logo

XX Martius AD

A plebs urbana a köztársaság válságos időszakában II.

1. A Sulla lemondásával, majd hamaros halálával bekövetkezett politikai változás látszatra nem csupán a régi arisztokratikus hagyományokhoz való visszatérést jelentette, hanem a popularis irányzat feltámadását is. Nagyjából egy emberöltőn át Sulla halála és Caesar polgárháborús győzelme között - úgy tűnt, hogy a népgyűlés (nem téve itt különbséget a comitia centuriata és tributa között) a senatus és a hadsereg (ill. a nagy hadvezérek) rovására az állam elsőrangú hatalmi tényezői közé emelkedett: «visszaszerezte» régi, de elrabolt jogait. Ezt az igényt - és az érvényesítésére való képességet is - fejezi ki az i. e. 78. évet követő törvényhozás: a néptribunusok jogainak fokozatos és i. e. 70-ben teljessé váló helyreállítása, a népgyűlések jogkörének bővítése, a senatorok visszaszorítása a bírói testületekből, az egykori radikális popularisok polgárjogának teljes helyreállítása.
Ezek a sikerek a plebs urbana politikai befolyásának növekedését is mutatják: erre vall főként az, hogy a lex frumentaria helyreállítására már 78-ban annak az Aemilius Lepidus consulnak javaslatára került sor, aki az év elején még veszélyesnek tartotta a néptribunusok hatalmának restaurálását; a gabonaosztási javaslat most és ez is jellemző tény - minden ellenkezés nélkül emelkedett törvényerőre, holott korábban ugyanez a törvény, és ugyanebben az évben a consul további popularis irányú javaslatai heves ellenkezésbe ütköztek.

A plebejus elemek tehát egy néhány évtizedes időre számba vehető politikai tényezővé lettek. Jellemző azonban, hogy érdekükben az első intézkedés - az ingyen gabonajuttatás felújítása volt. Ez máris felveti azt a kérdést, hogy a városi plebs törekvéseiben mennyire játszottak központi szerepet az ingyenes állami és magánjellegű juttatások. Ennek a kérdésnek megválaszolása döntő jelentőségű a plebs politikai arculatának megítélésében.

2. Fejtegetéseink kiindulópontja szükségszerűleg a publicae et privatae largitiones kérdése, nevezetesen a plebs urbana ill. egyes csoportjai számára juttatott közés magánadományok gazdasági súlya és politikai hatása.
Mommsen és újabban főként M. Gelzer, J. Hellegouarch és L. Köss Taylor részletekbe menő kutatásai óta a választásokkal kapcsolatos visszaéléseknek, megvesztegetéseknek, a választásokat és senatusi valamint népgyűlési határozatokat befolyásoló személyi kapcsolatoknak, az egyéni és a csoportos politikai clienteláknak egymásba fonódó rendszerei, a döntéseket nagymértékben meghatározó manipulációk módszerei és technikai megoldásai is nagyjából tisztázottaknak tekinthetők.
A legutóbbi évek alapos vizsgálódásai egyre több fényt derítenek a népgyűlések (comitia) lebonyolításának, befolyásolásának s a különböző machinációknak finomabb módszereire is. Ezekből a tényekből joggal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy:

a) a plebs urbana a római polgárjognak Itália-szerte általánossá válása óta számszerű súlyát sokszorosan meghaladó mértékben befolyásolta a comitia választási és egyéb döntéseit, s ez a lehetősége főként Sulla diktatúrájának megszűnte után vált reális hatóerővé;

b) ebben nagy része volt annak az alkotmányjogi felfogásnak, hogy a Rómába költözött vidékiek megmaradtak eredeti «vidéki» tribusaikban, a plebs urbana tehát mind a 35 tribust képviselte, s a teljes római választópolgárság nevében léphetett fel;

c) ezért a plebs urbana megnyerése érdekében a nobilitas tagjai s általában a politikai pályafutásra törekvő egyének a plebs urbana körén belül különös eréllyel igyekeztek clientela-kapcsolatok teremtésére, a hangadó személyek megvesztegetésére. Ebben legfőbb módszerük a plebs urbana tömegeinek juttatott adományok (largitiones), fényes játékok rendezése, megvendégelések, pénz és élelem juttatások - még súlyos anyagi erőfeszítések árán is.
Ezeknek a módszereknek együttes alkalmazásával a plebs urbana jelentős része a nobilitas egyes tagjainak lekötelezettjévé, politikai eszközévé, puszta játékszerévé vált - és éppen ezek vettek részt, már csak anyagi érdekből is, leginkább a népgyűléseken.
3. Ezeknek az önmagukban és külön-külön helytálló tételeknek a plebs urbana-ra való egyoldalú vonatkoztatása mégis téves általánosítás lenne. Azok a - rendszerint visszaéléseken alapuló személyi kapcsolatok, amelyek a plebs urbana egyes rétegeit a nobilitas «játékszerévé» tették, szervesen illeszkedtek bele az egész római társadalmat, annak valamennyi ordo-ját, osztályát, rétegét és csoportját keresztül-kasul hálózó személyes kapcsolatok rendszerébe.
Ami a plebejusok felé a «clientela» - ugyanazt jelentette a nobiles körén belül az «amicitia»; amilyen funkciója van «lefelé» a largitióknak - ugyanazt szolgálják az uralkodó csoportokon belül a beneficiumók és officiumók teremtette kötelékek. De a clientela és a vele többé-kevésbé együtt járó anyagi kötelmek nemcsak a Róma-városi plebs irányában hatottak: minden valamire való római politikusnak megvoltak, már az i. e. 2. sz. utolsó évtizedeiben, a maga jól kiépített és állandóan tovább is fejlesztett clientela-kapcsolatai Itália egyes municipiumaival, - és ezek is ugyanúgy alapultak az arisztokraták részéről nyújtott anyagi és politikai juttatásokon, mint a Róma lakosságán belül elnyert támogatás.
A Gracchus-testvéreknek, Livius Drususnak, Mariusnak, Pompeiusnak, Cicerónak, Caesarnak Itália-szerte kiépített, egész városokra, sőt földrajzi körzetekre is kiterjedő patronusi szerepköre tanúskodik erről.

A Róma-városi lakosság szegényebb csoportjainak anyagi és politikai függése az arisztokrácia egyes tagjaitól tehát semmiképpen sem olyan különleges jelenség, amely kizárólag vagy főként erre a rétegre korlátozódnék, és e tekintetben kedvezőtlenül megkülönböztetné a többi, politikailag önállóbb társadalmi egységtől. Igaz, a politikai kapcsolatok jellege mindig eltér egymástól az eltérő társadalmi közegekben. Így a nobilitason belül az amicitia-kapcsolatok s a beneficiumók mindig kölcsönösséget tételeztek fel, míg a plebs urbana részére nyújtott largitiók egyoldalú függést hoztak létre; ez sem különbözött azonban lényegesen a vidéki municipiumok függésének jellegétől. Ámde a városi lakosság függésének jelentőségét, állandóságát és politikai hatását sem fogjuk túlbecsülni, ha az imént vázolt kép egyes rejtettebb vonásait is figyelembe vesszük.

a) Az ajándékok, juttatások és vesztegetések «hierarchiája» nagyjából arányban volt a társadalmi ranglétrán elfoglalt hellyel. Előkelőbb személyek megvesztegetés címén is aránytalanul többet kaptak a közrendűeknél.
Az i. e. 54. év consulai, App. Claudius Pulcher és S. Domitius Ahenobarbus a következő óv jelöltjeitől (C. Memmiustól és Cn. Domitius Calvinustól) fejenként 4 millió sestertius lefizetésére kaptak ígéretet arra az esetre, amennyiben az utóbbiak egy, még meghamisítandó lex curiata, valamint előre garantált kedvező augurium alapján elődeiket nem juttatnák megfelelő provinciákhoz. Ugyanezek a jelöltek az első classishoz tartozó, tehát a legjobbmódú polgárokból álló centuria praerogativa részére összesen 10 millió sestertius fizetésére tettek ígéretet. Ez összesen 18 millió sestertius, amely összeg megközelítően azonos az Appianos által - ugyanezen időszakra, de név nélkül említett 800 talentum (= 19,2 millió sest.) megvesztegetési pénzzel.

Scribonius Curio, az i. e. 50. év ismert néptribunusa, Caesartól összes adósságainak kifizetésére 10 millió (Véli. Pat. 2, 48, 4), vagy más - túlzottnak látszó - források szerint éppenséggel 60 millió sestertiust kapott; ugyanezen év egyik consula, Aemilius Paullus pedig a basilica Aemilia újjáépítésére 1500 talentumot, azaz: 36 millió sestertiust. Oppius, Caesar megbízottja Cicerótól Atticus útján viszonylag szerény összeget, 800 000 sestertiust kapott; ezt sajátos módon - Cicero Caesartól vette kölcsön, és még a következő évben sem tudta visszafizetni. A háttérben megbúvó pénzügyi machinációt persze már nehéz pontosan rekonstruálni.

Az arisztokrácia körén belül osztogatott roppant summákhoz képest elenyészőeknek tűnnek a városi szegénység között szétosztásra kerülő pénzek és élelmiszerek költségei. Verres - Cicero nyilván nem túlzottan jóindulatú közlése szerint praeturája érdekében 300 000 sestertius értékben osztott szét ajándékokat Róma népének, és ugyanennyit adott előzetes vesztegetés címén bírálnak is: «ne accusaretur».
T. Annius Milo consulságra való pályázása idején «aperte quoque tributim in singulos milia assium dederat». A bizonytalan szöveghagyományozású - és megfogalmazásában is homályos közlés nem ad felvilágosítást arról, hogy ezt a nem túlságosan magas összeget egy-egy tribus együttesen kapta-e a tribus-vezetők által, vagy pedig egyénileg a választáson tényleg megjelenő tribus-tagok.
A párhuzamos szöveg «populoque tributim singula milia aeris ad defendendos de se rumores dedisse . . .», valamint a tributim kifejezés hangsúlyozása arra látszik mutatni, hogy az ezer as megvesztegetést a tribusok vezetői kapták egy összegben kézhez, egyes tribus-tagok közötti szétosztásra: az «egyszerű» tribus-tagnak de leginkább a négy «városi» tribushoz tartozóknak - csak nagyon kevés jutott belőle. Cicero - nyilván tapasztalatok alapján - a meg nem engedett largitio legáltalánosabb módját abban látja, hogy a plebsnek ingyen belépést nyújtanak a gladiátor-játékokra, és ez alkalommal reggelivel (prandium) is kedveskednek nekik.

A díszes játékok, «quae popularem admirationem habuerunt» (Ad fám. 7, 1, 2) s az alkalmi megvendégelések mindenesetre sokkal általánosabbak, mint akár a közvetlen pénzosztás, akár a közszükségleti élelmiszerek (gabona stb.) osztogatása. A római nép is inkább ezeket, a közvetlen létszükségleteken túlmenő juttatásokat kívánta meg politikusaitól: Q. Aelius Tuberót azért nem választották meg praetornak, mert Scipio Africanus halálakor túlságosan szegényes halotti tort rendezett. Ez az apró példa a többi adat mellett - arra is rámutat, hogy a játékok rendezése és a tömeges megvendégelések inkább egy általánosan kedvező közhangulat megteremtését célozták, és nem voltak tekinthetők olyan közvetlen megvesztegetésnek, amelyből a jelölteknek csak a reménybeli szavazói részesülhettek.

b) Nemcsak a befolyásosabb és vagyonilag is tehetősebb elemek voltak előnyben a plebs urbana tömegeivel szemben, hanem a Róma környéki vagy akár távolabbi - de a választásokon feltehetőleg megjelenő vidéki települések lakói is. Maga az ambitus szó is eredetileg a Róma környéki települések «körbejárását» jelentette, és az első ismert ambitus-per (i. e. 358) ugyancsak a vidéken történt megvesztegetések miatt indult meg.
Ilyen szempontból a vidék jelentősége nem sokat csökkent a Sulla utáni évtizedekben sem. Amikor Cinnának Rómából menekülnie kellett (i. e. 88), a vidéki szavazókat izgatta fel saját érdekében. Cicerónak öccse is felhívta a figyelmét a vidéki szavazók, a «homines municipales ac rusticani» megnyerésének fontosságára (Comm. pet. 31 §).

Maga Cicero is tudja azonban, hogy «... videtur in suffragiis multum posse Gallia» (Ad Att. 1, 1 2), s ezért a számára fontos praetor-választás előtt egy fiktív legatio libera lehetőségét használta fel Gallia Cisalpina római polgárok lakta településeinek meglátogatására (uo.). Mégis nehezményezte azt, hogy a 63. évi consul-választásokon vetélytársa ugyanilyen fiktív kiküldetés felhasználásával «fontosabbnak tartotta a vidéki fogadósok végiglátogatását, mintsem hogy a városban maradjon és Róma népét kérlelje, ti. szavazatokért» (Comm. pet. 8 §).
Hogy ezek a «látogatások» nem lehettek sikeresek megfelelő anyagiak nélkül, nemcsak önmagában valószínű, de forrásaink is bizonyítják. A késő-köztársasági útépítések pl. részben politikai célokat is szolgáltak: az országutak mentén épült települések felé irányuló propagandát.

A várható politikai siker egy-egy település patronusának jogi és egyéb pártfogási lehetőségét fokozta; de nem maradtak el a közvetlen adományok sem. Plancius választási sikerét luventius Laterensis-szel szemben főként egyes vidéki tribusok masszív fellépésének köszönhette (Pro Pláne. 19 § skk.), és Cicero nem hallgatja el azt sem, hogy ebben bőven szerepe volt a jelölt és pártfogói sokoldalú Uberalitas-knak (uo. 22 §). A római plebs pénzéhsége semmi esetre sem múlta tehát felül a vidéki városok derék földbirtokosainak és földműveseinek anyagi előnyök iránti fogékonyságát.

c) A plebs urbana körén belül is aránytalanul oszlottak meg - a polikai szolgálatok tételének lehetőségét és súlyát mérlegelve - az anyagi ellenszolgáltatások. Az «egyszerű» proletariátusnál nagyobb és rendszeresebb juttatásokat kaptak az állandó clientelák tagjai - azok, akiket a szó szorosabb értelmében a politikai «lumpenproletár» fogalmába sorolhatunk. Cicero idejére ezeknek a valóságos ranglétrája is kialakult.
A legáltalánosabb és ezért anyagilag is legkevésbé megfizetett feladat a minden hajnalban «köszöntésre» gyülekező salutatoroké, «qui magis vulgares sunt”; ezek a plebs körében meglehetősen számosán lehettek, hiszen minden előkelő ember számára magától értetődő, hogy már kora reggel hallgassa palotája körül «a cliensek zajgását» (fremitum clientium).

A salutatorok egyszer kialakult ragaszkodása patronusukhoz közvetlen anyagi érdektől függetlenül is állandó személyes kapcsolattá fejlődhetett. Cicero örömmel állapítja meg azt a nyilván nem magától értetődő jelenséget, hogy salutatorai Caesar dictaturája alatt is ugyanúgy - bár a korábbinál «szomorúbban» - köszöntik reggelenként, mint egykor, politikai hatalma idején (Ad fám. 7, 28,2; 9,20,3).
Még szorosabban - és anyagilag is jobban dotáltan - csatlakoznak patronusaikhoz a deductorok, akik választások és politikai kampányok idején alkotnak állandó kíséretet, és az adsectatorok, akik az alkalomtól nem is függően mindig ott találhatók uruk oldalán és asztalánál. Úgy tűnik, hogy ezek az adsectatorok alkották a köztársaság vége felé már általánosan elterjedt fegyveres magántestőrségek magvát is, bár a fegyveres testőrök sorában nagy számmal találunk nem-szabad elemeket: libertusokat, rabszolgákat és pténzen vásárolt gladiátorokat, az egykori hadvezérek esetében pedig a kiszolgált katonák egy részét is.

A felfegyverzett adsectatorok száma a politikusok súlyától, anyagi helyzetétől és esetleg veszélyeztetettségétől függően néhány száztól több ezerig emelkedhetett. Tény azonban, hogy éppen a köztársaság utolsó, anarchikus éveiben, amikor minden vezető politikus veszélyeztetettnek látta saját életét, és ezért erős és megbízható fegyveres kíséretre volt szüksége - a «proletariusok» aránya észrevehetően csökkent egyfelől a nem-szabad és félszabad elemekkel és katonákkal, másfelől pedig a nem pénzért, hanem önként vállalkozó előkelő barátokkal, akár lovagrendűekkel szemben is.
Ez megint arra int, hogy az állandó kíséreten belül a városi proletarius elemek súlyát nem szabad túlbecsülnünk; az egész proletariátushoz képest mindenesetre kisebbségben voltak azok, akik számára a salutatio vagy éppen állandó kísérés díja (élelemben és pénzben) teljes munkátlan - bár nem éppen veszélytelen - megélhetést biztosított volna. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a legbefolyásosabb - azaz: legnagyobb állandó clientelájú politikusok sem lehettek biztosak egy-egy választás kimenetelében, és meglepetések mindig akadtak.

A plebs urbana nagyobb része tehát nem volt előre elkötelezve egy-egy választáson. Ezek befolyásolása megnyerése vagy lepénzelése - minden évben újonnan felmerülő feladat volt. Qu. Cicero megfigyelése szerint «íz utóbbi években» (per hos annos) vált csak általánossá az a jelenség, hogy egyes «törtetők» homines ambitiosi egész tribusuk választási célokra való beszervezésére vállalkozhatnak (Comm. pet. 18 §). Ezek lényegileg kortesek voltak, akik - nyilván megfelelő ellenszolgáltatásért - vállalták az állandó clientelába nem tartozó polgárok szavazatainak megszerzését.

A hatvanas évek óta ezek az ambitiosi, gratiosi, a görög elnevezés szerint: σπονδαρχιώντες már ismert személyiségekké váltak. Egy-egy politikai szempontból döntőnek látszó időszakban minden politikus környezetében - vagy ellenfelei között - feltűnnek a noti homines, duces multitudinum (Sali. Cat. 50,1) vagy noti operarum duces, az alkalomszerűen szerzett hívek vezetőiként. De nemcsak egyes személyekről van itt szó.
Egy-egy ambitiosus körül többé-kevésbé állandó jellegű választási szervezőcsoport, sodalitas, sodalicium, factio, görög elnevezéssel: hetaireia jött létre, amely közreműködését a választásokon már meglehetősen szervezett formában gyakorolta: a számba jöhető tribus-tagokat «összeírták» (conscribere) ill. «nyilvántartották» (discribere), a kiosztandó pénzeket sequestereknél helyezték letétbe, s a választási siker után gondoskodtál a pénzek szétosztásáról is: ez a divisores feladata.

A divisorok tevékenységének betiltására első ízben Cicero consulsága alatt, i. e. 63-ban került sor a lex Tullia de ambitu alapján. Ebben az évben - Qu. Cicero tanúsága alapján - Rómában négy sodalitas működött ismert személyiségek - köztük az egyik éppen C. Cornelius tr. pl. - vezetése alatt (Comm. pet. 19 §). Ezek a választási sodalitasok nyilván azonosak azokkal az éppen ezekben az években szerveződött új (és egyben új típusú!) collegiumokkal, amelyeket a római köztudat és jogalkotás is élesen megkülönböztetett a hagyományos és «törvényes» régi kézműves-collegiumoktól.
Betiltásukra ismételten is sor került: i. e. 66-ban és 64-ben, majd Clodius által történt helyreállításuk után Caesar és Augustus részéről is. A társadalmi-gazdasági bázis és politikai funkció szempontjából mindenképpen meg kell tehát különböztetnünk a kézműveseket tömörítő collegia opificumtól a választási célokat szolgáló collegia sodalicia-t.

Az utóbbiak megjelenése és jelentős politikai szerepe önmagában természetesen még nem bizonyítja, hogy a sodalitas-ok tagjai mind felbérelt emberek lettek volna, akik pénzért - és csak pénzért - bocsátották rendelkezésre szavazataikat bárkinek, aki megfizette őket, de kétségtelen, hogy főként ezeknek tagjai körében kell keresnünk a mindenre kapható «lumpen» elemeket is. Annyi azonban szintén kiviláglik ezekből az adatokból, hogy a plebsnek csak egyes (számszerűleg pontosan fel nem mérhető) csoportjai tartoztak akár az állandóan lekötött clientela-típusú csoportosulásokhoz (salutatores, deductores, adsectatores, homines armati stb.), akár a hol ide, hol oda csatlakozó választási sodalitasokhoz.
Az is nyilvánvaló, hogy a megélhetésben számottevő «választási» mellékjövedelmet csak az első, állandó jellegű csoportosulásban való részvétel jelentett; az alkalmilag szétosztott összegekből pedig a duces operarum és legfeljebb a sodalitasok tagjai részesültek az általuk «beszervezett» választóknak csak morzsák (vagy azok sem) juthattak. Az, hogy forrásaink - mint már láttuk - a városi tömegeken belüli politikai viták esetében megkülönböztetni igyekeznek az operae, a homines conducti, a misthótoi, az andres dedórokékotes csoportjait azoktól, akik «romlatlan»-nak, «tisztalelkű»-nek minősülnek - ugyancsak annak jele, hogy ezek a megjelölések csak a plebs urbana egy részére - éspedig a clieniela-csoportok és sodalitas-ok tagjaira érvényesek. A plebs urbana nagyobb része a maga mindennapi szükségleteit semmiképpen sem az alkalmi congiariumok révén fedezte.

4. A plebs urbana gazdasági, társadalmi és politikai tagozódását az eddigiek után a közkeletű elképzelésektől eltérően kell rekonstruálnunk. Nem fogadható el az a régebbi általánosító nézet, amely a köztársaság végétől kezdve az egész városi plebejus réteget egyetlen, egységesen dologtalan, az arisztokrácia odadobott morzsáin élősködő és ezért gátlástalanul kiszolgáló tömegnek képzelte el.
De nem kielégítő egy olyan rekonstrukció sem, amely a plebset olyan - már differenciáltabb - társadalmi csoportosulásnak tekinti, amelyen belül megkülönböztethető egy «felső» réteg: rétorok, orvosok, az artes liberales képviselői;68 egy «középső» réteg: önálló kézművesek (opifices), kiskereskedők (tabernarii), kocsmárosok (copones) stb.; végül egy «alsó» réteg: az infimi, humilimi, tenuiores csoportja, a napszámosok, szabad bérmunkások (mercennarii), alkalmi munkások, málhahordók, vízhordók (aquarii), stb. és ez utóbbiakat azonosítanánk azzal a «lumpen-proletáriatussal», amely anyagilag maximálisan volt rászorulva az előkelők vagy az állam adományaira, s őket ennek fejében politikailag is támogatta szavazatainak eladásával.

Amit az adományok és juttatások hierarchiájáról megtudtunk, ennél bonyolultabb képletre utal: éspedig olyanra, amelyben a városi tömegek gazdaságilag «legalsó» rétege nem azonos az arisztokrácia egyes tagjait kiszolgáló politikai lumpenproletariátussal.
Nem azok kapták (szolgálatuk fejében) a nagyobb és állandóbb juttatásokat, akik legszegényebbek voltak, hanem azok, akik objektíve a legnagyobb hasznára lehettek az arisztokrácia egyes tagjainak: a clientelák tagjai, a salutatoroktól le egészen a homines armati bandáiig, a hivatásos és félig hivatásos kortesek, a noti duces operarum, divisores stb.; és tágabb értelemben (de már csak ingyen reggeliért, cirkuszi belépőjegyekért és filléres összegekért) az operae, homines conducti csoportjai.
Igaz, hogy ilyen piszkos és a megbízók által is megvetett feladatokra leginkább a plebs alsó rétegéből akadtak vállalkozók: de ezeket globálisan mégsem lehet azonosítani a plebs alsó rétegével. A választások kimenetele szempontjából pedig éppen a legszegényebbek - a négy városi tribus tagjai - voltak egyben a legérdektelenebbek is.

Mindez megmagyarázza azt a meglepőnek tűnő jelenséget is, hogy a congiariumoknak és egyéb juttatásoknak sokkal kisebb hatásuk volt a választások kimenetelére, mint ahogy az a modern ábrázolások alapján tűnnék. A városi plebejus elemeknek megvolt a maguk kialakult véleménye az egyes politikai személyekről, a populáris existimatio, s azok a poütikusok, akik ezt meg tudták szerezni, nagyobb mértékben köszönhették politikai tevékenységüknek, mint pusztán adományaiknak.
Amikor Qu. Cicero a 63. évi consulválasztások előtt írt és már többször idézett elmefuttatásában bátyja esélyeit a legkülönbözőbb szempontok számbavételével taglalja, a plebs urbana körében meglevő lehetőségeit kizárólag politikai tényezők alapján mérlegeli: «lam urbanam illam multitudinem et eorum studia qui contiones tenent adeptus es in Pompeio ornando, Manilii causa recipienda, Cornelio defendendo ...» (Comm. pet. 51 §).

Az urbana multitudo hangadói ezek szerint azért lesznek feltehetőleg Cicero mellett, mert Pompeiust támogatta (aki akkor a senatus ellenfelének számított), és kiállt a libertusoknak jobb szavazási lehetőséget szerző C. Manilius, valamint a megvesztegetés elleni szigorú törvény szerzője, L. Cornelius néptribunusok mellett. Megvan az ugyanilyen meggyőző ellenpéldánk is. Annius Milo, a köztársaság utolsó évtizedeinek egyik legsötétebb figurája, hírhedt volt sokoldalú megvesztegetési tevékenységéről.
Amikor Cicero felmérni igyekszik, minden negatív körülmény ellenére is Milo politikai kilátásait, ennek lehető tényezői között felsorolja «... vulgi ac multitudinis propter magnificentiam munerum liberalitatemque naturae . . . studium . . . »). Cicero maga is bízott abban, hogy védencét megmenti a «. . . iuventutis et gratiosorum in suffragiis studia ...» (Ad fam. 2, 6, 3).

Milo - legközelebbi politikai szövetségeseivel együtt - nemcsak «nyíltan űzött mértéktelen megvesztegetéseiben» (largitione palam profusa) bízott, hanem állandó, fegyveres kíséretében is (factiones armatorum). Az általa rendezett játékok 300 000 sestertiust - tehát roppant összeget emésztettek fel (Ad Qu. fr. 3, 7 (9), 2). Mindez együttvéve sem volt elégséges ahhoz, hogy Milo valamennyire is népszerűvé tudjon válni.
Még fizetett testőrei is inkább galliai meg picenumi kiszolgált katonákból (Ad Qu. fr. 2, 3, 4) meg rabszolgákból álltak, mint római, vállalkozó kedvű polgárokból. Clodius megölése után pedig ez valamennyi egykorú forrásból egyértelműen kiderül az egész közhangulat egyértelműen fordult ellene, holott éppen ekkorra időzítette a legnagyobb összegű largitiókat.
Az éppen ő általa űzött vesztegetéseknek pedig csak az volt az eredménye, hogy Pompeius a közhangulat nyomása alatt (vagy ennek csak ürügyén, de mindenképpen erre hivatkozva) minden addiginál szigorúbb és visszamenőleges hatályú megvesztegetés-ellenes törvényt tudott elfogadtatni. Az urbana multitudo közhangulata ebben az esetben egyértelműen fordult szembe a választási megvesztegetések gyakorlatával. A különböző largitiók propagandisztikus eredményének elmaradásáról más esetekben is értesülünk.

Brutus i. e. 44 július havában rendezett játékainak, a ludi Apollinaresnek pompáját a városi tömeg megtapsolta - de Cicero sajnálkozva állapítja meg, hogy ettől még nem lettek Brutus híveivé. Cato viszont, aki közismert volt puritánságáról és az ajándékosztástól való tartózkodásáról, és pályájának egyes szakaszaiban közel is állt a populares-hez, éppen ezzel a jellemvonással öregbítette tekintélyét, még a plebs urbana körében is. Igaz, hogy Caesar viszont közismert költekező volt, s ajándékosztásai növelték is népszerűségét - de ezekkel legalábbis azonos jelentőségű pályája kezdeti szakaszán a plebs urbana politikai törekvéseivel való tényleges vagy látszólagos azonosulása.

Annyi mindenképpen megállapítható, hogy a plebs urbana körében gyakorolt valóságos befolyás nem közvetlen függvénye az ambitusnah és a largitióknak. Olyan politikusoknak, mint Pompeius, Cato, de még a hírhedt Clodius is, időleges vagy tartós tömegbefolyása független volt adományozásaiktól - viszont az ambitus olyan kipróbált szakértői, mint Milo, Plautius Hypsaeus, Q. Metellus Scipio - semmilyen jelentős tömegbázissal nem rendelkeztek.

A megvesztegetések különböző formái nemcsak hatástalanabbak voltak annál, aminek az adományozók szánták, hanem a plebs urbana egyes csoportjai előtt népszerűtlenek is; másfelől az ambitus elleni törvényhozás, ill. a meglevő törvények szigorítására vagy legalábbis komolyan vételére irányuló törekvés népszerű jelszó volt a városi tömegek szemében is.
Jellemző e tekintetben az i. e. 67. évi rogatio Cornelia sorsa. C. Cornelius, a közelebbről nem ismert néptribunus több más, a senatus befolyását és ezen belül főként a princepsek önkényét korlátozni hivatott javaslattal együtt egy rendkívül szigorú ambitus-ellenes törvényt is benyújtott. Javaslatát a városban heves népmozgalom kísérte, érdekében a vezetése alatt álló sodalitas hivatásos, de nem «megfizetett» propagandistái, a σπουδαρχιώντες is mozgósították a közvéleményt.
Ez a javaslata mindenesetre oly népszerű volt, hogy bár a senatus többsége és személy szerint Calpurnius Piso consul is ellenezte - mégis egy kompromisszumos megoldásban kellett megállapodniuk. Amikor néptribunságának lejárta után az optimaták egy szélsőséges csoportja Corneliust de maiestate címén vád alá helyezte, és Cicero - nyilván már a közelgő consul-választásra is gondolva - elvállalta a védelmét, ez a lépése hozzájárult népszerűségéhez, míg Cornelius vádlóit a tüntetők még halállal is fenyegették.
Ugyanígy járt Valerius Messalla (cos. i. e. 53), akinek az ambitus-vád alóli felmentése ellen a tömeg «clamoribus maximis» tüntetett előbb a bíróság előtt, majd a színházban is. A dühöngő tömeg füttykoncertjéből - «strepitus, fremitus, clamor tonitruum, et rudentum sibilus» mondja erről Cicero kijutott még Messalla idős védőjének, a nagytekintélyű Hortensiusnak is, « . . . qui intactus ab sibilo pervenerat ad senectutem» (vö. Ad fám. 8, 2, 1-2).

Míg az ambitus ellen küzdők általában népszerűségre számíthatnak (és küzdelmüknek ez nyilván egyik közvetlen célja) a vele gyanúsíthatók különösen gyűlöltek a plebs urbana szemében. Az általános tapasztalat szerint egy politikai ellenfél lejáratásának legjobb eszköze, ha ambitusszal vádoljuk, vagy széles körű clientela-kapcsolatainak hírét költjük. Senatusi körökben éppen ezért az ilyenfajta propaganda nem is fér össze a politikai illemmel.

A városi választóknak volt tehát egy olyan elég számottevő a választások kimenetelét mindenesetre többé-kevésbé befolyásoló rétege, amelynek körében egyenesen rossz benyomást keltett a sok költekezés és a cliensek gyűjtése.
Jellemző a plebs urbana jelentős részének elvi, ambitus-ellenes állásfoglalására a megvesztegetési botrányairól hírhedt, i. e. 54. évi választások egy sajátos mozzanata: a néptribunátusra pályázó jelöltek, akik tisztségük jellegénél fogva leginkább voltak rászorulva éppen a «városi» szavazók jóindulatára, a választást megelőzően megállapodtak egymással minden largitio mellőzésében, s ennek biztosítékául fejenként nagyobb összeget tettek le a döntőbírónak felkért Catónál, azzal a feltétellel, hogy az esetleg megvesztegetést elkövető jelölt a letéti összeget veszítse el.
Egy esetben, az i. e. 50. évi augur-választásokkal kapcsolatban, amelyek a szembenálló jelöltek, M. Antonius és Domitius Marcellus személye miatt voltak elvi jelentőségűek, maga Cicero emeli ki, hogy ezekben a választásokban nem a személyi kapcsolatok és lekötelezettségek, hanem kizárólag a politikai szempontok érvényesültek.

Mindez nem jelentheti azt, mintha a különböző megvesztegetések nem befolyásolták volna nagymértékben egyes választások kimenetelét: ehhez túlságosan sok általános kortársi megállapítás szól az ambitus elharapódzásáról és túlságosan sok a konkrét vád a megválasztott magistratusok korábbi visszaéléseiről. De mindennek elismerése mellett az eddigiekből kirajzolódik az a konklúzió is, hogy a plebs urbana gazdaságilag független részének megvolt a saját politikai koncepciója, amely különböző jellegű megnyilatkozásaiban szóhoz is jutott, s a választások kimenetelére sem volt közömbös. Ennek az önálló politikai programnak megismeréséhez hozzásegít egy további kérdésnek: a késő-köztársasági comitia jogkörével, tágabb értelemben a népgyűlések politikai jelentőségével kapcsolatos problémának kissé részletesebb elemzése.

5. A Sulla bukása utáni popularis irányzatú reformoknak - mint láttuk - egyik fő tendenciája: mindkét típusú comitia (centuriata és tributa) régi hatáskörének helyreállítása, ill. ezen a jogcímen a comitia politikai befolyásának növelése. A legkülönbözőbb összefüggésekben, hol általános követelményként, hol egyes konkrét - önmagukban gyakran jelentéktelen - kérdésekben hangzik el az a jelszó, hogy «a népnek (azaz: a népgyűlésnek) vissza kell adni az őt megillető jogokat».
G. Corpelius is arra hivatkozott, «quod antiquo quoque iure erat cautum», amikor a senatust meg akarta fosztani az egyéni privilégiumok nyújtásának jogától. Ez a javaslat, meg a hozzá hasonlóan felvetődő más követelések egy általánosabb - és éppen ekkor kibontakozó elvnek, a népszuverenitás elvének konkrét alkalmazásai.

A comitia politikai önállóságának növelésére irányuló «popularis» követeléssel szemben áll elméleti és gyakorlati síkon egyaránt a comitia határozathozatali képességének és önállóságának csökkentésére irányuló arisztokratikus törekvés. Cicero szívesen hangoztatja, hogy azok a jogok, amelyeket a nép magának újabban követel - régen sohasem illették meg. Különös jelentőséget tulajdonít még annak a külsőségnek is, hogy a római comitián a nép állva vesz részt (ez ugyanis elveszi kedvüket a hosszadalmas vitáktól), és a görög demokrácia hanyatlásának egyik okát éppen abban a szokásban fedezi fel, hogy az athéniek a padsorokban ülve gyűléseztek - innen a sok terméketlen vita!
Helyteleníti a titkos szavazást is - de ha ez már elkerülhetetlen, mert az ő korában már meggyökeresedett jogszokás, - a «titkos» szavazásnak legalább valamilyen ellenőrzését tartaná kívánatosnak. Ez oly formában valósult meg, hogy a tribusokon belül az egyes szavazók a tribus valamely kijelölt «tekintélyesebb» tagjának voltak kötelesek megmutatni szavazótábláikat amivel az elméletileg meglevő «titkosság» meg is szűnt. Ugyanilyen irányban hatott a közjogilag már régen eltörölt előzetes auctoritas senatus-nak (ill. auctoritas patrum-nak) követelményként való fenntartása, mint a «helyesen értelmezett» demokrácia egyik zálogáé."
Mindezen túlmenően is különböző manipulációs lehetőségek álltak rendelkezésre, és kerültek, úgy tűnik, egyre gyakrabban alkalmazásra a népgyűlések kimenetelének ellenőrzésére vagy kedvezőtlen kimenetelinek vélt gyűlések tartásának megakadályozására: az «égi jelek» megfigyelése ekkor már eléggé egyértelműen politikai módszerré vált a népgyűlések féken tartására. Mindez önmagában is annak a jele, hogy a zömében ekkor már a plebs urbana által látogatott comitia nem az az engedelmes eszköz az arisztokrácia kezében, mint ahogy azt a plebs «lumpen» jellege indokolná.

Legszembetűnőbb jelenség e tekintetben a kellemetlen hangulatúnak ígérkező comitia megtartásának megakadályozása részben a iustitium kihirdetése, részben a dies comitiales meghirdetésének önkényes elmulasztása, részben általános és előzetes consuli vagy tribunusi intercessio bejelentése, részben pedig a prodigiumokkal való visszaélés útján. Cicero mindig örömmel regisztrálja, valahányszor a boni homines kívánságának megfelelően sikerülakár hosszú időre is - megakadályozni a népgyűlések tartását. Ehhez minden ok, ürügy és módszer elég jó.
Elbeszélő forrásaink is éppen elég példáját közlik a népgyűlések ilyen vagy olyan módon történt erőszakos akadályozásának, vagy esetleg jellegük utolsó pillanatban történő önkényes megváltoztatásának. E jelenségek láttán nemcsak érthető, de szükséges, ésszerű és demokratikus intézkedésnek kell tartanunk Clodius ismert törvényét arról, hogy kedvezőtlen előjelek jogcímén ne lehessen népgyűlés megtartását megakadályozni. Ez a javaslat a plebs urbana azon rétegeinek törekvéseit szolgálta, amelyek a comitia tekintélyének fokozásával az arisztokráciától független politika folytatását szorgalmazták.

6. A comitia hatáskörének jogi és manipulációs módszerekkel való csökkentését ellensúlyozták a politikai megnyilvánulásnak más, félig-legális módszerei: a nem-formális népgyűlések (contiók) és a színházakban, circusi játékokon való tüntetések. Cicero is úgy látja (Pro Sestio 106 § skk.), hogy a római nép - ebben az összefüggésben értelemszerűen ismét csak a plebs urbana számára a politikai megnyilatkozásnak három lehetősége van: a contiók, a comitia és az ünnepi játékokon való tüntetések.
Mennél korlátozottabbak a comitia lehetőségei, annál gyakoribbakká válnak a contiók. Fontosabb politikai kérdések tárgyalásakor az államférfiak már szükségét érzik a quirites informálásának és meggyőzésének. Cicerónak legalább tíz, contiókon elhangzott beszédéről tudunk, és Sallustius, Appianos, Cassius Dio is a különböző irányzatok képviselőivel több fontos, elvi állásfoglalást mondat el - hiteles vagy koholt hagyományok alapján - egy-egy contión. Cicero fennmaradt contio-beszédei (így pl. a rogatio Servilia ellen tartott szónoklatai) a maguk kirívóan propagandisztikus hangvételével meggyőzően tanúsítják azt is, hogy a nép előtt annak politikai hangulatát nagyon is figyelembe kellett venni.
A contio-beszédek korántsem formális és protokolláris megnyilatkozások csupán, hanem a plebs urbana meggyőzésének és befolyásolásának fontos eszközei. Ennek jelentőségét emeli ki az is, hogy a szónokok ezeknek a rendszerint alkalmi jellegű beszédeknek közzétételét is indokoltnak tartották. A plebs politikai kérdések iránti érdeklődését igazolja a contióknak általában rendkívül izgatott, szenvedélyes hangulata.

Az i. e. 57. évben, különböző pártállású politikusok részéről tartott contio-beszédeket Cicero így jellemzi: «Contiones turbulentae Metelli, temerariae Appii, furiosissimae Publii» (Ad Att. 4, 3, 4). Egyébként is gyakoriak a contiók jellemzésére az efféle jelzők: acerba, concitata, improba, insanissima, molesta, pestifera, scelerata, seditiosa, tumultuosa stb.
A viharos évtizedek contiói nem merültek tehát ki a vezető politikusok megnyilatkozásainak csendes meghallgatásában. A tömegből gyakoriak voltak a helyeslő vagy helytelenítő közbekiáltások, udvariatlan kérdések, bántó ellenvetések. Ezek alkalmilag előre szervezett szavalókórusok részéről hangzottak el.
Egy Clodius által tartott contión ellenfelei az ő és nővére erkölcseit kipellengérező obszcén gúnyverseket adtak elő, mire a szónok Pompeius-ellenes jelszavakat kiáltatott a híveiből alakult kórussal. Nem maradhattak el a tettlegességek különböző formái sem. A népszerűtlen szónokot kifütyülik (ad fám. 8, 2, 1), leköpdösik, bántalmazzák, erőszakkal elhurcolják. Amikor Cato egy contión Pompeiust «magán-diktátor»-nak (dictator privatus) nevezte - kicsiny híján agyonverték (Ad Qu. fr. 1, 2, 15; Ad Att. 3, 7, 3).
Érthető, ha a nép ilyen spontán (vagy előre megszervezett) érzelemnyilvánulásai a vezető politikusok számára nem voltak kívánatosak. Cicero főként azért irigyli Rómától távol helytartóskodó öccsét, mert ott a provinciában kevesebb a nyugtalanító tényező: «nulla conquestio, nullus senatus, nulla contio ...» (Ad Qu. fr. 1, 1, 22), míg Rómában ezzel szemben - éppen acontiók miatt «határtalan az emberek arroganciája» (uo. 22, 25, 34 §).

Ennek ellenére - vagy éppen ezért! - feszült helyzetben a contiók mindennaposakká váltak. A Sulla alkotmánya ellen megindult politikai harc naponkénti contiók formájában folyt. L. Quinctus (tr. pl. i. e. 74) Sulla-ellenes propagandájának legfőbb formája a contiones cotidianae seditiose ac populariter concitatae (Cicero: Pro Cluent. 93), s a népgyűlések már akkor tüntetésekké duzzadtak (uo.: «ad iudicium non modo de contione sed etiam cum ipsa contione veniebat»).
Cicero i. e. 57-ben írt egyik levelében külön említésre méltónak ítéli, hogy «már két napja nem volt contio» (Ad Att. 4, 3, 4). Clodius hatalmának csúcspontján szinte naponta tartott viharosnál viharosabb gyűléseket (Ad fám. 13, 6, 1), és ezektől a törvény és jogszokás ellenére akkor sem kellett lemondania, amikor tribunátusának lejártával magánemberré lett. A contiókon való gyakori és szenvedélyes részvétel alapján nevezheti Cicero a városi plebejus tömegeket általánosítva «contionarius ille populus»-nak (Ad Qu. fr. 2, 3, 4), és feltehetőleg ugyanerre utalnak az olyanfajta megjelölések is, mint «subrostrani» vagy «columnarii».
Mindez azt is indokolja, hogy a contióknak általában erős látogatottságát tételezzük fel, és e tekintetben is szembeállítsuk őket a comitia egyes típusainak, leginkább a törvényhozó jellegű gyűléseknek feltűnően gyér látogatottságával. Cicero, nyilván túlozva, gyakori jelenségnek tekinti, hogy egy-egy fontos törvény tárgyalásán tribusonként alig 5 polgár jelenik meg, és ezek egy részét is idegen tribustól kérték kölcsön. A köztársaság utolsó évtizedeinek contiói tehát két oldalról is jelentős politikai tényezőkké váltak.
A vezető politikusok ezeken indokolják döntéseiket, és emelnek ellenfeleikkel szemben vádakat. De a tömeg maga is megszólal bennük egyre hangosabban és egyre anarchikusabb formában - és ezzel bizonyos fokig maga is befolyásolhatja a politikai döntéseket. Tudott dolog például, hogy Pompeius a Clodius megölése utáni gyakori és tömeges contiók viharos hangulatának hatása alatt fordult egyértelműen szembe Milo pártjával, szorgalmazta a gyilkosság megbüntetését és a politikai vesztegetések drasztikus megszüntetését.

7. A contiókon résztvevő tömeg már nemcsak római polgárokból állt, mint a comitia, ahol ezt szigorúan ellenőrizték, hanem peregrinusok, libertusok, sőt rabszolgák is nagy számban vettek rajtuk részt. A Rómában egyre nagyobb számban jelenlevő peregrinusoknak a contiókon való részvétel az egyetlen, félig-meddig legális lehetőség véleményük nyilvánítása számára. A Rómában élő - polgárjoggal nyilván nem rendelkező - zsidók egy contio lehetőségét használták fel a zsidógyűlölőnek tartott Valerius Flaccus propraetor elleni hangos tüntetésre - és bírálnak befolyásolására is.
A viharos és szenvedélyes gyűlésektől pedig igen rövid volt a távolság az utcai, színházi, amphitheatrum! és circusi tüntetésekhez és a fegyveres harcokhoz. Ezeknek résztvevői között a római polgárokon kívül ugyancsak ott találjuk a szabad peregrinusoktól a libertusokig s a valóságos és szökött rabszolgákig a nem-polgár jogú lakosság különféle rétegeit. Clodius nagyon is vegyes összetételű pártjának tevékenysége, a Caesar halálakor kirobbant tüntetések körülményei, az ál-Marius fellépése körüli események eléggé megvilágítják ennek a rétegnek jelentőségét - éppen a köztársaság agóniájának legvégén.

A contiókon és a különböző típusú tüntetéseken való együttes részvétel a kifejezési formája a plebs urbana alsó rétege és a nem-polgár jogú lakosság között kibontakozó politikai együttműködésnek. A nem-szabad és fél-szabad lakosság részvétele a köztársaság utolsó évtizedeinek politikai harcaiban különösen az utóbbi években nagymértékben felkeltette a kutatás érdeklődését.
Az elszórt és csaknem mindig célzatos adatok aligha nyújtanak lehetőséget az «együttműködés» jellegének, alkalmi vagy állandó, mélyreható vagy felszínes voltának meghatározására, s így az erre adott ellentétes válaszok nagymértékben az egyes kutatók egyéni felfogásának, történetszemléletüknek felelnek meg. Érdemes azonban rámutatni a politikai kapcsolatok, az alkalmi közös állásfoglalások és akciók gazdasági és szervezeti hátterére.

A szabad dolgozók alsó rétegei, a termelő eszközökkel nem rendelkező alkalmi munkások és napszámosok és a városi rabszolgák között a köztársasági kor legvégén már észrevehető nivellálódás ment végbe. A rabszolgák egy része ekkor már a «familia» üzemi és szervezeti keretein kívül dolgozott, akár mint bórbeadott rabszolga, akár mint olyan önálló dolgozó, aki maga vállal napszámot vagy kézműves munkát, és gazdájának csak meghatározott állandó összeget köteles fizetni. Ezek a lazább fegyelem között élő rabszolgák alkották egyes radikálisan popularis politikusok - Cinna, Catilina, Clodius - kíséretét, és vettek részt fegyveres testőrségükben is. Ezek a rabszolgacsoportok szabadabban is mozoghattak, lakás és ellátás tekintetében közel álltak a plebs urbana dolgozó részéhez.
Döntő többségükben közülük kerültek ki a collegia tenuiorum rabszolga-tagjai, akik szabadon jelenhettek meg (és tüntethettek) a circusokban és amphitheatrumokban, részt vehettek a contiókon, könnyebben válthatták meg magukat, és a pénzért vagy ingyen elnyerhető szabadság reményében hozzácsapódtak a popularisok radikális vezetőihez. A jelek arra mutatnak, hogy ezeknek a gazdaságilag viszonylag független rabszolgáknak a közvéleményre gyakorolt hatása is számottevő lehetett.
Cicero figyelmezteti bátyját ennek a «közvélemény formáló» tényezőnek jelenlétére, Clodius contióin legalábbis ellenfelei szerint főleg ők zajongtak és verekedtek, de a rossz nyelvek szerint még Caesar is részben ilyen rabszolgáknak köszönhette népszerűségét.

Szerencsés esetben egyes «rabszolga-kortesek» a noti homines közé is felemelkedhettek. A politikai kapcsolatok ill. közös fellépések gazdasági és társadalmi megalapozottsága (analóg munkakörülmények, közös collegiumok, contiókon való együttes részvétel) azt sejtetik, hogy a véletlenszerű alkalmi közös akciók mögött lényeges kérdésekre vonatkozóan is volt egyetértés az infima plebs és a servorum multitudo között. Ennek jele már az is, hogy a két jogilag élesen elválasztott réteget az antik szerzők egységes társadalmi réteg, az infimi, alkotórészeinek tekintik.
Ennek a kapcsolatnak kialakulását és jellegét nyomon kísérhetjük egy konkrét politikai kérdéssel, a libertusok és libertinusok választójogával és tribusokba való besorolásával kapcsolatban. App. Claudius Caecus emlékezetes censurája óta a liberti és a humillimi besorolása ismételten a vezető arisztokrácia és a popularis irányzat közötti harci kérdéssé vált. Sajátos, de a politikai clientela természetét ismerve, érthető jelenség, hogy ebben az ismétlődően felvetődőt kérdésben a konzervatív arisztokrácia tagjai voltak a jogkiterjesztés mellett, míg annak ellenzői apupularisok előfutárai közé tartoztak, így pl. 220-ban az akkori censor, Gaius Flaminius, 169-ben Tiberius Sempronius Gracchus olyan konzervatívokkal szemben, mint L. Fulvius Nobilior és C. Claudius Pulcher.

A köztársaság utolsó évtizedeiben a helyzet megváltozott. Sulla fellépésekor már a populárisnak számító P. Sulpicius néptribunus javasolta az italicusok mellett a libertinusok szavazójogának kiterjesztését is. Sulla törvényhozásának érvénytelenítése keretében i. e. 67-ben C. Manilius - a később híressé vált néptribunus az év utolsó napján rajtaütés-szerű és voltaképpen szabálytalan javaslatot nyújtott be arról, hogy a libertusok valamennyi tribusban szavazhassanak.
A plebs állásfoglalása ebben a kérdésben megoszlott. Cicero a javaslatot a «popularis insania» tünetének tekintette (Pro Mii. 22 §), s Asconius e kijelentést kommentálva kiemeli, hogy Manilius ezt a javaslatát «subnixus libertinorum et servorum manu» terjesztette elő, s ezért azt «perditissima lex»-nek minősíti. Mivel azonban a törvény megszavaztatásához
- bármilyen szabálytalan formában történt is ez - mégis szükség volt bizonyos számú római polgár jelenlétére, Cicero és Asconius közlése alapján csak arra gondolhatunk, hogy ezek a plebs infima közül kerültek ki, akikre, mint a javaslat támogatóira, Asconius kifejezetten hivatkozik, és akik a libertusokat a maguk természetes szövetségeseinek tartották.
Ugyanezt sugallják Cassius Dio kissé részletesebb közlései. Manilius a javaslatot a Compitalia ünnep utolsó napján (december 31, vö. PWRE 4, 791) nyújtotta be és fogadtatta el «beszervezett embereivel»; a senatus már másnap, az új consulok hivatalba lépésekor (i. e. 66 jan. 1.) érvénytelenítette. Mivel pedig «a tömeg is rettenetesen felháborodott» a törvényjavaslat miatt, Manilius azt nemcsak visszavonta, hanem a kezdeményezést is ráfogta Crassusra, ő maga pedig további kellemetlenségek elkerülésére Pompeius szolgálatába szegődött. A kép teljességéhez tartozik Cicerónak az a közlése, hogy Manilius javaslata voltaképpen attól a C. Cornelius néptribunustól indult ki, aki az ambitus elleni szigorú törvénynek is kezdeményezője volt.

A több szempontból is homályos közlések alapján is megállapítható azonban a köztársaság utolsó évtizedeiben megindult átrétegeződés politikai hatása. A libertusok nem tekinthetők többé puszta helyzetüknél fogva az arisztokrácia támasztékának, hanem sokkal inkább a szabadok legalsó rétege, a plebs infima szövetségesének.
Egészen világosan tűnik ki ez a változás Clodiusnak abban a megvalósulatlan tervében, hogy a libertusokat - a rogatio Manilia értelmében - mégis felvéteti valamennyi tribusba, még a vidékiekbe is. Cicero egyes utalásaiból kiderül az is, hogy Clodius ennek a tervnek érdekében bizonyos kezdeti lépéseket sikerrel tett meg: «Collinam (se. tribum) novam dilectu perditissimorum civium conscribebat» (Pro Mil. 25 §).

A töredékes adatokból az is kitűnik, hogy Clodius elgondolását már tribunátusa után propagálta, és megvalósítását praetori évére tervezte: ez a terv tehát arisztokrataellenes tevékenységének csúcsponti időszakára esik. Jelentőségét Cicero - szokott túlzásával, de most is felismerve a jelenségek rejtettebb tendenciáit - már úgy jellemzi, hogy «a házában megtalált törvénytervezetek mindnyájunkat rabszolgáink kezébe akartak juttatni» (Pro Milone 87 §).
A libertusok választójogának kiterjesztése így egy évszázad alatt a clientelájának növelésére törekvő arisztokrácia programjából az új szövetségeseket kereső plebs infima legradikálisabb vezetőinek törekvésévé lett. Ebben egyaránt fedezhetjük fel a szabadok ezen alsó rétege és a rabszolgák ill. felszabadítottak között megindult gazdasági nivellálódási folyamatnak hatását - és másrészt a nem-szabad lakosság hangulatában - mondhatjuk talán így is: öntudatra ébredésében annak a fejlődésnek kései hullámverését, amelyik Spartacus felkelését s a rabszolgák tömeges hozzá csatlakozását is érthetővé teszi.

A plebs infima polgárjoggal rendelkező részének és a nem-polgárjogú városi lakosságnak közös érdekeit akarta a politikai tudatosság szintjére emelni P. Clodiusnak a városi tömegekre támaszkodó radikális mozgalma.

Clodius nem volt sem az I. triumvirátus urainak megfizetett embere a piszkos feladatok (Cicero és Cato eltávolítása) elvégzésére, de nem tekinthetjük közönséges demagógnak, a lumpenproletár elemeket saját hatalmi céljaira felhasználó karrieristának sem. Mindaz, amit főként Cicero adatainak rendkívüli mértékben torzító tükrén keresztül tevékenységéről, terveiről és eredményeiről tudhatunk, arra vall, hogy politikai terveinek középpontjában a plebs urbana legradikálisabb csoportjának, a plebs infima néven egybefoglalt szegény sorsú szabad, felszabadított és rabszolga-elemeknek politikai, szervezeti és gazdasági programját akarta megvalósítani.
Cicero eltávolítása lehetett részben személyi ellenségeskedés eredménye - de egyben a senatus consultum ultimum terrorisztikus lehetőségeivel való élés és visszaélés megakadályozását szolgálta, tehát szervesen illeszkedik bele azokba a törekvésekbe, amelyek éppen a közelmúltban, Rabirius perével kapcsolatban váltak aktuálissá; a collegiumok különböző típusainak megszervezésével élesebb formában bár, de csak G. Corneliusnak már a 60-as évek első felében megindult törekvéseit folytatta abból a célból, hogy a plebs urbana számára amelynek gyengesége messzemenően szervezetlenségéből eredt önálló keretet biztosítson spontán politikai törekvései számára.

Végül a legvitatottabb intézkedésétől, az ingyenes frumentatiók megszavaztatásától sem lehet megtagadni egy bizonyos jogosultságot: ezek az arisztokrácia által nyújtott largitiók ellensúlyozását szolgálták, s ezzel közvetve a plebs urbana politikai autonómiáját. Bármennyi is ebben a demagógia, mégis hatásos eszköz a plebs urbana elesett rétegeinek az arisztokrácia befolyása alóli megszabadítására. Ettől azonban még nem váltak ezek az elemek lumpenproletárrá oly értelemben, hogy az állami frumentatio most már mentesítette volna őket a termelő munka alól: reálisnak tűnő becslések szerint egy-egy család élelmiszer-szükségletének kb. 40%-át, összes szükségleteinek kb. 20%-át fedezte.
Végül Clodius társadalmi törekvései egészükben a plebs infima jogilag egymástól megkülönböztetett rétegeit voltak hivatva egységesíteni, mind a közös szervezeti és megnyilatkozási formák megteremtésével, mind pedig a közös politikai célokra való mozgósítással. Clodiusnak az általa pénzen beszervezhető «.conducti homines» körén messze túl terjedő népszerűsége életében és még halála után is, annak jele, hogy törekvései a plebs urbana körén belül meglevő általános hangulatnak adtak formát és programot.



Hahn István