logo

XXIII Januarius AD

A De Officiis (Kr. e. 44. november)

Cicero november elsején kapta meg ezt a levelet Puteoliban. Pár nappal azelőtt titkon egyéb súlyos dolgokat tudott meg, úgy látszik Serviliától: Keletről Marcus Scaptius és Cecilius Bassus szolgája azzal a hírrel jöttek meg, hogy az egyiptomi légióktól jót remélhetnek és hogy Szíriában várják Cassiust. Erre a híradásra Cassius azonnal útra kelt egy kis hajóhaddal, elvenni Szíriát Dolabellától, hogy amikor Antonius a két Galliából úrkodik a nyugati tartományokon, legalább kollégája ne támogathassa Kelet felől. Az öreg szónokot megörvendeztették egy kissé ezek a hírek, de nem tudták fölrázni abból a mélységes elcsüggedésből, amelybe egy ideje jutott. Ügy látta, Antonius most már győzhetetlen, és az ellenkezés minden reménysége hiú dolog. Emiatt fáradtan és elundorodva belenyugodott a végzetbe. Nem akart többé semmiféle közüggyel foglalkozni. Nem akarta közrebocsátani második filippikáját sem, amelyet befejezett és elküldött Atticusnak.
S míg odakünn végét járta a világ, amelyet szétroncsolt a kapzsiság, a fényűzés, az adósság, az osztályok versengése, egy igen nagy és magabízó birodalom uralkodó oligarchiájának egyenetlensége, addig ö öböl-beli magános villájában a hideg, borús, szeles novemberben buzgóan nekilátott papíron az eszményi köz-társaság megépítésének. A Kötelességről írott munkájából, amelynek némi tétovázás után latin címet adott, De Officiis, a két első könyv és a harmadiknak jó része elkészült már. Sietős kompilációja lévén Panaetiusnak és Posidoniusnak, elegyítve aristolelesi és plátói gondolatokkal s a régi és az akkori Rómáról való személyes reflexiókkal és emlékezésekkel, nem valami bámulatos, ha a jóról és rosszról Írott tudós értekezésnek vesszük. De figyelmesen végig kell olvasnia a történetírónak, mint olyan alkalmi művet, amely, tudós fejtegetései és vizsgálódásai közepette Róma társadalmi és erkölcsi megújulásának fontos elméletét tartalmazza.

Aki nem veszi észbe, hogy ez a könyv 44 őszén íródott, a sietség végső erőfeszítésében, amelyet a polgárháború hosszú keserűségei, március idusának lélekháborgása, a közelgő katasztrófák félelme gerjesztett föl, aki nem ismeri annak a rettenetes évnek a történetét és Cicero életét azokban a hónapokban napról-napra, az értetlenül odahajítja a középszerű filozófiai elegyes munkák közé Róma politikai és társadalmi történetének ezt a főbenjáró dokumentumát. Cicero, mint a második pún háború óta hazájának minden nagy szelleme, elbúsult azon a tragikus ellenmondáson, amelyben Itália körülbelül kétszáz éve mintegy megokosodott és egyben megromlott, fölgazdagodott és egyben telhetetlenné vált, férfiakra volt szüksége és egyben elterméketlenült, háborúkat idézett föl és harciatlanná puhult, más nemzeteket uralma alá igázott és a maga szabadságát odaadta.
Még egyszer össze akarta békíteni az imperializmust a szabadsággal, s a jólét, a fényűzés, a gazdagság növekedését a családi és politikai fegyelemmel, a művelődést az erkölccsel. Újra megfontolás alá vette szóval azt a kérdést, amelyet már megbolygatott a De republica-ban, most már nem a politika, hanem az erkölcs és a társadalom szempontjából, azaz arról értekezett, milyen erkölcsökre van szüksége az uralkodó osztálynak a tökéletes köztársaságban, amelynek intézményeit már megrajzolta. És arra a meggyőződésre jutott, hogy a meggyötőrt világ gyógyítása okából meg kell fordítani az élet erkölcsi felfogását. Ezentúl a gazdagságot és a hatalmat, amelyek olyan könnyen megrontják az embereket, nem az élet legfőbb javainak keli tekinteni, amelyek önmagukért kívánatosak, hanem súlyos terheknek, amelyeket magukra kell venniük az összeség és különösen a szegény nép jóvoltáért. Mennyi üdvös eredménnyel járna ez az új fölfogás!
A nemesek megértenék végre, hogy méltóságostul kell élniük, de páváskodás nélkül, földművelésből és valamely, nem kicsinyes és nem méltatlan kereskedelemből. A hivatalokra ne azért pályázzanak, hogy vagyont szerezzenek, a nép megvesztegetésére valót, hanem hogy a hatalmat és vagyont a szegények és a középosztály segítségére használják, és produktív közművek: falak, kikötők, alagutak, utak, nem pedig fényűző épületek, például színházak, porticusok és templomok építésére, hogy a népet segítsék a drágaság idején a kincstár elpusztítása nélkül, hogy támogassák a szegény adósokat forradalmi adósságtörlések nélkül, hogy földhöz juttassák a szegényeket a jogos tulajdonosok megrövidítése nélkül. Mindent egybe véve, az összesség java emelkednék az uralom céljává és eszközei lennének: a törvények szigorú tisztelete, a hatalmasok okos bő-kezűsége, s a szigorú erények - mint a hűség, az igazságosság, a takarékosság - megtartása.

Szerencsétlen az a köztársaság, amelyben az uralmon lévők adósságba süllyednek, tékozló életet élnek, s magánügyeik rendezetlenek, - írta Atticus barátja, aki azért jómaga tovább vergődött adósságai hálójában! És ez a tökéletes köztársaság az uralma alatt levő népek iránt sincs föloldva a kötelezettség alól, hanem igazságosan kell gyakorolnia impériumát, nem a maga, hanem alattvalói előnyére. Tartózkodnia kell az oktalan támadó háborúktól, mint amilyeneket Caesar, Crassus és a népvezérek folytattak az utóbbi esztendőkben. Nem szabad haszontalan kegyetlenkedéseket elkövetnie, amilyen CorinIhos elpusztítása volt. Tilosnak kell tartania a becstelenséget és a törvénytelenséget még ellenségeivel szemben is.
A háború csak olyan mértékben lehet kegyetlen, amennyire a győzelemhez szükséges, s nem lehet célja önmagának, hanem eszköz az élet legfőbb javának: a békének megszerzésére. Ezért a béke mesterségeit többre kell becsülni, mint a háborúéit. A nagy szónokokat, a jogászokat és államférfiakat, a nyíltszívű és bölcs polgárokat, a tudósokat és filozófusokat többre, mint a harcászokat. Azon-ban a tanulmányok szeretete el ne térítse a polgárt állami kötelességeitől, egész munkájának legfőbb, örök és elválaszthatatlan céljától.
Az a munkamegosztás, amellyel az ő korában igen sokan fölosztották a régi Itáliában egyetlenegy személyre háruló munkákat, a hajlandóságok és készségek növekvő változatossága, amelyek következtében a köztársaság régi politikai intézményei leromlottak, Cicero szemében mindez olyan romlás volt, amelyből vissza kellett térni a régi enciklopédikus egységhez. Azzal áltatta magát, hogy a régi idők szigorúságát és erőteljességét összebékítheti az új idők kifinomultságával és nagy szerűségével. Elveheti, ami durva amazokban, ami korrupt emezekben. Olyan arisztokratikus köztársaságot képzelt el, amely-ben nincsenek nagyratörő demagógok, sem erőszakos konzervatívok, sem új Sullák, sem új Caesarok, sem új Gracchusok. Ezeket ő egyforma szigorúan elitélte.

Cicero, aki belémelegedett ezekbe az álmokba és utálta a közügyeket, azzal felelt Octavianusnak, hogy visszautasította a titkos beszélgetést. De alig ment el a levele, - november másodika lehetett, - megérkezett hozzá Octavianus hírvivője, az ő egyik kliense, a volaterraei Cecine, s elmondotta, hogy Antonius egy légióval Róma felé vonul, s Octavianus kétségben van afelől, vájjon Rómába menjen-e a háromezer veteránnal, vagy igyekezzék ellene szegülni Antoniusnak Capuában, vagy pedig fölkeresse a macedóniai légiókat? Az állhatatlan öreg, akit a hírek egy kissé magához térítettek, megint illúziókba sodródott, s mint minden konzervatív, túlozta Caesar nevének a népen való hatalmát: hátha addig, amíg Cassius Kelet meghódítására vonult, Octavianus törvényes ellenzékben Antonius ellen magával ragadhatja a népet és a felső osztályokat? Így talán még meg lehet buktatni Antonius! és meg lehet menteni az amnesztiát.
Azt tanácsolta tehát Octavianusnak, hogy menjen Rómába. Másnap azonban újabb két levelet kapott, amelyekben Octavianus Rómába hívta. Nyíltan kijelentette, hogy a katonáival a szenátus rendelkezésére bocsátja magát, s megígérte, hogy minden dologban hűséges szófogadója lesz. Ciceróban növekedett a reménység, s a reménységgel a közügy iránt való érdeklődés. És íme negyedikén és ötödikén újabb levelek érkeznek, ugyanazon ajánlatokkal és buzdításokkal! Octavianus egyenest kijelentette, hogy azonnal össze kell hívni a szenátust. Mi történt?

Az események vágtattak. Antonius figyelő füle is elkapta a fáma suttogását, amely olyan különös híreket adott tovább mindenfelé. Tudta, hogy Cassius elutazott Keletről jött levelek vétele után, valószínűen Szíria meg-hódítására. Tudta, hogy a konzervatívok leveleket és üzeneteket küldtek Decimusnak, s buzdították, hogy el ne ismerje a lex de permutatione-i. Tudta, hogy néhány caesariánus is, például Pansa, hajlott erre a politikára, és hogy Octavianus most már igazán bujtogatta a légiókat, és intrikált a konzervatívokkel, különösen Ciceróval. Azért november első napjaiban arra sürgette Dolabellát, utazzék el azonnal Szíriába, és mindenekelőtt a dúsgazdag Ázsiát kerítse hatalmára.
Meggyorsította Rómába való visszatérését, két légióval, - egyik macedóniaival és az alaudával - s elhatározta, hogy csomóban metszi az intrikák hálóját, amelyet ellenségei szőnek, végképp tönkreteszi Octavianust. Ezúttal könnyen ment a dolog, mert a balga ifjú igen súlyos vétket követett el, amikor katonákat fegyverzett a konzul ellen. Javasolni fogja a szenátusban, hogy nyilvánítsák Octavianust a köztársaság ellenségének, - hostis reipublicae, - és a szenátus bizonyára nem meri ellenezni az elítélését. Octavianusnak nem marad egyéb menekülés, mint az öngyilkosság. Ez az ő hirtelen vonulása Róma felé nagyon nyugtalanította Octavianust és barátait. Könnyen kiokoskodhatták belőle, mik a szándékai.

Ekkor elhatározták, hogy ők is Rómába mennek a háromezer veteránnal. Sürgetően segítséget kértek a konzervatívoktől. Váltsák nyílt védelemre az előző hónapok biztatásait. De Octavianus, mikor november tizediké körül Rómába ért - előbb, mint Antonius - a maga háromezer veteránjával, és tábort vert a Mars-templom közelében, ahol később a caracallai fürdők épültek, rögtön vette észre, hogy a nyilvános segítség egyáltalán nem lesz arányos a magán gratulációkkal és biztatásokkal. Róma egészen ellene volt.
A túlzó konzervatívok apró klikkje igenis helyeselt Octavianusnak magánbeszélgetéseiben, s izgatott Antonius ellen, azzal vádolva, hogy tűzzel-vassal akarja elpusztítani Rómát. De sok más óvatosabb és meggondoltabb konzervatív, például Varró, Atticus, s az összeesküvők rokonai és barátai, nem bíztak Octavianushoz, mert úgy vélekedtek, hogy az amnesztia védelmét nem lehet éppen a meg-gyilkolt fiára hagyni. És a szenátusban, a hivatalnokok közt s a felső osztályokban a nagy többség, amely félénkebb volt, azt hitte, Antonius az ő légióival ura a helyzetnek, s nem ijesztheti meg valami nagyon ez a hivatalviseletlen fiú a maga háromezer veteránja élén, azért szigorúan esztelennek és bűnösnek ítélték fegyverkezéseit. Továbbá a caesariánus párt nagyobbik része, és pedig nem csak az, amely addig is követte Antoniust, megdühödött Octavianusra, s azzal vádolta - és nem oktalanul - hogy a pártot elárulja a közös ellenségek javára.

Octavianus beszédet akart mondani, hogy kimagyarázza cselekedeteit és eloszlassa a közönség bal-véleményeit, és sok beszélgetés és fogadkozás után végre rá tudta venni Cannutius tribünt egy fórumi népgyűlés összehívására. De a vállalkozás nagyon nehéz volt, mert ahány ember, annyi és olyan balvélemény akadt, s mert Octavianus most már föloldhatatlan ellenmondásba keveredett, mikor azzal vádolta Antoniust, hogy elárulta a caesarianus ügyet, amiért a veteránokat atyja emlékének védelmére összehívta, és azután önmaga ezeket a katonákat a konzervatív párt szolgálatára ajánlotta, megvédeni Caesar gyilkosait és megsemmisíteni Caesar intézkedéseit.
Az ifjú kétértelműen beszélt, hogy a demokratákat is, a konzervatívokat is kielégítse. Lelkes dicséretet mondott Caesarról, de nem merte kijelenteni, hogy katonáit apja Antonius által elhanyagolt megbosszulására szegődtette, sőt még a Ciceróval megállapított szándékait sem merte megvallani. Mindössze csak annyit mondott, hogy katonáit a haza rendelkezésére bocsátja. így aztán a beszéd hidegen és bizonytalanságban hagyta az alsó népet és a katonákat, s nem tetszett a konzervatívoknak, akiknek a segítségét kérte, különösen Cicerónak nem. Közben felcikkáztak a vihar első villámjai.

Antonius közelgett, s útjáról heves hangú ediktumokat szórt Octavianus ellen, szennyes származásról vádolva őt, s azzal gyanúsítva, hogy Caesar azért fogadta örökbe, mert már gyermekkorában „prostituáltatott” vele magát, s egyenest az új Spartacusnak nevezte. Ediktumot adott a szenátus egybehívásáról is november huszonnegyedikére, hogy de summa republica tárgyaljon, s megfenyegette a szenátorokot azzal, hogy aki elmarad az ülésről, Octavianus bűntársai közé számítja. Octavianus családja és barátjai, mindenfelől elhagyatva, megriadtak. Sógora, Marcellus, és mostoha apja, Philippus segítették, ahogyan kitelt tőlük, Cicerót közbelépésre kérték mind a kelten, és Oppius is, akit Octavianusnak sikerült a maga táborába vonnia. De Cicero az első, túlságosan nagyra bízó reménységek után újra megijedt Antonius vad fenyegetéseitől, újra elfogyott a bizalma mindenki, még Octavianus iránt is.

Róma felé közeledett ugyan, de azzal mentegetőzött, hogy semmit sem tehet egészen újesztendőig, amikor már Antonius nem lesz konzul. Közben meg akar bizonyosodni róla, vajon Octavianus csakugyan barátja-e Caesar gyilkosainak, s megvárja december tizedikéi próbatételét, mikor is hivatalba lépnek az új tribünök, köztük Casca, az összeesküvő, aki elsőnek döfte a tőrét Caesarba. Hasztalan nyugtatta meg Oppius, hogy Octavianus valóban barátja Cascának és Caesar valamennyi gyilkosának, Cicero megint vissza akart térni a maga dolgaihoz, és a De Officis-hez. És csakugyan, Octavianus és barátjainak minden próbálkozása, hogy az alsó népet Antonius ellen izgassák, csekély eredménnyel járt. Még a veteránok is remegtek, megriadva attól a veszedelemtől, hogy közellenségeknek nyilvánítják őket, s fölzaklatva a caesariánus párt nagy részének ellenszenvétől. Föllázadhatnak-e ők háromezren, egy gyerekember vezényletével, a konzul ellen? Sokan elhagyták, a banda olvadozott, mint tavasszal a hó. Antonius Tivoliba küldte a két légiót és akkor ért Rómába, mikor Dolabella már elindult Keletre. S így remény és félelem ezer váltakozása közben telt el huszonegyediké, huszonkettedike, és földerült huszonharmadika . . .

Délelőtt hirtelen híre futott, hogy az ülést elhalasztották huszonnyolcadikára. Antonius Tivoliba ment, meglátogatni légióját, hogy mi okból, az nem világos előttünk, s nem volt világos a kortársak előtt sem. Úgy látszik, Antonius egy idő óta erősen nyugtalankodott amiatt a csöndes mesterkedés miatt, amelyet Octavianus meg-bízottjai, a konzervatívok segítségével légióiban véghez vittek és hírét vette, hogy a katonák, akik amúgy is elégedetlenek voltak és rosszul értesültek az ifjú igazi szándékairól, zokon vették Octavianus új üldöztetését. Lehetséges az, hogy Caesar egyik legkedvesebb tábornoka üldözőbe vegye a fiát, amiért az veteránokat toborzott apja megbosszulásának siettetésére? Talán ezért volt neki olyan sürgős, hogy Rómába jöjjön és leverje Octavianust.
Az utolsó pillanatban valószínűen még rosszabb híreket kapott és ijedten közébük sietett, megszelídíteni őket újabb ígéretekkel, mielőtt megadná a halálos döfést Caesar fiának. Ez a halasztás mindenképpen szerencsés dolog volt Octavianusnak, hiszen négy nap alatt annyi minden történhetett! És csakugyan, mielőtt még Antonius visszaérkezett volna, Octavianus azt a kedves hírt vette, hogy új üldöztetése végképp meggyőzte a Mars-légiót, amelyet amúgy is felbőszítettek a kivégzések és elcsábított a kétezer sestercius ígérete. A légió Octavianus mellett nyilatkozott, s elhagyván a másik kettőt, Albába zárkózott. E katonák közt legalább menedéket találhat a veszedelemben most, hogy a három-ezer mind elszökött mellőle! Mi több: Cicero, Oppius, Marcellus és Philippus rábeszéltek, s a maga nyughatatlansága is űzött, elhatározta legalább azt, hogy Rómába jön. November huszonhetedikén meg is érkezett.

Aznap érkezett meg Antonius is, aki Tivoliban megtudván a lázadást, Albába sietett, s megpróbálta felnyittatni a város kapuit, hogy katonáinak szívére beszéljen, de nem sikerült, s Antonius annál jobban földühödve Octavianus ellen ért Rómába. Még másnap bosszút akart venni rajta, Octavianust azonban ismét megszabadította jó-szerencséje, mert Antonius, alighanem huszonnyolcadikán hajnalban, azt a hírt kapta, hogy a negyedik légió is követte a Mars-légió példáját, főképp annak a Lucius Egnatuleius kvesztornak a vesztegetésére, aki nem tudjuk, miért állt olyan lelkesen Octavianus pártjára. Ebben a furcsa zűrzavarban, míg Octavianus azt hajtogatta a konzervatívok előtt, hogy ö barátja apja gyilkosainak Caesar régi két légiója elhagyta Antoniust, azzal vádolva meg őt, aki éppen Decimus elűzésére készült, hogy nagyon is lanyha a nagy halott megbosszulásához!
Ettől a második lázadástól Antonius teljesen elrémült, s eldobta fegyverét, melyet annyi ideje Octavianus torkának szegzett. Ha tovább makacskodik Octavianus üldözésében, a többi három légió is föllázadhat, s vájjon nem kerülne-e akkor egészen a konzervatív párt kegyelmére? Hirtelen fölfogást változtatott, elment a szenátusba, nem beszélt sem Octavianusról, sem fegyverkezéséről, hanem hírül adta, hogy Lepidusnak végre sikerüli békét kötnie Sextus Pompeius-szal, azzal a föltétellel, hogy apja el-kobzott birtokaiért kárpótolják. Javasolta, hogy Lepidus tiszteletére könyörgést rendeljenek el. Mikor a könyörgést és Pompeius kárpótlását megszavazták, elbocsátotta a szenátorokat, barátait pedig házában gyűjtötte össze, hogy a helyzetről tanácskozzanak.
Nem valószínűtlen, hogy ekkor békülékeny tervekre hajlott, de oda-haza felesége és öccse várták, felbőszülve a csalódáson, és elszánt tervekre sarkalták. Rögtön hatalmára kell kerítenie a gazdag és népes innenső Galliát, nem engedve időt a konzervatív pártnak, hogy megértse és kihasználja a pillanat előnyét. És Antonius most is engedett. De a szenátus nem osztotta ki a tartományokat a 43. évre, melyről Caesar nem gondoskodott előre, és ostobaság lett volna hozzá juttatni ellenfeleit ahhoz, hogy barátaiknak osszák őket. Még aznap sürgősen összehívták a szenátorokat estéli ülésre, szokatlan órában, s ezen az ülésen formaságok nélkül, futtában megejtették a tartományok sorsolását, olyan módon, hogy a bölcsességes sors erősen Antonius barátainak kedvezett. Többek közt Caius Antoniusnak jutott Macedónia, Calvisius Sabinusnak az antik Afrika. Antonius éjszaka elutazott Tivoliba veteránjainak nagy részével, hogy átvegye a légió vezényletét.

Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)