logo

XVII October AD

Caesar diktatúrája .

Caesar első, néhány napos adminisztratív jellegű diktatúrája után pharsalosi győzelmét követően meghatározatlan időre kapta meg a teljhatalmat, majd Thapsos után 10 évre. Ekkor Lepidus, előzőleg Antonius volt a helyettese (magister equitum). Végül, 44-ben életfogytiglan ruházták fel a dictatori címmel. Emellett 48-ban ugyancsak élethossziglani néptribunusi hatalommal tüntették ki. így személye sacrosanctus volt, s a római nép fenségét (maiestas) képviselte.
48-ban rábízták a közerkölcsök feletti felügyelet jogát (praejectura morum), így mintegy örökös censornak is volt tekinthető, ezenfelül régóta (63) ő volt a pontifex maximus. Rendelkezett az államkincstárral, dönthetett háború és béke kérdésében, ajánlási joga volt a hivatalokra; hadseregparancsnoki mivoltának hangsúlyozására az imperator címet neve alkotórészévé tette. Ily módon rendelkezett az egykori osztatlan királyi hatalom (katonai, törvényhozói és papi) funkcióival, hatalma tehát lényegében monarchikus jellegűnek tekinthető.
Az egyeduralkodói helyzetében különben is jelentőség nélküli királyi cím elnyerésére vonatkozó szándéka azonban nem igazolható. Erről csak ellenségei próbálták a római közvéleményt meggyőzni; ez Caesar pénzeinek vizsgálata alapján kimutatható. A felajánlott diadém elutasításának véglegességét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy döntését a hivatalos naptárba is felvétette.

Caesarnak, mint dictatornak elsőrendű feladata a rabszolgatartó rend meg-szilárdítása volt. Az adott külpolitikai helyzetben a római állam eddigi legszilárdabb katonai erejének birtokában rabszolgafelkelés kitörésétől nem kellett tartani. Aggasztó jelenség volt viszont az uralkodó osztályok szempontjából, hogy a Spartacus felkelése előtti, s annak leverését követő idők a rabszolgák katonai és politikai jelentőségének megnövekedésére vezettek.
A polgárháborúban küzdő felek többsége besorozott csapataiba rabszolgákat is, a római politikai szervezkedésben, a mozgalmakban, csetepatékban pedig a rabszolgák együttműködtek a városi szegénységgel. Caesar volt az egyetlen a jelentősebb polgárháborús hadvezérek közül, aki rabszolgák katonai felhasználását következetesen mellőzte, s mind a polgárháborúk idején, mind diktatúrája folyamán számtalan alkalmi megnyilvánulással és általános érvényű rendelkezéssel juttatta kifejezésre azt a szándékát, hogy a rabszolgák politikai szerepét ki akarja küszöbölni. Egyik legismertebb intézkedése az volt, hogy a Clodius törvényei által visszaállított collegiumokat betiltotta.
Olykor kíméletlen megkülönböztető bánásmódot alkalmazott; így egyik politikai ellenfelének azt a rabszolgáját, aki elárulta gazdáját, a várt jutalom helyett kivégeztette. Aligha véletlen, hogy még a nyugati tartományok közül is éppen Gallia területén vált a legkisebb jelentőségűvé a rabszolgamunka, s éppen ebben a tartományban fejlődött a leggyorsabb ütemben a technikai eszközök alkalmazása a mezőgazdaságban.

Célkitűzéseinek megfelelően körültekintően ügyelt a szabad római polgárság erejének megszilárdítására, összefogására, a polgárháborúk harcai során megtizedelt uralkodó osztályok további kímélésére, regenerálására. Ezt az a körülmény is elősegítette, hogy a birodalom határainak kiterjesztésével megnövekedtek Róma katonai feladatai. Az említett célt szolgálta a korábbi ellenfeleivel szemben nemcsak hangsúlyozott, hanem a Mariusés Sulla-féle példák után általános meglepetésre nagyvonalúan alkalmazott megbocsátás (clementia) elve is.
A széles körű amnesztia révén számos volt pompeiánus illeszkedett be újra a politikai életbe, és nyerte el a legjelentősebb állami és katonai tisztségeket. Ezt s egyben a partikuláris szervezkedések megelőzését szolgálta az a rendelkezése, hogy a senatorok fiai csak hivatalos küldetésben hagyhatták el Itáliát, itáliai illetékességű római polgárok pedig 20 és 40 éves koruk között három évnél hosszabb időre nem távozhattak el a provinciákba.

Igyekezett rendezni Róma és tartományai viszonyát, biztosítani az utóbbiak zavartalan fejlődését. Ezért először is átszervezte a korábban oly sok bajt okozó adózási rendszert a Galliában kialakított formában: az egyenes adók behajtását a publicanusok kiiktatásával az érdekelt közösségek megbízottainak adta át. Igyekezett elősegíteni a tartományok romanizációját is: a helyi arisztokrácia megnyerésével, a római és latin polgárjog széleskörű adományozásával, coloniák telepítésével, a kereskedelemben érdekelt rétegek támogatásával. Róma és a birodalom kereskedelmi kapcsolatának fellendítése érdekében kibővítették Ostia kikötőjét. Ezen kívül az arany denarius bevezetésével igyekezett Caesar a birodalom területén uralkodó pénzforgalmat egységesíteni.
Pontifex maximusként Sósigenés egyiptomi csillagász közreműködésével végrehajtott naptárreformja a mai európai évbeosztás alapja a különböző időszámítási rendszerek kiküszöbölését, a birodalmi egység megvalósítását szolgálta. Tehát egész sor olyan intézkedésével találkozunk az említetteken kívül is -, amelyekkel azt az ellentmondást igyekezett megszüntetni, ami Róma városállam jellegű politikai szervezete és a ténylegesen fennálló világbirodalom közötti feszültséget okozta.

Hozzáfogott Róma egészségtelen túlzsúfoltságának felszámolásához is. Rövid idő alatt mintegy 80 000 római polgárt veteránok mellett városi proletárokat is telepített különböző, Itália és a provinciák területén létesített coloniákba. így mód nyílt arra, hogy az állampénztár és a tartományok terhének csökkentésével is összefüggésben az ingyenes gabonaosztásban részesülők számát 320 000-ről 150 000-re szállítsa le. Egyben biztonsági célokat is szolgált az a rendelkezése, melynek értelmében az állattenyésztő latifundiumokon a pásztorok egyharmad részének a szabad emberek sorából kellett kikerülnie.
Ezen kívül több más rendelkezés is szolgálta a mezőgazdaság fellendítését. Így pl. a pénz thezaurálására (felhalmozására) vonatkozó tilalmával azt akarta elérni, hogy a birtokosok minél többet fordítsanak földvásárlásra, birtokuk felszerelésére, megművelésére. Nagyszabású útépítési, mocsárlecsapolási, talajvízlevezetési tervet dolgozott ki stb.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora