logo

XX Martius AD

A plebs urbana a köztársaság válságos időszakában III.

Mindaz, amit a fentiekben a plebs urbana összetételéről és egyes kérdésekben való állásfoglalásáról megállapítottunk, lehetőséget ad e társadalmi réteg politikai arculatának, programjának megrajzolására is. Megvolt ennek a rétegnek «lumpenproletár» összetevője is, - ezek a nagyurak állandó clientelájának tagjai és az egyes tribusok «hivatásos» kortesei és szervezői - de a nagyobb része valamilyen formában termelőmunkát végzett, és annak jövedelme elengedhetetlen volt fenntartásához. Ennek a termelőmunkát (is) végző városi tömegnek megvolt a sajátos, hagyományosan kialakult állásfoglalása és programja a római politika valamennyi kérdésében.

Először is: ez a réteg hagyományosan kapcsolódott a popularis politika reprezentánsaihoz -, és ezeken belül is inkább a radikálisabb irányzatok képviselőihez. A Gracchusok, Appuleius Saturninus, Marius haláluk után is programot jelentettek. Népgyűlésen ezekről a politikusokról nem volt tanácsos rossz szót ejteni - emlékük dicsőítése pedig népszerűséget szerzett. Ez magába foglalja a senatus «optimata» köreivel való bizonyos fokú szembenállást is. Cicerónak, Pompeiusnak, Caesarnak a városi tömegek előtti népszerűsége mindig fordított arányban volt senatusi befolyásukkal.

Konkrét politikai törekvéseik középpontjában a népgyűlés önállóságának, szuverenitásának elve állt. Minden olyan javaslat, amely ezt erősíti, népszerű a plebs urbana körében: így az államjogi aktusok átvitele a népgyűlésre (pontifex maximus választása, provinciák elosztása, privilégiumok nyújtása), választások titkossága és tisztasága, ambitus elleni törvényhozás.
A népgyűlések «szuverén» jogkörének fenntartására ill. megteremtésére való törekvés állítja szembe a plebs urbana gazdaságilag független és politikailag is függetlenségre törekvő többségét egyfelől a senatusi politika képviselőivel, másfelől azokkal a popularis indulású politikusokkal is, akiknél szembetűnő a személyi hatalomra való törekvés: a «regnum», a tyrannis, a dictatura mindig népszerűtlen, a libertas jelszava mindig megmozdítja a városi tömegek lelkesedését.

A politikába való tényleges beleszólás igénye alakítja ki ugyanakkor a plebs urbana új szervezeti és megnyilatkozási formáit: a contiók aktív kihasználását, a tüntetéseket - másfelől pedig a különböző típusú collegiumok, sodalitasok politikai célú megszervezését. Ezeknek «kétarcúsága» - mint láttuk - teljes mértékben fejezi ki a plebs urbana már elemzett gazdasági és politikai megosztottságát.
A sodalitasok mint a politikai clientela újszerű megnyilatkozási formái - szolgálhatták egyes becsvágyó politikusok személyes érdekeit (s az ezekben részt vevő lepénzelt lumpenproletárok valóban «játékszerek» csupán a nagyurak politikai és hatalmi törekvéseiben), egy részük azonban magának a plebsnek érvényesülési törekvéseit fejezte ki. Az ilyen «alulról» kiindult városi szervezetek közé kell sorolnunk a G. Cornelius által szervezett sodalitast és a Clodius kezdeményezésére létrejött collegiumokat is.

Amiként a politikai programok és szervezeti formák tekintetében érvényesült a plebs urbana megosztottsága, ugyanúgy észlelhető ez a jelenség a gazdasági és társadalmi kérdéseket illető állásfoglalásban is.
A plebs urbana egy része az általánosan népszerű frumentatio-törvénveken túlmenően támogátta a földreform és telepítési javaslatokat is, különösen az esetben, ha nem csupán veteránok földhöz juttatását szolgálták; Servilius Rullus és Caesar agrár-javaslatát pl. annak ellenére, hogy mindkettő kifejezetten a Róma-városi lakosság egy részének földekre való kitelepítését is programba vette.
Elképzelhető ennek alapján az is, hogy a városi lakosság erőteljesebb és szervezettebb munkára fogását megpendítő politikusok a Gracchusoktól Sallustiusig ugyancsak a plebs urbana egyes csoportjainak hangulatát fejezték ki.

Még közvetlenebbül ragadható meg a plebs urbana rétegeződése a rabszolgákhoz és felszabadítottakhoz való viszony kérdésében. A plebs gazdaságilag «alsó» rétege, a plebs infima ebben a vonatkozásban a jogok kiterjesztésének híve, tudatában annak, hogy a szabadok, rabszolgák és felszabadítottak, sőt: római polgárok és peregrinusok közötti különbség már elenyészőben volt.
A munka azonos ill. analóg feltételei, közös collegiumok, együttes contiók és tüntetések ezt világosan tanúsítják, de erre vall az is, hogy a plebs legradikálisabb vezetői (és itt ismét Clodius személyére hivatkozhatunk) a népszerűtlenség veszélye nélkül vehetik igénybe rabszolgák támogatását, és ígérhetnek nekik tömeges felszabadítást, környezetükben pedig nagy számmal találhatunk libertusokat.
Ez propaganda-fogásnak sem lett volna ésszerű, ha a plebs urbana tömegei szabad és római mivoltukra büszkén elzárkóztak volna a rabszolgákkal és nem-polgárokkal való mindennemű közösségtől. Egy lefelé egészen a rabszolgákig terjedő «plebejus» érdekközösség felismerése pedig éppen nem annak a jele, hogy ez a plebs urbana egészében a rabszolgák munkáján akart volna élősködni.

Másrészt a libertusokra vonatkozó rogatio Cornelia körüli harc magán a plebs urbanán belül (a plebs infima támogatja, a «melior pars» ellenzi) ebben a kérdésben is mutatja e két városi réteg közötti nézeteltéréseket.

Fejtegetéseink célja annak kimutatása volt, hogy a városi plebejus tömegek a köztársaság utolsó évtizedeiben egészükben is, és egyes elég jól megkülönböztethető csoportjaik külön-külön is olyan politikai erőtényezőt jelentettek, amely nem egyszerű függvénye a különböző arisztokrata csoportok törekvéseinek, hanem több kérdésben önálló programmal, önálló törekvésekkel lép fel.
A plebs urbana ezen sajátos politikai befolyása azonban nem lehetett hosszabb életű azoknál az évtizedeknél, amelyekben a senatusi vezetés megosztottsága miatt már elvesztette hatékonyságát, és a nagy zsoldos hadseregek vezetői még nem tudták a hatalom teljességét kezükbe ragadni.
Az egymással még vetélkedő politikus-hadvezérek fellépése idején a plebs urbana politikai törekvései már inkább csak a különböző nagyobb erők közötti lavírozás szintjén realizálódtak, bár egy-egy pillanatra még mindig megvolt az önálló politika folytatásának illúziója - így Clodius vezető szerepének éveiben. Amikor azonban egy-egy hadvezérnek, előbb Caesarnak, majd Octavianus Augustusnak sikerült a hatalom teljességét kezébe ragadnia, a római plebs állásfoglalásai puszta díszletté, a monarchikus rendszer külsőségeivé váltak. Az augustusi monarchia megszilárdulásával pedig végleg felváltotta a contione turbulentae korszakát a panem et circenses kora.



Hahn István