logo

XVII October AD

Alea iacta est

Rómában teljes volt a zűrzavar, fejetlenség. Clodius és Milo bandáinak rendszeres fegyveres utcai csetepatéi miatt 53-ban a consulválasztásokat sem tudták megtartani. A következő évben a két tribunus kíséretének Róma közelében, a via Appián lezajlott összecsapása során Clodius életét vesztette. Erre Rómában zavargások törtek ki. A senatus nem tudott úrrá lenni a helyzeten, ezért Pompeiust egyedüli consullá (consul sine collega) nevezték ki. Pompeiusnak aki proconsuli megbízatását és a gabonaellátás biztosítására kapott rendkívüli teljhatalmát is megtartotta sikerült rendet teremtenie. Azonban Milo bukását se neki, se Cicerónak nem sikerült megakadályoznia. A senatus hírhedt pártfogolt ja kénytelen volt önkéntes száműzetésbe vonulással megelőzni elítéltetését.
Pompeius rendkívüli consuli kinevezéséhez Caesar is hozzájárult, annak fejében, hogy Pompeius viszont támogatta a tribunus-testület kollektív előterjesztését, melynek alapján Caesar jogot nyert arra, hogy 49-ben távollétében is pályázhasson a következő évi consulságra. Ekkor járt le ugyanis az előző consulságától számított tíz év. Később azonban Pompeius ismét életbe léptette azt a korábbi törvényt, melynek értelmében minden hivatalra pályázó személyesen köteles Rómában megjelenni. A városba azonban csak magánemberként, fegyveres kíséret nélkül léphetett be. Caesar tiltakozására ugyan kiegészítették a törvényt egy rá vonatkozó kivételező toldalékkal, azonban már csak utólag, s ez a függelék nem emelkedett törvényerőre. A helyzet tehát ebben a tekintetben is meglehetősen zavaros volt.

Az 50. év második felében a politikai viták Caesar proconsulsága határidejének, megszüntetésének kérdésében éleződtek ki leginkább. Legszélsőségesebb ellenfelei azt követelték, hogy tegye le impériumát, bocsássa el hadseregét. Egyesek nyíltan hangoztatták hogy ennek megtörténtével bíróság elé állítják. Ugyanakkor Pompeius proconsuli felhatalmazását további öt évvel meghosszabbították. Különösen erélyesen agitált Caesar ellen M. Claudius Marcellus, az 51. év consula, és M. Porcius Cato. Caesarnak ezzel szemben sikerült megnyernie C. Scribonius Curiót, az 50. év egyik tribunusát. Caesar kifizette Curio hatalmas, több millió sestertiusra rúgó adósságát.
Curió, aki korábban az optimaták híveként volt ismeretes, viszonzásul olyan elfogulatlannak látszó javaslatokat kezdett előterjeszteni, amelyek végső soron Caesar számára voltak előnyösek, így nagy tetszésre talált mind a népgyűlésen, mind a senatusban az az előterjesztése, hogy Pompeius és Caesar egyidejűleg tegyék le imperiumukat, bocsássák el hadseregüket. Ez, tekintettel Caesar Galliában szerzett roppant zsákmányára, a veteránjai, a római nép és a cisalpinai lakosság körében élvezett népszerűségére, elfogadható lett volna Caesar számára is.
Mutatja ezt az a körülmény is, hogy később ő maga tett hasonló javaslatot. Curio indítványát a senatusban 370:22 arányban, tehát elsöprő többséggel elfogadták. C. Claudius Marcellus consul az előző évi consul unokatestvére azonban nem vette figyelembe a senatus döntését, az általános békevágyat, hanem a senatus felhatalmazás nélkül, törvénytelen módon Pompeiusra ruházta a hadsereg vezetését, s megbízta Caesar ellen légiók szervezésével.

Caesar, miután értesült a fejleményekről, az év végén ultimátumot juttatott el Rómába. Ezt 49. január i-én, a senatus évnyitó ülésén M. Antonius és Q. Cassius Longinus tribunusok erélyes fellépésére a hivatalba lépő consulok ismertették a senatorok előtt. Ebben Caesar önérzetesen hangsúlyozta a maga Galliában szerzett érdemeit az állammal szemben, s nyomatékosan követelte, ne fosszák meg attól a lehetőségtől, hogy a korábbi törvény alapján távollétében pályázhasson a consulságra. Egyúttal ismét kifejezését adta a békés kiegyezésre való hajlandóságának.
A szélsőséges optimaták és a seregével Róma falai alatt táborozó Pompeius apósának, Metellus Scipiónak fenyegető fellépésétől megfélemlített senatus azonban elvetette Cicerónak és Calpurnius Piso censornak, Caesar apósának békéltető javaslatát, s határozatot hozott, hogy Caesar bocsássa el hadseregét, s július 1-ig adja át tartományait. Egyúttal utódait is kinevezték a gall tartományokba. Antonius és Cassius néptribunusok tiltakozását nem vették figyelembe, sőt megfenyegették és kikergették őket, úgy, hogy azok elmenekültek a városból.

Az események hírére Caesar üzenetet küldött Galliában telelő seregeihez, majd január 10-én este a Cisalpinában tartózkodó egyetlen légiója élén átlépte tartománya határát, átkelt a Rubico (Fiumicino) folyócskán. Állítólag ekkor mondta e szállóigévé vált szavakat: alea iacta est, azaz: a kocka el van vetve. Két nappal később Ariminiumban (Rimini) találkozott a menekülő tribunusokkal, és beszédet mondott katonái előtt. Elhatározásának indokaként akár-csak később a senatusban a maga személye és a római nép védelmét, a tribunusok jogainak helyreállítását, Rómának az oligarchia uralma alól való felszabadítását jelölte meg.

Ezzel újra megkezdődött a polgárháború . . .


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora