logo

XXIII Januarius AD

A lex de permutatione (Kr. e. 44. július-augusztus)

Cicero eközben befejezte a Dicsőségről szóló könyvét, és csaknem végig megírta az öregségről szólót is. Atticustól megtudta, hogy adósságai rendezésére kétszázezer sesterciust kell kölcsön vennie öt hónapra, november elsejéig. Éppen ezen a napon kellett volna megkapnia öccsétöl, Quintustól ugyanakkora összeget. Szerencsére Atticus fölajánlotta, hogy keres valakit, aki a pénzt kölcsönadja neki. Ezért július utolsó napjaiban újból Puteoli felé indult, apró megállókkal: Anagnin, Arpinumon, Formiaen keresztül.
Puteoliból Keletre akart indulni, de még mindig nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik-e? Mindenkitől véleményt kért, és nem tudta, azonnal hajóra szálljon-e, vagy pedig szárazföldön menjen egészen Brundisiumig? Arra is gondolt, hogy együtt utazik Brutus-szal, aki szintén nemsokára útra akart kelni, mint Cassius, hogy gabonát vásároljon, és a szép Nisida szigetecskén, a nápolyi öbölben, Lucullus nagy villájában, puteoli és nápolyi kalmároktól annyi hajót bérelt, amennyit csak adhattak.

Elütő hírek kaptak szárnyra. Megerősítették, hogy Sextus Pompeius hajlandó békéim. Ezzel aztán Cicero vélekedése szerint a szabadság utolsó reménye is füstbe ment. Időről-időre azonban újból fölverődött egy-egy nyugtalanító híresztelés Antonius szándékairól. Közöttük azt is, hogy Itáliába akarja hívni a macedóniai légiókat, amelyeket a szenátus márciusban az ő imperiuma alá helyezett, és Brundisiumban akarja partra tétetni őket. Cicero valószínűtlennek vélte a híresztelést, de utóvégre semmit sem lehetett tudni, és ha Brundisiumban beleszaladna ezekbe a légiókba? Jobb lesz tengeren utazni. De a tengerről új veszedelem árnyéka ijesztette: a kalózok, úgy mondták, elözönlötték a partokat.
Cicero visszatért ahhoz a gondolatához, hogy biztonságosabban fog utazni Brutus-szal, tekintélyes hajóraj közepette. Július nyolcadikén csakugyan Nisidába ment, s örvendezve látta a szép szigetecske öbleiben Brutus, Cassius, Domitius Aenobarbus és a többi konzervatív és összeesküvő sok hajóját. Mindnyájan útra készen voltak arra az esetre, ha az amnesztiát eltörölnék. Cicero igyekezett megértetni Brutus-szal, hogy szeretne vele utazni, de Brutus vagy nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené. Brutust hányta a hab: Cassius is nógatta, a békét is kívánta, s nem tudta, mitévő legyen.

Mielőtt elszánta volna magát a kihajózásra, meg akarta várni a játékok kimenetelét. Azon reménykedett, hogy a játékok változást fognak okozni, vagy legalább is indítani a közvélemény-ben, s így Antoniust is megfélemlítik. A játékok első hiteiről természetesen szó esett. A görög komédiát kevesen nézték végig, de Cicero azzal magyarázta a dolgot, hogy ez a látvány nem igen tetszett Róma alsó népének. Majd a latin komédia és a vadállatok hajszája fog dönteni a játékok sorsáról. Eközben Scribonius Libo meghozta Sextus Pompeius első autentikus leveleit, amelyeket időnkint egy felszabadulttal küldött Hispániából, s amelyekben az ifjú kijelentette, hogy kész letenni a fegyvert, ha visszaadják neki apja birtokait, és a többi pártvezérek is lemondanak a vezényletről, összevéve tehát végképpen megerősítették azt a hírt, hogy jobban hajlik a békére, mint a háborúra.
Cicero visszatért Potuoliba, ott maradt kilencedikén és tizedikén, s még mindig azt gondolta, hogy mindenesetre Brutus-szal megy akkor is, ha Brutus késlekednék. Tizedikén levelet kapott Atticustól, aki azt írta, Rómában mindenki helyesli az utazását, de január elsejére visszatérjen. Még aznap kirándult Nisidába, ahol mindenki meg volt elégedve, mert Attius Tereus című komédiája nagy közönséget vonzott és jó sikerrel járt. Maga Cicero is örvendezett rajta, bár bosszankodva arra gondolt, hogy a népnek a köztársaság megvédésére fegyvert kellene ragadnia kezével, nem pedig színészeket tapsolnia. De aztán Puteoliban újra elfogta a türelmetlenség és úgy határozott, hogy nem vár tovább Brutusra, hanem azonnal útra kél szárazföldön és Brundisiumba megy.
A légiók híre szétfoszlott, de a kalózoké igazat mondott. Július tizenegyedikén csakugyan írt Atticusnak, megbízta javainak általános kezelésével, kérte, hogy ne hozza szégyenbe tömérdek hitelezői közül egyik előtt sem, fölhatalmazta kölcsönök kötésére és ha fizetés miatt szükséges lenne, egyik-másik birtokának eladására is. Atticus olyan jóbarátja volt! Ezekben a napokban még arra is gondolt, hogy nyilvánosságra adja a nagy szónok leveleinek gyűjteményét, s elkérte, amennyi csak nála volt . . .És Cicero útra kelt Pompeji felé. Rómában ezalatt véget értek az apollináris játékok. Nagy sikerrel jártak, - mondták a konzervatívok.

- Rosszul fogadta a nép, - mondták Antonius barátai és az összeesküvők ellenségei.
- Most már egy-egy színésznek a sikeréből jósolták a köztársaság sorsát!

De az egyszer bizonyosan Brutus barátainak volt igazuk, mert a római nép nem ismert pártokat a színházban és a cirkuszban, s megtapsolt minden látványosságot, ha szép volt. Annál nagyobb buzgalommal készült Octavianus Caesar győzelmi játékaira, s azon igyekezett, hogy a játékokon olyan demonstrációkat kapjon Caesar pártjától, amelyek borsot törnek Antonius orra alá. Antonius azonban nem nyugodott, hanem fáradhatatlanul tovább dolgozott Caesar régi pártjának megerősítésén, mielőtt beterjesztette volna a két Galliáról szóló törvényt. Előnyöket osztott, pénzzel vesztegetett, Caesar-iratokat gyártott, a szenátusba bevonultatta a „charonita szenátorokat", az alvilágból idézetteket, ahogyan a nép elnevezte őket, - azaz obszkúrus, szolgai személyeket, jórészt Caesar centurióit, akiknek a kinevezését állítása szerint a diktátor iratai közt találta. így azután nemcsak a homályos származású, alkalmatos caesariánusokat gyűjtötte maga köré csaknem valamennyit, hanem megszerzett néhány tekintélyesebb és konzervatívabb cézáriánust is, köztük azt a Lucius Tremelliust, aki 47-ben mint nép tribün olyan hathatósan szembe szállt Dolabella forradalmával.
Nehéz idők jártak, Tremellius, mint annyian mások, megszorult, s kénytelen volt közeledni Antoniushoz, akárcsak az ex-aedilis Lucius Varius Cotila. Ezenfelül igyekezett megvesztegetni Cicero unokáját, és úgy látszik, Pisot is, Caesar apósát. Lepidusszal is talán ekkor kezdett tárgyalni arról, hogy fiának eljegyzi Lepidus leányát, bár mind a kettő még kis gyermek volt. A buthrotumi ügyben kiadott dekrétummal annyira lekötelezte Atticust, hogy a gazdag bankár még Tivoliba is elment hozzá megköszönni. Ugyanakkor Lucius Antonius hozzálátott az agrártörvény végrehajtásához. Egész Itáliában földmérnököket fogadott, nagy pénzeket szedett a kincstárból, fölmérette a közföldeket, eladó magánföldeket keresett olcsón-drágán, attól függött, kié volt: barátjáé vagy ellenségéé. Rövidesen annyira körül hízelegték, hogy valaki még azt is javaslatba hozta, a harmincöt törzs emeljen neki lovasszobrot a Fórumon, és meg is adták rá a pénzt.
Antonius hatalma mintha nagy érdekek gránitszikláján nyugodott volna, s ezt a sziklát bizonyára nem lehet megingatni csak úgy tüntetésekkel és beszédekkel! De Octavianus is sok szimpátiát szerzett a veteránok, a nép, sőt a konzul barátai között és az egész demokratikus pártban, amelyet Antonius újjászervezett. Mert abban a caesariánus vakbuzgóságban, amelyet március idusa annyira nekikeserített, a neve miatt is kedves lett volna, ha az ifjúnak nem lett volna is elég ravaszsága - mint ahogy volt - belehízelegni magát a nép kegyeibe. Ezért igen sokan panaszkodtak Octavianus és a konzul viszálykodásai miatt, és úgy vélekedtek, hogy a konzul nagyon is keményen bánt vele. Caesar pártjában nem tagadhatták meg a helyet Caesar fiától, aki csak erősíthette a pártot.

Azonban a lelkek csöndesedtek és a politika szunyókált. Cicero tehát július tizenhetedikén, mikor Pompeji villájából végérvényesen útra kelt, lecsitíthatta lelkiismeretének ellenvetéseit, megnyugtatván magát, hogy nem szökik: hiszen nem akkor indult-e útnak, mikor már minden csöndes volt, s nem január elsején tér-e vissza, amikor valószínűen megkezdődnek a tumultusok? Útitervén azonban ismét változtatott. Elhatározta, hogy a tengeri úton megy, három tízevezős hajócskán, amelyeket Pompejiben bérelt, Rhegiumban majd határoz róla, hogy átszálljon-e egy otromba kalmárhajóra és azon vitorlázzék-e Patrassusig nyílt tengeren, vagy pedig tovább kerülgesse hajócskáival a partokat, egészen a Tarentinumiak Leucopetrájáig, s onnan egyenest Corcyrának vágjon. De elhatározásával nem volt egészen megelégedve, és végül is úgy utazott el, mint aki nem tudja, jól cselekedett-e. És magánügyei is erősen búsították.
Azokban a számadásokban, amelyeket elutazása előtt Atticus felügyeletével összeállított, körülbelül annyi volt az adóssága, mint a követelése. Az aktívákban azonban néhány nagyon kétes követelés is szerepelt, Dolabella követelései harmadik személyek iránt, amelyeket Dolabella cédáit készpénz helyett Tullia hozománya fejében. Cicero attól tartott, hogy ha ő elutazik, az egyenleg szép, de törékeny épülete összedől. Azért beajánlotta magát a dúsgazdag Balbusnak is, nehogy csúful engedje járni. Kevéssel az elutazása után, július harmadik dekádjában, megünnepelték Caesar győzelmi játékait. A játékokat Antonius és Octavianus csetepatéja előzte meg. Octavianus a színházban Caesar aranyozott székén akart ülni. Néhány tribün Antonius sugalmazására megakadályozta.
Octavianus a konzulhoz fordult, aki nemcsak helyben hagyta a tribünök intézkedését, hanem azzal fenyegette meg az ifjút, hogy börtönbe vetteti, ha nyugton nem marad. Ennek dacára az alsó nép és a veteránok, akik sajnálták ezeket a botrányokat, nagy tüntetéseket rendeztek mellette három-négy napon át. Véletlenül ezekben a napokban esténként egy nagy üstökös tűnt föl, és Octavianus, hogy föltüzelje azt az vallásos Caesarimádást, amely Róma alsó népében annyi keleti behatás keveredéséből kigyulladt, azt erősítgette, hogy az üstökös Caesar lelke, amely az égbe szállt az istenek közé, és Vénusz templomában egy Caesar szobrot állított, amelynek arany üstökös volt a fején.

Néhány nappal később, a játékok befejeztével, még a hónap vége előtt, hirtelen földrengés moraja verte ki Rómát álmos békességéből. Antonius és Dolabella a lex de permutatione provinciarum-ot terjesztették elő, amelyben Decimus Brutustól, Caesar gyilkosától elvették az innenső Galliát és rögtön Antoniusnak adták a következő esztendőre, a Macedóniában állomásozó légiókkal és a sörényes Galliával együtt. Decimusnak cserében Macedóniát adták az év hátralevő részére. Miután Cicero elutazott, Decimus pedig az Alpok felé indult hadseregével, Antonius ezt az eszközt találta ki arra, hogy a 39. év végéig az övé legyen a két Gallia, . egyszersmind megfeleljen Octavianus vádjaira és elégtételt adjon a veteránoknak, akik méltatlankodtak a március tizenhetedikei amnesztián, anélkül, hogy a konzervatívokat - legalább is ügy remélték - új elkeseredett polgárháborúra ingerelje.
Valóban, ő nem akarta visszavonni az amnesztiát, csak Galliát akarta elvenni Decimustól arra a pár hónapra, ami még hátra volt az évből. És ha a veteránok előtt úgy akarta is magasztalni ezt a cselekedetét, mint az összeesküvők pártjának nagy megalázását, másrészt remélte, hogy cserébe adja Decimusnak Macedóniát, a konzervatívok a rosszabbtól való félelmükben belenyugsznak. Azt is remélte - legalább a látszata megvolt - hogy titokban kiegyezhet régi galliai barátjával és rábírhatja Decimust a fölváltás elfogadására. De ezeknek a rózsás reménykedéseknek már a kezdet is ellene mondott, mert a törvény bejelentésére váratlanul heves agitáció rázta meg Róma felsőosztályait. Úgy látszott, hogy az amnesztia, a köztársaság, a gazdagok vagyona, minden veszedelemben van. Antoniusnak a legsandább és legriasztóbb szándékokat tulajdonították.

Nagy rémület ütött ki a tőkések közt, a polgárháborút imminensnek mondták, s egyszerre eltűnt minden kölcsön, akárcsak Catilina idejében. Az a néhány tekintélyes konzervatív, aki még Rómában maradt, fölháborodott, félredobta a hosszú kábúltságot, s megegyezett egymás közt és Brutus-szal meg Cassiusszal. Néhány kiváló caesariánus is velük tartott, köztük Piso, a Caesar apósa, aki kijelentette, hogy hajlandó a szenátusban beszédet mondani egy olyan javaslat érdekében, amely igazságosan és mindenkorra megoldja az innenső Gallia kérdését: a lakosoknak megadatván a polgárjog, ideje, hogy ezt a vidéket mindenben összeegyeztessék Dáliával, s ne küldjenek rá többé se prokonzult, se propraetort. Végül úgy határoztak, gondoskodni fognak róla, hogy augusztus elsején részt vegyen a szenátus ülésén a szenátorok nagy többsége, és Antonius javaslatához, ha kéri, nem adják meg az auctoritas-t, ha pedig nem kéri, akkor az Antonius-ellenes két vagy három tribunnal mondatnak vétót. Ez előkészületek közepette a közvélemény megsejtette, hogy Cicero elutazása mennyire hozzájárult a konzul bátorságának növekedéséhez, és felbőszült Cicero ellen.
Hogy is tudott elmenni Görögországba éppen akkor, végig nézni az olimpiai játékokat? Mert már azt kürtölték, hogy a játékok miatt utazott el. Megőrült vagy meghülyült a konzuli öreg, hogy ennyire a kátyúban hagyta a köztársaságot? Atticus megijedt és levelet írt neki, amelyben könyörgött, hogy térjen vissza, és sietve utána küldte Leucopetrába, hátha még jókor érkezik. Cicero pedig, mit sem tudva az egészről, hajókázott és még a hajón is tovább írta könyveit, örökkön újra kezdve a magával való gyötrelmes vitát, a bánkódás és tétovázás közt való hánykolódást.
Visszafordulni szégyelt, s közben attól félt, hogy rosszul cselekszik, ha tovább halad. így hajókázott ellentétes gondolatokkal vívódva, és augusztus elsején Syracusába ért, hatodikán pedig Leucopetrába. De alig indult el Leucopetrából, erős szél fordult ellene és arra kényszerítette, hogy kikössön barátjának, egy bizonyos Publius Valeriusnak szomszéd villájánál és ott várja ki, amíg a szél megváltozik. Cicero jelenlétét rövidesen megtudták a környéken, s a közeli helyekről, még Rhegiumból is, számottevő férfiak sereglettek oda, tagjai annak a jómódú itáliai polgárságnak, amely annyira kedvelte - bár csak platonikusan - a konzervatív és köztársasági pártot a forradalmi demagógia ellenében. Voltak köztük olyanok is, akik akkor jöttek meg Rómából, ahonnan július huszonkilencedikén vagy harmincadikán távoztak, s elmondták neki, mi történt az ö elutazása óta. Elmondták a törvény promulgációját, azt a rémületet, amely erre kitört, elmondták, miket beszéltek róla és a bekövetkezett javulást is.

Úgy látszik, Antonius egy pillanatra megijedt a konzervatívok mozgalmától, amelyet talán nem jósolt magában ilyen nagynak, és Piso közbelépésétől. Azért egy békésebb hangú beszédet mondott, s úgy adta sejtésükre, hogy Brutusnak és Cassiusnak fontosabb tartományokat fog adni a magtárosi megbízatás helyett, és eszükbe villantotta, hogy hiszen a két Galliáról még meg lehet egyezni.
Brutus és Cassius ekkor ediktumot adtak ki, amelyben kijelentették, hogy ők hajlandók letenni hivatalukat és száműzetésbe menni, ha a köztársaság békéje úgy kívánná. Ezzel zavarba akarták hozni Antoniust és meg akarták csúfolni a demokratákat, akik azzal vádaskodtak ellenük, hogy új polgárháborún mesterkednek. De mindebből ábrándos reménységek születtek, és a rhegiumiak elmesélték őket Cicerónak: Antonius bölcs, csak a tanácsadói rosszak, meglesz a béke, s Brutus és Cassius visszatérnek Rómába. Cicero közben leveleket kapott Atticustól és azonnal elhatározta, hogy hajója orrát visszafelé fordíttatja.

Míg Cicero úton volt, Rómában az események egészen másfelé kanyarodtak, mint ahogy ő remélte. Antonius tétovázása nem tartott soká. A konzult most már nemcsak vakmerő tanács-adóinak, Fulviának és Luciusnak szokott sürgetései űzték, hanem veteránjainak rajongása is. A veteránok a maguk kívánságai és érdekei szerint ítélték meg a lex de permutatione-l, jóval többre magyarázták, mint ami szándéka Antoniusnak volt vele. A két Gallia pro-konzulsága, melytől Itália uralma függött, legjobb eszköz volt a köztársaság gyeplőinek kézbentartására.
Ha ezt a tartományt elveszik az összeesküvőktől, és odaadják egy caesariánusnak, az ő érdekeik biztonságban lesznek, és Caesar megbosszulása könnyen megy. Antonius, a diktátor hűséges barátja, azért akarja teljesíteni ezt a bosszúállást, hogy a pharsahisi és inundai győzők hatalmát helyreállítsa! Sem a konzul, sem a szenátus, sem a többiek nem állhatták egykönnyen ellene ennek a fölbuzdulásnak. Augusztus elsején Piso lendületes beszédet mondott a szenátusban Antonius ellen, s beterjesztette az innenső Galliáról szóló javaslatát. De a bizonytalan, ijedős, részben megvesztegetett szenátus hidegen hallgatta, s megelégedett azzal, hogy Brutusnak és Cassiusnak kél új tartományt jelölt, az előzőeknél nem sokkal hitványabbakat.

Krétát és alighanem Cyrenet. Antoniusnak abba kellett hagynia a kétszínüsködést. Nyílt háborút kellett kezdenie, s a szavazás előkészítésére föl kellett használnia minden eszközt az erőszaktól a vesztegetésig. Brutus és Cassius nagylelkű ajánlataira heves hangú levéllel és ediktuinmal felelt, szemükre lobbantotta azt a szándékukat, hogy lemondanak hivatalukról, és figyelmeztette őket, hogy ne készítsenek polgárháborút. Brutus és Cassius augusztus negyedikén hasonló keményen visszafeleltek: ők nem szítanak polgárháborút, de nem azért, mert tőle félnek, hanem azért, mert a köztársaságot szeretik. A csetepaté közben Caesar veteránjainak elbizakodása, mely a lex de permutatione bemutatásán is fölgerjedt, annyira növekedett, hogy Antoniust új és váratlan zavarba sodorta. Annak a Cinnának a helyébe, akit Caesar temetése napján megöltek, néptribunt kellett választani, és Octavianus fölbátorodva a játékok sikerén, magát akarta javasoltatni a néppel, bár ö patricius volt. De Antonius ellene szegült, és végül is elhalasztotta a választásokat.
A veteránok mindig a párt egyetértését kívánták, és mindig zokon vették Antonius és Octavianus viszálykodásait, de a lex de permutatione által kigyújtott reménységek és rajongás közepette akadtak, akik kimondták, hogy most már itt az ideje végét vetni ennek a veszedelmes civódásnak, a veteránok lépjenek közbe, mint békeszerzők. Amint mondták, meg is tették: a javaslatot, amely alkalmas időben érkezett, általánosan elfogadták és azonnal végrehajtották. Egy napon (augusztus első felében vagyunk) Octavianusnak hírül hozták, hogy egy csapat katona közelít a háza felé. Szolgái és barátai megrémültek, a kapukat gyorsan becsukták, Octavianus fölment a legfelső emeletre kémkedni, anélkül, hogy a tömeg észre vehetné. De mikor a tömeg tetszésnyilvánításokban tört ki, bátran megmutatkozott, és nagy tapsokkal fogadták: a katonák végképpen össze akarták békíteni Antonius-szal, azért jöttek érte, míg társaik Antoniusért mentek.

Sem Octavianus, sem Antonius nem merték visszautasítani a kibékítést, amelyet ilyen módon és ezek a békítők ajánlottak, a lex de permutatione megszavazásának árnyékában. így aztán meglett a békesség, Antonius és Octavianus meglátogatták egymást és udvarias szavakat váltottak. Sőt Octavianus kijelentette, hogy hajlandó pártolni a törvényt, amelyet nem sokkal ezután, augusztus második felében, meg is szavaztak. Úgy látszik, az ellenséges tribunokat részben megvesztegették, a becsületesekre pedig vigyáztak: jól elállták a Fórum bejáratait, és csak a barátokat engedték be. Cicero mindezekről az eseményekről Veliában kapott hírt. Veliában találkozott Brutus-szal, aki flottájával lassan leereszkedett Itália partja mentén, most már utazásra készen.
A lex de permutatione megszavazásával a köztársaság és az amnesztia Caesar barátainak hatalmára kerül, ha az összeesküvők és a konzervatívok nem nyúlnak a polgárháború végső eszközéhez. De micsoda fegyverekkel és minő hadsereggel? Mely vezérekkel és micsoda módozatokkal, mikor mind szét vannak szórva az egész birodalomban, messze egymástól, és mind egyenetlenkednek? Ez a könyvember, aki természete ellenére kénytelen volt fölcsapni a cselekvés férfiúnak, nem osztozott Cassius reménységeiben és merész terveiben.
Cassius kevéssel azelőtt, júliusban, alighanem egyetértve Serviliával, titkon emisszáriusokat küldött Treboniushoz, az egyiptomi légiók tisztjeihez, és Cecilius Bassushoz. Azt ajánlta nekik, készítsenek Keleten nagy hadsereget a konzervatív ügy védelmére, s tudtunkra adta, hogy hajlandó Szíriába menni. Brutus beleegyezett abba, hogy Marcus Scaptiust, azt az üzérkedőt, akit Ciprusi kölcsönei szerzésében fölhasznált, s akinek igen sok barátja és üzletfele volt Keleten, szintén vonják bele az alkudozásokba.

De aztán hátat fordított az egész harcnak, és Atlicustól százezer szeszterciust kapván utazására, önkéntes száműzetésbe ment Görögországba azzal az önáltatással, hogy föláldozta magát az állami béke ügyéért. Mikor látta, hogy Cicero kész visszatérni a közügyekhez, nem akarta lebeszélni, hanem a visszatérésen való örömét fejezte ki, elmagyarázván Cicerónak, milyen rossz hatással volt elutazása, és ösztökélte, hogy azonnal térjen vissza Rómába, álljon élére Antonius ellenzékének. Ám Cicero első fölbuzdulása le-higgadt s kétségei és félelmei újra megrohanták. Minek menjen Rómába? Szembeszállhat-e Antonius-szal, ilyen szenátus mellett? A Galliáról való törvény után az amnesztia kérdése következik, s ebben nehéz dolog lesz ellene szegülni Antoniusnak és veteránjainak. S mert a bú-baj sohasem jár egymagában, a régóta gyöngélkedő Hirtius ezekben a napokban olyan súlyosan megbetegedett, hogy a konzervatívoknak, akik az életét féltették, eggyel több okuk lett a nyugtalankodásra.
Ha Hirtius meghal, Antonius bizonyosan valami konok caesariánust választat helyébe konzulnak a 43. évre! De a Pisónak kijárt dicséretek, az a vágyódás, hogy legutóbbi utazását feledhesse, és mindazok a dagályos buzdítások, amelyek azt hangoztatták, hogy egyedül csak ő mentheti meg a köztársaságot, erősen sarkalták. Sarkalták magánügyei is. A lex de perniutatione okozta rémület fölfordította az egész szép mérleget, amelyet Atticus ellenőrzésével készített. Atticus nemrégiben azt írta neki, hogy adósságai kifizetésére a maga adósait kell igénybe vennie, mert kölcsönpénz nem akadt sehol. Ilyen nehéz időkben pedig járandóságait is csak úgy szerezhette meg, ha személyesen járt el adósainál. Ezzel aztán utolsó kétségeit is legyőzte, és augusztus harmincegyedikén visszatért Rómába. Barátai és tisztelői ünnepélyesen fogadták. Szerencséjére, mikor megérkezett, Hirtius már túl volt a veszedelmen.

Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)