logo

XXIII Januarius AD

A gazdagok lemészárlása és Philippi (Kr. e. 45. október)

Hogy a három férfiú mit beszélt a sátorban azalatt a két-három nap alatt, amíg tanácskozásuk tartott, nem tudták a kortársak és természetesen nem tudjuk mi sem. Autentikus értesülésünk csak a hármak valamelyikétől lehetne, már pedig mind a hármuknak éppen elég okuk volt arra, hogy az elkövetkezett dolgokért a másik kettőt okolják bűnösnek. Ezért a beszélgetés eredményeinek elbeszélésére kell szorítkoznunk, amelyeket annál jobban ismerünk. A három generális rettenetesnek láthatta a helyzetet, és valóban az is volt. Archimedes problémáját kellett megoldaniok, mint a régiek mondták, a kör négyszögesítését, mondanék ma.
A lex Pedia és annyi légiónak föllázadása után elkerülhetetlen volt a háború Brutus-szal és Cassiusszal, vagyis a konzervatív párt utolsó hadseregével. Emiatt nem bocsáthatták el egyet sem abból a 43 légióból, amelynek vezérei voltak, nem szeghették meg azokat a szertelen ígéreteket, amelyekkel a küzdelem hevében ezt a 120.000 embert áltatták, s el kellett tartaniok a többi 30-40.000 embert is, a hadsereg után vonuló segítő csapatokat és lovasságot.

Nagyjában kiszámították, hogy a Brutus és Cassius ellen való háborúhoz több, mint nyolcszázmillió sestercius kellene, - körülbelül kétszázmillió frank. De a triumvireknek nem volt pénzük. A kincstár, amelyet Octavianus augusztusban kifosztott a katonák és a nép kifizetésére, üres volt. Kelet leggazdagabb tartományai, és főképp Ázsia, ellenségeik kezére jutottak, s annyi költségre nem tellett a szegény európai tartományokból és Itáliából, amely több mint száz esztendő óta annyira elszokott az adófizetéstől, s most is olyan vonakodva fizette a szenátus által elrendelt tributum-ot. Mindent összevetve, az európai tartományok katonai vezényletében ez a nagy forradalom csak azért sikerült, mert a három barát olyan ígéreteket árasztott, amelyeket rendes eszközökkel nem tudott beváltani.
Az életben a legtöbb merészség elkövetésére egy érzés kerget: a félelem. A hármak is megfélemlettek attól, hogy a katonák elpártolnak mellőlük a konzervatívokkel való utolsó háborújukban, s ez a félelem és ez a végzetes kényszerűség, amely a forradalmak vezéreit olyan gyakran hanyatt-homlok előtörésre parancsolja, mert vissza már nem fordulhatnak, olyan rettenetes határozatokra ösztökélte őket, amelyektől pár hónappal azelőtt még valószínűen visszariadtak volna. Elvégezték, hogy mind a hárman kezükre kerítik a legfőbb hatalmat és fölosztják maguk közt. Ezzel a hatalommal azután nagy kobzást kezdenek a gazdagok vagyonában, és javaikkal kifizetik a katonákat, amennyire csak lehet. Azután sietve háborút kezdenek Brutus-szal és Cassiusszal Keleten, mert azok aligha fognak Itáliába jönni megtámadásukra, a dolog tehát nem sürgős.
A három dolog oldhatatlanul egybebogozódott: diktátori hatalom nélkül nem kezdhették el a nagy kobzást, kobzás nélkül pedig nem foghattak hozzá a háborúhoz. Octavianus tehát leteszi a konzulságot. A komiciumok által megszavazandó törvény pedig, nem a diktátori, hanem triumvirt reipublicae constituendae címmel a folyó esztendőn túl öt évre, 37 január elsejéig, olyan hatalmat ruház rájuk, amely hasonló a Sulla vagy Caesar hatalmához. Törvényeket hozhatnak, a bűnügyi igazságszolgáltatás föllebbezés vagy procedúra nélkül az ő kezükre jut, az egész állam fölött a konzulok szuverén jogait gyakorolják, adót vethetnek, fölkelést hirdethetnek, ők nevezik ki a szenátorokat, Róma és a városok hivatalnokait és a tartományok helytartóit. Joguk lesz a kisajátításra, földek kijelölésére, gyarmatok alapítására, és a pénzekre saját képmásukat verethetik.

A tartományokat szétosztják, s ők maguk együtt látják el Rómát és Itáliát. Octavianusnak van a legkevesebb katonája és ifjú kora emiatt a legkevesebb tekintélye, neki jut tehát a legrosszabb rész: Afrika, Numidia és a szigetek. Antoniusé a sörényes Gallia és innenső Gallia. Lepidusé Gallia narbonnensis és a két Hispánia.
A két összeesküvő ellen való háborúban Lepidus, aki Brutusnak is, Cassiusnak is sógora, nem vehet részt: ezért Antonius és Octavianus átveszik a 43 légió közül 40 vezényletét, mindegyik húszét, Lepidus pedig három légióval Itália őrizésére marad. Azután összeállították a száz legmódosabb szenátor és körülbelül kétszáz leggazdagabb lovag lajstromát, akik távol maradtak a politikától és üzletekkel foglalkoztak. Egyiket halálra, a másikat javai elkobzására ítélték. Hozzávettek néhányat politikai ellenségeik közül is, hogy elvegyék a konzervatív párttól azt a kevés erős és ügyes emberét is, aki még maradt Itáliában, hogy megriasszák azokat, akik meg akarták volna ismételni március idusát a demokrata párt új vezérei ellen, s hogy mind a hárman kitölthessék a maguk bosszúját.

Úgy látszik, ezen az utolsó pontozaton sokat vitatkoztak, mert mindegyikük meg akarta menteni a maga barátait és rokonait. De Antonius csupa gyűlölség volt üldözői ellen, Octavianus és Lepidus pedig csupa félelem. Végre összeállítottak egy olyan lajstromot, amelyből némelyek szerint tizenkét, mások szerint tizenhét kiváltságos áldozat nevét kiválogatták, akiknek bizonyosan meg kellett halniuk: köztük Cicero, akit Octavianus ráhagyott Antonius bosszújára. Sőt rendelet ment Quintus Pediusnak, hogy ezeket rögtön öljék meg, mielőtt a triumvirátus törvénye megadná nekik azt a jogot, hogy a polgárokat halálra ítéljék. Elhatározták azt is, hogy ünnepélyesen megígérik: ha a háború véget ér, azonnal megadják a diktátor által ígért földeket Caesar veteránjainak, akik még semmit sem kaptak.
De nem hiszem, hogy már akkor elhatározták volna a földosztásnak azt a módját, amely később megtörtént. Kinevezték a következő év hivatalnokait - természetesen csupa jóbarátot: konzulnak azon évre Octavianus helyébe Ventidius Bassust, jutalmul azért a hűségért, melyet a modenai visszavonulás után Antonius iránt mutatott, a következő évre pedig Plancust és Lepidust. Megegyeztek abban is - úgy látszik, a katonák kérésére, - hogy Octavianus elveszi Antonius mostohalányát, Clodius és Fulvia gyermekét.

A katonai zsarnokságot, amelyet két évvel azelőtt egy nagyszerű férfiú gyakorolt, ismét helyreállították, s ami még rosszabb: fölosztották három személy közt. Az egyik hibái dacára is jelentős férfiú volt, a másik egy húsz éves gyermek, a harmadik pedig középszerű, obszkúrus ember. Ki jósolt volna még egy évvel azelőtt akkora szerencsét Lepidusnak? De a forradalmakban sokszor megtörténik, hogy valaki - nem számít, nagy-e vagy középszerű? - a végső veszedelem rövid szorultságában magas polcra jut szolgálatai miatt, melyek abban a pillanatban igen fontosak, és egy ideig meg is marad rajta: mikor aztán a szerencse futó alkalma elmúlik, hasonlóan a vihar legtornyosabb hullámához, amely lecsapódik, magával rántja az érdemtelen magasságba jutott férfiút is, ha az nem tudott jól megkapaszkodni abban a rövid pillanatban.
Antonius és Octavianus összebékítésére és a caesariánusok egységének helyre-ütésére közvetítő kellett, s a közvetítésért a triumvirátusban való részesség volt a jutalom. De meddig bírja Lepidus ezen a magas polcon? Hiszen már is rávették, hogy csak három légiót tartson meg magának. De erről majd a jövő fog dönteni. Említésre méltó - s ez március idusának egy másik hatása - hogy a három cinkos nem merte magát diktátornak nevezni, csak az állam helyreállítójának, s hatalmuk idejét öt évre szabták annak a jelzésére, hogy zsarnokságuk csak rövid zárójelbe vetett mondat Róma hosszú alkotmánytörténetében.
Más szóval: ők nem mertek ellenszegülni, mint Caesar, a köztársasági babonának, a felső és középosztályok alkotmányos bigottságának, mely a diktátor legyilkolása óta megint erőre kapott. A köztársaság elpusztítását igyekezték lárva mögül csinálni, plátói szerelmet vallottak a köztársasági elveknek s tiszteletben tartották Antonius legújabb törvényét, mely a diktatúrát törölte. De a publikumnak nem sok ideje és módja maradt ezeknek az alaki szubtilitásoknak a csodálatára. Kezdetben kissé haragosan tréfálkoztak azon, hogy Ventidius Bassust, a hajdan volt öszvérhajcsárt és kalauzt konzullá nevezték ki. ö volt az első, aki olyan mélyről ilyen magasra jutott, megsértett minden arisztokratikus elfogultságot és fölzaklatott minden demokratikus irigységet. Kevéssel utóbb, mikor Ventidius egyik templomban szobrot állíttatott a Dioszkúroknak, egy szép lélek gyilkos paródiát írt ellene Catullus híres verséről:
Phaselus ille queni videtis, hospites...

De nem tréfáltak többé, mikor november 15. felé - miután híre érkezett a trimvirátus megalakításának - Quintus Pedius kénytelen volt orgyilkosokat küldeni a tizenkét halálraítélt meggyilkolására, bár ő maga rettent el legelsőnek ettől a kegyetlen parancstól, s négyüket meggyilkolva találták, őrült rémület fogta el a várost első, hírhozó robajára annak a földrengésnek, melyet annyi ideje féltek már. Pediusnak kétségbeesetten végig kellett szaladnia a várost, egész éjszaka, hogy csak megnyugtassa a lakosságot, s másnap reggel, nem tudván egyebet kezdeni, a maga szakállára ediktumot adott ki, melyben megnyugtatta a várost, hogy csak tizenkettőt ítéltek halálra. De mintegy az iszonyat növelésére másnap Quintus Pedius is hirtelen meghalt.
S íme, az első robajra a földrengés következett, a rettenetes. November 24., 25. és 26-án Octavianus, Antonius, Lepidus, egyik a másik után bevonult Rómába, mindegyik egy légióval és a praetori cohors-szal. Másnap, 27-én, megszavaztatták L. Titius javaslatára, előterjesztés nélkül, a lex Titia-t, mely egészen 38. december 31-ig megalapította a triumvirátust. Quintus Pedius helyébe Caius Carrinast, Caesarnak egyik régi tisztjét nevezték ki konzullá. Azután elkezdték a proskribáltak lajstromának nyilvánosságra adását, bőséges jutalmat Ígérve mindenkinek, ha rabszolga, ha fölszabadult, aki beárulja vagy megöli őket. Fejek vadászatára küldték katonáikat egész Rómában és Itáliában.

romaikor_kep



Halállal vagy kobzással fenyegettek mindenkit, aki elrejti vagy szökni segíti a proskribáltakat, ha mindjárt a legközelebbi rokonuk is, egyszerre elmetszve a hűség, tisztelet vagy jóérzés minden konvencionális vagy igazi szálát: az urat szolgájától, a pártfogót kliensétől, a barátot barátjától, a férjet hitvesétől, az apát gyermekétől. Rettenetes fölfordulás következett. Mindenki hirtelen félredobta a nevelés belerögzött szokásait, a szinte öntudatlan képmutatást, a tudatos mímelést.
Mindenki a maga igazi ösztöneire hagyta magát. Mint ahogy éjszakai sötétségben egy-egy óriási, eget gyújtó villám hirtelen cikázására megmutatkoznak a nagy fák törzsei és ágai, erre a villámtűzre is egyszerre megmutatkoztak az új bűnök és új erények sűrű ágai, melyeket a gazdagság, a hatalom, a kultúra a régi római élet vastag törzsén növelt. Némelyekből egyszerre példátlan kegyetlenséggel tört ki az önzés, az ideggyöngülés, az élet hisztérikus szomja, melyet a művelődés a szellemi és érzéki örömök bőségével gerjeszt.

Gőgös szenátorok, akik már viselték a konzuli palástot és királyok módjára kormányoztak óriási tartományokat, pöcegödör tisztítóknak vagy rabszolgáknak öltöztek. Átkarolták szolgáik térdét, úgy könyörögtek, hogy el ne árulják őket. Elbújtak a padlásokon, a kloakákban, az elhagyott mezei sír-boltokban. Mások megzavarodtak, sóhajok, könnyek és jajok közt tétováztak, s el engedték fogni magukat, mások hóhéraik elébe rohantak, hogy minél előbb megszabaduljanak a halál rettegésétől, mely sokkal fájdalmasabb a halálnál. Szolgák tulajdon kezükkel megölték urukat.
Hitvesek kijárták, hogy a halálraítéltek lajstromára kerüljön gyűlölt férjük neve, vagy azzal a színnel, hogy megmentik, a hóhérok kezére adták férjüket. Igen sok fiú beárulta apja búvóhelyét. Különösen az ifjak mutatkoztak aljasoknak ebben a rettentő próbában, jeléül annak, hogy a 60. körül született új nemzedék, melybe Octavianus is tartozott, még ingerlékenyebb, halált és szegénységet rettegőbb, félelmében vadabb és aljasabb volt Caesar kortársainál.

Másokban a halál közelsége fölverte mindazt, ami az ősi római kegyetlenségből megmaradt bennük: bezárkóztak a házukba, fölfegyverezték szolgáikat és hóhérlást követtek el, mielőtt megölték őket. Egy öreg szamnitumi, a társadalmi háború maradéka, akit nyolcvan éves korában proskribáltak gazdagsága miatt, rabszolgáival minden aranyát, ezüstjét és drágaságát a járókelők elé szólalta, hogy csak meglopja a hóhérait, aztán felgyújtatta a házát és a lángok közé dobta magát. Viszont másokban fölragyogott a jóság, a nagylelkűség, a maga-megtagadás, az emberi faj minden szép erénye, melyeket a műveltség fölmagasztosít némelyekben, a kiválasztott lelkeket jobban kötelességeik tudatára keltve. Egyszerű szolgák, tapasztalatlan, zsenge fiák, félénk asszonyok rászedték a hóhérokat, tulajdon fejük kockáztatásával elrejtették urukat, apjukat, férjüket, előkészítették a szökésüket, kegyelmet szereztek nekik valamelyik triumvirtől, s föl is áldozták magukat érettük.
Némelyik hűséges szolga egyszerűen magára vette az ura ruháit és alakját, hogy a sietős hóhérok őt öljék meg helyette. Legtöbben a tenger felé meneküllek, igyekeztek valami hajót találni, amely átvigye őket Keletre, vagy Sextus Pompeiushoz, aki a római hírek hallatára flottájával Szicíliába sietett, kikötött, s az ellenkező helytartóval igyekezett törvényesnek elismertetni a partokon való fővezényletét, melyet a szenátus ráruházott. Igyekezett segítségükre járni az üldözötteknek, Itália szerte ediktumokat adva, melyekben egyegy megszabadított proskribáltért kétszer annyit Ígért, mint amennyi a vérdíj volt.
Itália partjai mentén hajókat küldött a menekülők fölszedésére, vagy kalauzolni azokat az alkalmatosságokat, melyek tapasztalatlan kormányosokkal eveztek. De sokakat elfogtak útközben. Nap-nap után érkeztek Itália minden részéből katonák, zsákjaikban hozva a proskribált nemes szenátorok vagy gazdag pénzemberek levágott fejeit, melyeket aztán megmutogattak a Fórumról, ennek a hatalmas polgárháborúnak rettentő trofeumául. Akiknek sikerült is a szökés, különféle kalandok árán, milyen szívvel bújtak meg Szicíliában vagy Keleten! Tudták, hogy földjeiket otthon elkobozták, házukat megrohanták a bitorlók és kifosztogatták, családjuk szétszóródott, s nem térhetnek vissza, csak akkor, ha egy újabb polgárháborúban győznek.

A nagybirtokosságot és a felső phitokráciát szinte teljesen kiirtották, mert a nagyon gazdag szenátorokat és lovagokat csaknem mind a halálraítéltek lajstromára írták, s a proskribáltaktól mindent elvettek. Mindössze csak az özvegyeknek hagyták meg a hozományukat, a fiuknak a vagyon tizedét, a leányoknak a huszadát. Itália gazdag osztályainak javai - Róma világprédájának ez a tekintélyes része - a győzelmes demokratikus forradalom hatalmára jutottak. Róma és Itália minden részéből rengeteg, útrekesztő nagy prédát gyűjtöttek. A gazdag lovagok házainak minden aranyát, ezüstjét, amely lovagok közt sok volt az uzsorás.

Az elegáns házakban ékeskedő értéktárgyakat, edényeket, szobrokat, vázákat, bútorokat, szőnyegeket, rabszolgákat. Tömérdek római bérházat és palotát, a Látium és Campania legszebb villáit, tenger sok földbirtokot, melyeket gyarmatosok műveltek Itáliaszerte. Dél-Itália és belső Szicília nagy latifundiumait, melyeket jórészt gazdag római lovagok bírtak. Szenátorok és lovagok hatalmas földjeit innenső Galliában és Itálián túl, különösen Afrikában. Eleven és holt szerszámokat, ökröket, szekereket, lovakat, minden mesterségben és művészetben járatos rabszolgákat, végül hiteleket, melyeket sok lovag egy-egy harmadiknak cédáit, s amelyeket szintén elkoboztak.
Mindezt a sok holmit lassanként vásárra kellett bocsátani, de mindenekelőtt a triumvirek éltek velük, akik mind nagy vagyont akartak gyűjteni néhány nap alatt, s erőszakkal szinte ingyen összevásárolták - eltávolítva az árverésekről a konkurenseket - amit csak akartak. Azután a komoly nyilvános eladásnak kellett volna következnie, de példájuk ragadós volt, és a triumvirek után a tisztek álltak elő, a Rufrenusok és Canidiusok, akik életüket kockáztatták a légiók föllázításában, s az árverésekre katonákat küldtek, hogy fenyegetéssel és brutalitással kergessék el az idegen vásárlókat. Ha valamelyik szerencsétlen makacskodott, nyomban rettenetesen fölverték az árakat, s az illető kénytelen volt megvásárolni valamit.

A triumvirek zokon vették ezt a rablást, de bele kellett nyugodniuk, nehogy a katonák elégedetlenkedjenek, és mert abban reménykedtek, hogy ha azok is jóllaktak, majd a rendes eladásokra kerül a sor. Ezért aztán hamarosan vidám és szemtelen csapatokban rajzoltak a katonák Itália minden részéből, innenső Gallia kicsiny, de virágzó városaiból, Apulia vagy Lucania hegyeiről, Dél-Itália hanyatló városaiból. A kikiáltók Róma minden negyedében és Itália sok városában megszólaltak. Árulták annak az arisztokráciának és pénzvilágnak a zsákmányát, amely fegyverrel és uzsorával kizsákmányolta a Birodalmat.
A világ fosztogatóit most szintén kifosztották, s míg a hajdan volt öszvérhajcsár konzulságot viselt, a szegény osztályoknak a gazdagokon vett politikai győzelmét fitogtatva, addig mindazt a tömérdek vagyont, amelyet ők Róma falain belül annyi könyörtelenül elpusztított műveltség törmelékeiből építettek, egy szedett-vedett horda zsákmányolásra vette. De néhány szenátor e tömérdek rablás közepette is meg tudott menekülni. Róma főúri családjait annyi rokonság és barátság fűzte egymáshoz, hogy sokan mégis titkos pártfogókat tudtak találni azok közölt, akik a jóhiszemű publikum szemében ádáz ellenségeik voltak. Például Calenus megmentette Varrót, s úgy látszik Octavia, az Octavianus nénje és Marcellus felesége, egy szelíd, szép és intelligens matróna sokak érdeké-ben közbenjárt öccsénél.

Atticust, valamennyiük rendíthetetlen barátját, nem bántották, Antonius akaratából, aki hálás volt azért a segítségért, melyet feleségének és a barátainak nyújtott szorongatásuk óráiban. De nem tudott megmenekülni sem Verres, sem Cicero, akik huszonhét év múltán mind a ketten, vádló és vádlott, egyazon szakadék peremén találkoztak. Verrest proskribálták vagyona miatt, bár öreg volt már és annyi esztendeje visszavonult a közélettől, békében élvezni a régi rablások gyümölcsét. Cicerót pedig dicsőséges neve dacára proskribál-ták, Antonius gyűlöletéből, öccsével, fiával és unokájával együtt. Ha fia akkoriban nem tartózkodott volna Görögországban, az egész családot egyszerre kilépték volna gyökerestől. Így halt meg - és pedig idejében, mert műve és kora beteljesedett már - ez a nagy férfiú, aki Caesarral egy magasban Róma e korszakának legnagyobb férfia volt.
Bizonyára könnyű a sok modern professzornak - aki mind helytelenül ítélkezik a maga nagyképű és ostoba későbbjött bölcsességével - kinevelni az ő apró gyöngeségeit, különösen bizonytalanságait, ellenmondásait és tétovázásait, amelyek különben többé kevésbé meg voltak korának minden férfiúban, Caesart is beleértve, és amelyeket csak azért ismerünk olyan pontosan, mert ő maga mondotta el nekünk. De Cicero történelmi jelen-tősége egészen más.

A római társadalomban, melyben annyi száz esztendeig senki sem lehetett osztályosa a kormányzásnak, ha nem volt vérbeli nemes vagy dúsgazdag úr vagy hadvezér, Cicero volt az első, aki sem nemes, sem gazdag, sem katona nem volt és bejutott az uralkodó osztályba, még pedig az elsők közé, s kormányozta a köztársaságot a nemesekkel, a milliomosokkal és a generálisokkal, csak azért, mert elragadóan írt és beszélt, mert világos stílusban tudta közölni a nagy publikummal a görög bölcselet elvont gondolatait és nehéz tanait. Róma történetében, tehát Európa műveltségében is, mely Rómából kezdődik, ő volt az első író és publicista, aki részt vett a kormányzásban, ö volt a törzsapja egy megszámlálhatatlan, korrupt, bűnökkel teljes dinasztiának, amely azonban tovább tartott a Caesarokénál - s ezt a történetírónak, ha nincs is ínyére, el kell róla ismernie - mert Cicerótól számítva húsz évszázadon keresztül dominálta Európát. Törzsapja a toll embereinek, akik egész műveltségünk történetében sorra támasztékai voltak az államoknak és mesterei a forradalmaknak, a maguk változatos formáiban. Rétorok, jogtudósok, poligráfok a pogány birodalomban, apologéták és egyházatyák azután, klerikusok, törvénytudósok, teológusok, doktorok és lektorok a középkorban, humanisták a renaissanceban, enciklopedisták a XVIII. századbeli Franciaországban, ügyvédek, újságírók, publicisták és tanárok a mi időnkben. És ha a maga korában mégannyi politikai hibát követett is el, Cicero történelmi jelen-tősége nemcsak felér Caesaréval, hanem kevéssel marad alatta Jézusénak, Pálénak, Ágostonénak. Meg kell jegyeznünk azt, hogy a dinasztia törzsapjában dinasztiájának minden nagy erénye megvolt és a bűnei közül csak a legszelídebbje.

A könyv és toll emberei közt is ritka férfiak egyike volt ő, azoké, akik sem az uralkodásra nem törnek, sem gazdagságért nem lihegnek, csak azt szeretik, ha megbámulják őket, ami egészen más, sokkal nemesebb és tisztább, ha olykor bizonyos hiúságot támaszt is. A római birodalom akkori kormányzói közül valóban ö az egyetlen, akit nem rontottak meg teljesen korának rettenetes kormányzati fogásai. Ő volt az egyetlen, aki az ő korabeli politikusai közül, Caesart is beleértve, megőrizte a jónak és rossznak azt az elemi tudatát, amely ha nem is mindig óvja meg az embert kis gyöngeségektől, apró bukásoktól, de mindig visszatartja a mások iránt való igazi becstelenségektől s a maga gonosz lealjasodásától. ö volt az egyetlen, aki megpróbálta a világot nem Cato esztelen önfejűségével, sem a többiek utálatos opportunizmusával, hanem bizonyos meggondolt ideológia szerint kormányozni. Korának zűrzavaraiban azon iparkodott, hogy megtartsa a köztársasági intézményeket és elhárítsa az ázsiai monarchia iszonyatát.
Igyekezett a büszke latin erényeket összeegyeztetni a görög művészettel és bölcseséggel, s minden uralmat megszelídíteni, az úrnak a szolgán, a gazdagoknak a szegényeken, a nemeseknek az új embereken, az itáliaiaknak alattvalóikon való uralmát, igazság és szelídség szellemével emberibb gyakorlásra mérsékelve az erősek vak és rideg jogát. Sokat nevetnek és nagyon helytelenül Cicerónak ezeken az ábrándjain. De nem nevettek kortársai, akik tizennégy esztendő múlva, mint sejtetlen csodát, diadalmaskodni látták ezeknek az ábrándoknak javarészét.

De akkor még sietve hamvasztották el és kevesek siratták titkon a nagy szónokot, akinek torkát vágták a triumvirek bérencei, Formiae mellett. Abban az iszonyatos förgetegben mindenki a maga menekülésével gondolt, nem törődhetett a szomszédja hajótörésével. A rémület valamennyiük szemében még nagyította a valóban nagy veszedelmet, s a legvadabb szóbeszédeket azonnal elhitték. A három zsarnok mindent el akart rabolni, különösen Octavianus, akit a többiek legjobban gyűlöltek, mert Róma történetében olyan páratlan hamarsággal jutott névhez és hatalomhoz, hogy mindenkinek az irigységét elkeserítette! Egy régi és kipróbált hadvezérnek, mint Antonius, vagy egy nagyúrnak, mint Lepidus, még csak eltűrhették az uralmát, de ez a huszonegy éves fiú, egy uzsorásnak a fia (a gyűlölet hevében összetévesztették az apját a nagyapjával) ugyan mivel érdemelte ki azt, hogy Rómán uralkodjék? Róma szerte olyan föliratokat aggattak ki, amelyek az ő őseit sértegették.
Azt beszélték: asztala mellől, dőzsölés közben diktálja a halálos ítéleteket, a másik kettő szeretné befejezni a mészárlást, de ő nem engedi, meg hogy a proskribáltak lajstromába csak azért írt bele néhány szerencsétlent, hogy hozzájusson pompás görög vázáikhoz. Valószínűen túlzások, de a legtöbben elhitték, és sokan még azok közül is, akik nem voltak proskribáltak, de nevük vagy jószáguk volt, elmenekültek Itáliából. Menekült Livius Drusus, menekültek Favonius és sokan mások, kergette őket annak a félelme, hogy az addig esett erőszak mind csak beköszöntője új, nagyobb erőszaknak. Ez a félelem nem is volt oktalan, mert a triumvirek nemcsak, hogy nem tudták visszatartóztatni nekivadult katonáikat, hanem kénytelenek voltak követni őket fosztogatásaikban: sodorta őket az események ereje, mely a forradalmakban annyi mindent túlragad azoknak a szándékán, akikre később az emberek, mint szerzőikre, a dolgok dicsőségét vagy gyalázatát hárítják.
Mikor a triumvirek elkezdték vásárra adni a házakat, földeket, fölszereléseket, hamarosan vették észre, hogy a kobzások nem hoztak annyi pénzt, amennyi a háborúra kellett volna. A tenger préda vásári értéke szinte nulla volt. Talán sok megölt kapitalista nem volt olyan gazdag, mint a publikum hitte, s a végső veszedelemben sokan tőkéiket elrejtették, hű kliensekre bízták, vagy a Veszta szüzek kezébe helyezték. Sok pénzt elszórtak vagy, elköltötték a rabszolgák, fölszabadultak, a rokonok, a bérgyilkosok. A vásárra dobott javakat kevesen vehették meg a pénzszűke miatt és a kevesek közül is csak egynéhányan mertek vásárolni, mert féltek, hogy azután kifosztják és megölik őket, és féltek a közgyűlölettől.

romaikor_kep



Eközben pedig a vásárra kerülő javak a kobzásokkal nap-nap után szaporodtak. A tisztek bűnszövetsége elnémította a többieket, úgy, hogy az árverésekre kevesen mentek és hitvány árakat ajánlottak. A triumvireknek nemsokára félbe kellett szakítaniuk az eladást, olyan keveset jövedelmezett, s békén kellett hagyniuk jobb idők reményében az óriási birtokokat, és pénzszükségből újabb fosztogatásokra kellett adniuk magukat 42. kezdetén. Nemcsak a magánosoknak a Vesta templomában elhelyezett pénzeit kobozták el, hanem súlyosbították a szenátus által már kivetett tributum terhét is.
Minden polgár, idegen és fölszabadult, akinek 400.000 sesterciusnál többje volt, be kellett vallja a vagyonát, s be kellett szolgáltatnia az államhoz vagyona két százalékának megfelelő összeget, s egy évi jövedelmét, amit, úgy látszik, kétes esetekben a tőke tizedének állapítottak meg. Nem voltak kivételek azok a házak sem, amelyeket tulajdonosaik laktak, bár nekik kegyesen csak hat hónap valószínű jövedelmét számították föl. Akiknek kevesebbjük volt 400.000 sesterciusnál, azoknak egy évi jövedelmük felét kellett beszolgáltatniuk. Hasonlóképp hozományuk értékének bevallására szólították föl Itália 1300 leggazdagabb matrónáját.
Irgalom nélkül meg kellett zsarolni Itáliát, hogy minden aranyát, ezüstjét kiszorítsák belőle. Elhatározták, hogy azoknak a javait is elkobozzák, akiket nem proskribállak ugyan, de elmenekültek, azon idők „emigránsai“-ét, abban a reményben, hogy végét vetik a nagy menekvésnek. Annyi rablás, gyilkolás és gonosztevés közepette Rufrenus, az a tiszt, aki Lepidus légióit föllazította, a komiciumok elé törvényt terjesztett, amely Julius Caesart dinus-nak, isteninek deklarálta, s elhatározták, hogy nemcsak újra fölállítják Erophilus oltárát, hanem becsukják Pompeius Kúriáját, és a Fórumon templomot emelnek Caesarnak azon a helyen, ahol elégették. A győzelmes párt így elégtételt adott az alsó nép ködös vágyódásainak, amely halála után tisztelni kezdte Caesar máglyája helyét, bevezetve az államba ezt a forradalmi újítást - egy olyan polgár kultuszát, akit mindenki látott elevenen - mint ahogy Kelet tette a királyaival.

Az események váratlanul rohanóra váltak, s a proskripcióból óriási zűrzavar lett, amelynek közepette Antonius, fölizgatva a sikertől, a bosszútól, a gazdagságtól, a kobzásokon szerzett pénzt orgiák és vígasságok egész őrületében szórta, tékozolta színészek, énekesek, kurtizánok között. Fulvia ragadozással és hatalmaskodással vett kárpótlást a régi megaláztatásokért. Lepidus azonban egyik akkori dokumentumból haragvónak, erőszakosnak tűnik, mint aki beleírni a sok gondba és megriadt.
Octaviánust a dolgok váratlan rohanása egészen elrémítette, s úgy látszik, örökkön az irgalom és a kegyetlenség között ingadozott. Idegei nem termettek ilyen viharokra! Kis korában azok közül az ideges gyermekek közül való volt, amilyenek a túl finomult, korrupt és fáradt kultúrákban születnek. Egész szervezete gyönge, beteges, lomha volt, intelligenciája koránérett, anyja és nagyanyja naptól-széltől óvták. Tizenhárom éves fejjel csodákat művelt tanulmányaiban, még nyilvános beszédet is mondott. Azután koraéretten töprenkedő, könyvbúvó ifjúvá serdült, nagyon vigyázott az egészségére, alig ivott bort, s alig mozdult el könyvei és kedves mesterei, a tarsusi Athenodorus és Dydiinus Areus mellöl.
Ezt a szoknyán nevelt, anyás gyermeket, ezt a beteges, ideges ifjút a sors hirtelen egy forradalom közepébe vetette, és ekkor egyszerre bősz „arriviste“-nek mutatkozott, ahogy ma mondanék, érvényesülésre türelmetlennek és mértéktelennek. Egyike lett azoknak az ifjaknak - olyan sűrűén akadnak a túlfinomult és gazdag kultúrákban! - akiket a sietség és a félelem aljasakká, erőszakosakká és könyörtelenekké ront, ügy intrikált, hazudott, olyan árulásokat követett el, mint egy tökéletes gazember. De ha skrupulusok nem bántották is, természete szerint kevés volt benne a kitartás és a bátorság, s nem is szerezhette meg őket a veszedelmek gyakorlatában olyan rövid idő alatt és annyi zűrzavar közben. Nem valószínűtlen tehát, hogy amilyen könnyen megzavarodott s amilyen gyönge és ingerlékeny volt, úgy viselkedett, hogy a történetíróknak egészen ellenmondó adatokhoz szolgált anyaggal, s valamennyi hihető is éppen azért, mert ellenmondók: mikor jóságos és szeretett nővére a nagyobb nyugodalom perceiben érte, rávehette a proskribáltak megszabadítására, de a zavaros órákban, amikor félt, nekivadult, s még abba a gyanúba is belekeveredett, hogy sokakat csak azért öleleit meg, mert azt hitte, merényletet akarnak ellene elkövetni.

De a köztársaság mind a három vezére olyan bizonytalannak és változékonynak látta a helyzetet, hogy a hatalmuk megszilárdítására az érdekek szolgálatával lekötelezték sok kővetőjük hűségét, és zsarnok cselekedeteiket újabbal tetézték, amilyet még Caesar sem merészelt volna. Teljesen elkobozták a comiciumok választói jogait, s ettől kezdve ők maguk jelölték ki a hivatalnokokat a triumvirátus öt esztendejére. Szükség törvényt bont, és a közelgő háborút nagyon komolyra vették.

A 42. év elején Antonius nyolc légiót küldött Brundisiumba L. Decidius Sacsa és C. Norbanus Flaccus vezényletével, hogy tavasszal rögtön árasszák el Macedóniát, melyet az év vége felé Brutus kiürített. Brutus előzőleg bosszúból megölette Caius Anloniust, s azután egész hadseregével Ázsiába ment, talán azzal a céllal, hogy pénzt szerez és seregét egy gazdagabb és Itáliától távolabb országban telelteti. De erre az első hadműveletre szünet következett. Körülbelül abban az időben, amikor Decidius és Norbanus kikötöttek Macedóniában. Brutus és Cassius összetalálkoztak seregeikkel Smyrnánál.
Brutus kezdte ezt a találkozást, mert közelebb lévén Itáliához, biztos hírei voltak a történtekről, s megírta Cassiusnak, hogy egyesítsék seregeiket és harcoljanak együtt a triumvirek ellen, a szenátusi fölhatalmazás értelmében. Cassius - aki akkoriban Egyiptom ellen akart vonulni, hogy megbüntesse Cleopatrát, amiért makacsúl kitartott Caesar pártja mellett - beleegyezett. Szíriában egy kis helyőrséget hagyott unokaöccse vezényletével, Cappadóciába erős lovascsapatot küldött a hűtlen király meg-gyilkolására és nemes ércek gyűjtésére, ő maga pedig serege javával Brutus elé ment Smyrnáig, ahol haditanácsot tartottak. Brutus úgy vélekedett, hogy együtt Macedóniába kellene térniük, szétverni az előőrs nyolc légiót és megakadályozni a többiek partraszállását.
Cassius azonban nagyobb, lassúbb és ügyesebb tervet javasolt, amelyet Brutus is elfogadott. Még nem volt biztos hatalmukban Kelet, mert Rhodus, a lykeai köztársaságok és egyéb városok még kétségesek voltak, s félniük kellett a parthusok Szíriái betörésétől és Egyiptom cselszövéseitől. Ha aközben, hogy ők Macedóniában harcolnak, Keleten nagy zavarok támadnak, s az ellenség, mely katonákkal bőven föl van szerelve, Egyiptom segítségével meglepetést készítene a hátuk mögött, rosszul járhatnának. Jobb tehát az el-lenségnek átengedni Macedóniát, alkudozással a parthusok jóindulatát és fegyverrel a tenger és Kelet uralmát biztosítani, nagy hajóhadat gyűjteni, alávetni Rhodust és Lykeát, összeszedni Keleten, ami pénzt csak lehet, aztán mikor a tenger már uralja őket s elvághatják Itália és Macedónia összeköttetéseit, akkor betörnek Macedóniába.
A triumvirek nem hozhatják el mind a negyven légiójukat, csak egy részét, azt, amelyet a macedóniai és tesszáliai élelemmel elláthatnak, nem lévén hátuk mögött biztos tengeri út és bőséges eszköz. Macedónia és Tesszália pedig terméketlen, néptelen országok, a legutóbbi háborúk koldusai. Közben a háború elhúzódik, a pénz híja, Itália elkeseredése, az elégedetlenek bosszúsága megnövekszik. Cassius kincstára egy részét Brutusnak adta. Labienust, Caesar régi tábornokának fiát, a parthus király udvarába küldték, s megegyeztek, hogy Brutus Lykeát fogja meghódítani, Cassius pedig Rhodus alávetésére indul.

Az ellenségnek ezek az expedíciói arra késztették Antoniust, hogy a Brutus és Cassius ellen való háborút kevés időre elhalássza, és előbb másik háborút próbáljon: Octavianust a hajóhad egyrészével Szicília visszaszerzésére küldte. Sextus Pompeius, aki 42. elején megölte a sziget helytartóját és egészen magához kerítette a szigetet, kezdte háborgatni: hajókat gyűjtött, matrózokat szedett, légiókat készített, pusztítani kezdett az itáliai partokon és elfogta a tengeren a Róma felé tartó gabonaküldeményeket.
Könnyen segítségére mehet Brutus és Cassius hajóhadainak és az Adrián megakadályozhatja a macedóniai katonák és élelmezésük szállítását, így aztán 42. tavaszán megkezdődött a háború Szicíliában és Keleten: emitt bő sikerekkel, amott bizonytalanul. Tavasz és nyárelő között Cassius meghódította Rhodust, elkobozva minden köz és magán vagyont 8500 talentum erejéig, Ázsia városaival csekély tíz évi adót megfizettetett, mindenfelől hajókat szerzett, s egész Keleten tekintélyes számú tengeri és szárazföldi helyőrséget rendelt, Murcust hatvan hajóval a Taenarum-fokra küldte, útját állni annak, hogy a triumvirekhez Cleopatra segítséget küldhessen.

romaikor_kep



Ugyanakkor Brutus szerencsésen alávetette Lykeát s megsarcolta a főbb városokat. Nyár kezdetén tehát összetalálkozhattak Sardesban és megkezdhették az előkészületeket a macedóniai betörésre. De Szicília még a nyár kezdetén nem volt meghódítva, sőt ott a háború egyetlen lépéssel sem ment előbbre. Antonius azonban nem hagyhatta Norbanus és Decidius nyolc légióját egymagukban Brutus és Cassius kegyelmére. Még mindig azt remélte, hogy a szicíliai háború máról-holnapra véget érhet, azért - míg Brutus és Cassius Abydos felé küldték hadseregüket, hogy átkeljenek a Boszporuson s elállják Sextosnál a Via Egnatiát, amely Macedónia kellős közepébe nyílt - Antonius arra készült, hogy tizenkét légiót átküld az Adrián: kössenek ki Dyrrhachiumban és állják el a Via Egnatia másik végét.
Octavianus, majd ha a szicíliai vállalkozás befejeződik, csatlakozik hozzájuk. A két sereg lassan közeledett egymás felé, de milyen más-más helyzetben! Annyi zavargás után, amelyben minden dolgok egybe vegyültek és összekuszálódtak, most már nemcsak a caesariánus és demokratikus pártot jelentették az arisztokratikus és konzervatív párttal szemben, hanem az antik világ két más-más részét, Keletet és Nyugatot, amelyekben a két sereg alakult.

Brutusnak és Cassiusnak kevesebb katonája volt, mert a polgári, ipari, tőkés, békességes, politikailag levert Keletből kevesebb tellett. De velük voltak Róma nemességének utolsó maradékai, s bővebben el voltak látva a háborúhoz szükséges dolgokkal, különösen pénzzel. Kelet visszaszerezte és újból összehalmozta nagy részét annak a pénznek, melyet az itáliaiak elvittek, az Itáliába exportált földművelési és ipari fényűzési termékek fejében. A mithridátesi nagy háborúra következő békés és félig-meddig rendezett esztendőkben, az adószedők és a helytartók szorongatásai dacára, megint tömérdek aranyat, ezüstöt helyeztek el a templomokban vagy sírboltokban, elzárták a gazdagok pincéiben, elrejtették a kézművesházak tűzhelye alá, elásták a földbe vagy a parasztok kútjaiba.
Ezt a negyven esztendeig halmozott pénzt részben már Caesar és Pompeius első polgárháborúja idején megbolygatták, Brutus és Cassius pedig az egészet elragadták, s nagy amforákba zártan, szekérre rakottan vitették a vándor hadsereg után. Itália azonban hasztalan szíttá magához kétszáz esztendő óta a világ minden részéből a műveltség leghasznosabb javait, különösen a nemes érceket, mindig híján volt mindennek, annyi gazdagságot tékozolt a köz és magán luksus-ra, a földművelés újjáalakítására, minden osztály életmódjának bővítésére, vakmerő spekulációk próbálgatására, a belső üzérkedő és klienstartó, a külső rabló és hódító politikára. Ezért aztán bővében volt táborozásban megedzett légionáriusoknak, a háború mesterségére kész férfiaknak, s jobb katonákat küldhetett Kelet ellen, de kétségbeesetten kergette őket a tengeren túlra, szinte rongyosan, szegényen, pénz és a szükséges szerszámok híján, elégséges hajóhad nélkül, amely a hátukat fedezhette vagy eleséget szállíthatott volna. Kergette nemcsak a fegyverek, hanem a tenger, a sivatag és az éhség elé.

Minden nagyszerűnek látszott a Keletről jött hadak javára, de keserves volt a vállalkozás kezdete a Nyugatról indulóknak. Brutus és Cassius akadály nélkül átszállíthatták seregeiket a Boszporuszon, s aztán a part mentén egészen a Serrheion-fokig vezették őket. Serrheionnál a hegyek szűk átjáróval közelednek a tengerhez, s az átjárón Norbamis volt az úr. De Tullius Cimber hátvédő seregének fenyegetése miatt Norbanus kénytelen volt visszavonulni a Burum Calessi hegytorok felé, az egyetlen átjáróhoz, amely Ázsia és Európa közt egy nagy seregnek alkalmatos volt, s amelyet erős védelme miatt nem érhetett homloktámadás. Antonius azonban nem mozdulhatott Brundisiumból, útját állta hatvan hajójával Murcus, aki az Adria átjáróját akarta elállni Antonius elől.
Cleopatra segítségét egy vihar Afrika partjain szétverte. Antonius többször megkísérelte az átkelést, de hasztalan, s végül azt határozta, hogy Octavianust hívja segítségül, félbeszakíttatja vele a szicíliai vállalkozást. Rossz dolog Sextust erőben hagyni maga mögött a szigeten, de mit tegyen mást? Octavianus csakugyan visszavonulásra kényszerítette Murcust, akit hátba támadt, s az út szabad lett a két triumvirnek. Szerencsésen egyesülhettek is a tizenkét légióval Dyrrhachiumban. De itt aztán megkezdődött az expedició legveszedelmesebb és legnehezebb része. Nemsokára sürgős futárok érkeztek Norbanustól és Decidiustól.

Jelentették, hogy mind a kelten kénytelenek voltak otthagyni az elfoglalt és támadhatatlan pozíciókat. Egy trák főnök elárult Brutusnak és Cassiusnak egy szőkébb és szakadékosabb átjárót a hegyek közt, amelyen a sereg három napig mehetett, bár a vizet magával kellett vinnie. Egyszer csak Norbanus, aki homlok támadásra várt, megtudta, hogy ellenségei a háta mögött Philippi mezején bukkantak elé, és sietve Amphipolisba vonult vissza, nehogy körül fogják.
Macedónia kapui és a Thráciával való összeköttetés az ellenség kezére jutottak. Amphipolis, melyet nyolc légió védett kétszerannyi ellen, veszedelemben volt. S hogy teljes legyen a szerencsétlenség, Octavianus éppen azokban a napokban betegedett meg Dyrrhachiumban a fáradalmaktól és izgalmaktól! Antoniusnak Dyrrhachiumban kellett hagynia Octavianust, és a légiókkal sietve Amphipolis felé kellett vonulnia. De mikor odaért, minden nyugodt volt, az ellenség távol, s a meglepetés veszedelme kevésbé valószínű.
Brutus és Cassius nem üldözte Norbanust és Decidiust. Tábort ütöttek Philippi alatt, hatalmas pozícióban, a Via Egnatiától kezdve két erősen ellátott lovastábort ütve, Brutus északon, a Panaghiar-dagh lábánál, Cassius pedig délen, a tenger felé, melytől terjedelmes, járhatatlan mocsár választotta el, a Madiartopé lábánál. A kél tábort egy sövény egyesítette, melyen túl tiszta és bőséges vízzel folyt a Gangas.

A Via Egnatián keresztül érintkeztek a szomszéd Neapolis kikötővel, ahova a hajók Ázsiából és Thasosból, az összeesküvők seregének főraktárából élelmiszereket, fegyvereket és pénzt hoztak. Ilyen erős pozíciót lakva, Brutus és Cassius meg akarták várni az ellenség támadását, s el akarták húzni a háborút addig, míg az éhség szétzülleszti az ellenséges hadat, mely szűk és terméketlen vidékre volt szorítva, s amelynek tengeren való összeköttetéseit most még erősebben fenyegették: Domitius Aenobarbust küldték hajóhaddal Murcus segítségére. Antonius egyetlen légiót hagyott Amphipolisban, a többiekkel Philippi felé vonult, és az ő táboruk előtt fogott tábort a síkságon, várva Octavianust, aki lábadozóban volt, és nemsokára meg is érkezett hordozó-ágyon. Cassius ekkor, nehogy Antonius elvágja a tengeren való összeköttetéseit, sövénnyel egybekapcsolta a tábort és a mocsarat is.

És ekkor a két hadseregre, amely egymással szemben táborozott a philippi síkon, hosszú, zavaros, bizonytalan napok következtek 42 szürke, esős, szeles októberében. A két sereg is kezdett szétzülleni a törvények, a hagyományok, az állam, a család, a tulajdon, az erkölcs általános szélzüllésében, melyet ők rablásaikkal az utóbbi esztendőkben annyira meggyorsítottak.
A vezérek egyenetlensége, sietsége és fáradt volta, a katonák elbizakodása és fegyelmetlensége szabadjára engedte az események kantárszárát a nagy zűrzavarban és rendetlenségben, melyet senki akarata nem irányíthatott többé. Brutust és Cassiust kölcsönösen nagy egyetértés és bizalom szelleme töltötte el, de a szándékaik megegyezése mellett véleményeik még elüthettek egymástól. És 44 óta szerepet is váltottak.

Brutus, aki olyan petyhüdt volt és tétlen, most merész dolgokat tanácsolt, sietett a háború befejezésére, azonnal ütközetet akart adni. Cassius pedig bölcs tétlenséggel akarta elgyötörni az ellenséget, hosszú huzavonával. A nyugodalmas könyvember, a közömbös arisztokrata, akit valamely furcsa végzet a cselekvő élet forgatagába sodort, belefáradt annyi gondba, ügybe és felelősségbe, abba a küzdelembe, melyet ideologikus ábrándjaival folytatnia kellett, mert minden percben kénytelen volt elhagyni olyan dolgokat, amelyeket hite szerint meg kellett volna csinálnia, vagy ellenükre kellett cselekednie. Emiatt aztán ingerlékennyé vált, panaszra könnyen hajlóvá, álmatlanságot szenvedett, éjszaka a mécses világánál ködös árnyakat látott megjelenni sátorában. Az árnyakat - úgy látta - mind áldozatának arculatát öltötték s lassan felserkentették benne az alaktalan babonás ijedelmeket, amelyek benne lappangtak minden antik emberben. Cassius buzgó követője volt Epicureus tanainak, s igyekezett meggyőzni őt arról, hogy mindez csak fáradt érzékeinek játéka, hallucináció ...

De szűkös ereje most már egészen kifogyott, s csak az az egy kívánsága maradt: végezni, hamarosan, és lerázni a nagy terhet anélkül, hogy aljasságot követne el vagy megszöknék, s kész volt a legnagyobb áldozattal megfizetni ezért a szabadulásért. Adjanak ütközetet: ha elvesztik, megmarad végső menedéknek a halál, amellyel aztán minden be-fejeződik. És Brutus módjára a katonák sem helyeselték a várakozás stratégiáját. Végét akarták vetni a háborúnak még a tél előtt, nehogy a másik évre maradjon a győzelem, melyet biztosra vettek, s hogy hazatérhessenek a hosszú keleti fosztogatáson szerzett pénzekkel. Nehéz volt engedelmességben tartani őket most, mikor a döntő ütközet közeledett.
Antoniusnak és Octavianusnak biztosabb katonáik voltak, de Octavianust elgyöngítette a betegség, elcsüggesztették a nehézségek, s megriasztotta ez az elkeseredett háború, melyet Itáliától távol vittek. Idejét annak örvével, hogy erejét frissíti, hosszú exkurziókkal töltötte, a táboron kívül, s had-seregét a tisztekre bízta. így azután Antoniusnak inkább kolonca volt, mint kollégája. Antoniusnak mindent magától kellett cselekednie, a háború egész felelősségét magára kellett vennie. Folyton ütközetet ajánlott, igyekezett szorítani az ellenséget, mert attól félt, hogy ha a dolog soká húzódik, kifogy az eleségből. De Cassius konokul elutasította, s vissza tudta tartani Brutust és a katonákat.
A tétlenségben mindnyájuk akarata hamarosan belesennyvedett a sorsnak való megadásba, melyet a fiatal Horatius, akinek a hadseregben gradusa volt, nagyszerűen leírt egyik költeményében. A verset valószínűen e napok tétlenségében gondolta ki és később írta le. „Rettentő vihar borította el az eget, Jupiter esőt, havat zúdít ránk és hol a tengeren, hol az erdőn felbődül Thrácia szele. Barátim, lopjuk el ezt a napot, s míg karjaink bírják, s míg szabad, simítsuk homlokunkon a korajött vén redőket. Elő egy boros amforát, mely világra jöttöd esztendején pecsételődött, s ne gondolj mással, valamely isten majd víg cselekedettel rendre fordít tán mindeneket . . .

romaikor_kep



Antonius végül arra gondolt, hogy rőzsével, földdel átjáró utat ver azon a mocsáron keresztül, amely Cassius táborát elválasztotta a tengertől, eljut a Via Egnatiára, az ellenséget e visszavonuló útjaiban fenyegeti és ütközetre kényszeríti. Csakugyan sikerült is neki azzal, hogy a maga és Octavianus katonáit mindennap fölsorakoztatta a síkon, mintha ütközetet ajálna, elfordítani az ellenség figyelmét, s katonái tíz napig zavartalanul dolgozhattak, elrejtőzve a mocsár magas füvei mögött. Octavianus közben hosszú sétákkal orvosolta egészségét. Tizennegyedik nap egyszer csak Brutus és Cassius seregei kirohantak, s Brutusé, amely a jobbszárnyon volt, rávetette magát Octavianus légióira. Cassius valószínűen észrevette Antonius operációit és szándékait s az utolsó napokban megadta magát Brutus tanácsainak, megtámadta az ellenséget. Hogy ekkor mi történt, nem egész világos előttünk. Úgy látszik Octavianus éppen sétakúráján volt a tábor szomszédságában, Brutus légiói rávetették magukat Octavianus légióira, melyeknek tisztjei parancs nélkül voltak, s leverték őket. Mindössze a negyedik légió állt ellen derekasan. Antonius azonban résen állt, dühösen rávetette magát a balszárnyra, melyet Cassius vezényelt, hátra vetette és a tábor felé kergette, és a sövény alatt rettentő összecsapás történt.
Ha Brutus, aki közben leverte és majdnem megsemmisítette a negyedik légiót, visszatér kollégája segítségére és Antoniust derékba támadja, az ütközetet megnyerik. De Brutus nem bírt többé légióival, melyek fölhevülésükben a tiszteket is magukkal ragadták, s betörtek a triumvirek táborába, a menekülőket üldözve. Rettentő öldöklés, óriási tumultus kezdődött, amelynek lármája talán Octavianushoz is eljutott, aki nem messze onnan sétáját végezte, és rémültében egy közeli mocsárba vette magát. Közben Antonius szétszórta Cassius légióit, s a táborába lépett: de az ő katonái is, akár a Brutuséi, alig, hogy az ellenség táborába értek, nem hallották többé a kommandót, s mint fosztogató bandák a sátrak zsákmányolására oszoltak. Mindegyik sietett a maga táborába hurcolni a lopott dolgokat, s eközben az ütközet csatározásokká fajult teherhordó módra megrakott, haza igyekvő katonák apró bandái között, s hatalmas összevisszaságban végződött, melyben senki sem értett már semmit, s melyben Cassius is meghalt.

A hagyomány szerint Cassius nem tudta megkülönböztetni arról a magaslatról, melyre fölkapott, hogy mi történik a síkon, akkora porfelhő verődött. Azt hitte, Brutust legyőzték, s azt a lovascsapatot, amely Brutus győzelmének hírét hozta, ellenségnek nézte, ráparancsolt egy fölszabadultjára, hogy ölje meg. Mások kételkednek abban, hogy egy tapasztalt hadvezér ilyen könnyen elvesztette volna a fejét, s azt gyanítják, hogy egyik szabadosa azért ölte meg, mert a triumvirek fölbérelték. Ilyen homályos módon veszett el az összeesküvők legintelligensebb embere. Egyedül ő állott ellene annak az elcsüggedésnek, melybe 44-ben a konzervatív párt merült. Egyedül ő bízott benne - és a tények igazat adtak neki - hogy hadsereget gyűjthetnek Caesar ellen. Az ő érdeme tehát, hogy még két évvel meghosszabbította pártjának végső védelmét.
Szép védelem volt, s ha nem sikerült is a balsiker miatt, nem szabad elfeledni, hogy ez a férfiú, aki Caesarnak egyik legjobban megfizetett szolgája lehetett volna, inkább meghalt annak a köztársasági szabadságnak a védelmében, amely még mindig, ha részben csak ideális elvvé zsugorodott és ha osztályérdekeket palástozott is, nagy tradíció volt, méltó áldozatra és vérre.

Antonius kétszer annyit vesztett, mint az ellenségei, és egész táborát kifosztották, amiért sovány kárpótlás volt a Cassius táborának ki-fosztása. Brutus serege rettentő károkat okozott az ellenségnek, de ő maga is pótolhatatlan veszteséget szenvedett: Cassius halálát. Ez az ütközet, melyben a bölcsességnek olyan kevés része volt, eldöntötte a háború sorsát, mert Cassius elveszett benne. A várakozás félelmetes napjai következtek a seregekre Philippi mezején. Brutus, most már egyetlen vezér, egy táborba vonta katonáit és tömérdek foglyát, mindennel bőven ellátva, s mert a véres ütközet után csatázó kedve meghiggadt, nagy pénzajándékokkal igyekezett magával tartani a katonákat. A triumvirek táborát kezdte gyötörni az ínség, és a korán jött, hideg szelekkel csípős tél a mély táborba gémberítette a katonákat, akik közül sokan mindenüket elvesztették a fosztogatásban, s a vezérek nem is kárpótolhatták őket, annyira híján voltak a pénznek.
Nemsokára még rosszabb hír érkezett, s a triumvirek igyekeztek is eltitkolni Brutus elöl: az élelmet és a megerősítést, melynek Itáliából érkeznie kellett volna, az Adrián megtámadták és elsüllyesztették Murcus és Domitius Aenobarbus hajóhadai. Két légió, köztük a Mars-légió is, örök álomba merült a tenger fenekén. Meddig tarthatott volna még ez az éhséggel és a téllel való hadakozás, ha Brutus továbbra is makacsul ragaszkodott volna a várakozás és elutasítás stratégiájához? A triumvirek szerencséjére Brutus nem tudott úgy fegyelmet tartani, mint Cassius. Nagyon is engedékeny volt, nagyon is udvariasan vitázott katonáival ahelyett, hogy parancsolt volna, így aztán katonái igen szerették, de nem igen fogadtak szót neki.

A seregben, mihelyt nem uralkodtak rajta keményen, meglazult a fegyelem. Féltékenység, egyenetlenség ütött ki Cassius régi katonái és Brutuséi közt. Az első ütközet benyomásai elillantak, s megint föléledt a háborúvégzés sietsége, a győzelemhez való hetyke bizakodás, a várakozás unalma, és mindezt szították a tapasztalatlan tisztek s a keleti szövetségesek vezérei, akiknek nagy volt a hazatérhetnékjük. Brutus nem tudta elhallgattatni ezt a zúgolódást, nem tudta elnyomni ezt a nyugtalankodást. Színre az ő megszokott arisztokratikus nyugalmát mutatta, de belül már fáradt volt, kimerítették a lélekháborgások, a félelmek, az a rendkívüli akaratfeszítés, mely, ahhoz kellett, hogy mindennap ilyen óriási munkát végezzen, kimerítették álmatlan éjszakái és a hallucinációk, melyek újra gyötörni kezdték. Belegubózott a lemondó fatalizmusba, a nagyon érzékeny és a sok fölindulástól, fáradalomtól kimerült szellemeknek ebbe a végső akaratbénulásába.
Már egy ideje azt írta Atticusnak, hogy boldog, mert ha győz, megmentette a köztársaságot, ha veszít, megöli magát s itt hagyja ezt a tűrhetetlen életet. így elkészülve a halálra, ha testben még e bonyodalmak közepette volt is, ha úgy látszott is, mintha a háború utolsó eseményeit készítené elő, valójában már föladta a harcot, alávetette magát a végzetnek, s kész volt életével megfizetni a vereségért. Antonius ellenben a végsőkig vitt provokációk dühébe keseredett. Katonáit a völgyön kívülre küldte, hogy kiabálják aljasoknak és poltronoknak ellenségeiket, s lázadásra biztató írásokat dobatott közébük. Brutus szép énekkel igyekezett türelemre csendesíteni katonáit, de azok egyre jobban elégedetlenkedtek a vezér tétlensége miatt, mint mindig, valahányszor okokkal akarják oltani egy fölingerült tömeg szenvedélyét, s azok az elégedetlenségek, melyeket Brutus nem tudott elnyomni, még szították.

A tisztek folyton Brutus körül voltak, hogy ütközetre bírják, s néhányan csakugyan el is pártoltak! Brutus tudta, hogy ez hiba, tudta, hogy Cassiusnak igaza volt, mikor türelmet tanácsolt, de már ki volt merülve, s végül kicsikartatta magából az ütközetadó parancsot, bár szíve ellenére. És Antonius az ő szilárdabb katonáival és vezéri energiájával leverte. Caesar gyilkosa néhány barátjával a közeli dombok egy völgyecskéjébe vonulva, zokszó nélkül megölte magát, szokott arisztokratikus nyugalmával. Egyik görög rétorát hívta segédkezésre, Stratot, aki az ékesszólásban volt mestere.
Brutus nem volt sem balga, sem lángeszű, sem hitvány, sem hős, mint aminek legtöbben pártszenvedélyből ítélték. Könyvember volt és főírnok, akit az idők arra szorítottak, hogy hős módjára cselekedjék s olyasmit vállaljon, amihez kevés volt az ereje. Büszkeségből mindhalálig vállán tartotta felelőssége terhét, de összetört alatta. Áldozata azonban nem esett hiába. Végső pillanatában bizonyosan azt gondolta, hogy a köztársaság klasszikus nagy eszméje, amelyért meghal, veszni indult abban az izig-vérig korrupt világban. Nem gyaníthatta, hogy ki fogja fölvenni az eszmét és hozzászabni a világ megváltozott körülményeihez. Pedig ez a férfi nem volt messze tőle és Philippinél is hadakozott: de a másik táborban.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)