül és naponta ellenőrizheti a bizottságot. A szünet idején nem nyúltak többé Caesar irataihoz. A nápolyi öbölben nyaralók között e hírek hatását nemsokára elhalványította Caesar fogadott fiának érkezése. Caius Octavius még nem is egészen tizenkilenc éves ifjú volt. Mikor Apollóniában hírt kapott március iduszárói, egy pillanatig azon tétovázott, hogy föllázítja a macedóniai légiókat, de azután bátorság híján elutazott. Óvatosságból nem Brundisiumban szállt partra, hanem Lupiaeben, ahol értesült a végrendeletről és az örökbefogadásról. Azonnal Brundisiumba ment, s onnan útra kelt Róma felé.
Néhány fiatal barátja kísérte, akiket Caesar küldött vele Apollóniába. Köztük volt egy bizonyos Marcus Vipsanius Agrippa és egy bizonyos Quintus Salvidienus Rufus, mind a kelten alacsony származásúak. Természetesen mindenki kíváncsi volt erre az örökösre és szerette volna tudni, mik a szándékai. Most, hogy fiává lett Caesarnak, ősi szokás szerint köteles lett volna bíróság elé állítani apja gyilkosait és kétségtelenül bosszúállásra ösztönözte volna igen sok békebontó, viszont a március tizenhetedikei amnesztia mindebben megakadályozta. Azt kérdezgették, vájjon az ifjú kész-e elfogadni a diktátor örökségét és nevét? Tud-e vájjon azokról a súlyos kötelezettségekről, melyeket az amnesztia rákényszerít? Octavius április tizennyolcadikén érkezett Nápolyba, ott beszélgetett Balbusszal, s kijelentette neki, hogy elfogadja az örökséget.

Puteoliban meglátogatta apósát, Lucius Március Philippust és Cicerót, akit már látott néhányszor Rómában, s nagyon udvariasan bánt vele. Az amnesztiáról való beszélgetést vagy elhárította, vagy úgy beszélt róla, hogy senkit meg ne sértsen. De Cicerónak, ha tetszett is az ifjú, nem tetszett az a rossz társaság, melyet útközben fölszedett: Caesar veteránjai, gyarmatosai, fölszabadultjai, igaziak és alkalmiak, akik szidták Antoniust, mert elmulasztotta a diktátor megboszulását, Octaviust folyton arra sarkantyúzták, hogy érvényesítse magát és minden alkalommal szinte kérkedve Caesarnak szólították, mintha az örökbefogadás már befejeződött volna. Cicero és az após visszavágásul következetesen Octaviusnak szólították, sőt apósa azt tanácsolta neki, hogy ne fogadja el a nagyon is veszedelmes örökséget. Octavius nem sokat időzött az öbölben és tovább utazott Róma felé, Cicerót ráhagyta könyveire, jó és rossz kedvének örökös váltakozására és Rómából érkező meglepetéseire.

Április tizenkilencedikén Atticus jó hírt küldött, mely Cicerónak nagy örömére vált: Decimus Brutus megérkezett innenső Galliába és a légiók minden nehézség nélkül elismerték vezérüknek. Hamis szóbeszéd volt tehát az, hogy a katonák föl fognak lázadni az összeesküvők ellen! De ugyanakkor meglepetésben is volt része: Antonius udvarias levélben engedélyét kérte arra, hogy teljesíthesse Caesar egyik intézkedését, visszahívhassa a száműzetésből Sextus Clodiust, Clodiusnak azt a kliensét, akit a népvezér temetése után száműztek. Valójában Antonius most is Fulviának engedett, aki szeretett volna kegyelmet szerezni első férje barátjának. De azután arra gondolt, hogy megírja ezt a levelet, nehogy ilyen kicsi dolog miatt ellenségévé tegye Clodius régi és hatalmas ellenségét.
Cicero elképedt azon, hogy ilyen módon kérik ki döntését Caesarnak egy olyan intézkedésében, amely, ha igaz lenne, minden egyéb nélkül érvényes lenne. Bár Hirtiustól, Baíbustól és Pansától könnyen megtudhatta volna, hogy Caesarnak eszeágában sem volt ez a visszahívás, udvariasan igent mondott. Atticus nagy szorongásban volt, mert Gneus Plancus, akit Caesar azzal bízott meg, hogy szakítsa el Buthrotum kolóniáját, már elutazott. Arra kérte Cicerót, hogy járjon közben Antoniusnál. Cicero nem akart ellentétbe jutni vele és nem akarta elszalasztani ezt a jó alkalmat, hogy végre szolgálatot tegyen annak, aki őt olyan bőségesen segítette.
Atticus április huszonhetedike körül még súlyosabb híreket írt: Antonius nemcsak nagy összegeket vett el az Ops templomában elhelyezett közkincsből, egyre Caesarnak újabb állítólagos iratait véve elő, hanem híre járt annak is, hogy június elsején a szenátus megnyitásakor Macedónia helyett a sörényes Galliát, azonfelül a maga és Dolabella prokonzulságának meghosszabbítását fogja kérni.

Cicero újra azon panaszkodott, hogy Caesar meggyilkolása ilyen meddő volt. Megerősödött az a fölfogása, hogy hadsereg nélkül, egyedül törvényes fikció erejével semmit sem lehet cselekedni. Elfeledte görögországi utazása tervét és megírta Atticusnak, hogy június elsején Rómában lesz, ha ugyan Antonius meg nem akadályozza. Azt hitte, Antonius csakugyan a szenátus elé terjeszti kérését. Pedig Antoniusnak és Fulviának egészen más tervekben főtt a fejük! Macedónia, amíg Caesar élt, elég lett volna Antoniusnak két esztendőre. De most nagyobb provinciában hosszabb parancsnokságra vágyott, akárcsak Caesar a maga első konzulsága idején. Csakugyan arra a két galliai tartományra vetette szemét, amelyek akkor Caesarra tartoztak, s amelyeket annyi esztendei háborúskodásból jól ismert. Más szóval: egy új Vatinia de provincia Caesaris-t akart a néppel elfogadtatni. De nem azonnal.

romaikor_kep



Előbb valamelyest szerveznie kellett a veteránokat, mint ahogy Caesar 59-ben az alsónépet szervezte, hogy azután biztonságban fölhasználhassa őket szavazásokra és az erőszakra. Növelnie kellett a létszámukat is, mert azokkal, akik spontán jöttek föl Rómába, nem érhette be. Zsoldba kellett fogadnia sok olyan veteránt, akit Caesar Délitáliában akart megtelepíteni, különösen Campaniában, s aki az Ígért földekre várakozott Rómába kellett hozatnia őket, s a már ott levőkkel együtt valamelyes katonai szabályzatot kellett adnia nekik. Elhatározta azt is, hogy személyesen lemegy Dél-Itáliába és csakugyan el is utazott, talán április huszonnegyedikén vagy huszonötödikén alig, hogy a szenátust berekesztették.

Ezen az utazáson eleinte sokat törte a fejét mindenki, még Cicero is. Miben mesterkedik ez az Antonius? A köztársaságra jó és hasznos dologban nem, az bizonyos. Atticus egyenesen azt írta, hogy most már a bölcsesség nem számít, minden a szerencsén fordul meg, bár a maga ügyeire nézve nem bízta magát tisztán a szerencsére, hanem igyekezett hasznát venni Antonius utazásának is, megírva Cicerónak, hogy utazzon elébe és beszéljen vele arról az istenadta buthrotumi ügyről. Nemsokára azonban mindenki megfeledkezett egy pillanatra Antoniusról és utazásáról, mert Dolabella fölhasználta a konzul távollétét s újra lármát csapott. Fegyveres csapattal a Fórumra ment, - valószínűen április huszonhatodikén vagy huszonhetedikén, - szétszedette Erophilus hírhedt oltárát, igen sok lázongót megöletett, és az oltár helyét újra köveztette.
A konzervatívok örültek, Cicero újongott, nekividult, rögtön áradozó levélben gratulált a „csodálatos” Dolabellának, elfelejtve egy pillanatra, hogy ez a csodás férfiú kevéssel azelőtt Caesarnak egy meghamisított iratával tekintélyes összeget lopott az állam kincstárából, s hogy még mindig adósa volt neki is Tullia hozományának január óta esedékes részletével. Május harmadikén Cassiusnak is levelet írt, amelyben Antonius említése és sértegetése nélkül, azt mondotta, hogy a közügyek a legjobb állapotban vannak, hogy merítsenek bátorságot s ne hagyják félbe azt a munkát, amely március iduszán még csak megkezdődött. S míg ő ezen az apró sikeren fölvidult, Antonius a veteránok toborzása előtt levelet írt Brutusnak és Cassius-nak, udvariasan, de határozottan kérve őket, hagyják félbe a jóbarátok toborzását, akikkel azután vissza akartak térni Rómába.
Antonius kisujját sem mozdította azért, hogy Brutust és Cassiust elűzze Rómából, sőt elutazásuk április tizenharmadikán, mikor még nem változtatta meg politikáját, kétségtelenül kedve ellenére volt, mert megnövelte felelősségét. De most, hogy távollétük kedvezett új terveinek, nem akarta többé, hogy visszatérjenek, mint ahogy nem akarta Cicerót sem Rómában látni. Azután kö-veteket küldött a campaniai veteránokhoz, össze-hívta őket és ijesztésül lelkűkre kötötte, hogy ha nem vigyáznak, Caesar intézkedéseit érvényteleníthetik. Kijelentette, hogy készséggel segítségükre jár Caesar ígéreteinek teljesítésében, és buzgalmának bizonyítékául elkezdte egy új ko-lónia munkálatait Casilinumban, ahol már megállapított egyet Caesar. E munkálatokat ugyan Cicero az auguri joggal ellenkezőknek bélyegezte, de arra jók voltak, hogy rövidesen kielégítsenek vagy megnyugtassanak sok régi katonát, aki még a hadikárpótlásra várt. Akiknek pedig nem adhatott azonnal földet Campaniában, azoknak pénzt adott, ha elkötelezték magukat, hogy elkísérik Rómába és ott segítik Caesar intézkedéseinek védelmében, magukkal hozzák fegyvereiket, azok készenlétben tartására kötelezik magukat, s elfogadják azt, hogy két felügyelő minden hónapban megvizsgálja, vájjon kötelezettségüket teljesítik-e?

Brutus és Cassius engedtek a konzul unszolásának s egy ediktumban kijelentették, hogy önként elbocsátják barátaikat. Valójában pedig nem mertek ellene szegülni Antoniusnak. Lehet, hogy a toborzás nem ment valami jól, mert az itáliai polgárság köztársasági és konzervatív volt ugyan, de politikailag lomha. S azután ők ketten olyan rosszul illettek egymáshoz! Cassius értelmes, határozott és erélyes volt. Tanult barátja viszont, aki inkább tudott a könyvek, mint a forradalmak közt élni, ideges és gyönge volt, folyton megzavarta barátja számításait, bátortalanul abbahagyott minden vállalkozást alig, hogy megkezdte, s mindenkire rászorult tanácsért, még feleségére és anyjára is, különösen az utóbbira, amin Cicero sokat bosszankodott. A gyanakvó szónok nem nagyon bízott Serviliához, aki annyira barátságban volt Caesarral. Cicero, mintegy feleletül Cassiusnak írt május huszonharmadikai levelére, kapta Brutus levelét, melyben Brutus vigasztalanul azt újságolta, hogy száműzetésbe akar menni.
Annál nagyobb megrökönyödésre fordult május betedike vagy nyolcadika körül a konzervatívok rövid öröme, amelyet Dolabella okozott: megtudták Antoniusnak Campaniában viselt dolgait. Világos volt, hogy ha annyit össze tudott szedni a veteránok közül, akik Caesar megbosszulásának elmulasztásáról vádolták őt s Caesar gyilkosainak halálát kívánták, akkor konzervatívok ellen irányuló tervekben sántikált. Nagy rémület tört ki erre a hírre Rómában, átterjedt a Latiuinba, és Nápolyba is eljutott. Servius Sulpicius eltávozott Rómából, kijelentve Atticusnak, hogy a dolgok most kétségbeesetten állnak. Cicero megriadt, elbátortalanodott, újra elővette a görögországi utazás tervét, most már igen óvatosan írta leveleit, amelyek idegenek ke-zére is juthattak, és csak ködösen célzott Antonius mesterkedéseire. Nem is akarta látni Antoniust, és Atticusnak azt írta, hogy nem tudott találkozni vele. „Az öregség elsavanyít engem. Mindentől undorodom. Még az a jó, hogy életem végére jár“, - írta Atticusnak.
Dolabella még hevesen felelt Lucius Antonius „rettentő beszédeidre, aki Rómát bátyjának új demokratikus politikájára készítette elő, de már egyedül volt. A többiek, különösen a legtekintélyesebb caesariánusok, akik addig magára hagyták Antoniust, most már közte és a konzervatív párt között kígyóztak ügyes kétszínűséggel, amely fölingerelte Cicerót. Pansa elítélte ugyan Antoniust a Deiotariusszal és Sexlus Clodius-szal való eljárásáért, de elítélte az oltár elpusztítását is, Dolabella művét. Balbus nagy nyugtalankodva ment Ciceróhoz, alig, hogy megtudta Antonius veterán sorozásait, elmesélte nekik, fölpanaszolta a konzervatívoknak ellene való jogtalan gyűlöletét, de nem akarta kárhoztatni Antoniust, legalább is nem olyan világosan, mint ahogy Cicero óhajtotta. Hirtius újból buzgó caesariánussá vált, s azt mondotta, hogy mindezek a dolgok szükségesek voltak, mert ha a konzervatívok ismét erőre kaptak volna, megsemmisítették volna Caesar minden intézkedését.
Elismerte, hogy Antonius távozása veszedelmes a köztársaság békéjére, de Brutus és Cassius toborzásában sem volt kevesebb veszedelem, s mindnyájuknak föl kell hagyniuk vele. Cicero kicsi híja össze nem veszett valamennyiükkel, s kijelentette, hogy a polgárháború már kopogtat. Közben nyugtalanító hírekre fordította fülét: a veteránok azért mentek Rómába, hogy újra fölállítsák a Dolabella által földúlt oltárt, s ök és az összeesküvők és valamennyi konzervatív június elsején el ne menjenek a szenátusba, ha kedves az életük. Atticus egyenesen azt írta neki május tizennyolcadikén, hogy a köztársaságot nem menti meg más, csak a senatusconsultum ultimum, az ostromállapot kihirdetése.

Eközben Antonius május tizenkilencedikén vagy húszadikán visszatért Rómába, az előre küldött sok ezernyi veterán után magával hozva még egy utolsó rajt. Rómában ott találta Caius Octaviust, aki már munkában volt és őrá vára-kozott.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)