logo

XXIII Januarius AD

A Filippikák és a modenai háború (Kr. e. 44. december - 43. április 21)

Antonius elutazásának hírére Rómában sok szenátor, lovag és gazdag plebejus megrémült. Utána mentek Tivoliba, hogy közbe járjanak nála és orvosolják az egyenetlenséget, öt év alatt, 49 óta, öt polgárháborút vívtak meg: most a hatodik kezdődik? Csakugyan, híre jött már, hogy Decimus Brutus négy újabb légiót gyűjtött, hétre akarván növelni hadseregét, valószínűen befejezett dolognak hiresztelvén azt, amihez még csak sebbel-lobbal hozzáfogott, mihelyt megtudta, hogy az események rohanóra váltak. És Antonius, akit a polgárháború épp úgy elijesztett, mint a konzervatívokat, majdnem rá engedte venni magát, hogy visszatérjen Rómába. Szerencsétlenségre úgy látszik Lucius közbelépett, megfenyegette, ezért december első napjaiban fölkerekedett innenső Galliába a két légióval, a praetori cohors-szal, a lovassággal, a veteránokkal, akik csaknem mind elhagyták Rómát, hogy vele tartsanak, és a kincstár maradványaival, amelyet bizonyára fenékig kimarkolt.

A veteránokkal együtt sok tekintélyes caesariánus is - jószántából vagy meghívásra - csat-lakozott Antoniushoz, aki Octavianus nyilvánvaló árulása után most már egyetlen vezére volt a pártnak, Decidius Sacsától, T. Munacius Plancustól, Censorinustól Tremelliusig és Volumniusig, akit Antonius műszaki főnöknek akart megtenni. Néhányan útiköltségeiket Atticustól vették kölcsönbe, aki a konzervatívokat segítette ugyan, de a demokratáknak is megfizette a maga bizto-sítási díját a forradalom ellen. Különben is: aranvhíd a futó ellenségnek. A caesariánus párt, amely áprilisban kiüldözte Rómából a konzervatívokat a nép és a veteránok zavargásaival, most a sorsnak váratlan fordulására kénytelen volt sebtében kitakarodni a birodalom fővárosából, amelynek uralmától annyi minden függött, s a konzervatívok szabadon visszatérhettek.
A megmaradt túlzó konzervatívok kicsiny csoportja, Pompeius rokonai és az összeesküvők hamarosan megértették, hogy itt a jó alkalom, Antonius-szal Catilina-módra bánva halálos csapást mérni a caesariánus pártra és megszabadítani a köztársaságot legveszedelmesebb embereitől. Szerencsétlenségükre Brutus, Cassius és a legtekintélyesebb összeesküvők elutaztak, sajnos, nagyon is hamar, és a szenátus alkalmatlan és obszkúrus többsége magára hagyatván, elnézésre hajlott, nem akarta kiirtani a caesariánusokat, s kész volt megbocsátani Antonius minden törvénytelenségét. De különben is Decimus vezénylete pár nap múlva véget ér, s ha Antonius kormányozza is öt évig Galliát, a világ nem dől össze.

Nem okosabb hát engedni? És Antonius ellenségei közül senki se mert háborút kezdeni a szenátusban. így azután a köztársaság december első napjaiban leírhatatlan zűrzavarra volt hagyatva mindenektől. Nem voltak többé konzulok, több praetor hiányzott, a hivatalok mind lejáróban: ezért aztán mindenkinek kapóra jött az az ürügy, hogy mindent az új tribünökre bíznak, akik december tizedikén jutnak hivatalra. Közben majd elválik, hogy mit csinál Decimus Brutus: ellenáll-e vagy enged? Decimust sokan biztatták magánlevélben, hogy álljon ellen, néhányan utána is utaztak, de senki sem merte összehívatni a szenátust és törvényes meghatalmazást adatni neki, hogy nyíltan háborút kezdhessen Antonius-szal. Csak egyetlenegy ember hajtotta buzgón a konzervatívok és a Caesar gyilkosai malmára a vizet: maga Octavianus. Örült csodálatos megmenekülésének, és sietett biztonságba a két föllázadt légióhoz Alliába.
Majdnem az egész caesariánus párt elhagyta, viszont a túlzó konzervatívok kis csoportja hősnek hízelegte, legutóbbi veszedelme pedig elkeserítette Antonius ellen, s a nagyratörő ifjú arra akarta fölhasználni ezt a zűrzavart, hogy hivatalos tekintélyhez jusson, mindenáron háborút szervezve. Hírvivőket küldött Decimushoz, felajánlotta neki segítségét és szövetségét, ha ellene áll a konzulnak, körüludvarolta katonáit, s a légiókkal propraetori jelvényeket kínáltatott föl magának, hogy aztán mímelt szerénységgel visszautasítsa, közben pedig barátai és rokonai útján praktikákat kezdett az Antonius ellenesebb konzervatívokkal és az összeesküvők rokonaival. Felajánlotta, hogy hadsereget gyűjt Decimus segítségére, újonc légiót toboroz és a két légióval Arezzoba megy, amely városban apja veteránjai laktak, s ott helyreállítja Caesar hetedik és nyolcadik légióját a Campaniában szedett kevés veteránból, aki vele jött, és újonc katonákból, ha megszerzik neki a kívánt törvényes tekintélyt. Míg ő így buzgólkodott, a konzervatív pártnak abban a részében, amelyet nem vakított el Antonius gyűlölete, bizonyos kedvetlen hűvösség jelentkezett.

A két légió nemhogy kioltotta volna, hanem szította bizalmatlanságukat és ellenszenvüket Caesar fia ellen. Azután meg nem volt tekintélyes vezérük sem. Próbálkoztak Ciceróval: de Cicero tétovázott, s nem engedett abból a szándékából, hogy január elseje előtt nem jelenik meg a szenátusban. Lassan-lassan mégis lélekre kaptak a konzervatívok, szabadabb levegőt szívhat a veteránok távozása után. Kezdtek összeegyezkedni, tárgyalni, intrikálni. Cicero szinte észre sem vette, úgy belesodorták az Antonius ellen való harcba az utóbbi hónapok bosszúságai, ideologikus nekibuzdulása, hazafias aggódásai és a szeptember elsejei sértésen érzett gyűlölsége, s ezt csak tüzelte nem, hogy csendesítette volna valami nyughatatlan tettvágy, amely Rómában felébred benne a hossszú bölcseleti szemlélődés után. Azokban a napokban érkezik Rómába egy bizonyos Lupus, akit Decimus küldött, hogy kérdezze ki a legtekintélyesebb férfiakat, mit tanácsolnának neki.
Cicero házában kis tanács gyűlt össze, amelyen részt vettek Servius Sulpicius és Scribonius Libo is, Pompeius apósa. Cicero bizonyára ismerte már ekkor Octavianus javaslatait. Határozatba ment, hogy Decimusnak azt fogják tanácsolni, cselekedjék a maga iniciatívájából, ne várjon a szenátus rendeletéire. Bizonyos M. Seius azonnal útra kelt és megvitte neki a feleletet. A helyzet azonban december tizedikéig továbbra is bizonytalan maradt. Cicero még erősen kételkedett azon, hogy Decimus magára merné venni azt a felelősséget, amely elöl annyian visszarettentek Rómában, úgy, hogy nem sokkal ezután azt írta neki, ne tekintse őrültségnek Octavianus toborzásait és a két légió fellázadását, mert minden tisztességes polgár helyesli őket.

Végre december tizedikén az új néptribunok hivatalra léptek, s ez idő tájt utazott el Caius Antonius barátai cohors-szával Macedóniába, azzal a föltett szándékkal, hogy gyorsan fog járni. De az új tribünök is tétlenül engedtek elmúlni néhány napot, s végre elhatározták, hogy a szenátust összehívják december húszadikára, nem Antoniusról vagy Decimusról értekezni, hanem intézkedni arról, hogy az új konzulok veszedelem nélkül léphessenek hivatalra, mintha a veteránok még mindig fenyegetően nyüzsögnének Rómában. Ennyire nem akarták elhinni, hogy valóban eltakarodtak mindannyian! De aznap - talán tizennegyedikén vagy tizenötödikén - jutott Rómába az a hír, hogy Decimus ediktumot adott, amelyben kijelenti, hogy Antoniust nem ismeri el Gallia helytartójának, és a tartományt a szenátus hatalmára tartja fönn.
Decimus tehát háborút akart! Ez a híradás nagyon fölizgatta a lelkeket Rómában, és különösen fölzaklatta Cicerót. Kitartson továbbra is szándéka mellett, hogy január elsejéig nem teszi be lábát a szenátusba, vagy pedig elmenjen a huszadikai ülésre? Az összeesküvők és Octavianus barátai és rokonai sarkalták. Könnyű dolog volt előre látni, hogy a vita átcsapódik a tribünök sovány napirendjéről Decimus ediktumára. És akkor? Elszalasztaná vájjon az alkalmat, hogy nagy dolgot vigyen véghez, olyat, sőt dicsőségesebbet, mint a catilinai elnyomás volt, kiirtva Caesar pártját és végképpen helyreállítva a köztársaságot? Nagyra törésének nemesebbik fele, a haza iránt való kötelességeinek tudata, apái köztársasági szabadságának eszményi szerelme, Antonius gyűlölete, annyi elveszett vagy veszendő barátja iránt való érzése mind arra ösztönözték, hogy merjen. De a nehézségeknek se szeri, se száma nem volt, és a veszedelem óriási.

Cicero szinte érezte, hogy ennek az elhatározásnak a pillanatán fordul meg élet és halál, s az ő természetes félénksége megriadt. Valószínű, hogy Octavianus megbízottjainak, barátainak és rokonainak unszolása is növelte bizonytalanságát: ha azok a szövetkezés! ajánlatok, amelyeket az ifjú Decimusnak tett, feléje fordították is a sok bizalmatlankodót, ha oktalannak látszott is csak úgy könnyedén elutasítani öt légiót, mikor a háborút valószínűnek tudták, mégis csak súlyos dolog hivatali tekintélyt ruházni egy húszéves ifjúra, aki Caesar nevét viseli! Egyik gondolatról a másikra csapva tétovázott Cicero napokig, s nem tudott határozni. Tizenkilencedikén aztán elébe állt az igen vagy nem kérdése. Ezen a napon már oda kellett szegődnie valamelyik párthoz. És tizenkilencedikén este még mindig nem határozott.
Huszadikán hajnalban, mikor fölkelt, még nem tudta, hogy elmegy-e vagy sem. Ütött életének legfőbb órája: a végső merészség, az utolsó áldozat, a teljes dicsőség órája! De végül hirtelen határozott, azon a reggelen. Hatvanéves fejjel ő, aki ügyesebben forgatta a tollat, mint a kardot, a nyolc hónap óta kétszínűsködő vagy kertelő politikai világban elsőnek vetette magát az örvénybe, olyan merészséggel, amelyet bizonytalan természete még szebbé és szinte hősiessé nagyít annak a szemében, aki ismeri a cselekvés rettentő kétségeit. Elment a szenátusba, ahol sem Hirtius, sem Pansa nem jelent meg, és elmondotta harmadik Fillippikáját, egy mérsékelt hangú beszédet, amelynek az volt a célja, hogy kiismerje a szenátus veszedelmes talaját. Azt javasolta, szavazzanak dicséretet Decimus Brutusnak ediktumáért, és Octavianusnak toborzásaiért, a két légiónak föllázadásukért.
Pansa és Hirtius a január elsejei ülésen minden egyéb ügy előtt számoljanak be azokról, akiknek érdemeikért kitüntetés jár a köztársaságtól, kezdve a vezéreken le a katonákig. Töröljék el a tartományok kisorsolását, amelyet Antonius november huszadikán megejtett, és minden helytartó maradjon mostani tartományában addig, míg a szenátus másokat küld. Ügyes beszéd volt, mert nem vetette föl nyíltan a béke vagy háború alternatíváját. Ellene csak Varius Cotila szólalt föl, de igen gyöngén. Ezért aztán a többség, nem kell félnie, hogy túlságosan kompromittálja magát, megszavazta az összes javaslatokat. Még aznap elismételte Cicero ugyanezeket a dolgokat a nép előtt negyedik filippikájában.

romaikor_kep



Közben megjöttek a háború első hírei. A háború azonban itt csak beszédmód: mert úgy látszott, hogy mind a két ellenfél kerüli egymást. Antonius és Brutus levélváltásba kezdtek, s a levelekben mindegyik arra szólongatta a másikat, hogy - a tulajdon javára - engedjen: Brutust arra, hogy a lex de permuiatione provinciarum értelmében ürítse ki innenső Galliát, Antoniust pedig arra, hogy a szenátus nevében respektálja a tartományt. De Antonius azután Bolognába helyezte főhadiszállását és hadserege jórészét, s engedte, hogy Decimus Brutus a hadseregét Modenába (Mutina) vezesse és teljesen fölkészül-jön egy hosszú ostromra.
Decimusnak nem volt kedve megtámadni Antonius három kipróbált légióját az ő hevenyészett hadseregével, ezért húzni-halasztani akarta a dolgokat, hogy barátja! megerősítést küldhessenek Rómából. Antonius, aki talán rajt akart ütni Decimuson és le akarta verni, előbb a légiók lázadása okozta veszteségeit szerette volna helyrepótolni, nagyszámú sereget gyűjtve, amely mindenképpen hasznára lehet, akár kiüt a polgárháború, akár orvoslódik a helyzet. Csakugyan, megfélemlíteni ellenségeit, megmutatva nekik, hogy kész a háborúra, december huszadika után csekély katonaságot küldött, hogy fogja körül Modenát ostrom látszatával. De aztán, míg ö Bolognában várta a tavaszt, egy bizonyos Lucius Pisot Macedóniába küldött az ott maradt légióért, Ventidius Bassust pedig sok pénzzel Délitáliába küldte, hogy szedje össze Caesar hetedik és nyolcadik légiójának veteránjait - akik elpártoltak Octavianustól - és a kilencedik légióbelieket is.
Mindezek végeztével ahelyett, hogy megvette volna Modenát, arra volt minden gondja, hogy Rómát ne engedje egészen ellenségei keze ügyére. A dolgok úgy fordultak, hogy Antonius nemcsak a caesariánusok hagyományait, hanem szerzett érdekeit is megtestesítette, amelyeket restauráció veszedelme fenyegetett abban az esetben, ha ö a vesztes. Emiatt a párt, amelyet júniusban és júliusban újjászervezett, hűségesen melléje sorakozott a veszedelem idején.

Fufius Calenus is, aki az előző hónapokban sokszor hajlott Antonius ellenségei felé, most az ő pártjára állt, talán nyomosabb érvek erejétől. Házában vendégelte Fulviát, s arra készült, hogy a szenátusban élére áll a régi caesariánusoknak és mindazoknak, akiket Antonius szenátorokká nevezett ki, vagy egyéb módon lekötelezett, s akik Antonius vereségétől javaik elvesztését féltették. Antonius-szal egyetértve - Antonius folytonosan leveleket írt neki -békereménységekkel akarta áltatni a szenátust, s így aztán elhúzni a dolgokat, megakadályozni a csapaterősítések küldését, időt adni Antoniusnak, hogy Lepidus-szal, Plancusszal és Pollioval intrikálhasson, aztán majd elválik a dolog.
Rómában ezeket a híreket erősen nagyították a túlzó konzervatívok, az összeesküvők rokonai, Octavianus barátai, - akiket a huszadik! ülés már nekibátorított, - mintha Decimus máris vaspántba lett volna szorítva. A publikum fölindult és megriadt. A legtöbbek véleménye megfordult Octavianus javára. Sokan valóra vették, hogy Antonius csakugyan végig fosztogatta volna Rómát, ha Octavianus föl nem lázította volna a légiókat. Kezdték Octavianust Róma megmentőjének ünnepelni, s azokat a cselekedeteit, amelyekről Cicero néhány napja még nagyszerényen csak azt kívánta, hogy ne tekintsék őrületeseknek, most városszerte a bátorság netovábbjául csodálták.
Octaviánus és a konzervatívok közt végre megköttetett az Antonius vesztére való szövetkezés: Caesar fia hadsereget gyűjt és a konzervatívok kárpótlásul megszavaztatják a szenátussal a szükséges összegeket, és húsz éves létére ráruháztatják a propraetori és szenátori méltóságot azzal a kiváltsággal, hogy a konzulságot a törvényes időnél tizennyolc évvel korábban kérheti. Marcellus, Philippus, - Antonius legdühösebb ellenségei, - rábeszéltek két öreg és tekintélyes személyt, Servius Sulpiciust és Publius Serviliust, hogy ők javasolják e kitüntetéseket Octavianus számára. Cicerót pedig arra, hogy nagy beszéddel támogassa a javaslatot.

Krisztus előtt 43-ban január elsején, a szenátus első ülésén, az új konzulok: Hirtius és Pansa beszédeinek végeztével Fufnis Calenus állt föl elsőnek szólásra. Nagy mérséklettel igyekezett lekisebbíteni az események komolyságát, s megnyugtatta a szenátust, hogy Antonius nem akar háborút. Végül azt javasolta, küldjenek követeket Antoniushoz, alkudozni a békéről. Utána Servius Sulpicius és Publius Servilius beszélt. Azt javasolták, hogy adják meg Octavianusnak a propraetori méltóságot és annak a had-seregnek a vezényletét, amellyel megakadályozta Antonius vérontásait. Tekintsék praetori rangon levő szenátornak, s épp úgy pályázhasson a hivatalokra, mintha már kvesztorviselt ember volna. Majd Cicero emelkedett szóra.
Forradalmak idején megtörténik olykor, hogy a toll félénk, tétova, lassú emberei a szenvedély exaltációjában egy időre ügyesekké, lendületesekké és fáradhatatlanokká válnak, hősök módjára. Ciceróval is ez a változás történt a szenátus legutóbbi ülése óta eltelt két hét alatt. A De republica szerzője elfeledte az ő alkotmányos felhőtiprását, félredobott minden félelmet és tétovázást és megértette, hogy a konzervatív ügyet csak forradalmi eszközökkel lehetett meg-védeni. És csakugyan, ötödik filippikájában dühösen nekirontott Antoniusnak, szertelenül megnagyítva összes bűneit. Kijelentette, hogy nem a caesariánus párt, hanem egy szegény-legény-banda ellen való háborúról van szó.
Elfogadta Servius és Servilius javaslatait, s végül egyéb dolgokat is javasolt: rendeljék el a népfelkelést, hirdessék ki a tumultus-t és az ostromállapotot, állítsanak aranyszobrot Lepidusnak köztársasági érzései jutalmául, Egnatuleius a törvényes időnél három évvel hamarább pályázhasson hivatalra, fizessék meg a katonáknak az Octavianus Ígérte összegeket és Ígérjenek nekik újabb jutalmakat földben, pénzben és ki-váltságokban.

A két párt harca kitört. Antoniusnak bizonyára nem sok esküdt barátja volt a szenátorok közt, de sok volt az olyan, aki nem mert egészen Antonius ellen esküdni. Sokan voltak tekintélyes férfiak - mint Piso és a két konzul - akik ellene voltak a háborúnak. Ezért sokan szívesen látták Calenus javaslatát. Már ezen az első napon sikerült Antonius barátainak meghosszabbítaniuk a vitát, és a határozatot másnapra halasztatniuk. Másnap azután folytatták a vitát. De mert éjszaka a túlzó konzervatívok mindent elkövettek, hogy az új ülésre többségben térjenek vissza, Antonius barátai vereségre számítottak, ha szavazásra kerül a sor, azért egy tribunnal elhalasztották a szavazást.
A többség méltatlankodott ezen az obstrukción, s azzal állt bosszút, hogy azonnal elfogadta az Octavianusnak javasolt kitüntetéseket. Mindössze annyi módosítással, hogy konzuli és nem praetori rangon kerüljön a szenátusba, és a konzulságot nem tizennyolc, hanem csak tíz évvel hamarabb kérhesse. Tizennyolc évet sokallták. Az Antonius-pártiak nem mertek most is vétót mondani, de éjszaka munkába álltak barátjuk érdekében. Még Antonius öreg édesanyját és Fulviát is elküldték a tétovázó szenátorok házaiba, hogy jóindulatukba ajánlkozzanak. Január harmadikén már növekvő izgalomban vitatkoztak. Cicero újból fölszólalt, s barátai zajosan megtapsolták, hogy visszafordítsák a bizonytalanokat. Mások is beszéltek, de aznap, nem tudjuk mi okból, nem határozhattak.
Még egyszer össze kellett ülniük, negyedikén. Ekkor Piso beszéde után végül a középutat választották: elhatározták, hogy Servius Sulpiciust, Pisot és Lucius Marcus Philippust követségbe küldik Antoniushoz, nem békealkudozásokra, hanem azzal a paranccsal, hogy kerüljön a Rubiconon innen. Ha nem engedelmeskednék, kihirdetik a tumultus-t. Addig is folytatják a fegyverkezéseket, s az egyik konzul átveszi a fővezényletét annak a hadseregnek, amelyet Octavianus már előkészített Arezzoban, Gallia felé vezetve. Lucius Caesar javaslatára Lucius Antonius agrártörvényét is visszavonták.

Cicero még aznap elmondotta a zsúfolt Fórumon hatodik filippikáját, beszámolva a történtekről. Figyelmeztetett arra, hogy a háború bizonyos, és elismételte amit már Aristoteles megírt Nagy Sándornak a görögökről: a többi nép élhet szolgaságban is, a római csak szabadságban. Szünet következett, amely alatt Hirtius - sorshúzás szerint - elment Rómából Octavianushoz, bár alig, hogy lábadozott. Pansa Rómában maradt, két új légiót szedni és pénzt gyűjteni. Cicero pedig, ha törvény szerint nem is, de tény szerint a köztársaság fejévé lett. December huszadikai és január elsejei beszédjei után az öreg szónok, mint a merészség magas sziklája emelkedett, akit mindenfelől megláthattak az általános bizonytalanság mély és puszta síkságáról.
Mindenki hozzá futott fenyegető veszedelmeket beárulni, óvatossági intézkedéseket javasolni, tanácsot kérni, ö maga is beleavatkozott minden közügybe, hogy vigyázhasson dekrétumai végrehajtására, különben holt betű maradt volna mindegyik. így például, bár a szenátus az ő javaslatára eltörölte a tartományok november 27.-i sorsolását, Caius Antonius már útra kelt Macedóniába és Calvisius Sabinus már eltávozott Rómából és a legátusokat elküldte a tartományba.
Cicero, aki résen állt, többször tiltakozott Calvisiusnak e bitorlása ellen, de hasztalan, semmi szigorúbb rendszabályt nem tudott hozatni. Ezenfölül sűrűn váltott levelet Octavianus-szal is, megértve, hogy rendkívüli kitüntetéseiért a felelősség sokkal jobban terheli őt, mint Serviliust és Sulpiciust, január elsejei nagy beszéde után, amelyben annyira földicsérte az ifjút és kezességet vállalt érte. Igyekezett tehát messziről is irányítani, tömérdek levéllel, mind-egyik csupa tanács, - így vette magára közvetve a háború irányítását és felelősségét.
Szóval az általános bomlásban neki kellett az állam szerveinek számtalan hiányosságát pótolnia, s új tekintélyének tudatába és a munkába belemelegedve, reggeltől estig személyeket, bizalmas közléseket, követeket fogadott, tanácsokat tartott, leveleket írt és olvasott, minden alkalommal tüzelve a háborús kedvet. Mikor Pansa január második felében összehívta a szenátust, megvitatni némely közigazgatási kérdést a via Appia, a pénzverés és a Luperkáliák felől, az öreg szónok ezt az alkalmat arra használta, hogy szenvedélyes beszédben - ez volt hetedik filippikája - fölszólítsa a szenátorokat: ne a pénzveréssel törődjenek, hanem az elkerülhetetlen háborúval.

- Semmi áron sem akarok békét Antonius-szal, - mondta. Ha nem élhetünk szabadságban, inkább meghalunk! Pedig hát...

A két konzul eközben barátságos leveleket írt Antoniusnak, kijelentve, hogy ők hajlandók a békére. Hasonlóan cselekedett titokban több római szenátor, aki aztán nagy-hangon kidicsérte Cicero bátorságát. A követek csak azért fogadták el a megbízatást, hogy valamiképp végét vessék a szenátus hosszú vitáinak, s arra készültek, hogy útközben az ultimatum-ot alkudozások jó alkalmává fordítsák. Hármuk közül a legöregebbet és legbetegebbet, Servius Sulpicius Rufust megölte a fagy útközben, a havas Appennineken, s így Antonius táborában csak ketten jelentek meg, Piso és Filippus. Olt aztán tulajdon szemükkel látták, hogy az a férfiú, akit Cicero odahaza római vérre szomjas vadállatnak mondott, nagyon furcsa módon vezeti az ostromot: kevés katonával, csekély haderejét szétszórva Claternétől Pármáig, és szántszándékkal olyan lazán fogva körül a várost, hogy az élelmiszert továbbra is bátran szállíthatták befelé.
Antonius a tavaszt és a megerősítéseket várta, hogy igazi háborút kezdjen, ha szükségét látná. Közben úgy szerepelt, mint Caesar megbosszulója és katonái ügyének védelmezője. Emisszáriusokat küldött Asinius és alighanem Plancus légiójához és kétezer sesterciust ígért nekik, ha átpártolnak hozzá. Levelekkel és üzenetekkel igyekezett csatlakozásra bírni Lepidust és Plancust. Innenső Galliában újonc légiót szedett, Modenába pedig emisszáriusokat küldött, megüzenve Decimus katonáinak, hogy nem ő ellenük harcol, csak Decimust akarja megbüntetni, mint a diktátor meggyilkolásának részesét: hagyják el Decimust, vállaljanak közös ügyet Caesar összes veteránjaival, nagy kárpótlást ad nekik. Ezek a mesterkedések titokban történtek, ellenben a lágy ostromlás a követek szemeláttára.

Philippus és Piso tehát nem fenyegetődzve és félemlítve jelentek meg Antonius előtt, hanem minden tisztelettel, amely ekkora személyiséget megillet, barátságosan beszélgettek vele, s ha nem is kaplak engedélyt arra, hogy Decimus Brutus-szal közölhessék a szenátus határozatait, legalább a következő ésszerű békejavaslatokat kapták. Antonius átengedi innenső Galliát, ha öt évre meghagyják őt túlsó Galliában három légiójával és azzal a másik hárommal, amelyet Ventidius gyűjtött. Nem törlik el az ő és Dolabella intézkedéseit, nem szüntetik meg a lex iudiciaria-t, nem indítanak vizsgálatot azon összegek dolgában, amelyeket a földvásárlási bizottság szedett a kincstárból, földeket utalnak ki hat légiójának, lovasságának és praetori cohors-szának.
Annyi bizonyos, hogy Antonius mindössze dús tartományhoz akart jutni! Piso és Philippus örültek e javaslatoknak, s visszatértek Lucius Varius Cotilával, aki Antonius! akarta képviselni a további tárgyalásokon. Közben Hirtius és Octavianus Arezzóból Riminibe érkeztek, átkelve az Appennineken, s a Via Aemilián Fórum Cornelibe kapaszkodtak, Imola környékére, és ott téli tábort ütöttek, sőt Hirtius néhány nap múlva elkergette Claternéből Antonius előőrseit.

romaikor_kep



A követek február elején értek vissza Rómába, és Pansa azonnal összehívta a szenátust. Cicero természetesen éktelen dühre gerjedt, mikor megtudta, hogy a két követ hogyan kijátszotta január negyedikéi senatusconsultum-át, s magánlevelekben nyomorultaknak nevezte őket. Kissé mégis megvigasztalódott azon a gondolaton, hogy a szenátus most már úgyis háborút fog üzenni. Az ülésen nem látván semmi szükségét beszédnek, egészen kurtára fogva mondta el a véleményét: nyilvánítsák Antoniust Aostis-nak. De a szenátorok többsége most már nem tett le arról a reményről, hogy Antonius-szal megegyeznek.
Fufius Calenus új békeszerzők kiküldését javasolta. Lucius Caesar, Antonius öreg nagybátyja, a büszke konzervatív, talán engedve barátai unszolásának, Cicero javaslatához mérséklésül azt ajánlotta, hogy ne a bellum, hanem csak a tumultus hirdettessék ki, azaz ismerjék el, hogy a közrendet ugyan megháborították, de igazi polgárháború még nem tört ki. Pansa - aki mindig udvarolni akart a caesariánusoknak, s a centuriók tanácsa elé egyenesen azt a törvényt akarta terjeszteni, hogy erősítsék meg Caesar intézkedéseit - Lucius Caesar javaslatát pártolta, s úgy irányította a vitát, hogy a szenátus is elfogadta.

Cicero elkeseredésében új, dühösebb támadást tervezett a másnapi ülésre, amelyen Pansának közölnie kellett Hirtius levelét a claternei csatározásról, s végre már javasolnia kellett, hogy adják vissza a marseilleieknek, amit Caesar 49-ben elvett tőlük, mert az utóbbi hónapokban már erősen sürgették. Cicero anélkül, hogy pontosan ehhez a tárgyhoz tartotta volna magát, elmondta nyolcadik filippikáját. Kifogásolta az előző nap határozatait és bizonygatta, hogy ez már nem tumultus, hanem háború.
Éles hangon kikelt Calenus, a konzulok és a követek ellen, s megjósolta, hogy kobzások és vérontások következnek, ha Antonius győz. Miért hűtenék le bűnös tétlenséggel az itáliai és galliai városok lelkesedését, amelvek mind a szenátus mellett tartanak? Befejezésül azt javasolta, engedjenek időt Antonius katonáinak március tizenötödikéig, hogy elhagyják őt. Ha nem, akkor úgy bánjanak velük, mint lázadókkal. Az éles beszéd hathatós volt: javaslatát elfogadták. Utána egy másik javaslatról kellett tárgyalni.

Pansa terjesztette elő, aki talán kárpótolni akarta a konzervatívokat előző nap való árulása miatt: állíttassanak közköltségen síremléket Servius Sulpiciusnak, a Fórumon pedig lovasszobrot, mint a küldetésük közben megölt követeknek szokták. De Servilius szőrszálhasogatóan vigyázott a törvényességre az apró dolgokban, s azt vetette ellen, hogy Servius betegségben halt meg, nem kard ejtette el. A fáradhatatlan öreg ekkor Pansa javaslatának védelmére elmondta kilencedik filippikáját, azzal a szofisztikus érveléssel, hogy a halálnak csak az okát, nem a módját kell tekinteni. Marseille felől semmit se határoztak.

A dolog úgy állt, hogy csak Cicero akarta igazában a háborút. A többiek mind hazug tartózkodással beszéltek, vagy azzal a titkos szándékkal cselekedtek, hogy nem feszítik végsőkig a húrt. Még Hirtius, még Octavianus is, aki pedig kezdetben nagy türelmetlenséggel dolgozott azon, hogy Antoniust tönkre tegye. Antonius három légióval és egy cohors-szal két kiszolgált és öt újonc légiót ostromolt, s négy kiszolgált és egy újonc légió ellen kellett kitartania: ha Hirtius és Octavianus megtámadták volna, ahogy a katonai okosság diktálta, akkor vagy közrefogták volna Decimusszal és holtbizonyosan tönkreverték volna, vagy pedig északra kellett volna menekülnie. Ehelyett Hirtius és Octavianus a claternei csatározás után visszavezették katonáikat a táborba, és nem mozdultak többé. Mert Antonius megmerevítette Octavianust, Decimust és Hirtiust, elébük mutatva az akkori politikusok Medúza-fejét: Caesar megbosszulását. A veteránok véleménye újból Antoniusnak kedvezett.
Annyi tény, hogy Ventidius fegyverbe tudta hívni a hetedik, nyolcadik, kilencedik légió csaknem minden veteránját, s most már Caesarnak két hetedik és két nyolcadik légiója volt fegyverben: Ventidiusé és Octavianusé. A négy közül vájjon melyik volt Caesarnak igazi két régi légiója? Decimust nyugtalanították Antonius titkos bujtogatásai, folyton arra kellett vigyáznia, hogy katonái föl ne lázadjanak, s nem mert kivonulni támadásra.

Hirtiust betegsége is elgyöngítette, s nem mert szembeszállni régi barátjával, aki azért fogta ostrom alá Decimust, hogy közös jóltevőjükért bosszút vegyen. Octavianust szintén megriasztotta a katonai lázadás kísértő veszedelme, megzavarta Hirtius tétlensége, s nem tudta, mit tegyen. Hogy az időt mulassza valamivel, újra elővette kedves irodalmi gyakorlatait, s mindennap szavalt és írt. Szerencsére néhány nap múlva hirtelen újabb incidens történt, Cicerónak kedvező.
Egy napon - február közepe felé járunk - a szenátorok váratlanul azt az értesítést kapták, hogy Pansa újból összehívta a szenátust másnapra, mert Brutustól olyan levelek érkeztek, hogy nem lehet tovább halasztani a gyülekezet összehívását. Brutus, aki ősszel Athénbe ért, egyik barátja házában szállt meg vendégül, és mint akármelyik magánzó, Teomnestos és Cratippos bölcseleti tanfolyamaira iratkozott több ifjú római tanulóval, köztük volt Gneus Domitius Aenobarbus, Cicero fia, és egy húsz éves venusiai ifjú, akit Quintus Horatius Flaccusnak hívtak. Horatius Flaccust az apja fogta tanulásra, egy becsületes, okos, fiát nagyon szerető fölszabadult aki, mint adószedő megtakarított némi jövedelmet és Apulia mellett egy kis birtokot szerzett. Ezek az ifjak, csaknem mind neves családból valóak, nagy tisztelettel fogadták a zsarnokgyilkost, úgy fogadta maga Athén is, az idegenek hitvány városaivá romlott régi és dicsőséges köztársaság, amely csak úgy ontotta a kitüntetéseket minden jelesebb vendégére.

A lelkek feltüzelődtek, s a kesergések, ünnepségek és beszélgetések közben hamarosan forradalmi összeesküvést kezdtek tervelni. Kinek jutott először eszébe, azt nem tudjuk, mert az adatok nagyon töredékesek és homályosak. De valószínű, hogy nem Brutus volt a szerzője, ő csak bátorította a többieket tekintélyével anélkül, hogy vezérkedni akart volna, s barátai, a körülmények és egy első alkalom vonták bele: novemberben tekintélyes összegű pénz - tizenhatezer talentum - érkezett Rómából, Treboniustól.
Az ifjak, akik Brutust körülvették, mikor megtudták, hogy az adó vitelével megbízott személynek érintenie kell Görögországot is, rábizonyították, mennyire szükséges volna útközben elkobozni ezt az összeget, amely, ha Itáliába ér, ellenségeik kezére jut, és csak neki van elég tekintélye rábírni Trabonius küldöttjét az összeg átadására. Brutus csakugyan elébe ment a küldöttnek Euboeába, és rábírta, hogy a pénzt neki adja át. Ekkor aztán kénytelen volt valamely módon fölhasználni az elcsent összeget a konzervatív párt hasznára.

44 novemberében, mint egy forgószél vonult keresztül Macedónián Dolabella, aki egy légiót magával vitt, a lovasság egy részét előre küldte, és haladéktalanul folytatta utazását Ázsia felé, meghagyva a hátra maradt lovasságnak, hogy két hadtestben vonuljon utána. Mikor Dolabella elutazott, Brutus ifjú barátai rávetették magukat arra, hogy Trebonius pénzével intrikáljanak katonái között. Domitius visszafordította útjából az egyik lovas hadtestet. Másvalaki, talán egy bizonyos Cinna, Brutus pártjára szerezte a másikat.
Cicero fia lázadásra bírta az utolsó macedóniai légiót, amelyért éppen akkor jött meg Marcus Antonius legátusa. Decemberre Brutus egész kis hadseregnek volt a vezére és ifjú bámulók cohorsza vette körül, köztük Horatius is. Ezzel aztán Tessalonicába ment. Macedónia helytartója Hortensius, akinek nem volt többé katonája, elismerte utódjául, s Brutus ekkor hatalmára kerítette azokat a fegyvereket, amelyeket Caesar Demetriasban fölhalmozott. Hortensius segítségével új légiót szedett Pompeius veteránjai közt, akik sűrűén maradtak Macedóniában és Tessaliában Pharsalus után ...

De készülődései közepette, január első napjain vette hírét, hogy Caius Antonius, akit Macedónia helytartójául neveztek ki, Dyrrhachiumban partra szállt. Brutus attól tartott, Caius Antonius megegyezik Illyricum helytartójával, a caesariánus Vatinius-szal, hogy háborút kezdjen ellene. Azonnal összeszedte kis hadseregét és nem törődve a kemény téllel, erőltetett menetelésben megjárta azt a kétszázhetven mérföldet, amely Tessalonicát Dyrrhachiumtól elválasztja, és január huszadika után az Adria partjára ért. Szerencséjére Vatinius beteges volt és tehetetlen, katonái nem szerették, s így Caesar halála után nem tudta elejét venni, hogy az illyriai népek föllázadjanak, s megtagadják az adófizetést, sőt egy hátba támadtatásnál öt cohorszát vesztette. Hadserege emiatt, nem kapván meg zsoldját, elégedetlen volt és háborgott.
Mikor Brutus nagy pénzeivel megérkezett, Valinius három légiója közül kettő Caesar gyilkosához pártolt, egy Caius Antonius-szal ment, és Vatinius hatalom nélkül maradt. Caius Antonius igyekezett Epyrus felé visszavonulni, de útközben elvesztette három cohorszát, s végül a megmaradt héttel Apollóniára vetette magát, ahol Brutus ostrom alá fogta. Mindezekről Brutus beszámolt leveleiben, és azt kívánta, hogy cselekedeteit hivatalosan erősítse meg a szenátus.

Könnyű elképzelni, mekkora fölindulást keltettek Rómában ezek a hírek. Egy férfiú, aki úgy menekült Itáliából, kevés hajóval, kevés barátjával és az Atticus kölcsönadott százezer sesterciusával, fölforgatta a katonai vezénylet és a helytartóságok törvényes rendjét. A konzervatívok íme, rosszul ítéltek, amikor azt hitték, hogy a seregek mind teleivakodtak caesariánus szellemmel, és soha nem szerezhetik meg egyiket sem a szolgálatukra. Többet ért ez egy nagy diadalnál, mert hihetetlenül megerősítette a lelkeket. Éppen ezért búsultak el rajta Antonius barátai is. Éjszaka nagy sebbel-lobbal elhatározták tehát, hogy egy elkeseredett kísér-lettel próbálják megakadályozni Brutus cselekedeteinek szenátusi jóváhagyását. Csakugyan másnap, a macedóniai levelek fölolvasása után, fölállt Calenus és beszélt. Kidicsérte Brutus leveleinek stílusát, de kimutatta, hogy Brutus cselekedeteit nem lehet jóváhagyni, mert törvénytelenek, s még egyszer előhozakodott a nagy madárijesztővel: a veteránokkal.
A veteránok nem bíznak Marcus Brutushoz, vigyázzon a szenátus, ha teljesíti Brutus kérését, valamennyiüket elidegeníti magától. De ez alkalommal Cicero tizedik filippikájában lelkesen magasztalva Brutus forradalmát, könnyen elfogadtatta azt a javaslatot, hogy Brutust ruházzák föl Macedónia, Illyricum és Görögország prokonzuli fővezérségével, s hagyják meg neki, hogy tartózkodjék Itália közelében. De ha a szenátus fölbátorodva ezen a sikeren eltörölte is Antonius összes törvényeit, sem Antonius Modenában, sem barátai Rómában nem csüggedtek el nagyon. Bizodalmuk növekedett, mert érezték, hogy összes ellenségeik, az egy Cicero kivételével, bizonytalanok a légiók hűsége felől és tétováznak. Sőt Antonius, aki kezdett letenni arról a reménységéről, hogy Decimus légióit föllázíthatja, február vége felé kitakarodott Bolognából, s minden haderejét Modena köré gyűjtötte és igazában körülzárta a várost. Ventidius Bassusnak pedig megparancsolta, hogy siessen három légiójával, amellyel úton volt Ancona felé.

Szóval elhatározta, hogy igazi háborút kezd Modena megvételére. Annál sürgősebb volt Antonius barátainak, hogy Rómában tartóztassák Pansát, aki nagy lassúsággal készülődött, segítséget vinni Modenának. S íme, március elején (talán elsején vagy másodikén) újabb bonyodalom történt, Antonius barátainak a legkedvezőbb: híre jött, hogy Dolabella bevonult Ázsiába a légióval és a lovas hadtesttel, árulás szerével kézre kerítette Treboniust Smyrnában és megölte, de előbb két napig kínvallatással próbálta kivenni belőle, hogy hova lett a pénze. így mondták el a levelek, talán számításból túlozva Dolabella aljasságát.
A konzervatív pártnak nagy csapás volt, hogy az ázsiai tartományt, a birodalom dús aranybányáját elvesztette. De kárpótolta valamelyest a Trebonius meggyilkolásának kegyetlen volta, amelyen erősen fölháborodott a közvélemény, s ez sokat ártott Antoniusnak is, mert tudták, hogy egyetértett Dolabellával, és sokan megvádolták, hogy ő biztatta föl. Csakugyan, mikor a szenátus összeült, Calenus kénytelen volt azt mondani, hogy kész Dolabellát közellenségnek nyilvánítani, de ugyanakkor azt javasolta, bízzák az ellene való háborút a két konzulra, majd ha fölszabadították Modenát. Ezzel időt akart veszíteni velük, új háborús készülődések terhét adva vállukra.

Mások azt javasolták, küldjenek Dolabella ellen egy tábornokot, rendkívüli impériummal. De Cicero merészebb javaslattal állt elő, amelyet tizenegyedik filippikájának tárgyául választott: bízzák Cassiusra a Dolabella ellen való háborút, Szíria prokonzulságával és nagy ázsiai, bythiniai és pontuszi hatalommal. Még nem tudott semmi biztosat Cassiusról, de a Brutus jó hírein nagyon elbizakodott, és semmi kétsége sem volt többé, hogy Cassius is megvalósította tervét, amellyel Itáliából távozott. Javaslatának támogatására bizonyosnak állította, hogy Cassius már uralma alá hajtotta Szíriát, visszaszerezte Ázsiát, és ennek nemsokára hivatalosan is híre érkezik. Ezúttal Pansa, aki szolgálta ugyan a konzervatívokat, de nem akarta őket nagyon hatalmasoknak látni, erélyesen ellenszegült és megakadályozta a szavazást.
Cicero ekkor erőszakkal akart fordítani a szenátus tétovázásain és népmozgalmat támasztott. Népgyülést hivatott össze egy tribunnal és nagy tapsok közt még egyszer előterjesztette javaslatát, de Pansa ellenmondott és kijelentette, hogy a javaslatot ellenzik Cassius anyja, nővérei és Servilia. Végül sok vita és sok idő múlva Calenus javaslatát fogadták el.
Cicerónak új oka volt a gyanakvásra és bosszúságra Pansa ellen, aki folyton bizalmatlankodott a konzervatívokkel, és elhatározván, hogy nem engedi túlságosan megnöveszteni szarvukat, egy idő óta halogatta az Itáliában sorozott katonák Brutushoz való elküldését. Még azt is igyekezett megakadályozni, hogy sokan, különösen a felső és jómódú osztályok ifjai közül, Brutus lobogója alá álljanak. Mégis többen elutaztak, köztük Marcus Valerius, Messala Corvinus, azután Lucullus, Cato, Hortensius, Bibulus fiai.

Ez a balsiker egy kissé elcsüggesztette az öreg szónokot. Ellenben fölbíztatta Antonius barátait, akik épp oly fáradhatatlanok voltak, és rövidesen új cselekvést próbáltak. Március hetedikén vagy nyolcadikán egyszerre azt látta Róma, hogy Antonius legismertebb barátai szomorúan, szemlesütve járnak az utcán, tanácskozásokra gyűlnek, nagy sietséggel hírvivőket fogadnak és küldenek, s négyszemközt azt kérdezgették egyik-másik szenátortól, hogy mit cselekednék, ha Antonius elhagyná Modena ostromát? Mindenki azt hitte, hogy Antonius észre tért.
Pansa buzgón dolgozott, mint békeszerző. Cicero is, akinek szokott intuitív éleslátását egy pillanatra elhomályosította a fáradság, habozott. A szenátus ekkor elhatározta, hogy új követséget küld Antoniushoz, öt embert, minden pártból valókat, közöttük magát Cicerót is. Eközben Octavianus, azon nyugtalankodva, hogy Modena csakugyan elesik, rábírta az egyre bizonytalan Hirtiust, hogy vonuljon ki a téli szállásból, okkupálja Bolognát és menjen előre egészen Panaroig, szemlátomásra a várostól. Mikor odaért, először tüzekkel, azután búvárokkal próbált jelt adni Decimusnak, hogy közelében vannak, bátorodjék. De Antonius! nem támadta meg.

A macedóniai események, Antonius lényeinek meg-semmisítése, a szenátus határozatai Marcus Brutus felől, mindezek ragyogóan bizonyították Antonius vádjait, hogy Hirtius és Octavianus Caesar gyilkosainak ügyét védték a veteránoké ellen. Emiatt a két tábornok bizonytalansága és zavara egyre nőtt. Hirtius, aki pedig Bolognából megszakíthatta volna Antoniusnak és római barátiainak levelezését, udvariasan elküldte címükre Rómába Antoniusnak azon leveleit, amelyeket az úton elfogtak.
Octavianus feledtetni akarta a veterán légiókkal új aggodalmaikat és kétezer sestercius helyett most már húszezret ígért. Az új követküldés hírét tizenkettedike körül kapták meg, s ez új reménységet öntött beléjük. Azonnal szerény és hátgörbítő levelet írtak Antoniusnak, s elújságolták neki Trebonius halálát és hogy mekkora borzadást keltett a híre. Tudtára adták, hogy a szenátus új követségét határozott, és szinte mentegetőztek, amiért harcolnak vele, azt mondván, hogy ők nem akarnak ártani neki, vagy segíteni Decimusnak, ők csak Caesar körülzárt katonáit akarják kimenteni Modenából. Kérték, ne kényszerítse őket támadásra, hiszen ők nem ellenségei, és békén hagyják, ha megszabadítja Decimust vagy legalább gabonát enged bevinni az ostromlott városba.
Szóval ők, akik tönkreverhették volna, okosabbnak látták, hogy szívességből engedjen élelmet szállítani Modenába, megvárva a követek érkezését. De Antonius kitalálta az okát ennek a félénkségnek, és a végsőkig visszaélt azzal, hogy Hirtius és Octavianus katonái előtt Caesar igazi és egyetlen megbosszulójának tüntethette föl magát, s ö, aki szinte védtelen volt velük szemben, nagyszerű provokáló levelet dobott ellenségei elé, amely ránk is maradt és ha csakugyan ő írta, stílusával tekintélyes irodalmi tehetségének bizonysága.

Levelében nagy dolognak dicsérte Trebonius meggyilkolását és kijelentette, hogy üldözni akarván Caesar minden gyilkosát, utolsó leheletéig hű marad Dolabellához. Szemére vetette Hirtiusnak és Octavianusnak, hogy elárulták Caesar ügyét, hogy a gyilkosokért harcolnak és azért a pártért, amely meg akarta fosztani a veteránokat kárpótlásuktól. Késznek nyilatkozott arra, hogy a katonákat el engedi vonulni Modenából, ha kiszolgáltatják neki Decimust. Megerősítette, hogy Lepidus és Plancus egyet értenek vele. Azt mondta, hajlandó fogadni a követeket, ha jönnek, mert mindig is kész a békére, de hozzátette, hogy nem hiszi a jöttüket. Hirtius és Octavianus belenyugodtak és tétlenül tűrték ezt a megcsúfoltatást is.
Megelégedtek azzal, hogy a levelet elküldték Rómába, ahova tizennyolcadikán vagy tizenkilencedikén érkezett, mikor Antonius jóslatainak egy része már meg is valósult. A követküldést, valószínűen tizedike és tizennegyedike közt, visszavonták. Antonius barátai túlságos hamar kimutatták féktelen örömüket, Cicero és a többiek rögtön észrevették, hogy az egész cselvetés volt, s Rómában már árulásról beszéltek. Ezért a következő ülésen Cicero elmondotta tizenkettedik filippikáját, amelyben megvallotta, hogy rászedték, - és a szenátus megsemmisítette a határozatot.

A jó idő fordultával egyre sűrűbben jöttek levelek a tartományokból, és Pansa, nem lévén több címe a halasztásra, tizenkilencedikét állapította meg elutazása terminusának. Ezen a napon még elnökölt a szenátusban, ahol Cornificius leveleit olvasták föl. Corniíicius arról panaszkodott, hogy Calvisius legátusai igen sok nehézséget okoztak neki. A szenátus elrendelte, hogy Numidia helytartója, T. Sestius adjon egy légiót Cornificiusnak a rend helyreállítására és két másikat küldjön Itáliába, a módénál háborúhoz. De mikor valaki azt javasolta, hogy büntessék meg Calvisius jogtalan legátusait, Pansa ellenmondott. Azután elutazott, még pedig - hogy elkerülje Ventidiust - a Via Cassián, amely Fiesolén és az Apennineken keresztül a Via Aemiliába torkolt, Bologna alatt.
Négy új légiót vitt magával. Ventidius Bassus három, Octavianus három és Decimus négy légiójával együtt most már tizennégyen voltak azok a légiók, amelyeket néhány hónap alatt részint újonnan soroztak, részint a régikből hívtak be. Mintha újjászületett volna a haldokló háborús kedv Itáliában, amely annyi ideje nem adott már katonát. De Caesar meggazdagodott katonáinak példája, fellengző vágyak és reménységek járványos őrülete és a nyomorúság arra bírt sok kézművest, aki nem jutott munkához Rómában vagy a kisebb vidéki városokban, sok bérlő fiát, aki beleunt az apai szegénységbe, sok eladósodott, kétségbeesett parasztot, hogy mesterségét és életmódját fölcserélje a katonáskodással.

romaikor_kep



A birodalom uralkodó oligarchiájának politikai vetélkedése kárpótlást nyújtott nekik az általános vagyoni pangásért, de a Caesar által hagyott harminchat légió ötvenre szaporodott, s most már nemcsak hogy nem tudták, hogyan fizessék ki a megnövekedett katonai zsoldot, hanem a végén már fegyvert sem találtak ennyi katonának. Antonius kénytelen volt védtelenül és szétoszlatva táborában tartani innenső Gallia új besorozottjait, mert nem tudta fölfegyverezni őket. Egy pillanatig arra is gondolt, hogy Demetriasból hozat fegyvert. Pansának pedig Rómában kellett fegyverkovácsokat gyűjteni. De a nagy bizonytalanság még nem oszlott szét.
Március 20-án Aulus Cornutus praetor a konzulok távollétében fölolvasta Lepidus és Plancus leveleit, amelyekben általános békevágyukat fejezték ki a szenátus előtt. Plancus különösen nagy óvatossággal írt, s megkérte a levelek vivőjét, C. Furniust, hogy szóval határozottabban fejezze ki alkotmánytiszteletét. Mindenki tudta, hogy Lepidus Antonius pártjára hajlott. De mind a kelten hízelegni akartak mind a két pártnak úgy, hogy egyik mellett se kompromittálják magukat valami nagyon.

Lepidus tovább ment: fegyverbe hívta a tizedik és a hatodik légiót, amelyeket Caesar letelepített Gallia Narbonnensisben Arlesben, s még egy harmadikat is sorozott, hogy milyen katonákból, azt nem tudjuk biztosan. Modenába megerősítést küldött, Marcus Június Silanus tisztnek, Servilia fiának, tehát neki sógorának, kétértelmű rendeleteket adván, úgy, hogy azt is mondhatta, Antonius ellen küldötte. Cicerót nagyon fölzaklatták ezek a levelek. Félt, hogy a habozó szenátust egészen elcsüggesztik, s ekkor elmondta tizenharmadik filippikáját, az ékesszólásnak ezt a dühös-tajtékzó mesterművét. Háborúra izgatta a szenátorokat és kitüntetéseket javasolt Sextus Pompeius számára, akivel a szenátus néhány küldöttje nemrégiben beszélt Marseilleben, s aki kész volt harcolni a szenátusért. Azután két száraz és bántó levelet írt Plancusnak és Lepidusnak. Vajon nem próbálnak-e közbetolni újabb akadályokat?
Március utolsó és április első napjai csupa nyugtalanság, félelem, kedvetlenség közepette múltak el. Mi történt Modena körül? Mit mesterkedtek Keleten Dolabella és Cassius? Rómán olykor vigasztalan hírek szele söpőrt végig, lesújtva a lelkeket: Modena a végét járja, a konzulok elárulták a szenátus ügyét, nem lesz győzelem. Cicerónak derűs arccal kellett mutatkoznia a nyilvánosság előtt, bátorítania kellett mindenkit, akkora bizalmat kellett fitogtatnia, amekkorát talán ő sem érzett. Április hetedikén Plancus újabb leveleit olvasták föl a szenátusban.
Plancus megtudva, hogy Pansa segítő seregei csakugyan elindultak, sietett meg-írni, hogy köztársasági szolgálatkészségét csak azért rejtegette eddig, mert biztos akart lenni a légiók felől, amelyeket Antonius föl akart lázítani. De mikor Cicero néhány kitüntetést javasolt, a szenátus hét napig izgatottan vitatkozott, mert Servilius makacs konzervatívságában nem akarta Caesar egyik régi párthívének kitüntetését. Szerencsére április kilencedikén félreterelték és megvigasztalták a lelkeket Cassius híradásai, amelyek végre több felől megérkeztek. Cassius előbb kötött ki az ázsiai tartományban, mint Dolabella, Treboniustól pénzt kapott, Lentulus kvesztor pedig útközben azt a lovas hadtestet kapta meg, amelyet Dolabella előre küldött. Ázsiában katonákat szedett, pénzt gyűjtött és aztán elárasztotta Szíriát, ahol Szíria és Bythinia helytartóinak öt légiója - amelyek Apamaeában Cecilius Bassust ostromolták - hozzá pártolt, s nemsokára követte őket Cecilius Bassus légiója is.

A konzervatív pártnak új és nagy hadserege volt Keleten, s Dolabella bizonyosan le volt győzve. Ennyi kedves hírnek ellensúlyozásául Cicero két nappal később igen különös levelet kapott Brutustól, április elsejéről keltezve, és tele furcsa félelemmel és kéréssel. A levélben elmondotta Brutus, hogy elvesztvén Ázsiát és segélyforrásait, pénz nélkül maradt (a tizenhatezer talentum már elfogyott), vélekedése szerint alkalmasabb lenne jól meg-gondolni Cassius híreit, mielőtt városszerte elterjesztenék. Végül megvallotta, hogy nem tudja, hogyan bánjon Cassius Antoniusszal, aki nem sokkal azelőtt megadta magát Apollóniában. Esdeklései „nagyon megindították".
Valójában Brutus, mint minden könyvbúvár, aki a cselekvő életbe keveredik, szimplex ember volt. Miközben pénzeket veretett, - rajtuk a frigiai sipka, tőrök és ez a felírás: EID-MAR (Idus Martiae) - a ravasz Caius Antonius ezer hízelkedéssel rászedte, s egyenesen össze akarta veszíteni Ciceróval. Azt mondotta neki, hogy Cicero el fogja keseríteni a caesariánusokat, akikkel pedig meg lehetne egyezni. Telebeszélte azzal, hogy ostobaság tőle, ha megbízik Octavianusban, inkább igyekezzék kiegyezkedni bátyjával, és fölébresztette benne az összeesküvő gyanakvását Caesar fia ellen. így aztán a gyönge Brutus végül jóbarátjává lett, s olyan dolgot művelt, hogy nem is mérte megírni Cicerónak: Vatinius helyébe megtette Illyricum helytartójává az ö fönnhatósága alatt!
Cicero nagyon felindult, s másnap szárazon azt felelte neki kurír útján, hogy pénz nincs, sorozni nem lehet, Caius Antoniust tartsa meg túsznak addig, amíg Decimust ki nem szabadítják. Ami pedig Cassius híradásait illeti, azokat nem rejtegetni kellene, hanem világgá kürtölni!

Másnap, április tizenharmadikán újabb és még durvább meglepetés érte Cicerót a szenátusban. Két üzenet érkezett reggel - az egyik Caius Antoniustól, a másik Brutustól - és mind a kettőt rögtön a szenátusba vitték, el sem olvastatva előbb Ciceróval vagy más bizalmas személyiséggel, mint azelőtt szokták. Ezekben a levelekben Caius Antonius békét kért maga és bátyja számára, Brutus pedig nem csak beajánlotta ezt a kérelmet, hanem levelére oda engedte írni a prokonzuli címet is. Cicero a felhőkből esett le, de lassankint összeszedte magát, s mikor az ülés szétoszlott, több szenátorral sietve tanácsot tartott, s elhatározták, hogy végletes eszközhöz nyúlnak.
Másnap Labeo szenátor kijelentette, hogy gondosan megvizsgálta a pecséteket és meggyőződött róla, hogy a levél hamisítvány. Cicero még aznap levelet írt Brutusnak, hosszút és udvariasat, de határozott hangon. Beszámolt mindenről, s bár nem mondta ki világosan, értésére adta, hogy nem szabad meghazudtolnia Labeot, s kijelentette, hogy ilyen harcban, amelyben a vereség egy a halállal, könyörtelen erélyre van szükség, nem lágy irgalomra. Ennek az oktatásnak a bölcsességét Brutus nemsokára tapasztalhatta, mert Caius azzal fizetett gorombaságáért, hogy katonai lázadást szított ellene, amelyet szerencsére jókor elnyomtak. De még az nap, április 14-én, vagy a rákövetkezőn - a dátum bizonytalan - a két hadsereg hajba kapott Castelfranco közelében, amelynek akkor Fórum Gallorum volt a neve.

Antonius, bár hadereje csekély volt, mikor Silanus elhozta neki katonáit, bizonyosra vette Lepidus segítségét, bízott Caesarboszulól hírnevében és hozzá mert kezdeni a támadáshoz. Katonái egy részét Modena ostromára hagyva, már előzőén Hirtius és Octavianus táborának kö-zelébe helyezte az övét, s kisebb támadásokkal zaklatta őket. Ventidius is közelgett. Antonius megtudva, hogy Pansa fölkerekedett Bolognából, arra gondolt, hogy megtámadja őt útközben és lemészárolja újoncait, míg öccse, Lucius színlelt tábortámadással eltereli Hirtius és Octavianus figyelmét. Valószínűen azt remélte, hogy régi katonái, akik öt és nem Octavianust ismerik el a caesariánus ügy igazi oltalmazójának, nem harcolnak ellene.
És valóban, nemcsak a három veterán-légió közeledett segítségére, hanem a kelta lovasság néhány svadronja, amely a macedóniai hadsereghez tartozott, szintén hozzá pártolt Octavianustól. De Hirtius, aki egy bizonyos Galbát küldött Pansához, hogy sürgesse, megorrolta ezt a tervet, s a tizennegyedikére virradó éjszaka elébe küldte a Mars-légiót és két praetori cohors-ot Carfulenus vezényletével. Carfulenus éjszaka átvonult Fórum Gallorum-on, és folytatta útját Pansa elé. Pár óra múlva Antonius, aki minderről nem tudott, megérkezett Foruin Gallorum-ba, fölállíttatott két légiót és két praetori cohors-ot, aztán Pansa ellen lovasságot és könnyű gyalogságot küldött a Via Aemilián, hogy csatározásokkal csalják a katonákat egészen Castelfranco alá.

A terv sikerült, de nem az egy-két újonc légiót csalták ki harcra, mint Antonius gondolta, hanem Carfulenus tizenkét cohors-át, amelyek a hadsereg élén meneteltek, bizonyos távolságra az újonc légióktól. Egy ideig semmit sem kezdhettek, mert a Via Aemilia erdők és mocsarak közt kígyózott nagyszűken, a tizenkét cohors pedig ezen vonult. De alighogy Fórum Gallorum közelébe értek, szabad és sík területre, a tizenkét cohors csatarendbe fejlődött, Antonius huszonkét cohorsza kirontott a faluból, s rettentően összecsapott a Mars-légióval. Pansa a négy újonc légió közül kettőnek meghagyta, hogy sebtében készítsék elő a táborozást, a másik kettőt pedig segítségül küldte, megerősítésért küldött Hirtiushoz, és maga is a homlokvonalba állt. Kemény verekedés támadt, de a két újonc légiónak semmi hasznát sem vették, Caesar praetori cohorsza szétveretett, Pansa megsebesült, s végül már a Mars-légió is visszafordult a tábor felé.
Az ellenség nyomon üldözte és nagy vérontást tett a veteránok és újoncok között. Antonius katonái máig azt hitték, győztek. De mikor délután az egész ellenséges hadtestet visszakergették a táborba, és egy kissé megzaklatva őket, fáradtan visszavonultak Modena felé, egyszer csak megérkezett Hirtius a két veterán légióval. Friss katonák ellen nem kezdhettek új csatát, s a két légió szerte széledt a közeli erdőkben és mocsarakban. Szerencsére az éj leszállta és a lovasság híja miatt Hirtius nem üldözhette a menekülőket, akiket Antonius éjszaka a lovassággal összeszedetett és visszavezettetett a modenai táborokba. Octavianus eközben megvédte táborát Lucius színlelt támadásai ellen s véghez vitte első és nem éppen nehéz hadi tettét, amelyért hadserege őt és a két konzult ovációval köszöntötte. Egyik ellenfél sem győzött vagy vesztett teljesen.

Rómában óriási volt a rettegés. Tizenhetedike vagy tizennyolcadika körül azt suttogták, hogy a szenátus hadseregét leverték, mígnem megérkeztek Hirtius levelei. Antonius párthívei elkeseredve zárkóztak házaikba, Cicero háza elé nagy tüntető néptömeg vonult, fölvezette Cicerót a Capitoliumra, és egetverő tapsok közt beszédre kényszerítette. Sok óvatos és közömbös ember is arra ragadtatta magát, hogy gyűlölséget mutasson Antonius iránt. Cicero az április huszonegyediki ülésen elmondotta tizennegyedik, utolsó filippikáját. Javasolta, hogy rendeljenek el negyvennapos könyörgést, emlékművet a katonáknak, rokonaiknak fizessék ki azokat az összegeket és engedélyezzék azokat a kiváltságokat, amelyeket a szenátus hadseregének megígértek.
Mindenki azt hitte, hogy a konzervatív párt nagy győzelmet aratott. Antonius csakugyan óvatosabbá vált a rajtütés kudarca után, hadseregét visszavezette a táborba és a sáncok mögé, elfordult a támadás tervétől és az ostromot akarta összébb vonni. De Ventidius közeledett a Via Aemilián, Hirtius és Octavianus háta mögött, akik nekibátorodtak azon, hogy a veteránok is harcoltak, s április huszonegyedikén át akartak törni a körülzárás vonalán, hogy élelmiszereket küldjenek a városba.
Antonius a lovasságot küldte visszavetésükre, aztán, mert ez kevés volt, két légiót. Hirtius fölhasználta a kedvező pillanatot, hogy a negyedik légióval rávesse magát a táborra, amelyet az ötödik légió védett Modenából. Decimus végre ki mert küldeni néhány cohors-ot Pontius Aquila vezényletével.

A táborban és a sáncokon két rettenetes összecsapás történt. Hirtiust és Pontius Aquilát megölték. A negyedik légió már tágított, mikor Octavianus segítségére sietett, s az ütközet újrakezdődött, olyan hévvel, hogy Octavianus maga is az összecsapók közé került, s úgy kellett harcolnia, mint egy közkatonának. Megmentette Hirtius holttestét, de nem tudta vagy nem akarta megtartani a tábort, és azzal vetette végét első ütközetének, hogy visszavonulást rendelt. Decimus katonái is visszatértek Modenába, s a körülzáró vonal este úgy látszott, nincs megtörve. Azonban Antonius serege is sokat szenvedett. Antonius éjszaka haditanácsot tartott, amelyen a legtöbben úgy vélekedtek, hogy folytatni kell az ostromot.
Ha Antonius tudta volna, hogy Hirtius meghalt, másnap bizonyára megtámadta volna azt a hadsereget, amelynek most már egyedül Octavianus volt a vezére, és talán örökre elpusztította volna Caesar fiát Ventidius segítségével, aki már Faenzaban volt. De a forradalmak idején sokszor gyönge szálon függ egy-egy ember sorsa. Antonius nem tudta mi történt, és félt, hogy másnap egy új támadásnak kárát vallaná, mielőtt Ventidius megérkeznék. Megemlékezett arról, amit Caesar Gergovia alatt műveit, s elhatározta, hogy visszavonul Gallia Narbonnensisbe, Lepidus mellé. Éjszaka hírvivőket küldött Ventidius Bassushoz, megparancsolta neki, hogy keljen át az Appennineken és csatlakozzék hozzá Galliában, parancsot adott az ostrom megszüntetésére, és másnap reggel fölkerekedett.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)